Dunántúli Napló, 1971. szeptember (28. évfolyam, 205-230. szám)

1971-09-26 / 227. szám

1971. szeptember 26. DUNANTOU NAPLÓ EDDIG több mint négyezer látoga­tója volt a kisplasztikái biennálénak. Ez nem kis dolog, országosan megol­datlan dolog ugyanis a képzőművé­szet megfelelő rangú és hatékonysá­gú népszerűsítése. Ezek a nagy kiállítások kettős célt szolgálnak. Az egyik a népművelés, az általános tájékozódás a képzőmű­vészet egy körülhatárolt területén. A négyezer látogató ugyanis négyezer vélekedést, előítéletet hoz magával, a művészetben különböző tudásszinttel rendelkezik. Van köztük évtizedek óta rendszeres múzeumlátogató és van köztük számos olyan, aki a művészet­tel most kerül csak kapcsolatba. A közönség számára részben nehezebb az eligazodás egy ilyen kiállításon, ahol egy művésztől legfeljebb egy­két művel találkozik és szinte ahány a mű, annyi a művészi elképzelés, a kifejezési mód is. Másrészt azonban azzal a feltételezett biztonságérzettel léphet a terembe, hogy válogatott, reprezentatív anyagot tártak elé és úgy rendezték meg a kiállítást, hogy érvényre jusson a kiemelés révén az, ami hangsúlyosnak ítéltetett. Tehát a néző eleve határozott és biztos fo­gódzót kap, hogy tájékozódni tudjon. A néző, aki először jött el kiállítás­ra, sok külső-belső tényező hatása alatt áll. Tehát az első benyomás, az összkép meghatározó jelentőségű. El­sősorban a kiállítás, de a környezet is döntő fontosságú. Rossz világítás, el­hanyagolt falak, fényt ót nem eresztő ablakok nem nyújtanak megfelelő ke­retet. A kiábrándító külsőségeket te­hát fokozottan kell az anyagnak el­lensúlyoznia. Napjainkban gyakoriak például az üzemi kiállítások. A mű­vész, akinek sikerült kapcsolatot te­remtenie egy gyárral, a munkások életéről készített jegyzeteit képpé ke­rekítve kiállítást rendez az üzemben. Az ötlet jó, de a művészettel közvet­len közel kerülő emberek első kép­zőművészeti élményét nem mindegy, hogy milyen művészettel keltjük fel. Lehet, hogy a művésznek hasznos (nemcsak anyagilag) a nyilvánosság, de nem biztos, hogy megfordítva is így van. Szűkebb szakmai rétegnek szánt kamara-kiállítás (Pécsi Kisgalé- ria), melyet a tágabb, az irodalmi érdeklődésű olvasóréteg is megtekint­het, egy folyamat részeként fogja fel, mint a művészi munka egy fázisát. A látottakat nem téveszti össze a mű­vészet teljességével. AZ ORSZÁGOS kiállítás az elért eredményeket együttesen, keresztmet­szetet adva mutatja be. A biennálé a képzőművészeti ismeretterjesztés te­rén természetesen nem oldhat meg mindent, legfeljebb hiányt pótol. A képzőművészeti vitákat, a művészetről való vélekedéseket azonban napirend­re tűzheti és reális irányba terelheti. Magyarán: o szavak és elvont elmé­letek előtt a műveken legyen a hang­súly, és aztán következzék a szó, az elmélet, a vélemény és a vita. Az országos kiállítás másik célja, hogy szakmai szempontból is helyére kerüljenek a dolgok. 120-an küldtek be szobrokat, pla­ketteket, azonban a kiállító művészek száma zsűrizés után 68-ra csökkent Ez a két számadat sok tanulságot rejt magában. Hízelgő is a zsűrire nézve, ha következetes szigorát méltányol­juk. A kizsürizettek között nemcsak önjelölt művészek, hanem több, ko­moly művészi múlttal rendelkező, mű­vészeti díjjal fémjelzett művész is ta­lálható, aki most a megméretésnél könnyűnek találtatott. Ez a szelekció szükségszerű és mindenképpen vele­járója kell legyen művészeti életünk­nek, annak tisztasága érdekében. A következetes és szigorú szelekciónak azonban minden esetben meg kelle­ne történnie, mert egy zsűri egyszerű igazságtevése nem elegendő. Ugyan­azok a művészek más utakon, de meg­találják az érvényesülés lehetőségét, megélnek és jól megélnek a művé­szetből ! Az Állami Lektorátus zsüribizottságo felelősségteljes munkát végzett, ami­kor a beérkezett anyagból válogatott. Találóan állapítja meg a Népszabad­ság kritikusa, hogy „ha egy-két is­mert1 név hiányzik is a katalógusból, az ismert nevek gyengéi és erényei, a tendenciák képviseltetik magukat”. Ennek ellenére tény, hogy a hiányzó Szekszárdi tanácskozás A néptáncmozgalom kérdéseiről „ismert nevek” távollétükkel nem já­rultak hozzá az összkép teljessé téte­léhez. S mivel a kiállításon való részvétel önkéntes, a fenti megálla­pítás azért az igazság kedvéért ide kívánkozott. Ha ugyanis a társadalmi felelősség felől közeledünk a kérdés­hez, akkor már nem egyértelműen ma­gánügy a kisplasztika országos sereg­szemléjén való részvétel, vagy távol­maradás kérdése. A személyi miszti­fikációkat el kellene végre oszlatnunk egyszer. Nálunk ugyanis vannak cím­zetes élő-klasszikusok, akik magukat a művészeti élet fölé helyezik, akikre a szabályok másként vonatkoznak és akik arisztokratikusan távolmaradhat­nak a közös megméretéstől. Hallható volt olyan vélekedés is, miszerint egy- egy vásárlási zsűrin teljesebb anyag gyűlik össze, mint a hivatalos kiállí­táson! Ha ez így igaz, akkor megint egyfajta torzulást kell rajtakapnunk. Az rendben van, hogy a szobrászok­nak meg kell élnie és nem a kiállí­tásokon vásárolnak az illetékesek. No­de, akkor milyen társadalmi, közössé­gi szempont érvényesül? A művészet nálunk csupán áru lenne? Hol itt a társadalmi elkötelezettség felelőssé­ge? S hol van a kritikusok felelőssé­ge? A Népszabadság már említett kritikájának összegező véleményét idézzük: „Nincsenek a kiállításren­dezésnek sem örök elvei, nem kíván­juk példának állítani ezt a tárlatot sem. Mégis, úgy érezzük, érdemük a rendezőknek (a jó munkát végző ren­dezőknek), hogy jó időpontban, igé­nyes, de objektív válogatással, tüne­tek kendőzetlen feltárásával lehetővé tették az ellentmondások felismeré­sét”. A kiállítás alapján elemzésnek veti alá a magyar kisplasztikát Az ilyen objektív hang az egyetlen lehetséges, a dolgok megbeszélésé­nél, a plasztikáról, általánosabban a művészetről való vélekedések össze­vetésénél. A Népszava cikkírója ezzel szemben elöljáróban leszögezi, hogy „holmi moralizálást", „vagy ami még rosszabb, kioktató fejtegetést” nem kíván. Rosszul sikerült a kiállítás, szö­gezi le rögvest, de ezt a véleményét a továbbiakban érvekkel nem tá­masztja alá. Ex katedra kinyilatkoz­tat, megfellebbezhetetlen ítéletében megmásítja a tényeket „Provinciális frontáttörésre” gyanakszik és kirívó esetekre hivatkozik, melyek úgymond „egyszer-egyszer kézből megkontráz­zák a központi kultúrpolitikai elkép­zeléseket”. Óva inti a pécsi és a Pécshez kapcsolódó képzőművészetet egy olyan zsákutcától, ahonnét egy­hamar nem fog tudni kikecmeregni. Továbbá leszögezi, hogy ez nem ma­gyar képzőművészet és nem is ez a modem képzőművészet Egy szóval sem említi, hogy miért nem az, és, hogy mit ajánl helyette. Egyáltalán, konkrétum nem derül ki írásából, csak sejtelmes gyanúsítgatás. S ha ez csu­pán magánvélemény volna, akkor itt nem is kerülhetett volna szóba. Ez a kiállítás azonban a már felsorolt mó­don „művészeti életünk meghatározó képviselőinek” közreműködésével állt egybe, ismétlem, önkéntes részvételi feltételek mellett, a rendezés a ténye­ket rögzítette, bemutatva a mai ma­gyar kisplasztika tényleges, valós ál­lapotát. Furcsa az is, hogy a Magyar Nem­zet kritikusa 17 művészt nevez meg név szerint, de az első díjas Bocz Gyulát egyetlen egyszer sem említi meg. Vitatkozhat a zsűri ítéletével, de elhallgatni a nyilvánosság előtt nincs joga. És még egy dolgot kell nyíltan tisztáznunk. BUDAPESTEN ez év novemberében nemzetközi kisplasztikái biennálét ren­deznek. Pécsi kezdeményezésre, ép­pen a megelőző két pécsi biennálé sikerén felbuzdulva lett a nemzetközi seregszemle. Nem a pécsieken mú­lott, hogy nem Pécsett kerül megren­dezésre és az sem a pécsiek bűne, hogy a két rendezvény nem kapcso­lódik egymáshoz. Ugyanazt az idő­pontot választották és emiatt a ma­gyar résztvevőket sem az országos tárlat alapján választották ki. Egyetlen elégtétel marad a pécsieknek. Az öt­let elvitathatatlan, a kezdeményezés elsőbbsége. Ezt egy apró mozzanat is erősíti. A nemzetközi biennálét, mi­ként a pécsiek az első országos bien­nálét, ugyanúgy Ferenczy Béni emlé­kének szentelik. Romváry Ferenc GYULA, 1948. Az egykori résztve­vők ma is felcsillanó szemmel emlé­keznek erre a dátumra. A nagyszabá­sú országos találkozót a hazai folklór táncmozgalom bölcsőjeként emlege­tik. Ez a gyulai tömegdemontstráció 1948 tavaszán túlnőtt a háromnapos bemutatókon, programot adott és ösztönzést a népművészet ápolásá­hoz, a hagyományok terjesztéséhez. A legjobb együttesek léptek pódium­ra, kis falvakból és nagy városokból. Rangja, művészi hitele és sajátos, lelkesítő atmoszférája valóban ígérete volt egy tömegméretű mozgalom ki­bontakozásának. A továbbiakra már sokan emlékez­nek. A kezdet, a „hőskor" éveiben a lelkes nekibuzdulás nemcsak szép és nemes vonásokat hordozott súlyos hi­bákat is. Kevés volt a szakképzett táncoktató, ugyanakkor a kis, néhány tagú falusi és üzemi csoportok gom­bamódon elszaporodtak. Az ígéretes kezdetű mozgalom elsekélyesedett, felhígult. „Népi táncoltunk” éjjel és nappal; a kultúrforradalomnak hova­tovább jelképe lett a csizmás-roko- lyás népi táncos. Az esetek többségé­ben vajmi kevés köze volt már ennek a népművészethez, a hagyományok­hoz. Hosszú válság után a hatvanas évek elején kezdtünk mércét is állí­tani és szervezetten szakembereket képezni. Természetes kiválasztódás in­dult meg, majd sorra kialakult az or­szágos és táji néptánc találkozók, be­mutatók rendszere, és ezzel — főleg az utóbbi 6—8 évben — a mozgalom három nagy csoportja, „hadoszlopa”. Az elsőben mintegy 35—40 nagyiét- számú, a középmezőnyben kb. 150 önálló költségvetéssel működő tánc- együttest tartanak nyilván. A harma­dik oszlopban a mozgalom tömegét jelentő kisebb falusi, gyermek- és if­júsági csoportok száma 300—500 kö­zött ingadozik. A néptáncmozgalmat ma ez a mint­egy 6—700 együttes jelenti. Működé­sük, tehát a mozgalom tartalmi, szak­mai és pedagógiai kérdéseiről esett szó nemrégen, a szekszárdi népművé­szeti hét tanácskozásain, ahol okta­tók, csoportvezetők, tudományos ku­tatók, néprajztudósok és más szakem­berek szóltak a magyar néptánc fej­lődésének legidőszerűbb problémái­ról. HÁTTÉRBEN A NEVELÉS. Örvende­tes, milyen sok eredményes együtte­sünk működik. Közel kétszáz olyan táncegyüttesünk van, amelyik szinte hetente föllép valahol. A középme­zőnyből sem ritka, hogy évente 40— 45 előadáson szerepel a jobbára ti­zenéves fiatalokból, diákokból álló együttes. Idegenforgalmunk is elő­szeretettel „beveti” őket, amikor csak lehet. Ugyanakkor a kialakult feszti­vál- és táji bemutatórendszer is elég­gé feszes programot kínál nekik. A mozgalom egyik fontos célja, egyben megjelenési formája valóban a nyil­vánosság, a szereplés. Sok esetben azonban úgy tűnik, mintha az lenne az egyetlen cél. (Baranyában ez a jelenség egyelőre nem tapasztalható ilyen mértékben.) Országszerte elha­rapódzott a fesztiválra készülés, a minél több szereplés tendenciája — a belső művészeti és szakmai neve­lőmunka rovására. Csökkent a nép­művészet iránti pozitív érdeklődés, a zenei anyanyelv megismerésének igé­nye: a klubélet, a művelődés, az in­tenzív szellemi gyarapodás igénye. „Nincs rá idő ...” Az erőteljes pró­bák és a gyakori szereplés fölemész­tik az energiákat. Ugyanakkor tánco­sok nagyobb része még diák ... Né­hány éve még komolyabban vettük az iskola követelményeit, és oki vissza­esett, azt két-három hónapra elküld­ték „tanulmányi szabadságra", amíg rendbe nem hozza a jegyeit. Most a szűk prakticizmus mintha a nevelés­nek ezt a tényezőjét is mellőzné. A FESZTIVÁLOK. Szép számban hal­lani ma már a megyék segítségével országos, és táji néptánc bemutatók­ról, találkozókról. (Pl. Balatonföldvór, Zalaegerszeg, Szolnok, Szekszórd, Gyöngyös, Debrecen.) Ezek szakmai tapasztalatcserék, szakmai vélemény­cserefórumok is egyben, ösztönzőere­jük is ma már lemérhető: az együtte­seket új művek megtanulására a ko­reográfusokat, táncoktatókat alkotó munkára szorítják. Sok terjesztésre ér­demes kompozíció itt kap zöld utat. A fesztiválokra azonban nem mind­egyik együttes jut el. Különösen a harmadik mezőnyből, a néptáncmoz­galom tömegeit adó falusi együttesek illetve csoportok közül. Fölvetődött: helyes volna megteremteni megyén belül az ő fórumaik lehetőségét is. MINŐSÍTÉSEK. A mozgalom elér­kezett oda, ahová a kórusok és — mint ismert, baranyai kezdeménye­zésre — a fúvószenekarok már évek óta eljutottak és eljutnak. 1972-től itt is bevezetik az országos minősítési rendszert. Az első „kísérleti” minő­sítést júliusban, Balatonföldváron, a dunántúli néptáncosok V. találkozója keretében végezték el. A tapasztala­tok biztatóak, bár a minősítés formá­ja, (az, hogy a kórusokéhoz hason­lóan hat, vagy A—B—C kategória szerinti kilenc fokozat lesz-e) még nincs eldöntve. Egy biztos: az amatőr néptáncegyüttesek minősítését a ki­alakult fesztiválrendszerre építik, vagyis az országos és táji; a szak- szervezeti ill. szövetkezeti találkozók és a diáknapok bemutatói lesznek a minősítési fórumok. A minősítés bevezetését a néptánc­mozgalom fejlődésének eredményei; a kezdő és középszintű együttesek fokozott támogatása, a „Kiváló együt­tes” cím követelményeinek pontos meghatározása, valamint a hazai és a külföldi vendégszereplések színvona­lának szigorúbb megkövetelése is egyaránt indokolja. Szempontjait a folklorisztikai hitelesség mellett a kor­szerű feldolgozásmód, az ihletett elő­adás, a technikai színvonal, a zene (színpadi ének!) és tánc összhangja valamint az öltözék gondossága és stílszerűsége adta. Megyénkben jelenleg talán hat-hét nem iskolai együttes vállalkozhat „minősülni” a jelenlegi állapot sze­rint. (Somogybán pl. több, mint 10 ilyen együttes működik.) És ez ön­magában is megszabja tennivalóin­kat. W. E **yimesnét férje és két kamaszfla ** kisérte ki a pályaudvarra. Csü­törtök volt, de a családnak mintha vasárnapja lett volna. Legalábbis az olyan idősödő magányosok szemében, mint Bónis Olga. Nézte, ahogy a fér­fi, a két fiú a szeretet védősugárzá­sába fogta a másik nőt. Bónis Olga azt gondolta: most még hagyján. Amint elindul a vonat, mindnyájan az elkövetkező új életformát várják és némely még kétséges körülményen ag­gódnak. Jön-e értük autó, kapnak-e különszobát, megfelelő asztaltársat az üdülőben... Effélék a gondok, s eb­ben ő is osztozik velük. Viszont majd hazaérve, újra a pályaudvaron!... A családi sugárzás a kétheti hiányban csak felerősödik. A magányos meg tör a taxihoz, erőszakoskodik, hogy neki jusson az első kocsi, mert az ér­kezés elviselhetetlen kietlenségét meg kell rövidíteni. Otthon aztán csak az üres lakás fogadja, a bezártságban megáporodott levegővel, szivszoritóan némán. Mindezek miatt Bónis Olga egész úton a kapcsolatait mesélte. Ügy tet­szett: fél Budapest jóismerőse, egy egész kerület lakossága jóbarátja, az udvarló szándékú férfiak is sokan vannak, de még á hetente egyszer nála dolgozó takarítónő is rendkívül meghitt személy. De az útitársak csak a fülsértő hencegést hallották ki a szavaiból, és bosszankodtak. Második hetük elején történt. Dél­előtt tiz órára járt, ilyenkor szokták kiosztani a leveleket az üdülőben. Gyimesné, Olga nyitott ajtaja előtt haladt el. Beszólt: — Hozták már a postát? — Nem is tudom — válaszolt Olga szórakozottan. — Van itt valami... Alacsony asztalkára mutatott, ezen kék szabvány boríték feküdt, gépelt címzésével felfelé, s Így nem látszott, hogy nyitva vagy leragasztva. Ebben a pillanatban lépett ki a szomszédból a postát osztó lány és adott át Olgá­nak egy fehér borítékot. Bónis Olga folytatni akarta a szerepet. Fehér le­velét nemtörődöm mozdulattal ráej­tette a kékre. — Parancsolj — nyújtotta elgaret- tás dobozát Gyimesinének. Míg tüzet adott, ujjai megvonaglottak. — Ügy látszik — mondta a kék boriték kikandikáló csücskére — az tegnapi.,, És már nem volt képes tovább tür­tőztetni magát, feltépte a fehér borí­tékot, mohón, cafrangosan — mint­ha a végítéletét tartalmazná vagy a paradicsomi boldogságot. — Nem zavarlak... — köszönt el Gyimesiné. Megértette a jelenetet. Ettől lógva többször is beszélt Olgának arról, hogy kamaszfiúkkal nem könnyű, kö­tekednek, szemtelenkednek, kérvényt kell benyújtani, mig egy poharat hely­re raknak... A házassága jó, de ez nem jelenti azt, hogy nincs temérdek alkalmazkodás-kényszer. Nem úgy él az ember, saját kedvére, hangulatára, mint a függetlenek ... Egyszóval: igyekezett vigasztalni a magányáért. Egy későbbi napon egyszer még el­ment Olga szobája előtt, délelőtt tiz óra körül. Akkor is nyitva volt az ajtó, Olga asztalán boriték. pedig még nem hordták ki a postát. Pesten, a pályaudvaron, miután összecsókolóztak, Gyimesné rögtön odasúgta a férjének: vigye Olga bő­röndjét a taxiig és kérdezgesse az üdülésről, kösse le a figyelmét. Gyimes barátságosan kérte a bő­röndöt, de Olga nyersen rámordult: — Azt képzeli, egyedül nem bí­rom?! Gyimes udvariaskodott: dehogynem, csakhát mégis férfinek való. Nyúlt a bőröndért, Olga görcsösen markolta. Gyimes csakazértis ... Olga csak- azértis... Huzakodtak. Egy idegen, izomhős fiatalember szembefordult velük, terpeszállásban,'fenyegető te­kintettel: — Nyugalom, néne, a bőrönd ma­rad, én garantálom, rendőr felesle­ges. Olga megint elátkozta átkozottnak vélt életét. És durván felkiáltott: — Mindenki engem szán?! Tartsák meg maguknak!... A fiatalember megrántotta a vállát és elfüstölgött. Gyimes rátámadt a feleségére: — Megkímélhettél volna az ilyen elmegyógyintézeti ápolttól! Tolvajnak néztekI Az asszony türelmesen elmagyaráz­ta, miről van szó. Ebből Gyimes nem akart megérteni semmit. Indulatai nem kívánták az értést, öt perccel az asz- szony megérkezése után a házaspár már veszekedett. Ez persze a két ka- maszliút is felingerelte. Kedvelték a támadást és ellentámadást, de csak akkor, ha ők voltak a hősei. Megkö­vetelték, hogy a szülők harmonikusak legyenek. Most az egyik fiú az apját hibáztatta, a másik az anyját, emiatt ők ketten is összevesztek. A rendet­lenül, keresztül-kasul csapkodó dühö­ket felfokozta a mindnyájukban rokon csalódás: mást vártak ettől az órától. pfánis Olga pedig elhatározta: többé nem utazik üdülőbe. Az oly jó két hét társaságban-közösség- ben hazaérkezéskor megcsúiolódik Ha nincs aki a pályaudvaron várja az embert. László Anna: ■ ■ ■ ■ ff ÜDÜLÖK A biennálé ürügyén...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents