Dunántúli Napló, 1972. február (29. évfolyam, 26-50. szám)
1972-02-19 / 42. szám
6 DUNANTOLI NAPLÓ 1972. február 19, Elsősegélynyújtás a XIX. században Jóllehet az ismeretek és tapasztalatok átadása egyidős az emberiséggel, a rendszeres tanítóképzés alig 250 éves múltra tekint vissza. Az első tanítóképzőt Franciaországban nyitották meg a XVII. század végén. Magyarországon — több kezdeti lépés után — az 1843-1844. évi országgyűlés mondta ki, hogy elemi iskolában csak tanítóképzőből kikerült hallgatókat lehet alkalmazni. Az 1840- es évek elején már 13 tanítóképző működött az országban; köztük volt az esztergomi. Hegedűs Rajmund, az esztergomi tanítóképző intézet tanára sok érdekes dokumentumot adott közre az 1842 novemberében nyílt „mesterképző intézet” történetéből. A tanítói pályára általában a szegényebb szülők gyermekei mentek. Akadt a diákok között, aki magasabb iskolát végzett, legtöbben azonban csupán hat osztállyal rendelkeztek. A tanulók különböző életkora ellenére sem volt baj a fegyelemmel. A korabeli feljegyzések büszkén állapították meg, hogy a fegyelmezés divatos eszközét, a carcert, az intézet soha nem ismerte. Ki gondolná, hogy már akkor oktatták az elsősegélynyújtást. Ez „rögtöni esetekben az emberekkel és barmokkal való bánásmód" címen szerepelt a tantárgyak között. A tanítóképzők közül az országban elsőként oktattak építészetet és tervrajzolást. A gyakorlati oktatás ősét is megtalálhatjuk. A „kézi műtan" keretében a különböző házi iparokkal, így többek között a tinta- és tolikészítéssel, könyvkötészettel, házi szövéssel, szalmafonással, óraigazítással, aszalással és selyemhernyó-tenyésztéssel ismerkedtek meg a hallgatók. Naponta egy óra „hangászati oktatás” volt. Az összes tantárgyakat az intézet két tanára tanította. A házi rend kimondta, hogy kéthavonként „részletes próbatétel tartatik az ez idő folytán tanultakból”, az ötödik és tizedik hónap végén pedig „az egész félévi pálya általányos vizsgálattal ünnepélyesen fog béfejeztetni”. Az akkori falu egyetlen művelt emberének sok mindenhez kellett értenie. A képesítésből kitűnik, hogy ő volt egyben a falu jegyzője is. A tehetségesebb és szorgalmasabb tanulók „mesteri és jegyzői" címet kaptak. A közepes diákok „tanítói és jegyzői”, a gyengébbek „tanítói", a leggyengébb növendékek pedig „segédtanítói” hivatalra nyertek képesítést. \ Kossuth Lajos utca valóságos tűzfészek Kémények között — Vigyázzon! Beleesik a kéménybe! Valóban jó lesz vigyáznom, mert ebben az erős szélben könnyen leszédülhet az ember j a Petőfi utcai toronyház tetejéről. Odalenn a sarkon szájtátva nézik a gyerekek a kémény körül fel-felbukkanó kéményseprő alakját teljes „harci díszben". — Nehéz szakma ez ilyenkor. — Az. De szép is! Elárulom magának, hogy a Ferenc Jóska is kéményseprő volt. Ha nem is művelte, de kitanulta a mester- j séget. Kőhegyi Antal 12 éve van a szakmában: — Szeretem ezt a munkát, változatos. Mindennap új embe- | rekkel ismerkedem meg. Nem ! bírnám ki a négy fal között egy irodában. — Persze akadnak nehéz pillanatok is — teszi hozzá Szilágyi Sándor. — A kéményseprő saját magának nem mindig hoz szerencsét. Sokszor fojtó forróságban, mérgező gázokban kell dolgoznunk. Vannak olyan kazáncsatornák, ahová egy testesebb ember be sem fér. Dehót azokat is ki kell tisztítani. A múltkor például a főiskolán beszorultam egy ilyen forró csatornába. Se előre, se hátra. Szabályosan ömlött rólam a víz az ijedtségtől. — Miből áll a munkájuk? — A kéményeket seperjük és a kazánok csatornáit tisztítjuk. Rendszeresen járjuk a házakat, havonta egyszer mindenhova eljutunk. Egyszer összeszámoltuk: közel négyezer kémény jut egy kéményseprőre havonként. Sokszor napi tizenöt kilométert is gyalogolunk, a padláslépcsőket nem is számítva. Még egy fontos területe van a mi munkánknak: ötévenként minden házban elvégezzük a kötelező füstnyo- más-próbát. — Milyen a város a kéményseprő szemével? — Nagyon elavult — válaszolja Kőhegyi Antal. — Szakmai szemmel a Kossuth Lajos utca például valóságos tűzfészek. Pécs huszonkétezer épületének több, mint a fele régi éoítésű. s ezek nagy része is a müemlékiellenű vá'osrészbe esik. Renaetea a fafödém, a kéménv- be éoüett fanerenda, s ezek rendkívül gyúlékonyak. Át kellene éníteni ezeket a kéménve- ket. Ez lenne az olcsóbb, annak ehenére, hooy eay kémény éoí- té-e tÍT°ohat“zer forintba ke- rüL D-^ót nnhnz dűlő-e iu*ni a műemlékesekkel. Frivszerű»n nem enveznek bMe o -é-»i éoü- le‘-'1' áralakításába, Pedia eay ú| i'éménv nem vnlfn7+ntr'á meg az éoü'et ip||«,pA+. M' a füstnvo- más-nréba alkatával rtvodia fe'bíviuk a finyelmet a tűzveszélyre, méasin's foganatja. A kéméneseorő afféle megelőző tűzoltó is. — Aztán itt vannak az elhg- n«aoolt kémények — fo'vtatia Sz"áovi Sándor. — Hihetetlen, mű"-- felelőtlenek az emb°rek. Sok ’ éménvben vastagon áll a szurkos, szinte kátránvszerű korom. Szeles időben az ilvennek nem sok kell az öngyulladáshoz. Tévedés azt hinni, hoay csak a szenes kálvha kormoz. Az olaj uovanúay. sőt, ha rosz- sz'il szabályozták be a ká'vhát mén jobban. Az oloikályha eqyébként naayon huzatigényes. S méa eav jótanács: nem szabad két különböző huzatiaénvű kályhát ugyanabba a kéménybe csatlakoztatni. S talán senki nem hinné, de a gáz is kormoz. Egyszer Üjmecsekalión egy gázkazán csatornájából nyolc vö- dörnyi kormot szedtünk ki.-— Hoay fogadják az emberek a kéményseprőt? — Van, aki megérti, hogy rendszeresen tisztítani kell a kéményt, van, aki csak akkor, ha esetleg már felrobbant a kályha, Sok helyen találkozunk a kéményhez támasztott tűzveszélyes anyagokkal. Érthetetlen a biztonsági szabályok ilyen semmibevevése, nem beszélve arról, hogy sokszor egy rakodómunkás normáját kell elvégeznünk, hogy hozzáférjünk a kéményhez. A koromkiszedő aknák meg legtöbb helyen a konyhában, vagy a szobában vannak — s miért is ne -— még eltorlaszolják egy szekrénnyel. — Természetesen, nemcsak bosszantó dolgok vannak. Mindig megkérdezem: jól eltömték a falhüvelyt? Persze, hogy nem, s akkor az egész lakás csupa korom lesz. Egyszer egy kislány arra ébredt fel, hogy teljesen beterítette a korom az ágyát. Máskor meg a segítőkész háziasszony sokkal kormosabb lesz, mint mi. Alig bírom megállni nevetés nélkül. — Az utánpótlás? — Nálunk nincs ipari tanuló. Nem jönnek a fiatalok, lenézik ezt a munkát. Talán azért, mert piszkosak vagyunk. Persze az autószerelő gyerek is koszos. csak éppen nem úgy jár az utcán. Mi koszosán járunk. Egyszer egy jólelkű néni a meghalt férje ócska ruháit, meg a zsíros kalapját akarta odaajándékozni: „Fogja jóember, magának biztos szüksége van rá.” Azt hitte, nincs is más ruhám. — Mégis, milyen a szakma jövője? — A vállalatnál harmincöt év az átlagéletkor, tehát bírjuk még egy ideig. Egyszer — talán tíz év múlva — a kéményseorő inkább szaktanácsadó, fűtőberendezéseket karbantartó ember lesz. * A kéményseprő és a tűzoltómesterség valamikor egy szakma volt. Mária Terézia adott céhjogot az első kéményseprő céhnek a XVIII. század második felében. Ekkor vált ketté a két szakma. A Baranya megyei Kéményseprő Vállalat 1949-ben alakult meg. Ma huszonkilenc kéményseprő dolgozik Pécsett. Panics György P Ó D I U M BORONKA ÜR SZORONGÁSAI címmel új magyar film készül, amelyben szerepet kapott Pásztor Erzsébet is. (Képünkön a művésznő a Macskajátékban, amelyben az életkoránál jó negyedszázaddal idősebb nőt, Orbán n ét alakítja.) it PÉCSI DÓZSA. A Dózsa György-évforduló alkalmából Illyés Gyula, a Pécsi Nemzeti Színház számára írta meg második, új Dózsa-drámáját, amelyet októberben mutatnak be Pécsett, majd ezután a szerző átadja az előadás jogát a Budapesti Nemzeti Színháznak is. HÓDÍTÓ MACSKAJÁTÉK. Örkény István színműve tovább hódít: Komló és Dunaújváros után Szigetváron és Baján is kérték az előadását. * A LEGSZEBB FÉRFIKOR. Ez lesz annak az új magyar filmnek a címe, amelynek két főszerepét pécsi művész alakítja: Tímár Éva és Bujtor István. Erdő, puska, szarvas... A vadorz | „Lőttem szarvast, lövök is, ha mindjárt felakasztanak is . .." Hát azért ennyire nem volt veszélyes a vadorzás, de mint ahogy a sásdi fogház falára három-négy évtizeddel ezelőtt felirták, a rabsicok talán ezt is vállalták volna. Az igazság azonban az volt, hogy egész héten fát vágtak, takarítottak, vagy az elkobzott puskákat tisztították, szombaton aztán az őr kinyitotta az ajtót: indulás haza a jövő heti élelemért. A nyersanyag, mire hazaértek, a hátizsákban volt, ha a barátok időben elhozták a puskát. A fogház törzsvendégei otthon meg sem főzették a vadat, bevitték a fogházba, ott a foglár elkészítette a „rabkosztot”. Magyaregregy erdei község, régen még inkább az volt. Azt tartották: a föld megadja a kenyeret, az erdő a vadat. De hát a vadászengedély akkor is drága volt... Most már csak szinte legendaként élnek a rabsic- történetek, nincsenek már vadorzók a környéken, bár néhány pohár bor után, amikor a jókedv már összemossa az időt, nevetve emlegetik, hogy hajnalonként azért kilopakodik a faluból néhány merevlábú ember. Igaz, nem igaz, ki tudja? * — Nevem Deák István, a kisropó Deák, mert öten vagyunk Deákok Egregyen. Én vagyok az itteni rabsicok között a legöregebb. KJ ehéz egyedül. Nincs kivel * ^ megosztani a gondolatokat. Ha a csend felerősödik körülöttünk, minden bútor, minden kép a falon, minden tárgy a szobában, mintha azt mondaná: „Hót itt maradtál? így, a süket falak között, a senki örömére? Mit ér a pénzed, ha nincs kit meglepni ajándékkal, nincs kinek feketét főzni, nincs kit megkínálni egy cigarettával ... Hát élet ez?” Lassan szemerkél az eső. Ahogy befordul a kocsi a műútról, s megy végig a szederkényi utcasoron a szociális otthonig, magasan veri fel a sarat. Az udvarban kétsoron rózsafák, vastag cementzsákokkal körbefejelve a fagy ellen, a kőkockás járda némelyik lapján megállt a víz. A szemközti épületből kiintenek, hogy merre menjünk... Fehérköpenyes ápolónő kísér végig a folyosón. — Mária néni, bejöhetünk? A kopogásra lassan kinyílik az ajtó, az olajkályha melege megcsapja arcunkat. Fiatalos mozgású néni tessékel beljebb. Szemben ablak, kétoldalt egy- egy fehérre festett vaságy, az olajkályha mellett asztal, székek, a hosszan lelógó terítő közepén vázában virág. A legszebb nap az otthonban — Oda üljenek ... Nyolcvanegy esztendő .. Próbálom magam előtt felidézni nagyanyám fáradt, nyolcvanegy esztendejét. Mária néni mozgásán, beszédén, tisztán rajzolódó emlékein nem tudok eligazodni. Meséli, amikor a lába eltört, akkor— néhány éve ennek —, akkor jött Szederkénybe. Nem akart tudni a világról, nem akarta a távol élő ismerőseinek eljuttatni a hírt: egy szociális otthon lakója lett. Komlón sokan ismerik, az utolsó tizenhat esztendejét — ötvennégytől — töltötte ott, az egészségügy szolgálatában. Jómódban nőtt fel, tanult, a „felső körökben” mozgott. Teniszpálya volt a kertben, nevelőnő, több nyelven beszélt... S mégis, fiatal korában már járta a szegényházakat, felkereste a sokgyermekes családokat, vitatkozott a gyárak tulajdonosaival, a Dolgozó Nők Országos Egyletében elnökösködött. Krisztof Mária így élte le nyolcvanegy esztendejét gondokkal — gondtalanul, tartását megőrizve lassan fehérlő hajjal... Előveszi néha jegyzeteit, visszapergeti a napokat, olvasgat, „ötven kilónál többet nem hozhattam magammal — mutat a táskára — sok mindent elégettem, szemétbe dobtam". A jókedv nem maradt el a hosszú úton ... „Sose veszekedtem, nem is mentem férjhez”. * — Elnézést kérek — toppan be az ajtón Horváth Béla. — Úgy tudtam, később érkeznek, igazítani kellett az öltönyön, meg egyéb munkám is volt. Kínáltad az urakat valamivel? Hol is az a sörnyitó? A kekszből is vegyenek, ez itt sós, a többi édes... Béla bácsi ungvári születésű. Szülővárosától messzire jutott 1910 óta. Előbb Felsőszentmár- tonban tanított — majd az első világháború a frontra szólította, onnan hadifogság. Húszban tért vissza, megnősült, majd Alsó- mocsoládon következett munka, 1949-től pedig a nyugdíjasok kenyere ... Az évek egymásra ugrottak: 1961-ben Budapestre költöztek, majd Szederkény volt a következő állomás. Már nem sokat vártak — az aranylakodalom után, a pedagógusévek gyémántdiplomája után-.. — mégis hirtelen jött el az a nap . .. Az otthonban a 25-ös szoba elcsendesedett, Béla bácsi mint kapus, mint postás-mindenes új szakmát tanult ki a leendő vasdiploma mellé. Vigasztalódott a tavasz beköszöntekor, a rózsafák virágzásakor, vigasztalódott a nyári esték beszélgetéseikor a barátok között. Megfejtették a világ folyásának rendjét a rádió, a televízió segítségével, s az otthon száz lakójának száz- egy gondját orvosolják... S egy nap, a nyolcvanhárom éves pedagógus leszakította a legpirosabb rózsát, s bevitte a 25- ös szoba új lakójának, Mária néninek ... Úgy mondja a vezetőnő, hogy ennél szebb napot nem jegyeztek fel az otthon történetében. Béla bácsi bejött hozzá és szép csendben előadta a szándékát: „Éppen most lesz a születésnapom, Máriának szintén . . . Gondoltuk, így ünnepejünk”. * T Újsághír: Bensőséges, meleg i hangulatú ünnepségre került I sor február 5-én a szederkényi j községi tanácson. A szociális otthon lakói és a meghívott ven- í dégek jelenlétében kötött há- j zasságot a 83 éves Horváth Béla pedagógus. A menyasszony : Krisztof Mária, 81 éves, aki j szintén az otthon lakója... Kozma Ferenc — S nem fél, hogy megírom nevét az újságban? — Nem. Huszonegy esztendeje nem volt puska a kezemben, | Akkor vették el, mikor már vadászengedélyem is volt. Azt mondták: a parasztok nem. megbízhatók arra, hogy puskájuk legyen. A konyha fala telis-teli szarvasaganccsal, vaddisznó- agyarral.A szobában szarvasos falvédők, párnák. Az öreg a sezlontakaró alól is előhúz egy szarvasos párnát. — Én csak ezen tudok aludni, mert annyira szeretem a szarvast. Egyszer a vadász meglőtt egyet — az meg vitte a töltényt. Kereste mindenki, de csak én találtam meg. Éreztem a szagát, merre feküdt le. Hogy mikor volt az első puskám? Hja, fiam még talán 10 éves voltam, amikor vettem egy elöltöltősét... Később aztán annyi volt, hogy az ördög sem tudja, mennyi. Tartalék mindig kellett, öt-hat puskát eldugtam — 13 hold földem volt négy darabban. Mind az erdő mellett. Én mindig tudtam, honnan jövök, ha a csendőr megfogott. Kasza, kapa volt a vállamon, a puskák meg a gyepűbe rejtve. Még így is sokszor voltam Sás- don — összesen 22 napot töltöttem ott önköltséges bezáráson. A püspöki és hercegi (Eszter- házy) terület Egregy körül határolták egymást. A vadorzók hallgatólagosan felosztották egymásközt a területet, a másikéra csak ritkán mentek, a magukét viszont úgy ismerték, hogy... A 72 éves kisropó Deák István ujjúval valamerre a hegy felé mutat, fejét kissé a vállára dönti, egyik szemét behunyja, mintha célozna. Deák néni közben lyukas, egydecís boros poharat hoz be. — Ennek a történetét mondd el! — Az meg úgy volt, hogy a Dömös szolgabíró mondta a vádászbérlőnek, mutassa me|: tudnak-e lőni az egregyi rabsicok. Mutathatom — mondta —, és engem hívott: Pista, ott a pohár 50 lépésre a cserfán. Adtak egy golyós puskát, amit nem is ismertem. Belenéztem a lyukába, beállítottam az irányzókon A sörtés-kalapos úri vadászok csak álltak és beszélték: eltaláli, nem találi? Én meg félre küldtem őket, hátha elrepül a golyó másfele. Pedig nem repült ám az másfele, csak amerre én akartam. Csattant a puska és a pohár lyukas volt. Az asszony őzkoponyát hoz, apró agancsokkal. A koponyán éppen a varraton egy lyuk. Az öreg nem leplezett büszkeséggel mondja; — Ez a céllövésben éppen tízes lenne. Anyi, hozd csak azt a „nagyőzet". A néni szorgalmasan hordja, törölgeti a pácolt, diófa alapra erősített, súlyos, hetes őz- ctgancsoL Csodálom . türelmét, hiszen százszor is hallgatta a történeteket, s annyiszor legalább elővette már a trófeákat. Régen meg mérgelődhetett, amikor férje szenvedélye miatt rámaradt a gazdaság. — Nem bántam én, ha megy, csak a vadat ne ide hozza. Volt, hogy hét nyúl meg egy fél szarvas volt itthon. Aztán dug- dosni kellett a csendőrök elől. — Na, ezt az őzet én már rég kerestem a Venyitősben. De a vadász is pécsi uraknak szánta. Én már úgy is találkoztam vele, amikor hullatta az agancsát, az egyiket megtaláltam, ma is ott van kint a tanyán. Hát hogy mennyi vadat lőttem? Csak a vaddisznóra emlékszem: azt 19-et. Arnold Adóm családja három nemzedéken keresztül volt kocsmáros Egregyen. A hajnali, éjszakai vadászás után többnyire náluk jöttek össze a vadorzók. Deákéknál szinte otthonosan segít feleleveníteni a történteket. Most is ő figyelmezteti az öreget: — Mutasd már meg a szerszámaidat, biztos eltettél emlékbe néhányat. Deák István előbb szabódik, aztán kihúzza a konyhaasztal fiókját. Félretolja az evőeszközöket, kinyitja a fiók második fenekét. Ott vannak rejtve a tölténycsinálás eszközei. Csak puskapor nincs. Bár azt régen is nehéz volt szerezni, de a vadász néhány szép trófeáért azt is adott. — Kellett a jó puska, a töltény, milyen vadász volt, akinek ez nem volt, vagy csak egy puskája volt? — Akkor is megmaradt a vadászszerencséje, amikor megvolt az engedély? — Ez még kumt szemmel is eltalálta a vadat, aztán csak hozta ide mérgesíteni engem — mondja az asszony. — Hát Bikaion voltam az első rendes vadászaton, ötödik puskásnak állítottak. Amikor kész volt a kör, hallom én, hogy az egyik sörtés kalapos meséli: oda állítottak mellém egy mulyaforma parasztot, de aztán olyan lövéseket csinált, amit én nem is láttam még. Három nyulat lőtt. A többi öt vadász is éppen annyit. Végnélkül folyik a történet. Amikor egy lövéssel két szarvast sikerült leteríteni, de nem ám úgy, mint a pék, aki azt mesélte, hogy egy lövéssel öt vaddisznót lőtt... Bezárt már rég az Arnoid- kocsma, az erdő csendjét sem veri mostanában puska zaja Egregy környékén, s ha a merevlábú embereket megmotoznák, kiderülne, nem a nadrágba rejtett puska miatt húzzák a lábukat, csak az évtizedeket és reumát hurcolják. Nem maradt más a rabsicvilágból — csak a történetek. Lombos! Jenő
