Dunántúli Napló, 1971. október (28. évfolyam, 231-257. szám)
1971-10-10 / 239. szám
Nagy Lajos: Az elszabadult oroszlán ______________________________________________________DUNANTOlt NAPIO A z állatsereglet elhagyni készült a várost, hogy tovább menjen más városba, hogy új terepen rakják sorba a vasrácsos ketreceket, s az állatok szagával telített levegőben új bámészkodóknak magyarázza a nádpálcás mutogató: „Itt látható a jaguár, a február, a március ... és az összes ragadozó vadállatok". A teherpályaudvaron egymás •tán rakták fel a ketreceket a vasúti kocsikra. Ment minden szép rendjén, csak az Oroszlánnal történt baj. Ketrecének egyik széle már rajta nyugodott a teherkocsi párkányán, éppen a másik szélét emelték, hogy aztán az egész súlyos szerkezetet rálökjék a kocsira, amikor a ketrec visszazuhant, s ahogy a kövezetre vágódott, kinyí'ott az ajtaja. De nemcsak az ajtó nyílott ki, hanem az ajtón az oroszlán is kizuhant a szekrényből. „Hohó!" — gondolta az oroszlán, azzal a pillanatnyi dühvei, amit minden élőlény érez, amikor efvágódrk. „Hohó!” — gondoha az oroszlán még egyszer, ahogy elszállt hirtelen ingerültsége, és egyszerre félelem szorította meg a szívét, art a szívet, amelyről az arabok és a négerek art tartják, hogy aki eszik belőle, az nem ismeri többé a félelem érzését „Szent isten, ebből baj lesz, sőt alighanem végem van!” — állapította meg az oroszlán. Mert a szekrény felborult, mégpedig úgy, hogy az ajtó fenekére került Az oroszlánnak visszamenni a szekrénybe ne.n lehetett. Az oroszlán elszabadult Az oroszlán állt, reszketni kezdett, s irgalomért esdve nézett körül. Irgalom azonban nem volt sehol, mert a vele foglalatoskodó munkások máris eszeveszetten rohantak a szélrózsa minden irányában. Innen-onnan fenyegetően Ijedt kiáltások hallatszottak. „Vigyázat! Mindenki meneküljön! Be kell a kijáratokat zárni. Héj, ne menj arra! Jess zu som, Dóri!’* Az oroszlán állt és nézett és reszketett Ezt a helyzetet, aligha lehet élve megúszni I Mégis, mit lehetne csinálni? Mert a vég- ypszedaVmben az oroszlánemuer mindent megpróbál, illetve a vízbefúló oroszlán még a szalmaszálba is belekapaszkodik, Még egyszer szemügyre vette a felborult ketrecet Hiába, oda visszamenni már nem lehet Azután orra gondolt hogy lefekszik, behunyja a szemét úgy monod mozdulatlanul. Dehát ez Is céltalan lenne. Hirtelen eszébe jutott egy bútorkereskedés, amelyet egyszer valahol látott amikor egy városon keresztül szállították, természetesen ketrecben. Milyen jó lenne egy ilyenbe menekülni, s a kirakatba szőnyeg gyanánt leheveredni. De nem lehetett tovább morfondálni, mert néhány száz lépésnyire emberek jelentek meg, kezükben kést, revolvert, puskát tartottak. Megnyílt egy emeleti ablak is, valaki fegyveit sütött el, hatalmas durranás, látni lehetett az elszáMó lóporfüstöt. Fele sem tréfa a dolognak, innen menekülni kell. Hirtelen megfordult, s elkezdett a nyílt pályán kifelé cammegni. De még egyszer visszanézett, nem gondolták-e meg magukat az emberek, nem lobogtat-e valaki fehér zászlót. Nem bizony. Sőt, ellenkezőleg. Már futva közeledtek feléje, „hajrá, utána, nem szabad kiengedni, agyon kell ütni” — ordítozták, s ijobb lövések dördültek el. Az oroszlán óriási ugrásokkal futni kezdett. A pályaház külső területén dolgozó munkások riadtan ugráltak föl az üresen álló vagonokra, volt aki o kerekek közé bújt, volt, aki a tetőre mászott, aki bezárta maga után a fülke ajtaját. De volt, aki mihelyt biztonságban erezte magát, azonnal támadólag lépett fel: a vagonok ablakaiból kalapács, széndarab, nyitott bicska röpült az oroszlán felé, s valami úgy az oldalába vágódott, hogy fájdalmában felordított: — Hohoho-hó-ó-ó! De csak egyet, egy rövidet, hangja hirtelen elhalt, mintha azt is megbánta volna, amit mondott, s szeretett volna letérdelni az emberek előtt, a fejét a földre hajtva, biztosítani őket legbékésebb szándékairól. De hát hiába, ez tiszta öngyilkosság lett volna, összeszedte tehát magát egy óriásit ugrott előre, s megint száguldani akart, egyenes irányban, ismeretlen cél felé. De szemközt magával újabb embercsopártot látott, dorongokkal, puskákkal fölfegyverkezve. Oldalt fordult hát átugrott a deszkakerítésen. Egy népes utcára zuhant, majdnem elgázolta a villamos, de a kalauznak az utolsó percben mégis sikerült fékeznie, elég ügyetlenül persze; nem fog fizetésemelést kapni. Lett erre az utcán óriási rémület (a délutáni lapok úgy írták, hogy: pánik). Az elszabadult oroszlán most már nem is tudott volna egy helyben megállni, futnia kellett Jobbra fusson, balra fusson? — ha már benn volt a végső szerencsétlenségben, mi sem természetesebb, mint hogy elkezdett cél nélkül vágtatni a város belseje felé. Emberek, járművek, menekülés, ordítozás és vészes sikolyok mindenfelé. Az oroszlán félelme eszbontó izgalommá fokozódott már nem látott semmit csak valami zűrzavaros, mozgó, tarka masszát Életösztönének még egy utolsó megnyilvánulásául egy nehézkesen kacsázó kövér asszonyságot e végső érvvel okart meggyőzni orról, hogy senkit nem akar bántani, csupán élni szeretne, nem kell tehát tőle félni, nem kell menekülni, nem kell az ijedséget fokozni és terjeszteni — rávetette tehát magát a földre teperte, és két első mancsával erősen lefogta, hogy maradjon már békében, ne is mozduljon. De még ezzel az utolsó manőverrel sem volt szerencséje, mert az anyóka, szegény, szörnyethalt — az ijedtségtől is, no meg hát a tapintatlan érintések okozta halálos sérülésekéi. Éppen jókor érkezett a kétségbeesett oroszlánhoz két biciklista rendőr, akik revolverlövésekkel megölték. Utolsó fantáziája az volt, hogy egy szép, új nyitott ajtajú ketrec előtt áll, ő beugrik a ketrecbe, s valami ügyes és kedves ember gyorsan becsapja, s bezárja utána az ajtót 1971. október 10. Galambosi László versei: ÖLELÉS Fölfényló karok: végtelen-erejű szalagok óvják a szerelmet akár a fák az ölelök titkával teli éjszakák. FESTMÉNY A megváltás fájdalmát hajlékony karok őrzik, kulcsolódó lábak, súg árban-játszó fejek. A nők hajából virágok, vörös-szárnyú madarak repülnek. VÁRAKOZÁS Égi erdőn együtt laktunk, madór-ménest megitattunk. Márványkéngű jegenyéken hattyúnyakú gyertya égjen. Mellettem ül, akit vártam, aranyszirmú tulipánban. KORMENET Mohás a hót, havas a mell. A jégkarámú réteken koporsót vivő ló legel. A bizonyosság virrasztó sziklája fölött Keselyű-császár trónusát köszönti mennyei körmenet. Kampis Péter: Egy karrier története SZERDA éjiéi, nulla óra hél perc és huszonhárom másodperckor érkezett, ötvenegy centiméter hosszú volt és három kiló. Egy ideig lila lejjel erőlködött — asphyxia — mondta a bába, majd egy hidegvizes lavórba lökte, s kisvártatva felsírt. Felsírt? Bőgött, mint egy oroszlán. Az orvos megszemlélte, bólintott■ furcsa füle van ennek a gyereknek, kicsit anoxiás is, de úgy tűnik, kiheveri... A kajlafülO, ráncosorrú gyerekek mindent kihevernek... És a hangja, uramisten, a hangja... az parádés. Még sokra viszi. Ezt gondolta magában az orvos, miközben az ügyeletes szoba tükrében később saját lapos- lülű és simaorrú arcát szemlélte. A bába hamarosan ellenszenvvel figyelte. Leghamarább ő kezdte meg a sírást, az erélyes felszólításra pedig ő hagyta leghamarább abba. S még egy furcsa dolog: egyik napon, a negyediken arra lett figyelmes, hogy Béla — ezt a nevet kapta anyjától - valami fehéret szonongat a kezében. Megnézte: szomszédja, Treundlel Armin háromnapos csecsemő csuklójára rögzített cédula volt. Nem értette sehogy, felháborodottan panaszolta Béla szülőanyjának, aki ábrándos arccal hallgatott.- Lop a gyerek - mondta a bába.- Tetszett a kicsikémnek - mondta Béla anyukája és megjelent egy könnycsepp szeme sarkában. Pedig a magyarázat nem itt rejtőzött. Treundlel Armin adatai kedvezőbbek voltak: testhosz- sza ötvenhárom centiméter, súlya pedig három kiló és nyolcvan deka. Béla ezt akarta megszerezni magának. * Az óvónéni tüntető figyelmességgel fogadta.- Béluska — mondta neki - aranyos kis gyerek vagy. Béluska gőgösen tekintgetett körül. Hamarosan királya lett az óvcsinak. Csodálatos felfedezéseket tett. Első leifedezése az volt, hogy az aranyos kisgyerek dm nem jelent privilégiumokat. Amikor első Ízben vette el a totyogói kacsát Treundlel Ármintól, aki sírva maradt a helyén, kiadós seggberugást kapott a dadától. De megfigyelőképessége lankadatlan szorgalommal tartott ügyeletet: az óvónéni a dadát gorombán eligazította, mert látta a rúgást és riadtan tapasztalta, hogy bemutatják a dadusnak, mit kell ilyenkor tenni. Két nagy kokit kapott a fejére és nem vehetett részt a játékban délután. — Maga marha — mondta az óvónéni a dadának - alul soha, érti, ott meglátszhat... Második felfedezése ugyancsak Treundlel Armin nevéhez fűződik. Béluska csőrét nem hagyta békén a dolog, s a zsenik hirtelen érkező intuíciójával jött rá a megoldásra: hogyan állhat bosszút? Egyik napon gondosan megfigyelte, mikor nincs bent a dada és az óvónő, gorombán rátámadt Treundfel Árminra és elvette tőle a berregős asztronautát. Kétszer jól fejbevágta vele Ármint, majd otthagyta a sarokban. Árminnak a szégyentől, a lájdalomtól és a csodálkozslól elakadt a lélegzete. A berregős asztronautát Béluska odavágta a falhoz, majd Ármin lába elé rúgta és irtózatos ordításban tört ki. Amikor berohant az óvónő meg a dada, Béluska könnymaszatos arccal, oroszlánbögésre emlékeztető, folyamatos üvöltés kíséretében csak mutogatott Treundlel Árminra, nem is hatástalanul. A dada már emelte a lábát, s mielőtt megakadályozhatták volna, kétszer is meg rugdosta Treundtelt, Az iskolában hamar az élre tört. Mindig h- lentkezett, akkor is ha semmit sem tudott. Ettől a pedagógusokban az a meggyőződés alakult ki róla, hogy szorgalmas gyerek, s amikor egy konferencián az énektanár kijelentette, hogy Intellektuális képességei nem a legjobbak, egyhangúan hurrogták le. Ez zöld utat jelentett a középiskoláig, ahová természetesen bekerült. Ott, már fejlett szimatoló képessége révén röpke néhány hét alatt tanárai kedvence lett Fakultatív szakkörökre járt, dolgozatokat készített, zavaros tekintettel közlekedett a folyosókon. Az Ifjúsági szen/ezetben kimagasló munkát végzett, mindent elvállalt, megszervezett. Padtársa. Treundlel Armin ezért rendkívül sokat futkosott mert azt hitte, hogy a megbízatásokat, amelyeket Bé/uskától kapott, majd beszámítják az egyetemi felvételibe, Béluskát meg is kérdezték egy csúcsértekezleten, hogy alapjában véve milyen káder Is ez a TreundfeL vagy hogy is hívják f Béla elgondolkodva csücsörített — érezte, sok múlik a döntésen - végül csak annyit mondott: — Nem is tudom ... azt hiszem, egy destruktív alkat, aki invertálja az egészségesen funkcionáló kollektíva struktúráját... Ennyi elég volt. A véleményben szerepelt a kollektíva szó, a mellé tett jelzők negatív érzelmű töltése, s a hangsúly döntött. Béluska zöld, Treundfel Armin piros jelzést kapott * HÁROM főisko'ára jelentkezett. A kérdőívekre- némi gondolkodás után - mindegyikre ráírta: kora gyermekkorom óta vonzódom a pályához ... Először a Színművészeti Főiskola rendezői fakultásán felvételizett. t — Mi a véleménye a legújabb magyar filmrőlt — kérdezte a rokonszenves, szemüveges prolesz- szór. — Kiváló alkotás - válaszolta egy kis tűnődés atán Béluska - talán egy kissé erőtlenek a figurái. — Talán nem értett meg - mondta jóindulatúan a vizsgáztató - én Fekete Jakab: Na, pont a Zabrinskit című filmjére gondolok, amely a Hatolok emocionális infrastruktúrájáról szól és nincsenek benne figurák. Látta a fiimet ? — Nem. Ezt a felvételit a Kertészeti és Parképítő Főiskola vizsgája követte. — Mit kell tennünk, ha megérik a gyümölcs f Béluska már óvatosabb volt, okult az előzőkből. — Először is: megvizsgáljuk tudományos szempontból, s felhasználjuk a megfelelő szakirodalmat. Erre az esetre Jack London könyvét ajánlom, amely „Erik a gyümölcs” címmel jelent meg, a kitűnő fordítást Kosáryné Réz Lolának köszönhetjük A család nem értette, hol a baj. Már csak egy megoldás mutatkozott: Béluskát nem küldték a harmadik felvételire, hanem beszéltek valakivel. — Fel van véve — mondta a valaki - nem is értem, miért nem szóltatok hamarabb. A felvételi vizsga hamar ment, sikerült. A Ta- lajszintvizsgálá és Fatömegcikk Műszaki Főisko- la egyik termében zajlott le a következőképpen:- Tiszteletem.- A, szervusz fiam, szervusz. Anyád hogy vanf- Köszönöm ...- Nagyon jó, nagyon jó, hát akkor el is mehetsz. Szeptemberben kezdünk. * Béla két esztendeje dolgozott a gyárban, figyelemre méltó munkát végzett. Előzékeny volt mindenkihez, okos dicséreteivel halmozta el feljebbvalóit. Seqki nem bántotta, hiszen főosztály- vezetői státuszba került és azt rebesgették, hogy nemsokára egyike lesz az aligazgatóknak. Ahhoz viszont tenni kellett valamit. Béla nem volt rest: kifúrta a termelési aligazgatót, ez annál is egyszerűbb volt, mert az illetőnek külföldi rokonai voltak, és egy időben szakállt is viselt, ami „a decopurativ protuberancianizmus holtbiztos jele", mondta erről egyszer az igazgatónak Béla fehér asztalnál, csak úgy mellékesen. Béluska termelési aligazgató lett. Egyszer megkérdezte tőle valaki: és mondd, mégis mH csinálsz? Bélának elváltozott az arcszíne, orra ráncos lett, füle lekajlult, tekintete szikrázó lett és üres.- Univerzális emberekre von szüksége negény országunknak - mondta is attól kezdve senki nem mert ellentmondani neki. Két év múlva a gyár csődbe ment. Az Igazgató röpült, a vizsgálat Bélát fehéren hagyta. Sietve üdvözölte az ül igazgatót, akiről nem födött semmit sem. Az új igazgató rövid volt- Hozza be kérem a termelési naplóját. Béla kiment és nemsokára visszajött egy szépen bekötött dossziéval. Az volt ráírva: a termelés, a talajszint és a fatömegcikk összefüggései a korrelativitás szubjektumainak tükrében.- Egy óra múlva jöjjön vissza — mondta az új igazgató. Béla visszajött, az igazgató ismét rövid volt:- Maga egy hülye. Ki van rúgva. * A családi tanács összeült: most Huhrunka bácsi, a távoli rokon segített.- Van egy jó ismerősöm - közölte - oda eé- szerzem Béluskát. S KÉT NAP múlva Béla fehér kötényben szorgoskodott a városi piactéren. Kétágú villa volt a kezében, leiadata volt, hogy ötpercenként megforgassa a kolbászt az üstben. A bódé tetején cifrabetűs, színesábrás cimtábla volt: Treundlel Armin, pecsenyesütő..,
