Dunántúli Napló, 1971. október (28. évfolyam, 231-257. szám)
1971-10-28 / 254. szám
DUNANTŰLI NAPLÓ 1971. október 28. Pécsi geodéták áldozatos munkája eredményeképpen Kiadták az első magyar geodéziai kódexet Páratlan szépségű és értékű könyvet bocsátott a közelmúltban útjára a Pécsi Geodéziai és Térképészeti Vállalat: az első magyar geodéziai kézikönyv fakszimile-kiadását. Lossai Pétéi óvári magyar embernek, a Litvániában működő földmérőnek, a hozzáférhető és a hozzá nem férhető tárgyak magasságának, valamint sikon és mélyben létesített, mérendő hosszúságú, szélességű és mélységű tárgyak geometriai úton végzett megméréséről szóló jegyzetei és ábrái, amelyeket Bolognában tanulva az 1498. évben szerzett — hirdeti a cím. A kéziratos papírkódex Széchenyi Ferenc gróf nagycenki könyv- és térképtárából 1802-ben került nemzeti tulajdonba, s ez idő szerint a Széchenyi Könyvtár tűz- és betörésbiztos Wertheim-termében őrzik. A 400 példányban megjelent másolat túlnyomó többsége még becsomagolva áll, Európa neves geodétái, kódex-gyűjtői azonban máris tudomást szereztek róla, s megkezdték a vállalat ostromlását . .. TÁRSADALMI MUNKÁBAN Nagy Pál Jenő igazgató őszinte csodálkozással mondja: fantasztikus, hogy milyen gyor- san híre ment a kódex megjelenésének. A könyv kiadásának története egyébként a követke- kező: a vállalat — fennállása 15. évfordulójára készülve —, tervbe vette egy kiadvány megjelentetését. A számos ötlet közül az első magyar geodéziai szakkönyv „feltámasztása" váltotta ki a legnagyobb lelkesedést. A vállalat legnevesebb szakemberei fogtak össze, hogy a szükséges engedélyek meg szerzése után a lehető leghűebb tolmácsolásban készüljenek el a fordítások, illetve, hogy a lehetőségekhez mérten maximális pontossággal adják vissza Lossai Péter gondolkodás-módját és szakmai mondanivalóját. A kódex oldalairól színes fényképfelvételek készültek, melyek alapján a Kartográfiai Vál lalat készítette el az eredetivel mind méretben, mind színben teljesen egyező lenyomatokat. A kódex latin nyelven készült tele szakkifejezésekkel és matematikai képletekkel, s így a fordítás szintén páratlanul nehéz feladat volt. Az Országos Fordító és Fordításhitelesítő Iroda mellett részt vett ebben a munkában dr. Petrovich Ede pécsi tanár is, aki a szöveg átírásához, illetve értelmezésének pontosításához nyújtott felbecsülhetetlen értékű segítséget. A j latin nyelvű szöveg nyomtatott | változatát, illetve a fordításokat j és jegyzeteket a Pécsi Szikra Nyomdában szedték, ahol Barshegyi Róbert gondozta ezt a nyomdai szempontból sem mindennapi munkát. A kötet végülis nemcsak egy szűk szak- 1 mai réteg, de a régvolt idők tudománya iránt érdeklődő nagyközönség számára is érthető és élvezhető formában jelent meg, nagyszerűen bizonyít va, «hogy a ma is világszinten álló geodéziai tudományunknak mesze visszanyúló gyökerei vannak, és népünk géniu sza a történelem során elszen vedett annyi csapás mellett is lépést tudott tartani a kedvezőbb körülmények között élő népek kultúrájával ...” ahogy ezt az előszó írja. KI VOLT LOSSAI? A kérdés régóta foglalkoztatja a kutatókot, a kódex ugyanis egyetlen adatot sem tartalmaz a szerzőről. A címoldalt Miller Jakab Ferdinánd a Széchenyi Könyvtár első őre írta és illesztette a könyvecske elejére, valamikor az 1800-as évek elején, tőle származik az 1498-as dotálás is, azt azonban, hogy honnan ez a szám — sehol sem magyarázza. Hoffmann Edit 1928-ban, a bolognai egyetem hallgatójának mondja Lossa; Pétert, eredeti kéziratnak minősítve a művet, sőt még azt is hozzátéve, hogy „kedves tollrajzok kai ő maga illusztrálta" — de bizonyítékokkal ő sem szolgál. Dr. Veress Endre a felsőolaszországi egyetemeken végzett kutatásai eredményeképpen 1941-ben kiadta „Olasz egyetemeken járt magyarországi tanulók anyaköny ve és iratai” című munkáját — ebben azonban Lossait nem említi, helyesebben azt mondja róla, hogy „helyreigazításba szorul az irodalomba bejutott téves adat, hogy az óvári Lossai Péter 1498-ban Bolognában tanult ...” Dr. Bendefy László, a geodéziai irodalom bibliográfiának összegyűjtője azt mondja Los- sairól, hogy „Nagylózsi eredetű, magyaróvári lakos, Litvániába szakadt magyar mérnök . . .” — de bizonyítékkal ő sem szol gál. A kódex fakszimile-változatának megjelenése várhatóan ismét felveti a kérdést: ki is volt a szerző, s hol végezte tanulmányait, s könnyen lehet, hogy most már a végleges választ is meg lehet majd adni. A NACYSAO TUDOMÁNYA... „A geometria a nagyság tudománya, valamint azoké az alakzatoké, amelyeket kiterjedésükben szemlélünk . . .” írja Lossai könyve bevezetéséül. „Valamely nagyságot megmérni annyit jelent, mint megtalálni hogy hányszor foglaltatik abban valamely ismert mennyiség” — mondja, hogy aztán a kor mértél egységeit vegye sorra. „Az ujj az a legkisebb mérték, amelyet a régiek a földek méréséhez használtak: olyan hosszúság, amelyben Sopronban üdültem | négy, szélességében egymás mellé helyezett árpaszem fé el .. A kor geodéziai mérőműszere az asztrolábium. De mi van okkor, ha nincs kéznél az o furfangos masina? „Végy két rudat, melyek egyike legyen kétszer akkora, mint a másik, szereld össze őket, egy harmadik, éspedig a kisebbikkel egyenlő nagyságú rúddal, úgy, hogy egymással párhuzamosak legyenek és a harmadikkal derékszöget zárjanak be. így összekötvén addig mozgasd őket előre-hátra, míg — a kisebbik rúd tetejéhez illesztett szemeddel - a másik rúd tetején át a torony csúcsát meg nem pillantod, majd mérd le a kisebbik rúd végétől a torony tövéig terjedő távolságot és megkapod a torony magasságát — de előbb hozzá kel: még adni a kisebbik rúd hosz szót is . í ■ ' HOZZÁÉRTÉS ÉS SZERETET Szebb és hasznosabb kiadvánnyal nem ünnepelhette volna a Pécsi Geodéziai és Térképészeti Vállalat 15. születésnapját — ezt hangsúlyozza szinte minden telefonáló, illetve gratuláló-levél. A hozzáértés és szeretet e régi kincsünk előbá- nyászásával és portalanításával olyan új értéket állított elő, ami méltán érdemli meg a nagy hazai és nemzetközi figyelmet Álljon hát itt mindazok neve, akiknek ebben az önzetlen és szép munkában részük volt. A két szerkesztő: Poronyi Zoltán és Fleck Alajos. A latin szöveget javította, átírta: dr. Petrovich Ede, a magyar szöveget átnézte: Nagy Pál Jenőné. A fotómásolatok munkapéldányait Kovács Károly, míg a rajzokat Marton Lászlóné és dr. Zsemlye Lászlóné készítette. A kötet előszavát Nagy Pál Jenő és Boday Lajos írta. Békés Sándor Együttműködés Erfurttal Egyetemisták utaznak az NDK-ba A közelmúltban írták alá í azt a megállapodást, amely < a Pécsi Orvostudományi J Egyetem és az Erfurti Orvosi < ^ Akadémia 1972. évi együtt- r £ működésére vonatkozik. A I jövő évben is folytatódik a í tudományos kutató-csere, £ összesen 22 hetet tölthetnek ( a pécsi, egyetemi oktatók < NDK tanulmányúton. Négy i hétre fogadják az erfurtiak [- a pécsi egészségügyi köÍ zépkádereket, ápolónőket, műtősöket, stb. A nyári klinikai gyakorlaton túl, lehetőség nyílik ara, hogy a tu- $ domónyos diákköri tagok | közül ketten 1—1 hetes meg- < hívásnak tegyenek eleget. , Ott tartózkodásuk alatt elő- I ; adást is tartanak. Az akadémia három professzort láf vendégül, akik előadásokat tartanak. A megállapodás értelmében ugyanennyi időt töltenek a POTE-n az erfurti oktatók, tudományos kutatók, orvosok, egyetemi hallgatók. Új dolog, hogy a módszerek, eljárások elsajátításán, a tapasztalatcserén túl, a jövőben több témában szorosan együttműködik a két intézmény. így, többek között a koraszülések számának csökkentése, a csecsemőhalálozás problematikájának megoldása, valamint a számítástechnika területén kerül sor közös munkára. Ez magánügy. Miért tartozik ez másra? Mert: „A más rétje mindig zöldebb”? Nos, nem árt a más rétjét szemügyre venni, és észrevenni azt, ami valóban szebb rajta. Vagy 10-12 éve jártam itt utoljára. Akkor is fel volt dúlva a város. Kátyusak, sárosak voltak az utcáik. Azóta az új aszfaltburkolatot Is elnyűtték. Paloták nőttek ki a város különböző pontjain, újabb és újabb utcákat burkoltak. Némelyiket már fel is vágták — csak úgy mint városon közönségesen. Szóval, az összkép: fejlődés, az ország általános gazdagodásá- i nak megfelelően. Hát akkor miért nem magánügy mégsem e visszapillantás? Mert «annak eltérő, „helyi” sajátosságok is. Nem ártana ezeket is átvenni országszerte. * Az autóbuszon. Nem akarok hinni a szememnek. Alig mozdulunk el, megállunk, öreg néni lebegteti a bérletét. Szalad, már amennyire tud. A vezető megáll - s ezt mindenki természetesnek tartja. Vagy: Egy nagyon „egyszerűen" öltözött asszony iparkodik felszállni csomagokkal és egy gyermek- bénulásos, rosszlábú gyerekkel. A vezető maga mellé téteti a csomagokat. Menjenek csak beljebb. A kérdezett megállónál leadja majd az első ajtón. A leszállás hátul van. És gondja van rá, hogy az idegenből jött asszony jó helyen szálljon le s rendben megkapja a csomagjait. Azt hittem kivételek ezek. De naponta, másmás helyeken ismétlődő természetes dolgoknak bizonyultak. De jó volna ezt országszerte is tapasztalni I A patikában. Sorban állunk, szűk a hely. Lassan mozdulunk előre, mi idegen „üdülők” bosz- szankodunk. Mi van ott elöl? I A néni unokájának szorulása . van. Míro-vizet kér. A gyógyszerész Igmándit javai!, a Míra I inkább epére való. A patikus J kisasszonyok azt ajánlják egyék több gyümölcsöt a gyerek. Meg főzeléket. S a szilva a legjobb az emésztésre. Már bennünket j is érdekel. A parasztasszony hashajtó nélkül, de sok hasznos tanáccsal távozik. Mi is tanultunk belőle. Az unoka székrekedése itt közügy. Tisztaság. Tényleg szebb a szomszéd rétje. Tisztább. De hogyan csinálják? Hisz Pécsett se a város vezetői szemetelik j össze az utcákat! Még a Ká- roly-kilátó forgalmas környékeinek rendje is elfogadható. (Istenem, Misina!) A rejtélynek ] nem jöttem nyomára. Semmi titokzatosat nem láttam. Az I „idegenforgalom” emberei nyil- I ván nálunk is megfordulnak. De miért szemetelnek nálunk és itt miért nem? Nem lehet! Lehetetlen! Amerre autóbusz jár, minden megálló oszlopán szeméttartó. „Óvd a tisztaságot” felirattal. Kényelmesebb oda dobni a szemetet mint máshova. És városszerte mindenütt. Az erdei utakon is sokfelé. Direkt pedig ritkán szemetel valaki. És naponta ki is szedik a szemetet a tartókból. A járdákat is láttam söprögetni (a későn kelőktől). Ahol nem, ott már tiszták voltak. Szóval, rej- télv maradt számomra miért tisztább Sopron, mint Pécs. Sokkal tisztább, ha nem is tiszta. Kereskedelem. Sok kellemes csalódás. Már-már azért vásároltam, mert „kedves vevő” voltam. Jólesett vásárolni. Érezni, hogy a boltokban is emberszámba vesznek. Nadrágszíj vásárlás közben megtudtam, me- ! lyik az Ikva-patak legfestőibb | része, hogy a Tarródi-vár nem i „igazi”, stb. S közben (amit ! nem szándékoztam) vettem egy pár sízoknit is, meg egy pár régen keresett kesztyűt... Az edénybolt kirakatában észre- \ vettem egy ritkán kapható daráló-betétet. Pechemre — mert nem szeretem — kiderült, hogy önkiszolgáló a bolt. űdöngök a kosárral, odabent sehol a keresett (olcsó) alkatrész. Megkérdem az eladót. „Azonnal". Eltűnik a raktárban — visszajön és: eliszkol az ajtóban. No, mondom, még jó hogy megúsztam gorombaság nélkül, menjünk innen. Az utcán látom, hogy az emberem — egy munkatársa segítségéve! emelgeti kifelé a nagy kirakatablakot, hogy kivegye számomra a kért filléres alkatrészt. Nem igaz!... A meglepetéstől meg se igen köszönhettem. A pénztáros azután nem tudta az árát. Kimentem, megnézni az árcédulát a kirakatban: 9,50. 9,30 forintot fizettem, mert az árjegyzékből kiderült, hogy ez egy számmal kisebb. Leg-megye, leg-város. Mi vagyunk a legdélibb, a legmelegebb éghajlatú, a legerdősebb megye. A legerősebb, legvörösebb bor itt terem, s a legfeketébb, legjobb szén. A legtöbb búzát termeljük egy holdon, a legrégibb az egyetemünk stb. (Höchstens a második leg-vagyunk a világon, az országban.) Csak olyan szemetesek ne lennének a városaink. Olyan „fölényesek” ne lennénk üzletben, autóbuszon, az utcán. Miért ne lehetnénk a legtisztább, legkulturáltabb, legudvariasabb város, megye. Miért ne lehetne nálunk a legzöldebb rét? Palkó Sándor Üzbegisztán, vagy Uzbekisztán? Hivatalos és nem hivatalos írásokban, cikkekben, riportokban stb. egyaránt, a címben elsőként feltüntetett írásmódon kívül több változatban üzbe- kisztán-nak, Uzbegisztán-nak, nem egyszer Üzbegisztán-nak, özbekisztán-nak is írt és kiejtett középázsiai szovjet-szocialista köztársaság, és üzbég, üz- bék, néha özbég-nek nevezett lakói nevének helyes írásmódjáról és kiejtéséről kellene végre dönteni! Mert bosszant, valahányszor csak hallom és olvasom, újságokban, folyóiratokban, de még a Magyar Tudományos Akadémia Helyesírási Szabályzatában, illetve ennek szótárában és az Uj Magyar Lexikonban is, hogy Uzbekisztán, üzbek stb. helyett, ahogyan Szovjet-Középázsia e legjelentősebb köztársaságának lakói országukat és magukat nevezik, hibásan rokonhangzású szavakat használunk és Ozbegisztán- ról, üzbégekről, üzbég nyelvről, üzbég vendégekről stb. írunk és beszélünk. Tudom, mi a nyelvészek válasza: így honosodott meg magyar nyelvben, — sajnos — nem változtathatunk rajta; ez elnevezésük magyaros formája! Nyilván Vámbéry Armin középázsiai utazásának 1863-ban megjelent beszámolója alapján, melyben üzbégeket, özbégeket emleget — valószínűleg az ál- talo 'kitűnően ismert ozmán-törökben gyakori ü és ö hangok, ill. betűk kiejtéséhez szokott nyelve és füle működéséhez igazodva. Vagy talán inkább már I. László királyunk (1077—1095) egyik törvényében egy bizonyos alsóbbrendű néposztály megnevezésére használt „üzbég” — „özbég” elnevezés szerint? A meghonosodás folyamata általában lassan megy végbe; a poljak-ból, lengyel, a ruszkíjból orosz, az idők múlásában csak évszázadok alatt lett. Nincs kizárva, hogy az adott esetben is erről van szó! Igen ám — de! Uzbekisztán — uzbekül: Uzbekisrton — mint ország, ill. terület, tulajdonképpen csak 1924. akt. 27-e óta létező fogalom, s így csak az Uzbek kiejtést szigorúan utánzó . oroszból történt átírás szerint, amelyből róla tudomást szereztünk, az akadémiai helyesírás szabályai 291. pontjának megfelelően: — „a nyelvünk hangjaival megegyező orosz hangokat a kiejtésben hozzájuk leghasonlóbb magyar hangok betűivel írjuk" — az elnevezés kezdőbetűje magyarul is csak u, és nem ü lehet, és így is lenne írandó. Mert a nép is uzbeknek nevezi magát már a XIV. század óta, és pár évtizede csak, Uzbekiszfonnak a hazáját. Közel 8 évig éltem köztük, de sohasem hallottam, hogy — egymástól távoleső helyeken — egy is üzbégnek, vagy özbég-nek nevezte volna magát. A meghonosodás — helyesebben meghonosítás — tehát már kezdeti stádiumában hibás; öntudatlanul s részben tudatosan is, bár bizonytalankodva, a helytelenhez ragaszkodunk. Mert uzbeknek hívták magukat — ahogy csak említettem — már több mint 500 éve — nem annyira etnográfiai, mint inkább történelmi, politikai értelemben — azok az „Aranyhorda” egyik kánjának: Dzsingiz-kán unokájának, Sajbáni-nak uralma alatt álló. észak-nyugat Turkesztán- ban nomadirozó különféle turk, mongol, és iráni, eredetileg sá- mánvallású törzsek, melyeket ez a fanatikus és erőskezű kényúr térített át az iszlámra. Ezek ruházták fel, uralkodói tevékenységének elismeréseképpen Sajbánit Uzbekán, azaz „az igazi uraság, a valóságos fejedelem” jelzővel, és hívták magukat is, megkülönböztetésként a többiektől uzbek-nek, Uzbek- kán alattvalóinak. S kezdetben egyre változó környezeti adottságok között, harcokban és békében, közös nyelvű, a turk ún. dzsagatáji-tájnyelvét beszélő néppé kovácsolódva, napjainkban is — ma már azonban mint saját állami életét élő és építő nép, a Szovjetunió népei közösségében — így nevezi magát. Hagyjunk fel tehát a nemzetiségük és hazájuk elnevezésének írásban és kiejtésben mutatkozó bizonytalanságával! írjunk és mondjunk, ha róluk van szó, uzbek-et, és a már régen meghonosodott minták szerint (Afganisztán, Pakisztán stb.) Uzbekisztánt, ha hazájukról beszélünk. Ezt semmiféle hangtani sajátosság nem akadályozza! Egyébként is van rá példa — nagyon is friss — hogy irodalomban és közhasználatban egyaránt s régóta meghonosodott, sőt megqyökeresedett népneveket máról holnapra változtattunk meg. Finn-ugor rokonainkat, a Szovjetunióban élő votjákokat pl. ma a saját nevükön: udmurt-nak, a szamojédeket: nyenyec-nek, a cseremiszeket: mari-nak, a zürjéneket: komi-nak stb. hívjuk; alig pár éve, miután tudomásul vettük, hogy ők is ezeket, s nem az idegenek részéről használt és rájuk tapadt elnevezést tartják magukhoz méltónak. Az adott esetben annál kevésbé ragaszkodhatunk meghonosodott formákhoz, mert az I. László törvényében emlegetett törökös üzbég, özbég elnevezés — neves történetírónk, Marczali Henrik szerint — az akkori időkben, tulajdonképpen felszabadított rabszolgát jelentett. Egy, a saját zsarnok kánjainak és effendijeinek meg a cári generálisoknak és csinovnyikak- nak uralma alól felszabadult Uzbek népre így nyilván aligha hízelgő, a jelenleg csak „meghonosodásban" lévő elnevezés, még ha akadémiailog szentesített is. Sőt ez a körülmény csak bóntóbbá teszi az ügyet! Dr. Boros István, a Természettudományi Múzeum ny. főigazgatója. «
