Dunántúli Napló, 1971. augusztus (28. évfolyam, 180-204. szám)
1971-08-01 / 180. szám
8 DUNÁNTÚLI NAPLÖ 1971. augusztus 1. EGY LÉPÉSRE A NAPTÓL Az ősi Taskent Ferenci! József, a Györ-Sopron megyei „Kisalföld" című lap munkatársa, Uzbegisz* tanról irt riportsorozatával III. dijat nyert a Magyar Újságírók Szövetsége 1970. évi pályázatán. Az alábbiakban részleteket közlünk a díjnyertes riportból. A légikisasszony közölte a repülési magasságot, s mire az utasok elszédültek volna a hőségtől, pisszegni kezdtek a légbefúvó szelepek. Bedugult a dobhártyám, úgy éreztem magam, mint kétórai gyaloglás után a Szahara homokjában. Nemrég megismert öreg barátom, Kari Karlovics talán még a radartorony árnyékából figyelte a távolodó gépet, és ebben a fej-, fül- és agyzúgásban őrá gondoltam. Rá, akit magához kötött az óriás szövetség legfontosabb köztársasága. Egy lépésre jár a Naptól, ott dolgozik, gyalogol naphosszat, ahol én szédültem a forróságtól. Élete alkonyukban szíve félig még mindig az óhazában, de marad, mert már nem tudna máshol élni. A napszúrásomra, a tikkasztó menetelésekre többé nem gondoltam, és ebben a pillanatban nagyon vágytam vissza földre, újra Dzbegisztánba. Kárl Karlovicshoz, az Ulugbek medreszének (Mohamedán papnevelde és jogászképző) őrzőjéhez, Dzsaszurhoz, Hosimhoz és a többi új barátomhoz. Okát sem tudnám adni könnyen, hogy miért, hisz röpke idő erősítette csupán a vonzódás szálait. Elbeszélem hát fejtegetés helyett sorjában a történteket. Nem lesznek szabályos útleírások, inkább emberrajzok mesz- sziről, amikhez hasonlót a szem készít madártávlatból. Nyúlfarknyi elmondások, amilyeneket a repülőgépen mesélünk a szomszédunknak. Taskent—Moszkva. Bő ötórás út. Van rá idő. Elkezdem. Adjatok dobot a kezébe A szamarkandi Ser-doc m ed részé udvarán angol filmesek csodaszép üz- bfg lányt állítgattak a kerámia-borítású fal előtt. Könnyű, aranymintás selyemruha volt rajta, haját kontyba csavarta. Lehet, hogy éppen nézelődött az épületben, s megkérték, hogy ékesítse ezt a szivárványszínű palotát. Itt mindennapi a fényképezés, filmezés, de a bűbájos teremtés látványára megálltak az emberek. Már az ősrégi papnevelde hús fala! között bolyongtak, amikor Dzsaszur rám talált. Megfogta a karom, és vitt magával ki az épületből, a kapun túlra, az egyik minaret elé. Ott találtam az előbb filmezett üzbég kislányt, Dzsaszur intett, hogy fényképezzek csak, megbeszélte... Kattintottam hirtelen kettőt, hármat, abbeli félelmemben, hogy eltűnik előlem a látomás, s már ment is a kislány, vru ganyosan, bájosan, és visszamosoly- gott, és én hebegve szóltam utána: rah hat, nagyon köszönöm. Barátom meg a hátam mögül: — Dzsaszur? — kérdezi és hunyorít — Jah sim? — Mármint hogy Dzsaszur remek gyerek? - Az vagyl — és csapkodom a hátát Dzsaszur valóban nagyszerű fiú. Huszonhat éves, Moszkvában végezte az egyetemet, hindu- arab szakos. ízlelgetem a nevét, és szólok hozzá: — Te, Dzsaszur, neked a neved is hindu! — Bólint. Belémkaral, és visz a forró szamarkandi forgatagba, a műemlékek városnyi, lenyűgöző birodalmába. Ismétlem, Dzsaszur utolérhetetlen, és most éppen telefonál. A város túlsó végébe, barátjának. Anvár egy fé1 óra múlva dzsipen érkezik, s elmúlik kilenc óra, mire professzor apjának bemutat. Az öreg meséli, hogy 1918- ban harcolt a forradalom oldalán Sza- markandban egy magyar osztag, lenni kell még itt azokból a magyarokból ... A telefonhoz ül a természettudományok doktora, és éjfélig hívja barátait Közben felesége vacsorát főz a vendégnek, rizslevest és piláfot, és megállás nélkül két órán át hozza az asztalra a rengeteg elemózsiát. A professzornak és még inkább nekem nincs szerencsém ezen az éjszakán. Nem sikerül Szamarkandban letelepedett magyarral találkozni. Elmúlt már éjfél, Anvőr és Dzsaszur nem bír magával, menjünk végre a Szamarkandi éjszakába. Menjünk! Hosszú kilométereken át gyalogoltunk a belváros felé, míg egy teherautó fel nem vesz bennünket. Megyünk, vagy öt percig, aztán nag/ tömeg zárja el előttünk az utat. Vagy ötszázan lehetnek, elöl dobosok, hu- szan-harmincan, keleti ritmust vernek és szavalókórusban üvölti rá a tömeg a refrént. Mi ez és miért történik mindez az éjszakában? A tömegben csupa férfiak, kevés gyerek. Már ott járunk a dobosok között. Anvar odaszól az egyiknek. Ba rátjuk vagyok, adjanak egy dobot c kezembe. Mit kezdenék vele? Inkább én is kiabálok vaiamit együtt a több1-, ekkel. Két óra elmúlt, mire a szállodába értünk. Majdnem huszonnégy órát töltöttem ébren Kelet mesés városában. Csa< Dzsaszur ne mesélne már, ha visszaérkezik . .. Itt mindennapi a fényképezés Bízd magad a Szir-Darjára — A folyó hűséges, bízd rá magad, vezesse utadat — Akár költőinek is mondhatnám az útravaló jó szavakat. Különösen ha meggondolom, hogy egy öreg, kaftános teaárus mondta az autóbuszállomáson. Két csészéből mérte a gőzmeleg italt, aszott tenyerei szolgáltak tálalóasztalul. Nyugodt volt, mint a szobor, szava recsegőn is barátságos. Nem kapzsi ember, az alamizsnát el nem fogadja. Mindenáron vissza akart adni a 30 kopejkából, ittam hát még egy pohárral teájából. Ki tudja milyen messze van Kokand! Az árokból birkamaradványok bűz- löttek, sehogy sem akart dél lenni, pedig a busz valamikor utána indul. Egy matrózruhás, tatár fiatalembertől kérdezősködtem, milyen távolságra van Kokand. Valamivel több háromszáznál, felelte. Azzal vigasztaltam magam, hogy már megjártam a sivatagot, de ehhez kevés egyórányi ví- gasztalódás. Közben beállt az autóbusz, kocsink telezsúfolódott, éppen hogy volt mindenkinek ülőhelye. Ozbég öregasszonyok, egy üzbég katonatiszt, tadzsi- kok, kirgizek, mongolok, egy fiatal orosz nő kisbabájával. Fiatalok és idősebbek. Látszólag többségében berendezkedve a hosszú útra. Negyedóra sem telt el ebben a furcsa izzasztóban, és elkezdődött a kosztolás: ki-ki azt ette, amit hozott magával, s mi a legalkalmasabb egy- egy ilyen útra? Pácolt, ecetes birka, vagy bárányhús, a saslik. Ez árasztja azt az édeskés illatot, amely elől nem lehet elbújni a hozzá nem szokottnak. Megyek a sofőr mellé. — Szabad? — kérdezem, és hozzáteszem, hogy a jobb kilátásért. Bálint. Máris tűrhe- tóbben érzem magam a saslikoktól távol, egyébként is hasznos, ha az ember látja, mikor, mibe viszi a kocsivezető. Itt meg különösen sok észrevenni való akad. Érik a dinnye Valósággal rámszakadnak a látnivalók, s közben széktársam akad. Mellém ül egy kokandi boltos, együtt szorongunk, izzadunk, s közben ő szorgalmasan magyaráz. Egészen megközelítjük a folyót, aztán egy városban megállunk a Szir-Darja partjánál. — Tíz perc pihenő — mondja a sofőr. Nosza, rohanás a folyóhoz. Bivalyok örülhetnek így a víznek. Ledobom az ingem, merem fejemre a Szir- Darja vizét, csurog ‘a nadrágomba, aztán rohanás vissza a buszhoz. Néhány kilométerre eltávolodunk a folyótól, balról végeláthatatlan sztyeppe tűnik elő. Teherautók száguldanak rajta Akinek sietős a dolga, odamegy; a csontkemény, szikkadt földön nem kell kerülni, ez a nagy por kavarta országút. Aztán újra a Szir-Darjához érünk, jobbról megjelennek az út mellett a hegyek. Száz-egynéhány éve ezen a vidéken Resid effendi, azaz Vámbéry Ármin világutazónk csak az élettelen sztyeppét találta. Legfeljebb tenyérnyi oázisokat, ötven év alatt oázissá változtatták a fél medencét, másfél Ma- gyarországnyi területet. Újra megállunk, rohanok hűsítőért, de sehol egy kút. Beszaladok egy házba, kutya kerget el. De mindjárt szalad utánam nevetve egy üzbég gyerek, integet, hogy menjek vissza. A házban veszem észre, hogy pékműhelyben vagyok. — Lepényt? — kérdezi a mester. — Vizet — felelem. A gyerek nyújt egy pohárral, közben észreveszek egy vízzel telt dézsát. Sebtiben a fejemre merítek belőle vagy két bögrével. A pék rámkiált, fenyegetőzve rohan utánam az autóbuszig. Éppen, hogy felérek, indul a kocsi. Az utasok haho- táznak . .. Megtudom, hogy a lehető legrosz- szabbat cselekedtem, abba a dézsába merítik a lepényeket. Vígasztal a szomszédom, ne vegyem a lelkemre, ez Üzbegisztánban ősi tilalom. Még szuszogok egy jó darabig, és új barátom vacsorameghívása a végső kiengesztelés dicstelen futásomért. Az első, mert utána még négy követi a hétórás utazás végcéljánál. Közben ugyanis megérkezünk Kokand- ra. Valóságos fogadóbizottság várakozik rám; virág, selyemmel kivarrott tübitejka a fejemre és három meghívás. Elkezdődnek hát a vendégségek. Vacsora kilenckor a Szoha folyó partján, tizenegykor és éjfél után két órával. Vendégségek Csajhanában és tiszta szobákban, véget nem érő bőség és kifogyhatatlan vendégszeretet. Az autóbuszon szerzett ismerősömhöz már nem jutok el. Pedig lehet, hogy reggelig várt készenlétben a családja, mert az üzbégeknél mindig nyitva az ajtó a vendégek előtt, csak a pék medencéjébe ne érintse az ember a kezét. Zuhogj rám, isteni víz Üzbegisztán belsejében, a Tiensán hegység távoli nyúlványán, a tengerszint felett alig ötszáz méterrel, lapos, gránitos sziklák között türkiszkék tavacska csillog. Vizében kamasz lányok locspocsalnak. Az egykori éhségsztyeppe, a golodnaja-sztyeppe szomszédságában vízbőség. Vastag tömlőkön táplálják a tó vizét, hogy a szovhozban segédkező diáklányoknak almaszedés után legyen hol hűsöl- niük. A csatorna őre, Iszhak egyik csupa- fa szigetén, teaház lugasára emlékeztető vendégfogadójában vacsorához terít. Elküldte a szakácsnőt, maga tesz fel mindent az asztalra. A joghurtot, mazsolát, barackmagot, szőlőt, mogyorót. Hozza a zöld teát, a csokoládés cukrot. Maga meri tálba a gőzölgő piláfot. Óriás ember, óriás és mégis könnyű kezekkel. Int, hogy elkészült. Körülüljük az asztalt, Iszhak széttördeli, s nyújtja kézről kézre a lepénykenyér-darabokat, tele pohár vodkával, koccint, s eszik. Szőlőt, húsos rizst, hagymát, teáf, paradicsomot, egyszerre, jóízűen, amennyit egy óriásnak illik. Aztán a hatalmas testű férfi almát hámoz, nyújtja át, mindjárt utána a kétdecinyi vodkát. — A vízre - mondja -, aztán megy ki az éjszakába. Én utána. Rójuk a kilométereket a betonon, a zsilipeken. Körülöttünk, alattunk, előttünk és mögöttünk a zsi- bongató morajlás. Fent a zsilipen megáll a Kanál őre. — Szép? — kérdezi. Bólintok. — Föntről sok víz jött, rengeteg érkezik rövidesen — mondja, s indul tovább. én meg megyek egy másik szigetre, ahol virágoktól körülvett épületben megvetett ággyal fogad Asrafi, a duzzasztómű öregje. Katonás rend, hajós tisztaság itt is, mint mindenütt Iszhak birodalmában. — Iszhak barátságába fogadott — mondja az öreg —, légy üdvözölve, derék emberi — s hadarja tovább a köszöntő szöveget. Barátságába fogadott Iszhak, akinek harminckilencben, a duzzasztómű építkezésekor kirobbantott föld vitte el a fél szemét, és akinek apja talán még látta, hogyan ásták el élve a sivatagba azokat, akik egy makulányit is elherdáltak Tamerlán kútjainak vizéből. Mert nagy érték volt valamikor ez a víz, kincset ért, s ezért olyan gazdag ember a Nagy-Ferganai csatorna őre. Fáraszt a rengeteg élmény, de csak ülök az éjszakában a vendégszoba erkélyén. Távolról Andizsán fényei lobognak, s körös-körül Iszhak cso- bogtatja a vizet, míg álomba nem szenderülök az üzbegisztáni éjszakában. Búcsú Taskenttől Alig múlt nyolc óra, de már gyorsan szárad a virágokról a hajnalban leszállt harmat, édes illat terjeng, madarak kánonja, csupa ragyogás a2 ég. A szállodával szemben a színész- és művészképző intézetből kristálytiszta szoprán hang énekel egy betétet a Lejli és Medzsnun operából. Te kifogyhatatlanul gazdag, monatonsá- gában is érdekes, bús üzbegisztáni dallam! Mintha az ember csontjába századokkal ezelőtt rakódott emlékeket ébresztene fel. Gyönyörű és szomorú nap! Az ablakból ellátni a régi Toskentre, Hősim érkezik, nem dudál, kiszáll a kocsiból. Fel se néz az ablakra, egymás hullámhosszán vagyunk. Indulok: az utolsó ismerkedésre, Kari Karlovicshoz, és búcsúzni Taskenttől, Üzbegisztántól. Hősim most virág helyett kis cédulát ad, rajta néhány régi üzbegisztáni közmondás. „Múló javakért e silány földön egymást gyötörni és hűsítőn!, biz nem érdemes." És még vagy tíz ehhez hasonló „nem érdemes". A másik haragítása, a gyűlölködés, a dölyfösség, elbizakodás; és biz méreg az álnokság. Az emberiesség ősi tízparancsolata. Hősim boldog, hogy örülök a gyűjtésének. Bekapcsolja ráadásnak a rádiót. — Tamara Kaum — mondja az énekesnőre, s ebből tudom meg, hogy az üzbégek kedvence lehet. Közben haladunk célunk felé, a belvároson át, újabb dal következik a rádióban, Hősim fordítja a szöveget: „Fújj csak szél, sodord a sztyeppe porát. Hantok, kik láttatok itt férfit csatában meghalni, lent nyugszik, örökre fogja őt a föld, ahogy ezernyi gyökerénél tartja a szakszemit Hantok, s lent a harcos egyek vagytok már, egykor gyapot virágzik majd rajtatok, mert élet jár nyomotokban.” Két hétig barangoltam Üzbegisztánban, száz kilométereken át haladtam gyapotföldek mellett, csatangoltam városokban, hegyekben, gyárakban, mecsetekben, medreszekben. Láttam a lábra álló hegyeket és követtem a rohanó Szir-Darját. Siettet az idő, lassan búcsúzni kell. Az egyetlen Tas- kentben élő magyar emberhez, Kari Karlovicshoz kopogtatok. Középmagas, szikár férfi Jön az ajtóhoz, halk szavú, gyönyörű, tiszta beszédű. Egy magyar! Az egyszerű szobában rengeteg apróság: magyar emlékek, üzbég nép- művészeti tárgyak, a sifonon köteg- ben Ország—Világ, Népszabadság, szálak az óhazához. A szomszéd szobából felesége nyöszörgése hallatszik ót ágyhoz kötött, magatehetetlen. És vele együtt a lakáshoz köti betegsége élete párját. A Szovjet—Magyar Baráti Társaság üzbég részlegének alakuló ünnepségére várnák, de Kari Karlovics távolmarad, mert nem hagyja társát. Az egykori angyalföldi munkás, akit 1916-ban elküldték Oroszországba meghalni, aki harcolt 1919-ben a fennmaradásért az ellenforradalmárok ellen. Ezer meg ezer magyar társával együtt. Csak morzsák az életrajzból: Kari Karlovics vállalatok vezetője volt, óriás területek felelős gazdája. Befogadta az új haza, kitüntetések biztatták rá, értelme van annak, amit csinál. Kommunistává érett, követünk lett a szovjet tájakon. Közben vonzotta e1- lenállhatatlanul az óhaza, aztán az új, a felszabadult Magyarország. Ki tudná azt végigkövetni ma, miként viaskodtak az emberben érzések és eszmék, s miként maradt újra meg újra a rábízott feladatoknál. Üzbegisztán ötvenéves útja, hihetetlen gyarapodása, mai száguldása az ő munkájából is fakad. A forró köztársaság napja az ő napja is. Megismerte népeinek szokásait, kultúráját. Művelt magyar — üzbég férfi ül előttem, az az ember, aki százfelé tudja osztani szívét. Aki hűséges pártjához, eszményéhez, hűséges elvéhez, aki megmaradt állhatatos, kemény angyalföldi munkásnak. A repülőtéren egészen a gépig kísér Kari Karlovics, hosszan szorítjuk egymás kezét. — Ne csináljon belőlem hőst — mondja búcsúzóul -, mert valóban nem voltunk mi hősök. Még Kari Karlovicsra gondolok, közben a Kizil—Kum végeláthatatlan homokdűnéi felett repülünk. De sokat adnék érte, ha most valaki a homolr- tarajokra rajzolná Kari Karlovics, s a többi magyar nevét. Mert már tíznél is kevesebb internacionalista magyar él Üzbegisztánban. Ferenczi József
