Dunántúli Napló, 1972. január (29. évfolyam, 1-25. szám)

1972-01-30 / 25. szám

8 X DUNÁNTÚLI NAPLÓ 197' január 39. Pillantás Afrikára Algírtól — Conakryig Algír óvárosa, a Kasbah A FORRADALOM BÖLCSŐJE- Ez volt a franciák uralma alatt a börtön — mutat kísérőnk, a tájékozta­tásügyi minisztérium fiatal tisztviselője egy magas kőfallal körülvett, jókora épületre. — Az arab hazai iák ezreit kínozták halálra a falai között. Ma a mártírok múzeuma. A Kasbah (fellegvár) tetején va­gyunk, a másfél millió lakosú Algír e zsúfolt városrészében, a 132 évig u alkodó francia gyarmatosítók elleni mozgalmak központjában. A „forra­dalom bölcsőjé”-nek nevezik az algí- riaiak. Több falon olvashatók még a kilenc esztendeje győzelemmel véget ért, s másfél millió arab életét köve­telt küzdelem jelszavai, az egységes felszabadító hadsereg, az ALN harc­ba hívó felhívásai. Most béke honol a történelmi múltú 200 ezer lakosú negyedben, amely­nek megfelelő szintjéről szűk sikáto­rokon át több száz lépcsőn lehet le­jutni a fehér talajú hullámokat vető Földközi-tenger partjáig. A Teli-At­lasz oldalában egymás hegyére há­tára épített lapostetejű házak között kikészített köteleken zászlókként len­genek a száradó lepedők, hófehér alsóneműk, az apró tereken krétanégy­szögekben fél lábon ugrálva ugyari- ú-sy játszanak az élénkszemű gyerkő­cük, akár idehaza a mieink. Felme­gyünk az egyik kétemeletes ósdi épü­let keskeny csigavonalú lépcsőházá­nak felső szintjére, s bekukkantunk két nyitott ajtajú lakásba. Az egyik­ből egy kislány, a másikból egy, a konyha kövezetét mosó asszony kö­szön ránk: „Bon jour messieurs!" A sikátorba egy pillanatra sem süt bo a nap, a lépcsőkön nehéz szag. A néhány négyzetméter alapterületű cpész-, rézművesműhelyek mesterei a lépcsőzetre kirakott portékájuk mö­gött végzik munkájukat A nem sok­kal nagyobb kávéházukbarr humu­szos férfiak reggeliznek, az egyik pi- rinyó mészárszék tulajdonosa az üz­letecskéjében kampókon lógó, s a le­gyektől körülzsongott húsokon kívül a járdára terített gyékényszőnyegre fek­tetett levágott borjúfejeket is kínál. Négy-öt trachomás koldus guggol a sikátor sarkain, s megfigyelem: jó formán senki sem megy el mellettük anélkül, hogy néhány centime-t ne nyomna a markukba. (A kormány több ezer családot kimenekített már innen, s helyezett el a franciák által e hogyott modern lakásokban. A Kas­bah mai állapotának teljes felszámo­lása azonban még sok évi gond marad.). Algír összképéhez természetesen nemcsak a Kasbah tartozik. Külön­böző országokból érkezett hajókkal, a kikötő, a három-négy sorban köz­lekedő autókkal a belváros, a na­rancs- és datolyafákkal beültetett kerttel övezett villák (amelyekben egykor a gazdagok laktak, s most ál­talában közhivatalok székelnek, vagy turistákat helyeznek el), a modern szállodák (egy új jelenleg épülőfél­ben van), mind-mind gazdagítja e nagyon' szép város arculatát. A SZAHARA SZIVE Az elmúlt év tavaszán olvashattuk, hogy Algériában a forradalmi tanács határozata értelmében a francia kő­olajérdekeltségek vagyonának 51 szá­zalékos, a földgázkincsnek, s a szál- litóhálózatnak pedig teljes államosí­tását hajtották végre és felemelték az olaj árát. A lapok híradásai révén tudomásunk volt arról is, hogy az egykori gyarmattartók olajtrösztjei mindent elkövettek, hogy az algériai kormányt intézkedésének megvál­toztatására kényszerítsék. A többi közt meghirdették az algériai olaj bojkottját, s hazahívták másfélszáz olajszakemberüket. Am csatát vesztettek, amiben nem­csak az algériai kormány hajthatat- lansága, hanem a francia tömegek, a baloldali sajtó követelése, s bizo­nyos tőkés körök józansága is szere­pet játszott. S a zsaroló tőkések megegyezésre kényszerültek — a korábban felaján­lottnál számukra kedvezőtlenebb fel­tételek elfogadására. így például az államosításért kártérítésként általuk követelt mintegy félmilliórd, s az al­gériai kormány részéről eredetileg felajánlott százmillió helyett csak 60 millió dollárt kapnak —, s nem egy­szerre, hanem hét évért át történő folyósítással. A megegyezéskor haza­hívott olajszakértók újraalkalmazásá­ról szó sem volt, mivel a helyüket időközben a nemzeti olajtársaság, a Sonatrach algériaiakkal és angolok kai betöltötte. Mindezek ismeretében lépjük át az Örantól 40 kilométerre, a Föld­közi-tenger partján fekvő 30 ezer la­kosú Arzew város határábun működő, földgázt cseppfolyósító üzem és nit­rogénműtrágya-gyár kapuját Műanyag védősisakk*! a fejűnkön járjuk be a hatalmas üzem területét, csarnokait, miközben láthatjuk azt is, hogy a tengeren hét nagyméretű tar­tályhajó várakozik az itt készülő kő- olajtermékekre. Az arab munkások szakértelemre valló mozdulatokkal, odaadó figye­lemmel kezelik a bonyolult gépeket, miközben barátságos integetéssel üd- vözlik delegációnkat Végül az üzem fiatal igazgatója a grafikonokkal „dekorált" falú irodájában termelési adatokkal ismertet meg bennünket A többi közt elmondja, hogy Arzew a Szaharából érkező kőolaj- és föld- gázvezetékeknek csak az egyik vég­állomása, s Algéria szénhidrogén kincsén alapuló iparának egyik gyor­san fejlődő központja. A földgázt cseppfolyósító üzem termékét hosszú- lejáratú szerződésnek megfelelően az Egyesü It Államokba exportáljak, az első szállítmányt egy-két héttel előbb indították útnak. Az 1.970 nyarán fel­avatott nitrogénműtrágya gyárban évente 185 ezer tonna vízmentes am­móniát, 170 ezer tonna ammonium- nitrátot és 136 ezer tonna urea-t ál lítanak elő. E termékeket részben az algériai mezőgazdaság használja fel, részben exportálják. S a város sze­gélyén már épül egy másik földgáz­cseppfolyósító üzem, s egy kőolajfi­nomító is. Hogy úgy mondjam, kőolajban, s földgázban gondolkodunk a repülő­gépen is, amikor Orariból a légvo­nalban mintegy 750 kilométerre fekvő Hassi Messaoud ba, Szahara legje­lentősebb köolajtermelő és feldolgozó központjába utazunk, amelyet csőve­zetékek kötnek össze a meglátoga­tott Algíron, Arzew-n, s Oranon kívül a szintén tengerparton fekvő Annaba- val és Skikda-vai. Persze, a Szahara is izgalomban tart bennünket: Eleinte az egyes és tanyabokor szerűen, csoportosan épí­tett házakat rejtő Atlasz-hegység vo­nulatai látyanak a 8 ezer méter ma gasságból (az algériai paiasztság nem kis része a francia gyarmatosí­tás következményeként még ma is a hegyekben lakik,) majd feltűnik a sivatag. A vöröses-sárga homokten­ger egyhangúságát szélhordta és éles árnyékot vető dombvonulatok törik meg; az egész olyan, mint valami élénk színű Hold-béli táj. Egy óra múlva lobogó földgázfáklyákat vesz észre a mélységet kutató szemünk. És már landol is a gép a Hassi Mes saoud-i repülőtéren. Két évtizede repülőgépen hordták ide a termőföldet. A vizet másfél-két­ezer méter mélyre fúrt kutakból nye­rik. Ma már labdarúgó-, tenisz-, röplabda-, és minigolfpálya, mozi, klub, bárhelyiség, állatkert, kőolaj­ipari múzeum és kőolajipari tech­nikusképző iskola is van a helyiség­ben. Tavaly előtt 23 millió 220 ezer ton­na kőolajat nyomattak innen a cső­vezetékekén keresztül az olajipari üzemeikbe. E mennyiség az egész ország kőolajtermeiésének csaknem a fele. A jelenlegi árat véve alapul 1970-ben körülbelül 1 milliárd 250 millió dohár volt az algériai olaj ér­téke. (A barrellenkénti 15 centes ár- . emelés évente összesen több mint 54 millió dollárral növeli a bevételt.) Érthető a francia olajniágnások el­lenszegülése. de meg kellett tanul- niok, hogy a 132 évig rabigában tar­tott egykori gyarmatuk nem úgy tán­col, ahogy ők fütyülnek. A TRÓPUSOKON 8 és félezer méter magasságban repülünk Algírból Conakryba. A naptár december 3-át, a hőmérő pe­dig odákinn — ilyen magasan — mí­nusz 28 fokot mutat. A hatalmas .gépmadár szárnya visszaveri a nap­sugarakat, a vakító fényözön miatt össze kell húznunk a kerek ablakok sárga függönyeit. Miután magunk mögött hagytuk az Atlasz-hegység délnyugati nyúlvá­nyait, a Szahara nyugati szegélye felett folytatjuk útunkat. A mauritá- niai Atar felett déli irányba fordul a géfir s 3880 kilométer megtétele, pontosfan hétórás repülés után Gui­nea fővárosa felett tiszteietkört ír le. Kirepülünk a Atlanti-óceán fölé, majd a kői 0lbelül 15 kilométer hosszú fél­szigetre épült, 350 ezer lakosú Co­nakry It. számú városrészében létesített modern légikikötőben landolunk. Már az első pillanatban érezzük — a trópusokon vagyunk. Délután 4 órakor 32 fokos a hőmérséklet, ami még csak hagyján, óm a levegő pá­ratartalma 90 százalékos, s ezért majdnem úgy verejtékezünk, mintha gőzfürdőben volnánk. A kertváros-szerű, a zöld szín min­den ; kólájában pompázó pálma- és cédrusfáktól díszlő kikötővárosban, ami az első pillanatban feltűnik: mi­lyen tömegesen vannak jelen a na­gyon szép, kecses nők, ezt Algériá­ba™ nem tapasztaltuk. (A nőknek a guineai politikai életben játszott sze­repét az is mutatja, hogy az egyka­marás nemzetgyűlés 75 tagja közül 14 nő.) Másnap Közép-Guinea központjá­ba, a 27 közigazgatási terület egyi­kének székhelyére, a tengerszint fe­lett 800 méter magasan fekvő Lobé­ba utazunk. A 410 kilométeres útvo­nalon megcsodálhatjuk a lenyűgöző tájat, a szavannás völgyek mentén minden átmenet nélkül kiemelkedő hegyvonulatokat, s láthatjuk az. apró vályogházakból álló falvakat Kindiá- bcin, az egyik régió utunkba eső székhelyén meglátogatjuk az igen modern felszerelésekkel rendelkező Alkalmazott Biológiai Intézetet, ahol elsősorban kigyómarás és egyes tió- p«usi betegségek elleni szérumokat gyártanak, amelyek jelentős részét Nyugat-Afrikába és Nyugat-Európába etxportálják, A csaknem elsőosztályú közút «gyét-ként része annak a mindössze 3500 kilométeres műúthálózatnak, amelyet az uralmukat 13 esztendővel azelőtt elveszített francia gyarmat­tartók éhbérért építtettek. Az útvonal azokon a vidékeken keresztül vezet, amelyeken a gyarmatosítóknak egy­kor busás jövedelmet hozott trópusi exportnövények teiemtek, s fontos ásványkincsek, arany és gyémánt, valamint a bauxit lelhetők. Az ország­ban függetlensége kivívásáig mind­össze 662 km hosszú vasútvonal volt Conakry és Kankan között Azóta — 1960-ban — Friától a fővárosig sike­rült egy keskenyvágónyú vasútvonalat építeni a bauxit elszállítására. Közép-Guinea az ország legjelen­tősebb állattenyésztő területe; az út menti szavannákon gyakran látunk legelésző tehéncsordákat Az itteni szarvasmarhák általában rozsdabal na színűek, kisebb testűek, mint a mieink, s a szarvuk az antilopéhoz hasonlóan hosszú és hegyes. Lobéban egy iskolateremben meg­rendezett kiállításon bemutatott ter­ményekről és termékekről láthatjuk, hogy a mezőgazdálkodás és a kis­ipar, bizony rfiég kezdetleges színvo­nalú. A legnagyobbrészt kispurasztok parcelláin termett gyatra kukorica­csöveket, már jobb minőségű rizst, a nálunk nem ismert, takarmányrépa- formájú maniokagyökereket, igen íz­letes banánt, ananászt és a kisipa-' rosok által kidolgozott bőrökből ké­szített különböző dísztárgyakat, divat­cikkeket mutatják be. A kiállításon láthatunk azonban néhány mezőgazdasági szövetkezet­ben és állami gazdaságban, vald- mint a 13 ezer lakosú városban mű­ködő három technikum egyikének, a mezőgazdaságinak a gyakorló gaz­daságában produkált terményeket is. Ezek minősége már a korszerű agro­technikai eljárások alkalmazásáról tanúskodik. A három technikumban egyébként 3500-an tanulnak, ők lesznek e tarto­mány szakembergárdájának a derék­hada. BARÁTOK ES ELLENSÉGEK A Közép-Guineában mégtett fél­ezer kilométeres autóútunk során is tapasztalhatjuk, hogy mennyire tisz­telnek, becsülnek isinket, magyarokat a hazánkénál több mint két és fél­szer nagyobb területű, mintegy 4 millió... lakosú országban. A, francia gyarmaturalom alatt oly ' sokat szerv- vedelt nép, amelynek 95 százaléka másfél évtizede még analíubéta volt, ha sokat nem is, annyit azonban tud rólunk, hogy olyan fehérbőrűek va gyünk, akik másfajta nézeteket vai lünk, mint a francia és más nemzeti­ségű tőkések, vagy az engesztelhetet­lenül gyűlölt portugál fasiszták. Az értelmiségiek azonban megle­pően jól ismerik hazánkat. Az egyik közigazgatási terület székhelyén, Ma- moubart, találkozunk az ország ural­kodó pártjának, a Guineái Demok­rata Pártnak egyik területi vezetőjé­vel, akinek az íróasztalát Lenin mell­szobra díszíti. A hatvanéves férfi (35 éven át tanító volt, s néhány eszten­deje választották meg függetlenített pártfunkcionáriusnak) úgy sorolja a szocializmus építésében elért eredmé­nyeinket, mintha könyvből olvasná. És könnybe lábad a szeme, amikor egy budapesti élményét feleleveníti. Mű­tétre volt szüksége, ezért 1970 őszén az NDK-ba utazott. Mielőtt a műtő­asztalra került volna, tudomására ju­tott, hogy hazáját — november 22-én — megtámadták a portugál gyarma­tosítók zsoldosai. — Percig sem tudtam nyugton maradni, s operáció nélkül a legkö­zelebbi repülőgépen hazaindultam — mondja, — Budapesten, a repülőté­ren várakoznom kellett az átszállásra. Beteg is voltam, s mivel a trópusi éghajlathoz vagyok szokva, irgalmat­lanul fáztam, vacogott a fogam. S akkor egy magyar férfi, ott, a tranzit- váró-teremben, levetette a nagyka bátját, rám terítette. Soha sem fe lejtern el . .. S ha még hozzáteszem, hogy a fiam 1962-től hat éven át az önök fővárosában tanult, a Műszaki Egyetemen szerzett építészmérnöki diplomát, azt hiszem, felesleges bi­zonygatnom, miért rajongok úgy a magyarokért Fiával, a megnyerő modorú, 29 esztendős Barry Alhassane-val más­nap Labé-ban találkoztunk. Ő Kö­zép-Guinea építésügyi főnöke. Kitű­nően beszéli nyelvünket; ha telefonon váltanék vele szót, nem mondanám meg, hogy bőrének színe psokoládé- barna. i — Gyakran gondolok Budapestre, Magyarországot a második hazámnak érzem és vallom — nyilatkozza. — A Műszaki Egyetemen kitűnően taníta­nak. Magammal hoztam több ma­gyar könyvet, hogy ne felejtsem ei második hazám népének, testvéreim­nek nyelvét. Budapesti barátaimtól és az egyetemtől is kapok néha könyve­ket. Szándékom, hogy az egyetemmel még szorosabbra fűzöm a levelező- kapcsolatot. Egyebek közt azért is, mert szükségem van az egykori tanáraim tanácsaira, az új épí­tészeti eljárások megismerésére. Mert nálunk rengeteg az építeni- való. Most például égy alumínium­gyárat és cementgyárat építünk. Az utóbbiból nagyon sok kell hazámnak, hiszen láthatták, milyen nyomorúsá­gos viskókban laknak a guineai pa­rasztok, sőt a városiak jelentős ré­sze is. A város repülőterének várótermé­ben egy húszéves leánykával is meg­ismerkedünk, akinek a bátyja jelen­leg hallgatója Műszaki Egyetemünk­nek. (Az úgynevezett Fekete-Afrika 22 országából különben a mostani tanévben 230 ösztöndíjas tanul egye­temeinken és főiskoláinkon, a közép­fokú szakmai képzésen pedig hét or­szágból 30 tanuló vesz részt.) A tech­nikumi végzettségű, rendkívül csinos Balde Mariama Cire meghatódottan veszi elő retiküljéből fivére legutóbbi levelét, s már kívülről tudja annak Hess András téri lakcímét. Csak Lábé bárom középiskolájában egyébként négy-négy NDK-beli, il­letve román és két bolgár tanár ta­nít, főként fizikát, kémiát, matemati­kát. S a helybeli kórházban bolgár oivos dolgozik. Egy jugoszláv orvossal a fővárosba visszavívő utunkon, a Boké-i repülő­téren hoz össze a véletlen. Sebész, s az ottani kórházban a portugál ban­dákkal 1970. november végén vívott harcokban súlyosan megsebesült sza­badságharcosokat gyógykezeli. A mi hazánkfiai közül is többen se­gítik közvetlen munkájukkal e sokat szenvedett népet. Conakry, a főváros egyik kórházában a Márton orvoshá­zaspár gyógyítja a betegeket, a z egyetemen, ahol 1ó00-an tanulnak, Marton Imre filozófus tanítja a mar- xizmus-leninizmust. (Ö egyébként gyakori vendége Sekou Touré elnök­nek.) És Budai László, valamint Szép­földi József személyében a sportolás­ra is egyre nagyobb gondot fordító guineai nemzeti, illetve a főváros labdarúgó válogatottjának az edzője is magyar. E földrajzilag távoli nép elegendő bizonyságból tudja hát, hogy kik a barátai, s ismeri ellenségeit is. Az említett portugál agresszió visszave­tése — Marton Imre erről írt cikkét idézve — „megnövelte a guineaiak önbizalmát és az államfő hazai, s összafrikai tekintélyét". Tarján István így ünnepelték a guineai falvak lakói a I osonczi Pál vezette magyar küldöttséget

Next

/
Thumbnails
Contents