Dunántúli Napló, 1971. október (28. évfolyam, 231-257. szám)
1971-10-24 / 251. szám
«n.rtWbsr**. DUNÁNTÚL! NAPLÓ 5 A GET KERDEZ... M Immm tudni, mi a fiatal versenyeik véleménye a televízió rendhagyó vetélkedőjének játékvezetőjéről és «•őrijéről, • VT 1010 B-jelű számítógépről. Ahogy elnézem őket a képernyőn, nem látszanak valami lelkeseknek. Nem b csodálom. A géppel nagyon jó játszani, az viszont kevésbé lehet szórakoztató, ha a gép játszik vetőnk. A gép kérdez - a játékos válátási... játék ötlete nem vadonatúj, régebben b szerepelt már néhányszor • fenti jelű számítógép vetélkedők résztvevőjeként Akkor elég érdekesnek b tűnt feltéten „tárgyilagossága” és pontossága sikert aratott, és valószínűleg ez lelkesítette fel az új ifjúsági vetélkedő szerkesztőit hogy a gépet játékvezetővé s egyben zsűrivé léptessék elő. Nem tudom, olcsóbb-e ez a megoldás a hagyományosnál, de arra gyanakszom, hogy jóbb semmiképpen. £n enyhén untam a műsort, s ami még rosszabb, úgy tűnt a versenyzők is unták. A vetélkedők izgalmas légköréből semmit sem lehetett érezni, a játék elvesztette játékos lényegét. Ma- , radt a gép és a gép könyörtelen pontosságának, hibátlanságának, tárgyilagosságának és szenvteienségének kiszolgáltatott ember vergődése. Ha jól láttam, a versenyzők annak sem tudtak igazán örülni, ha helyesen válaszoltak. A gép akkor is kimérten udvarias volt, arcizma sem rándult. Igaz, akkor se volt más, ha a versenyző rosszul válaszolt. „Ügy látszik, ez a kérdés mór nehéznek bizonyult” — mondta a gép s máris kattogott tovább a kővetkező versenyzőhöz. Nem szeretném dramatizálni a helyzetet. „Nem szaladgált a hátamon a hideg „a technikának kiszolgáltatott ember borzongása” láttán. Inkább tragikomikusnak tűnt az egész. Egy rosszul Sikerült ötletnek, amely az érdekesség fokozása helyett az egyhangúságot és az unalmat fokozta. A gép se nőtt mitikus hatalommá. Tudta az’ ember, hogy a kérdéseket dr. Kolosi Tamás állította össze, s ezeket az illetékesek beleprogramozták a gépbe, éppúgy mint a válaszokat és az udvariassági formulákat. Tudja az ember, hogy az ilyesfajta műveletnek a tudományos életben milyen hallatlan nagy jelentősége van. A játékban azonban eről- tetettnek és feleslegesnek tűnt, egy néhányszor mértékkel felhasználható ötlet túlfeszítésének. Ha játék, legyen játék. Hagyományos, ha úgy tetszik, konzervatív módon, élő játékvezetővel, ha néha dadog is. Es élő zsűrivel, oki vitatkozik, s még az se baj, ha időnként téved k. Az legalább külön szórakoztatja a nézőt... Mert hát végül b ez a játék nem a játékosoknak, hanem a nézőknek szól. A néző pedig sokszor a kérdéseket sem tudta pontosan követni a képernyőn, s a helyes választ még kevésbé tudta kikeresni a sebtében mutatott papírlapon. A szórakoztatás mellett haszon b károsult tehát; nemcsak c játék Izgalma veszett bele a gépbe, hanem a játszva elsajátítható kevéske Ismeret Is, melyet síkerült a gépbe programozni. Arról ne Ss beszéljünk, valójában milyen kevés leleményességgel tud kérdezni ez a gép, s oz egyetlen séma a tartalmi változatosság mellett is mennyire egyhangúsítja, helyenként erőltetetten érdektelenné degradálja a problémákat. Néha már-már a kérdéseket összeállító emberre gyanakszik a néző, pedig csak a gép korlátáiról van szó. De hót kinek jó és mire jó ez a - játék helyett — kínos vizsgáztatás? Swwtarkényi Ervin Szovjet filmkrónika A dokumentumtól a sci-fi-ig Azt hiszem, nem a háború ábrázolása ellen szólnak az emberek, amikor gyakran hangot adnak egy-egy ilyen témájú film láttán elégedetlenségüknek. Inkább a közepes értékű, sablonos rendezői munkát kifogásolják. Tény, hogy mind nehezebbé válik o háború filmbeli megjelenítése, mind eredetibb látásmódot követelnek az újabb feldolgozások. A patetikus ábrázolás véglesen a múlté, Csuhraj Balladája és Bondarcsuk Emberi sorsa után csakis Romm Hétköznapi fasizmusa következhetett, s még megváltozott formában sem a Csiaureli-féle sematikus hősköltemények. Romm emelte művészi rangra elsőízben a dokumentumot a szovjet filmen, s művével követésre érdemes iskolát teremtett. A háborús ábrázolás ma főként a dokumentum felé tör utat magának, s mindjárt hozzátehetjük, komoly sikerrel. Nemrég fejezte be új filmjét Grigorij Csuhraj, az egykori Romm-ta- nitvány, aki a háború új szemléletű feldolgozásából klasszikus értékű példát adott. Az „Emlékmű” korabeli dokumentumfelvételek, filmhíradók és visszaemlékezések segítségével pergeti le ismét a sztálingrádi csata történetét. Nem az események a fontosak, hanem az okok és következmények, az igazság felmutatása a puszta tények logikájával. Már első két részét láthattuk annak a nagyszabású filmeposznak, mely hasonló művészi módszerrel dolgozza fel a honvédő háború krónikáját (Felszabadítás). A szovjet filmújságok híradása szerint befejezéshez közelednek a másik két rész felvételei. „A fő csapós iránya" 1944 tavaszának és nyarának döntő eseményeivel foglalkozik, az „ütközet Berlinért” pedig a háború utolsó felvonásának nagy tablója lesz. Mintegy kiegészítésül kapcsolódik a monumentális filmalkotáshoz Jersov készülő' munkája, a „Blokád”. A forgatókönyvet Alekszandr Csakovszkij, a máris nagysikerű, hasonló című „tényregény" szerzője írta. A mű nemcsak Leningrád szörnyű kilencszáz napjáról szól, hanem a háború több fontos epizódját is tárgyalja, így egyebek között Sztálin szerepét a kezdetben elszenvedett súlyos vereségekben. Az irodalom és a film kapcsolatáról a Szovjetunióban is viták folynak. Nem ezekről a polémiákról kívánunk most szólni, hanem azokról az eredményekről, amelyek a kettő szerencsés találkozásából születtek. A tények azt igazolják, hogy egy irodalmi mű már eleve megemeli a belőle készült film értékét. A szovjet rendezők — idősebbek és fiatalok egyaránt — gyakran nyúlnak klasszikus alkotásokhoz. A közelmúltban került a szovjet mozikba Grigorij Kozincev új filmje, a „Lear király". A tehetséges fiatal rendező Mihalkov-Koncsalovszkij „Az első tanító" és a „Nemesi fészek" alkotója, Türgenyev és Ajtmatov után most Cse- hovhoz fordult. A „Sirály” filmváltozatában olyan kitűnő művészek alakítják a főbb szerepeket, mint Szergej Bondarcsuk és Innokentij Szmoktunovszkij. Film készül llf—Pettrov klasszikus szatírájából, a „Tizenkét szék”-ből. Solo- hovnak eddig majdnem minden regényét megfilmesítették. Elbeszéléseinek többségét is feldolgozták. Egy fiatal rendező, Jevgenyij Matvejev most a „Halálos ellenség” történetét forgatja. A szovjet filmművészek érdeklődése a messzi múlttól egészen a távoli jövőig ível. A mind népszerűbbé váló sci-fi — melynek az irodalomban már régóta hatalmas tábora van a Szovjetunióban — a film területére is betört. Két jeles rendező foglalkozik tudományos-fantasztikus művek megfilmesítésével. Andrej Tankovszkij, a híres lengyel szerző Stanislaw Lem Solá- ris című regényét dolgozza fel, Grigorij Csuhraj pedig Alekszej Tolsztoj Aelitá-ját akarja megszólaltatni a film nyelvén. K. S. PÚK-PÚK! Nyíl surrog, pisztolylövés csattan, karabély pukkan, talán még gránát is. Vegyes a legyvernem, jobbára hagyományos. De nem elég a fegyver- dördülések imitációja, pontos kommandóval, névreszóláan is irányítják a hadviselést: — Puk-puk, Lali, halott vagy! így aztán tudja az illető hadfi) hogy miheztartás végett mit kell tennie, ha már lejére olvasták a szentenciát. — Puk-puk, Jóska, halott vagy! Jóska is elterül oz udvar betonján, még vonaglik is, akár a régi történelemkönyvben a haldokló gallus. Vannak a srácok vagy nyolcan-ti- zen. Ha mindenkit lepuk-pukoztak, pár másodperc múlva, ugyancsak vezényszóra szűnik meg a halotti állapot, föltápászkodnak az elesett katonák. Azazhogy föltámadnak. Ez a löltámadás praktikus dolog, s tervszerűen történik. Gyurkát pl. kétszer is fölszólította Zoli, a főstratéga, (természetesen tábornoki sarzsija van) hogy fejyesztés terhe alatt ne próbáljon moccanni sem, amíg le van lőve. Az átmenetileg halott-sorban lévőket mindig időben tájékoztatja a feltámadás lelöl. Játszásiból. Vagyis a lehető legkomolyabban, pontosan és csalásmentesen, ahogyan csak a gyerekek képesek játszani, még ha háborúsdit is. Olykor az áldozat tiltakozik, nem ismeri el, hogy jogosan lőtték le, megindokolja, a vak is láthatja: nem lő- hették le; olyan fedezékben volt, ahol nem érhette golyó. Vagy egyszerűen csak demonstrál, mivel az istennek se akar halott lenni, lévén a halottság nem éppen kielégítő állapot. Igen ám, csakhogy az ilyesmi rebel- liónak minősül, s akit Zoli-tábornok harmadjára is elcsip a mesterkedésben, az fölcsaphat bánatában hadifogolynak: ez viszont őzt /elenti, hogy partizánként sem vehet részt a hadi miveletekben. Puk-puk, halott vagyl Délután három óta már több rátában is aratott a halál, s ugyanany- nyiszor ragyogta be a löltámadás fényessége a bérkaszárnyaudvar siralomvölgyét. Csak Zolin nem fog a nyíl, a golyó, (akarom mondani a lövedék) ha lenne, még talán a bomba sem. így hát sem a halál keserű fájdalmát, sem a föltámadás gyönyörű izgalmát nem ízlelheti. Nem is lehetséges ez, hiszen 5 a legfőbb hadúr, a manőverek szakavatott irányítója, aki mindig a kellő pillanatban vezényel puk-pukot, vagy feltámadást. És hát fegyvernyugvást is, ahogy ez már dukál a jobbféle hadi népeknél. A civilek, vagyis az udvarbéli felnőttek rosszaUják ezt a puk-pukos háborúsdit. Azt mondják, be kellene tiltani, mivel rossz emlékeket ébreszt, a gyerekek pedig teljesen elvadulnak. Nem hinném. Mert a játékszabályok kötelezőek, betartásuk fegyelmezettséget, pontosságot, csalás nélküli morális tartást követel. Ahogy minden játék, amit tisztességesen játszik az ember. A katonásdit játszó gyerekek viszont szívesen betiltanák azt a háborús játékot, amit a felnőttek gazem- berkednek össze. Azt a becsetelen puk-pukot, melyben az acélmag jóvátehetetlenül suttyón a szívbe, tüdőbe, ágyékba. Azt az ördögi játékot, melyben a puk-puk mocskos és igazságtalan; azt a halálos játékot, melyből végérvényesen hiányzik a föltámadás gyermeki áhítata, reménye és határtalan bizonyossága. / / Violetta, Florimond, Raoul és Henry a darab egyik jelenetében. — Siokolai felv. — Eddig art hittem, hogy operettet jól csak nagy színpadon, nagy színházban lehet színrehozni.' Ezért kissé viszolyogva ültem be a Kamaraszínházba, Kálmán Imre Montmartre! ibolya című operettjének megtekintésére. — Kellemesen csalódtam. Remek produkciót láttam. Az érdem elsősorban a rendezőé, Fényes Mártáé. Rendkívül sok egyéni ötletet hordoz az előadás és ezeknek a szülőanyja minden bizonnyal ő. De nemcsak hogy sok az ötletes megoldás az előadásban, hanem ezek nagyon jók is, egy-két kivételével fris sek, az adott helyzetekből, szituációkból „pattantak elő”. Fő erénye az előadásnak, hogy nem érez az ember semmit erőltetettnek, talán csak egy dolgot: a leckeízű pro- lógot. Igaz, ez a kezdet kezdetén hangzik el és „minden jó, ha a vége jól”. Az pedig ragyogó! A rendező szándéka világosan érződik az előadáson: szórakoztatni és kacagtatni akar bennünket. Szórakoztatni az érzelgősség mellőzésével és kacagtatni jóízűen. Ez mindvégig sikerült, de legfőképpen a II. felvonásban. Nem mondott le Fényes Márta a látványosságról sem, csak letranszporál- ta kamaroszínpadra, mert látványosság nélkül nincs operett — ezt jól tudja. A legváratlanabb, de igen hatásos, a szappanbuborék-eső volt, A szem gyönyörködtetésében a legfőbb érdem Pintye Gusztáv díszlet- és jelmeztervezőé, ügyesen oldotta meg a szűk tér adta lehetőségeken belül a színhelyek és a játékterek arányát. — Ezekben pedig jól elférnek Tóth Sándor egyszerű, a darab cselekményét tovóbblendítő táncai. De nem feled- kezhetem meg az operett kamaraszínpadra alkalmazójának, Innocent Vin- cze Ernő nevének megemlítéséről sem, A színészek közül elsőnek1 Paá> Lászlót említem. Mintha neki álmodták volna meg a szerzők a végrehajtó szerepét. Amikor színen van, nem lehet róla levenni a tekintetet. Remek prózai improvizáló, erről a megtekintett két előadáson ismét meggyőződtem. A női főszerepet felváltva Cseh Mária és Győry Márta kelti életre. És hadd tegyem mindjárt hozzá: kedvesen és bájosan. Kettős feladatot kell megoldaniok. Cseh Máriától ezafkálómmal talán a szokottnál halványabb éneklést, de nagyon jó színészi játékot, Győry Mártától kiegyensúlyozott zenei produkciókat, de bizonytalanabb színpadi mozgást láthattunk-halíhat- tunk. Az eddig főképpen prózai darabokban jeleskedő Győry Emil érezhetően jól érzi magát az operett-színpadon. Élvezi a játékot, beleéli magát ritmusába, s ezáltal az előadás egyik — autós hasonlattal élve — nagyszerűen működő hengerévé válik. Vári Evg ebben az operettben is otthonosan mozog, és önfeledten énekel, táncol és játszik, csakúgy mint Mendelényi Vilmos. Mester István is szokott formáját mutatja, ő énekli az operett „slágereit", amelyeket a közönség meg-megújráztat. Az epizódszereplők egytől egyig kitűnőek, színpadralépésük sorrendjében : Berczeli Tibor, Szalma Lajos, Galambos György, Kutas Béla, Faludy László. Galambos Györgynek nemcsak játéka, hanem ízléses, stílusos éneklése is tetszett. Végül, és ahogy mondani szokás, de nem utolsó sorban, elismerőleg keli szólnom a feladatát ragyogóan ellátó zenekarról, és a.vezénylő karnagyról, Hevesi Andrásról, aki nemrég óta áll a karmesteri pulpitus mögött de mégis olyan biztos kézzel és őszinte muzsikálásra ösztönző dirigálással vezeti oz előadásokat, hogy csak di- csérőleg lehet róla szólni. A darab cselekményéről szándékosan nem ejtettem szót. Sokan ismerik Pécsett, hisz nem először került színre Aki nem ismeri, de szereti az operetteket, a könnyű szórakozást, az bizonyára úgyis megnézi az előadást. Érdemes. Várnai Ferenc Montmaríre-i ibolya
