Dunántúli Napló, 1971. augusztus (28. évfolyam, 180-204. szám)
1971-08-26 / 200. szám
6 DUNÁNTÚLI NAPLÓ 1971. augusztus 26. Pofrihány Sásdnál a Baranya-csatom széles völgyére a nyugati M csekhót felől, mélyről induló o dalvölgy nyílik, mely évezrede óta az itt fakadó vizek és árc dó csapadékvizek lefolyásánál, útja. Ugyanazon útvonalon, melyen a vizek keletre tartanak, a búvóhelyet, menedéket, lakért, később legeltető helyet, megélhetést kereső ember nyugatra hatolt, s eljutott a jó füvet tér pW völgyrendszer bükkerdő ko szorúzta pereméig. ÁRPÁD DÉDUNOKÁJA Kutatóink, nyelvészeink, tör ténészeink már régóta valószí nőnek tartják, hogy e völgy rendszer délnyugati ágábar fekvő Tormás község nevét Ár pád fia, Tarhos fia, Tevel fia Tormás itteni szállásfoglalásé révén kapta. Legutóbb (1970-ben) Győrff- György dr. írt részletesebben Tormás hercegnek a Duna melléki Tormástól idáig vezető, téli-nyári szállósváltó útjáról. így érthető, hogy magyar településtörténeti szempontból jelentősebbnek tartjuk ezt az ágat, mint a mai megyeköz1 közlekedésnek helyet adó Szentmárton-Vidák-Gödre ágat. Településtörténeti szempontból továbbá igen jelentős, hogy ott, ahol a két ág egyesül, a hét magyar törzs egyike, a Jenő törzs törzstöredéke foglalt szállást. Milyen szerepe lehetett e törzstöredéknek e tájon? Történészeink általában úgy vélik, hogy az erdők mélyéből előtörő vizek völgyében a nyílt terephez közelebb eső tájakat korábban ülte meg a magyarság, s csak később került sor az erdők ölén fekvő forrásfők megszállására. Az viszont nyilvánvaló, hogy még később keletkeztek az irtósfalvak. Ez alapon valószínűsíthetjük, hogy Jenő korábban települt, mint Tormás. Tormás esetében pedig tudjuk, hogy 950 körül állnia kellett, hisz névadója 948-ban már Bulcsu korcsával együtt a görög Konstantin császárnál járt követségben. Ebből nemcsak az következik, hogy a Jenő törzs még az első fejedelmek egyikének idejében szállt meg e völgytorokban hanem az is, hogy e tájon nem érvényesül az a nézet, hogy „a magyarság a bükkerdők szűk völgyeibe csak későn merészkedett be." OSI CSALADOK Továbbmenve: történészeink általában úgy vélik: „a törzs- névekből alkotott helynevek ne.n a törzsek eredeti szálláshelyére mutatnak, hanem arra, h'így az illető törzs idegen környezetben szigetet alkotott.” E szigetszerűen települt törzsi katona népségről Kniezsa István igen jó ókfejtés után 1938-ban I azt írja: „vi törzsek nevét fenn- | Az ókori tudomány rejtélyei Talányok FÖLDVÁRAINK (3.) tartó helynevek nem lehetnek későbbiek a XI. század közepénél .. . s így a törzsnevekböl még az esetben is következtethetünk a magyarság XI. századi telepeire, ha a helynevet egyébként csak az új korból tudjuk kimutatni." Baranyajenő is azon községek közé tartozik, melyekről a még hiányos adatfeltárások miatt, okleveles adatot csak a XVI. századból tudok kimutatni. Ugyanis a török hódoltságot megelőző utolsó magyar adóösszeírásban (1542) e völgyrendszer 13 más településével együtt Jenő is szerepel s e községek megfogyott, de majdnem kizárólag magyar lakosságával a török hódoltság első évtizedeit is átvészeli. A török hódoltság alatt a tormás—jenői völgyben élő családok 1554-ben ilyen neveket viselnek: Soldozs, Varga, Időc', Szente, Császár, Kovács, Feir, Bélc, Laki, Balázs, Kálós, Szár. Szekér, Gyepüs, Bálind, Pék, Sepse, Kasza, Vas, Deme stb. Neve alapján, idegen eredetűnek, de már elmagyarosodott- nak látszik a Tód János és Máté, valamint Cse Domokos családja. A törzsi eredetű katonanép itteni szerepét megérteni óhajtván fel kell figyelnünk arra az országszerte megfigyelhető jelenségre, hogy bizonyos, katonai szempontból jelentős (út- csomópontok, átkelőhelyek, vő rak környéke stb.) csomópon tokban a törzsi helynevek megsűrűsödnek. S e csomópontokban feltűnő Árpád, illetve az ő puszta személyneve: a Puta-~ Pota (Buda), valamint Kurscan (Hursan) fejedelem településére utaló helynevek együttes előfordulása. így pl. Buda körül Fehérvár, a siói Kapurév, a csallóközi Árpád, a nógrádi Horpóts, a bihar-megyei Árpád környékén végül a mecsekalji Árpád, a hevesi Buda, a bács- megyei Futok (= Putah) szomszédságában. Baranyajenő magyar népe, ha igen kis számban is, de túlélte a török hódoltság alóli felszabadító háborúkat is (pl. a Vancsa nemzetség) s így megőrizhette, illetve az utókorra átmentette a falu határában élő középkori magyar helynévanyagot. Ennek köszönhetjük, hogy ma ismerjük az irdatlan régiségű Tatisfalva, Bozofalva, Kislak, Csanádfalva (ma Csinátfa), Ja kabfa középkori falvak lelepü- léshel/ét, ismerjük a mór török olatt is- itt élő Császár, Varga család egykori szállásának helyét s ami ennél sokkal fontosabb, az e tájon elsőnek megszálló ős nevét is. TIZHOLDAS FENNSÍK Ugyanis ott, ahol a mai „de- rékútra” merőleges főutca északnak tart, a falun túl kétfelé ágazik a völgy (ma Rózsavölgy) s az erdők mélyéről lefolyó két ér-ág körülölel egy hórom oldalról meredek falú fennsíkot, melyet egykor csak északról, az erdők felől, hat méterre keskenyedő nyergen át lehetett megközelíteni. Ma ez a kb. 10 hold terjedelmű fennsík kerti művelés alatt áll, korábban szőlő volt, ezer év előtt pedig a Pota személynévvel birtokbavett, jól védhető szállásvár: P o t r ih á n y. Az eddigi vizsgálataim és közléseim indokai alapján e név így tagolandó: Pot(a) — (u)rih - an(g) Pot-rih-ány. (Gondoljunk a Győr megyei Ang és Urukang helységekre stb.) Jelentése: Puta ~ Pota úr, illetve Pota nemzetsége szállósvára. A nagy hadvezér és gyula (Puturuh «-» Potrog), ki Kurscan halála után nagy koncepciójú fejedelem: Hur-pat (Árpád) lett, itt is gondoskoőott az útelágazások őrzéséről s ide telepítő a vezérlete olatt álló s o katonai hatalmát biztosító törzsi katonanép egy töredékét, a Jenő törzs itt megtelepedő fiait. íme, ez a szerepe a Jenő törzs településének az Árpádok alatt megült, vég nélküli bükkerdők koszorúzta tormási völgy torkában. Ezért tiltott itt is az erdő, azaz Avas, («-»vas, e>zse- lic). A Potrihóny pedig további magyarázatot ad arra, hogy honfoglaló népünk milyen jellegű helyet választott szállásának s mit nevezett ung-, ong-, ang-nak. Dr. Zsolt Zsigmond — A Művelődésügyi Minisztérium intézkedése alapján a matematika szakos tanórhiány enyhítésére a tanárképző főiskolák pótfelvételt hirdettek. Az ezer jelentkező közül 200-at vesznek fel. Közülük ötvenen tanulhatnak Sombathelyen, ahol — a tanítóképző intézetben — kezdi meg működését a Pécsi Tanárképző Főiskola kihelyezett tagozata. Itt a leendő matematika—orosz, matematika—ének és matematika—testnevelés szakos tanárokat képzik. De Dél-Amerika indiánjai szolgálnak másféle csodákkal is. A chimuk nagyszerű kultúraalkotó népe a perui Nepena völgyében oly hatalmas öntözőművet létesített, hogy maradványaiban is ellátja a mai lakosság szükségletét. A völgybe zárt legnagyobb vízgyűjtő medence 1 km hosszú és 800 m mély; úgy teremtették, hogy a völgy talpán keresztbe 24 m szélességű kő gátat raktak. Hogy ezt a medencét vízjel tölthessék meg, két külön csatornát húztak, melyek egyike 20 km hosszúságban vonul fölfelé a völgyön, a másik egészen a Nepena fonásaiig ér. Egy mai mérnök így méltatja régi indián szaktársai munkáját: „Az efféle számok csak elégtelenül írják eme régi kultúra teljesítményeit. Az építők az öntöző művészet e mester- művénél, melyek messzeágazó hálózata a legkisebb részletekig kidolgozott tervezést árul el, csodálatraméltó sokoldalúságról és a természeti körülményekhez alkalmazkodó képességről tettek tanúságot. A csatornák rendszerint lassú, egyenletes eséssel kanyarognak a hegyoldalak között, s a legnagyobb ügyességgel kerülik meg a különféle akadályokat. Ahol a terepet nem lehetett kihasználni, ott a vezetékeket támfalak hordják vagy pedig olykor 20 m magas töltések, merész lendülettel vágnak át keskeny völgyeken, a talaj mélyedései fölött. Másutt mérföldnyi hosszúságban felül nem múlható művészettel vannak a sziklafalakba vájva. Nem ritkán az előre ugró hegyfokokat bonyolult földalatti csatornák törik ót, hogy sokszor a mai mérnököknek is nehéz kiismerni magukat bennük." Yucatán félszigete úgyszólván egyetlen dzsungelbenőtte romterület (180,000 km-). Diego de Landa, ki elsőnek járta be az országot (1549-ben), azt írja, hogy a spanyolok jövetelekor oz egész félsziget „egyetlen városnak látszott”. Nagyrésze mór akkor rom volt, a többi azóta vált rommá. A régészek tucatjával bontották és bontogatják ki a rengeteg fojtó öleléséből e templomvárosokat. Micsoda képet nyújthattak ezek nyolc-tíz templomukkal, melyek mindegyike külön lépcsőzetes piramis tetején, teo- callin állt! „A legrégibb és legnagyobb Tikal, — írja von Hagen. — Oly roppant nagy, hogy területét meg sem tudták mérni... Főte»e, nagyjából a közepén, 400x250 láb kiterjedésű. Körülötte állnak a legnagyobb piramisok, a legmagasabb 259 lábnyira (kb. 86 méter.) emelkedik a tér fölé. Sók más hasonló áll ott és többszóz építmény, kicsi terektől óriási vízmedencékig, széles utcák, labdajátszó terek és ismeretlen célú monumentumok. A nagy piramisok mindegyike kb. 200,000 köbméter térfogatú. Csupán magvuknak felhalmozásához 100,000 munkaóra kellett. A tanult munlcá- sok számát, hogy mennyire volt szükség a kövek kivágásához, méretezéséhez, faragásához, felrakásához és vakolásához, nem könnyű kiszámítani. Tikal 40 nagy építményt számlál és 200 kisebbet. Hogy mekkora munkaerő kellett e roppant tömegek felállításához az ellenséges dzsungelben, kiszámíthatatlan, kivált ha meggondoljuk, hogy a mayáknak nem voltak fémszerszámaik, sem igavonó állataik. Mi több, vélhetőleg kényszermunkát sem alkalmaztak, mert mindenki kisebb vagy nagyobb rangú mesterember volt." Uxmal mellett az őserdőben egyszerre omladék-táj közepén találja magát az ember, falak, faragott kövek, gúlák, törmelékhalmok tengerében, mely mérföldekre terjed minden irányban, s egy helyen a fák koronái fölé emelkedik: itt teraszokon és lépcsős piramisokon 13 palota és templom áll szorosan egymás mellett. Glichen Itzá, a „Szent Kút” városának rommezeje egy-egy piramis tetejéről áttekinthető: nagyobb mint Uxmolé, mindenfelé templomok, omladékok ágaskodnak ki az őserdőből, s egy 8 km sugarú körben száz lépést sem lehet tenni úgy, hogy épületekre, oszlopokra, hierogliíes, domborműves kőtöredékekre ne bukkannának. A város átmérője 16 km volt, s több százezer embert befogadhatott. Nem sokkal kisebb a többi város sem, voltaképp nem lakóhelyek voltak, hanem szakrális középpontok, s a földművelő nép, a lakosság közöttük szétszórtan, tanya-rendszerben élt. Ha meggonduljuk, hogy a kollektív művészet csak szellemi és anyagi gazdaságból születhetik, és a tömegerőknek csupán kisebb részét veheti igénybe, akkor nem érjük föl ésszel, hogy ezen az aránylag kis területen élő néptől hogyan telt ekkora pazarlás. S még kevésbé értjük, ha tudjuk, hogy ezeket az épület-monstrumokat^ kőhegyeket, templomokat elsősorban nem liturgikus célokból nem a vallási élet tömeg-igé- ! nyeinek kielégítésére emelték, hanem mert a híres maya naptár, a világtörténet legtökéletesebb naptára előírta: minden 52 éves ciklus alatt megszabott számú lépcsőzetet kellett építeni. S a ciklus leteltével, befejezvén egy-egy ily templomváros építését, nyomban újba fogtak. De ami végképp érthetetlen, iu. 600 körül az egész nép fölkerekedett, odahagyta minden szakrális pompával ékes, felmérhetetlen munkával rakott birodalmát, 350 kilométer messze, északra vonult, s új ország építésébe kezdett. Soha senki nem tért vissza többé az elhagyott városokba, benőtte, megfojtotta őket a trópus kusza rengetege. Várkonyi Nándor Új szobor a siófoki parkban mArtírsir ató A kétalakos bronzszobor üdezöld pázsitkönyezetben vörösgránit talapzaton áll a siófoki parkban. Fiatal nő egy csontsovóny tetem fölött: maga a megkövült fájdalom. Szép, modern, kompozíció. Mártirsira- tó. . . Körülötte gondtalan nyaralók ezrei hullámzónak. A szobor fájdalmas szép nő — figurája tiszteletet parancsol. Egy pillanatra megállít és — lélekben — kalapemelésnyi kegyeletre késztet. Siófok . ., Orgovány . . . Pró- nay. Persze, Siófok... A hatalmas szállodasorok, üdülősorok a modern szórakozóhelyek, a csivi- telő nyaralók tízezreinek városa — és a város szomorú nevezetessége, amely egyre halványul a dédunokák emlékezetében. Irodalma kevés, nehezen hozzáférhető; a szemtanúk, a túlélők lassan kihalnak. Városuk Szent Bertalan éjszakáiról talán o siófokiak sem tudnak sokkal többet a tankönyv egy- egy mondatánál. * Pontosan 52 éve, augusztus 20. után 2—3 nappal egy motoros bárka harminc-egynéhány ] foglyot szállított át Balatonfü- redről Siófokra: a Tanácsköztár- | saság veszprémi tisztségviselőit ... Valamennyiöket — a siófoki Halász Lajossal együtt összesen 40 elvtársat — több napos kegyetlen kínzások utón egyetlen éjszakán, 1919, augusztus 27-én mészárolták le. Ketten a Fogas Szálló (a mai Fogós presszó) emeleti szobájába kerültek. „Kihallgatásra" ... Egyiküket Kertész Gyulának . hívták. Néhány éve különös megrázó élményem volt: egy zuglói 4. emeleti lakásban riportot készíthettem vele. Az egyetlennel, aki túlélte ezt a szörnyű éjszakát. De szóljon erről a szemtanú: „A szobába, ahová belöktek, körül véresek a falak . . . Középütt egy lóca, rajta alumíniumpohár és egy dunsztosüveg víz. Harmadnapon egy darutollas altiszt közölte, hogy este a bíróságra visznek, ahol „tárgyalják az ügyünket" . . . Amikor megbilincseltek, Weisz Pali odasúgta: „Gyula, ha szállító- nők minket, szökjünk meg! —” Igen, de összekötözött kézzel, fűző nélküli cipőben? „Legalább lelőnek és vége lehet. . .” — kesergett az én barátom, aki annyira nehezen tudott meghalni, hogy ezzel kiváltotta az én szökésemet is, mert nem tudtam tovább hallgatni . .. Induláskor a nyitott ajtón kilesve láttam, hogy köteleket hoznak, meg ásókat. Elindultunk . . . Sötét volt, zuhogott az eső. Amikor a helyszínre értünk, bozótok és fák között haladtunk. Kis kézilámpákkal világítottak, egyébként koromsötét volt. Levették a bilincseket. Kiss Gáspár altiszt hangját hallottam: „Te vagy az idősebb. Mielőtt meghalsz, végignézed fiatalabb elvtársad égbe szállását!..." Nyomban gollyreccsenést hallottam és Pali artikulátlan hangját. Hör- gött... hörgött... És nem birt meghalni. Még nem volt húsz éves . . . Akkor szinte önkívületi állapotban úgy éreztem, nem bírom tovább. Előttem félkörben guggoltak a pribékek. Egy hirtelen mozdulattal kiugrottam. Cikk-cakkban rohan- tom teljes erőmből valami töltésféle irányában. Lőttek utánam, de nem találtak el. A véletlen is segített. Egy tehervonat jött arra, nem túl gyorsan. Belekapaszkodtam ... Ez a vonat mentett meg. Azt nem tudom pontosan, hogyan kerültem a töltés másik oldalára. Ott egy drótkerítésbe ütköztem, villák voltok ott, már üresen. A padláson húztam meg magam reggelig. Másnap Adándig jutottam el, s onnan alkonyodás után ismét tehervonaton, Kaposvárig." Róla annyit még: emigrációban élt, mojd évtizedekig rendőri felügyelet alatt. A háború alatt partizán és szovjet hadsereg tolmácsa. Részt vett a háborús bűnösök, fehérterroristák felkutatásában. Az ó azonosításával került a népbiróság elé Siófok egykori térparancs- noko, Freisberger Gyula százados, azaz „Gyula diák”, az úri középosztály és a kispolgárság talán legnépszerűbb, legolvasottabb írója a húszas- harmincas években. * „Vitéz" Somogyvári (Freisberger) Gyula siófoki várospa- lancsnoksága idején 1919. augusztustól november közepéig több mint félezer (megközelitően 600) embert mészároltak le, kínoztak halálra válogatott sza- dizmussal vagy — Prónay Pál sátáni naplója tanúsága szerint — „küldtek a Balaton fenekére". Azon a szent Bertalan éjszakán, augusztus 27-ről 28-ra virradóra 40 kommunistát és szimpotizánst vertek agyon a részeg, jobbára Erdélyből menekült csendőrök Siófokon, a 127'a számú vasúti őrház közvetlen közelében, a műút és a pesti vasútvonal szögében. Az áldozatokat 1947. áprilisában exhumálták. A jegyzőkönyv szerint „egymás után jöttek elő a villanydróttal és szíjakkal gúzsbakötött csontvázak. 40 koponya jelentette a Horthy-pribékek kegyetlen vérfürdőjét. Volt olyan csontváz, amely állt a gödörben. Kapaszkodott kifelé és közben kapta fejére az ütést...” Díszsírhelyre temették őket, vértanúsógukat tanácsközársa- sági szobor hirdeti a gimnázium előtt. Néhány évvel ezelőtt pedig a Veszprém és Somogy megyei Tanács közösen elhatározta, hogy Siófokon a Tanács- köztársaság 39 veszprémi és egy somogyi mártírja emlékére „országos érdekeket és történelmi múltunk iránti méltó tiszteletadást szolgáló emlékmű állíttassák". * Ez oz emlékmű a Mártirsirató. Bors István fiatal kaposvári Rippl—Rónai díjas művész alkotása, amely egy tárlaton már évekkel ezelőtt — kisplasztika formájában — is fölkeltette a szakemberek és o közönség figyelmét. Most megvalósultan, bronzbaöntve különös szépséggel hangsúlyozza a sirató őszinte egyszerűségét, a már- tíromság megrázó döbbenetét és amiért névtelen százak életüket adták: az Eszme halhatatlanságát. Wallinger Endre A tormási völgy települései a XVI. század közepén
