Dunántúli Napló, 1971. augusztus (28. évfolyam, 180-204. szám)
1971-08-01 / 180. szám
t DUNANTOLI NAPLÓ 5 LÁTOGATÓBAN Képzőművészeink kislexikonja SZÍNHÁZI LEVÉL ORSI FERENCNÉL Ez alkalommal nem vendégségben, látogatóban jártunk, hiszen Orsi Ferenc is vendég. A KISZ Tolna megyei Bizottságának vendége, Dombodban a megyei ifjúsági táborban. Régóta nem találkoztunk vele, írásaival is ritkábban keresett meg, ezért is örültünk a személyes beszélgetés lehetőségének. — Néhány hónapja betegeskedem — mondja örsi Ferenc, — de szerencsére ez már csak a múlté. Jobban érzem magam, és a Tolna megyei KISZ- bizottság meghívását örömmel fogadtam el, hogy ebben a szép környezetű táborban tölt- sem el szabadságom egy részét. — Milyen terveid vannakf — A pihenés utolsó napjaiban egyre inkább foglalkoztatnak azok a feladatok, melyeket el kell végeznem. A televíziónak, a könyvkiadóknak több adósságomat kell törlesz- tenem. Szeretném befejezni elkezdett filmforgatókönyvemet, félbehagyott ifjúsági regényeimet. Bízom benne, hogy ez rövidesen sikerülni fog. — Egyéb feladatok melyek jelenleg foglalkoztatnak1 — Sokfélék. Vegyük legelsőnek a Tarpa—Tenkes-túrót. Nagyon jól sikerült, a harkányi úttörők jól bírták az út fáradságait, nagy volt országszerte az érdeklődés, sok úttörőcsapat kapott kedvet hasonló feladat elvégzéséhez, és maga az úttörőszövetség is jövő évi tervei között szerepelteti az ilyen jellegű programok megszervezését. Ez természetesen azt követeli, hogy az út tapasztalatait elemezzem, mérlegre tegyük, mennyire sikerült elérni mozgalmi célkitűzéseinket, azt a hazafias, romantikus nevelési lehetőséget, amit ettől a túrától vártunk. A másik feladat szorosabban Tolna megyéhez kapcsolódik. Nagy örömömre a megyei KISZ-vezetők erkölcsi és anyagi támogatóst vállaltak annak érdekében, hogy ez évben itt a megyében rendezzük meg az ifjúságnak író írók egy csoportjának a találkozóját, vitáját. A Tolna megyei házigazdák minden feltételét biztosítják ennek a találkozónak. Most az írószövetséggel együtt az előkészületeken munkálkodunk, és remélhetőleg októberben létrejön majd ez a találkozó. Gondolom, Baranya megye írói és KISZ-vezetői körében is felkelti majd az érdeklődést, hiszen a korábbi években ők adtak otthont az ilyen találkozóknak, — Újabb írások? — Néhány rövidebb lélegzetű novellát írtam, remélem ezek rövidesen megjelennek. Régóta foglalkoztatnak a Baranyai Vasárnapok rendezvényei. Kezdettől fogva figyelemmel kísérem őket, mint a televízió volt munkatársa, több Baranyai Vasárnap közvetítésének vezetője voltam, de az ország többi részén is, sokszor résztvettem ezekhez hasonló rendezvényeken. Szeretném összegezni és elmondani véleményeimet ezekről a rendezvényekről, legfőbbképpen arról, hogyan képzelem el jövőjüket. Gondolom, lehetőségem lesz ennek publikálására is. Sok pécsi emlékem van, gyermekkorom óta évekig éltem ebben a városban. Emlékeim utcákhoz, házakhoz, régi vendéglőkhöz, kirándulóhelyekhez és nem utolsó sorban a színházhoz fűződnek. Ezeket szeretném rövidebb írásokban, tárcákban megörökíteni. Szép tervek, elképzelések, megvalósulásukat az irodalom kedvelői, örsi Ferenc tisztelői bizonyára örömmel fogadják majd. —m. —e. BÉRCES GÁBOR Kompozíció. Linomontázs. 1971. Munkásságának nagyobb részét grafikai tevékenysége tölti be. Rézkarcai, litográfiái a sokszorosító technikában járatos, a hagyományos formák mellett új lehetőségeket is kereső fiatal művész alkotásai. Különösen az utóbbi években készült munkáira jellemző a kötetlenebb képi elrendezés, a mélyebb tartalmi kifejezés igénye. Ezzel egyidejűleg a látvány leíró megjelenítésétől távolabb került. Legtöbbet az ember ábrázolása foglalkoztatja. — Nem az alak, a test szépsége, hanem az emberi tevékenység, a cselekvés, a tett esz meisége érdekli. Ilyen tárgyú alkotásai már a festészet műfajához közelítenek. Egyéni kifejezésmódja most van bontakozóban. A sokfelől érkező hatások közeoette keresi az önállósulás útját, saját világképének művészi általánosítását. Életének főbb adatai: Született 1939-ben, Kispesten. Tanulmányait a budapesti Képzőművészeti Főiskolán 1958—63 között végezte, festészeti és sokszorosító grafika szakon. Tanárai: Kádár György, Raszter Károly voltak. 1963 óta Pécsett él, a Művészeti Szakközépiskola művésztanára. Rendszeresen szerepel műveivel a Dél-Dunántúli Szervezet kiállításain. 1969-ben résztvett az I. Miskolci Grafikai Biennálén. Tagja a Siklósi Képzőművészeti Szimpozionnak. Több műve állami tulajdonban van. MALIS ÉS ABSZTRAKT If A mai művészete le ben * a közönség ízlésében lejátszódó változások és az ebből következő összeütközések, ízléskonfliktusok kétségtelenül a képzőművészetek területén a legélesebbek és a „leglátványosabbak”. Az összeütközés alapja leegyszerűsítve az, hogy a szélesebb rétegek, a többség ízlése számára a képek, szobrok stb. művészi értékének feltétele és mértéke a valósághoz való külső hasonlóság: a portré akkor szép és jó, minél inkább „a megszólalásig" egyezik az eredetivel, a modellel, a fa akkor szép, ha minden levele finoman, részletesen kidolgozott, a gyümölcs akkor tökéletes — már az ókori példa szerint is —, ha a madarak „összetévesztik” a valóságos gyümölccsel s a vásznat kezdik csipkedni stb. Ennek megfelelően, nem szép és nem jó a műalkotás, ha a valóságtól eltávolodik, a természethez való hasonlósága alig vagy egyáltalán nem érzékelhető, tehát ha „absztrakt” vagy „nonfiguratív”. Sőt az is „baj”, ha a mű egy képzelt valóságtól távolodik el. A szobor pl. nem szép, ha nem elég monumentális, ha egy történelmi alak szoborábrázolása nem felel meg annak a hősi és fenséges képnek, amelyet képzeletünkben alkottunk róla. Hogy „közeli” példákat idézzek, emlékeztetnék a szigetvári Zrínyi-szobor körüli ízlés-vitákra s az újmecsekaljai bányász-szobor elleni kezdeti tiltakozásra. Országosan is ismert azonban a Szántó-Kovács szobor ügye, a legfrissebb példa pedig a székesfehérvári jubileumi emlékmű sajtóból ismert vitája. Azért a szobrokra hivatkozom, mert a képzőművészeten belül is a köztéri szoborhoz „szólhat hozzá” a legtöbb és legkülönbözőbb ízlésréteghez tartozó ember. Kiállításra már kevesebben járnak, az ízlésellentétek ott már viszonylag mérsékeltebbek ... Az absztrakt vagy nonfiguratív természetesen nem csupán ízlésprobléma. A marxista esztétika, megint csak leegyszerűsítve, a művészetet a valóság sajátos tükrözésének fogja fel, s noha mércéje nem a külső hasonlóság, a naturális hűség, az absztrakt és nonfiguratív megítélésénél is természetesen ragaszkodik a valóság lényegével való szembesítéshez, s ebből a szempontból vitatkozik s fordul szembe esetenként az ilyen művek mögé rejtőzhető valóságellenes, az embert megtagadó tendenciákkal. Az esztétikai megítélés nehézsége itt nyilvánvalóan abból adódik, hogy az „absztrakt” és „nonfiguratív” néven ösz- szefoglalt számtalan irányzatnál a lényegi tükrözés elemzése csak bonyolultabb úton, finomabb módszerekkel és eszközökkel történhet. Az absztrakció jelenléte és a figurális ábrázolás hiánya tehát önmagában a marxista esztétika alapján sem „valóságellenes”, még kevésbé eleve „ellenséges”. Sőt adott esetben jelentheti a valóság megismerésének, lényeges vonások, jelenségek feltárásának, művészi ábrázolásának egyik elfogadható — a művészetek történetében korábban « jelenlévő — útját A jelenlegi feszültségek és ízlés-harcok hátterében az absztrakt és nonfiguratív egyes irányzatainak kizárólagosságra törekvése, egyedül korszerű, modem ábrázolásmódként való propagálása, s ebből fakadóan egy igen szűk réteg sznobisztikus ízlésterrorja is szerepet játszik, s ez nem kevésbé veszélyes szélsőség, mint a teljes naturális hűség elve alapján minden absztrakciót elutasító szélsőség. Művészettörténeti és egyéb okokból ugyanakkor Magyarországon — sokkal inkább, mint más nemzeteknél — az absztrakt és a nonfiguratív irányzatok viszonylag új és szokatlan jelenségek, amelyekre a többséget alkotó ízlés-rétegek nincsenek felkészülve. Az ízlés-szélsőségeket közelítő „megoldás" legfontosabb feltétele, első lépcsője kétségtelenül a szoktatás. Az absztrakt bizonyos fokozatai, s az új művészi ábrázoló eszközök éppen a legszélesebb rétegek számára a tapasztalatok szerint a megszokás által elvesztik „elviselhetetlen" vagy „ellenséges” tartalmukat s elviselhetőkké, majd elfogadottakká válnak. Igen sokan, akik felállítása idején elviselhetetlennek érezték az újmecsekaljai bányász-szobrot, egyre inkább megszokják és lassan így tartják szépnek ... A megszokás után következő lépcső a tudatos ismerkedés, a már nem idegen, az érzelem és ízlés számára elfogadható műalkotás értelmi birtokba vétele, elméleti-kritikai minősítése. A mai népművelés és kiváltképpen a tömegkommunikáció legnagyobb feladata éppen az első és a második lépcső közötti átmenet kidolgozása, erősítése. Ebből a szempontból különös jelentőségűek a televízió képzőművészeti műsorai is, a rendszeres tárlatlátogatósok, művészportrék és művészettörténeti sorozatok. A TV Galériája csütörtöki adása ismét erősítette bennem a meggyőződést, hogy a televízió igen sokat tehet a képzőművészeti ízlés fejlesztéséért, s a korábbinál egyre magasabb színvonalon oldja meg ezt a feladatát. Indulásakor, megvallom, nem éreztem jónak ezt a műsort. Sokszor nem találta meg a helyes nézőpontot, amelyből a különböző ízlés-rétegek számára egyaránt hasznos információkat, tájékoztatást és eligazítást tudott volna nyújtani. Rapcsányi László, a műsorvezető sem mozgott még biztonságosan az ingoványos talajon: időnként maga is megragadt a külsőségeknél, kérdései nemegyszer inkább a homály, mint a megvilágosodás felé kormányozták a műsort Újabban, s a csütörtöki adásban kiváltképpen, a műsorvezetés is kifogástalan volt s a felkért szakértők, „tárlat- vezetők” is jól végezték feladatukat. A „téma" rs rendkívül hálás és kedvező volt: Hajnal Gabriella gobelinjei jó lehetőséget nyújtottak egy kitűnő művész alkotásain keresztül általános kérdések felvetésére. A legfontosabb kérdéskör pedig éppen a reális és absztrakt problémája volt. Egyetlen művész világán belül kaphattunk meggyőző képet az absztrakció különböző fokozatainak sajátosságairól és összefüggéseiről. Lehet, hogy az utolsó lépcső, a következő kiállítás anyagát előlegező „teljesen nonfiguratív” gobelinok már nem voltak mindenki számára meggyőzőek — bennem is maradt egy kis nosztalgia a korábbi fokozatok változatosabb, gazdagabb világa iránt —, a legfontosabb azonban feltétlenül benne volt ebben a műsorban. Mégpedig az, hogy a „reális" és az „absztrakt" nem egymást kizáró, ellenséges világ. A műsor nem igyekezett erőszakoltan ízlésvitát provokálni, a különböző rétegek eltérő felfogására kacsintva hatásosan szembeállítani véleményeket és értelmezési lehetőségeket, hanem okosan és helyesen tudott orientálni, jó művekre alapozott esztétikai szemléletet sugallni. Szederkényi Ervin A gyulai várszínház GYULA — Magyarország legfiatalabb gyógyfürdő-városa. Látogatói elsősorban fel- üdítő-gyógyító forrásként keresik tel. Biciklin, buszon, a többség messze földről gépkocsival, vonattal; keresztül a bé- kési tanyavilág szétterülő nagy, poros-gömbakácos falvain. Közeledni hozzá fel üdítő friss levegőt jelent. A sivatagi vándor érzése lehet hasonló. Sajátos izgalom és öröm keríti hatalmába az embert — az út mellesleg Pécstől csaknem 12 óra vonaton. Persze Gyula akkor is kedves, üdezöld oázis itt a Viharsarok legszélső csücskében, ha történetesen, nem nyáron és nem a legnagyobb hőségben érkezik ide a látogató. Árnyas gesztenyesoron halad a helyi busz a Várfürdőhöz. A szép, tiszta, rendezett utcákon és a parkolóhelyeken gépkocsik százai. A végállomásnál, a csupa virág sétányokon és a hatalmas őspark fái között meghúzódó nyolc (!) medencében pedig a fürdőzők ezrei. Köznapokon hat-nyolc, csúcsidőben egy-egy vasárnap 10—15 ezren is „megszállják" a strandot. Ilyenkor ez az alig 25 ezres városka nyög egyet — és boldogan vállalja tovább a turisták újabb ezreit. Hiszen ez hogy igazi oázis legyen, évtizedes vágyaként most teljesült, és a város azt is jól tudja: aki egyszer a vendége volt, jövőre visszatér. láthat gyulai várjátékot. Esténként sokan ácsorognak reménykedve a pénztár előtt: hátha valamelyik SZOT-be- utalt visszamondja... Kós Károly súlyos, keményveretű történelmi drámája, az István király bemutatója után az idén — Calderon és Vega mellett — a spanyol irodalom fénykorának harmadik nagyságát, Augustin Moretót idézték meg a gyulai vár színpadán. Donna Diana avagy közönyt közönnyel című vígjátékát Sándor János elegáns, nagyvonalú rendezésében állították színpadra. Az előadások este, sötétedés után kezdődnek. A középkori téglavár impozáns vonalai különösen megragadóak ilyenkor. Erőteljes zömök termetével a várépület élesen kirajzolódik az égbolt kékfestő hátteréből, amikor az előtte pihenő csónakázó tó tükrét végigsimogatja az első reflektor. Donna Diána, a kevély, hideg szépségű spanyol hercegnő története itt, ezen a tavon kezdődik. Hogyan? Gitárzene. Csónak közeledik. A hirtelen szakadó csöndben a tó felől egy trubadúr énekét hozza felénk az esti szél. A gyülekező közönség meglepetten fordul a fény és a hang irányába. Párbeszéd a csónakosok és a vár fokán álló szereplők között. A tó tükre a színpad most, majd fordul a játék. A szerenád a várablak A gyulai vár Széprojzú, sokszínű arcának, nemes, évente megújuló vonása ma már fogalom: a gyulai várjátékok. Úgy lett, úgy született ez is, mint Európa más nyári ünnepi játékai: Salzburg, Krakkó, Varsó, Szeged, Versailles, Dubrovnik példája nyomán, ahol egy-egy műemléktemplom, várrom előtt, ódon házak között eredeti környezetben, természetes „színpadon” kap életet egy-egy évszázados vagy éppen évezredes klasszikus mű. Ez a fajta színpd itt, Gyulán Közép-Euró- pában is egyedül való: hazánk egyetlen épségben maradt téglavárának belső udvarán alakították ki. Ezek közt a XVI. századi történelmi levegőjű falak között formálódott ki a várjátékok sajátos arculata: Gyula a magyar történelmi drámák és a klasszikus vígjátékok fóruma lett. Az utóbbi 7 évben a Bánk bán és a Néma levente mellett több, már-már elfeledett alkotás kapott színpadot a gyulai várban, például Sárközi Dózsája, Szigligeti Bélái Pál és A trónkereső, Madách Imre Csák végnapjai, Calderon Huncut kisértet és Két szék között,., című darabjai, ezenkívül Goldoni és Lope de Vega egy-egy műve is egyebek közt. Tehát különlegességet, színházi—irodalmi csemegét ígér Gyula minden nyáron. Ezért e ma már messze hírű művészeti esemény alighanem igen fájó pontja a helyi lakosságnak. (És az esetleg pont emiatt ide érkező idegennek.) Az előadásokat ugyanis már jóval korábban eladják az IBUSZ-nak. így a gyulai embernek vajmi kevés vigasz a sorozatos telt ház, mert egyszerűen a gyulai nem alatt csendül, és a színházvárók — maguk se veszik észre — máris részesei egy XVII. századi commedia del' arte stílusú vígjáték első jelenetének. Kellemes, családias hangulatban felkísérik a bebocsátást esengő trubadúrokat a várba, keresztül a felvonóhídon. S amíg elfoglalják helyüket a nézőtéren, a színpad — egy spanyol hercegi kastély belső udvara — is megelevenedik. Udvari népek tesznek-vesznek, szolgák évőd- nek egymással, zenészek hangolnál^ Egyszóval: játék ez az előadás a javából, amit szereplői kedves figyelmességgel — pontosabban ezzel a frappáns rendezői ötlettel — hoznak a tudomásunkra. A DARAB cselvígjáték. Középpontjában az éles eszű, leleményes szolgával, a kor elmaradhatatlan színpadi alakjával, aki ráveszi urát, Urgel grófját, hogy Diána hercegnő szerelmi közönyére hasonló közönnyel válaszoljon — kezét csak így nyerheti el. Ez a csel- szövény a csípős humorú vígjátéknak a magva. Olvasva persze aligha élvezhetnénk. Színpadra íródott, mégis itt elsősorban a rendező gondos átfésülő húzósai, ragyogó ötletei, és a kitűnő szereplőgárda ironikus játékstílusának harmonikus egysége révén lett igazán élvezetes színpadi élmény. A címszerepben Tímár Éva szépsége, kirobbanó temperamentuma, egyéni színei tették különösen emlékezetessé számomra ezt az estét. A többi figura megformálásában Körtvé- lyessy Zsolt, Kertész Péter, Gel- ley Kornél, és Horváth Gyula játéka nyújtott igazi élményt. Wallinger Ede
