Dunántúli Napló, 1971. augusztus (28. évfolyam, 180-204. szám)
1971-08-20 / 196. szám
1971. augusztus 20. DUNÁNTÚLI NAPLÓ 6 Fehér Klára: E lt egyszer, valahol, nem is nagyon régen, Ózdtól és Salgótarjántól nem is nagyon mész- sze, három jó cimbora. Szerették egymást, de még jobban szerették a bort. Az egyik, Kázmér nevezetű pedig legeslegjobban a feleségétől szeretett volna megszabadulni. Jóllehet igen takaros, szorgalmas, kedves felesége és két szép kicsi fia is volt. De hát mit ér a feleség, ha folyton szidja az embert, ha folyton csak azt hajtogatja, hogy „mit kocsmázol mindig azzal a két lókötővel? gyere haza időben, segíts inkább a ház körül, látod, én megszakadok a munkában”. — Segítsetek megszabadulni attól a boszorkánytól — szokta volt mondogatni Kázmér a második lityi után, és a két cimbora szomorúan bólogatott. Hiszen segítenének ők, csak tudnák, hogyan. Egy alkalommal, amikor már glédá- ban álltak az üres üvegek az asztal alatt, és a három cimbora kedve az égig ért, Kázmér szent esküvel megfogadta, hogy beadja az asszony ellen a válókeresetet, és folytatja vidám legényéletét, ott, ahol tíz esztendővel ezelőtt abbahagyta. Meg is tette, amit ígért. Megindította a válópert. De hát a bíróság előtt az asszonynak is volt szava. Az asszony pedig azt vallotta, hogy igaz, hogy az ura egy kicsit italos, de azért ő csak szereti, meg a gyerekeknek apa kell, és kéri a tekintetes bíróságot, hogy ne mondja ki a válást A bíróság pedig hazaküldte őket gondolják meg jól a dolgot, egyezzenek meg, és ha semmire se mennének, jöjjenek vissza négy hét múlva, újabb tárgyalásra. Ettől kezdve a három cimbora, ha lehet, még többet ivott, mint annak előtte, és kalandosabbnál kalandosabb terveket főztek, hogyan segíthetnék barátjukat a házasságbontó perben. A legtöbb és legokosabb tanácsot a gebines vendéglős hajadon lánya adta, aki úgy gondolta, elég a kedves vendéget a feleségétől elszakítani, utána mór könnyű lesz ót egy másik házasság hálójába fogni... Elkövetkezett a második tárgyalás napja. A bíró, aki talár helyett tarka mintás szoknyát és nylon blúzt viselt, minthogy a természet nőneművé, a népköztársaság pedig egyenjogúvá és bíróvá tette — szíve mélyén a házasságon belüli békés együttélés és a gyermekeit védő anya pártján volt —, meghökkenve hallotta, hogy a férj most már nemcsak összeférhetetlenséggel, hanem hűtlenséggel is vádolja feleségét. — Én hűtlen voltam hozzád? — kiáltott az asszony sírva. — Én megcsaltalak téged? Te tudod legjobban, hogy ez nem igaz. Soha más férfit nem ismertem kívüled ... — Majd a tanúk elmondják. Kérem az igen tisztelt bíróságot, hallgassa csak meg a tanúimat... és a kétségbeesett feleség és a megrökönyödött bíróság előtt felvonultak a tanúk. Jött a két cimbora. Az egyik eskü alatt vallotta, hogy a házaspár nagyobbik fia, a négyéves Gáspár az ő gyereke, és a másik cimbora megesküdött, hogy a kisebbik fiú, a kétéves Boldizsár az ő szerelmük gyümölcse ... — Nem igaz... nem igaz... — kiáltott kétségbeesetten az asszony, és felháborodásában és szégyenében eltakarta az arcát. D e jöttek a tanúk, és bizonyítottak. Jött a gebines kocsmáros szép hajadon lánya, és megesküdött, hogy egy szép tavaszi estén látta a feleséget az egyik cimborával, karonfogva sétáltak a tóparton, és bementek a bokrok közé ... éppen kilenc hónappal ezelőtt a kis Gáspár világra jötte előtt. És vallott a cimbalmos és vallott egy hórihorgas fiatalember, aki húsz forintért a piactéren vállalkozott az üzletre, és minden bizonyítható volt, és mindenre volt tanú, holdfényre, sétára, csókra, és ott volt a két koronatanú és az eskü és a vállalt apaság, és a szegény asszony a haját tépte, és a kezét tördelte . . . A bíróság pedig határozathozatalra visszavonult, és igen sokáig tárgyaltok, és igen sokáig latolgatták a dönA bölcs bíró Galambos! László: Virrasztó király Atyám paripáinak nyeritését magasba rántja pusztai szél. Anyám s mézölű Gizella imezi palástom, iri hófehér dobját a tél \sztrik Róma utcáin jön; kékvörös hegyek felé hozza a koronát. Szilveszter üzené: „Vajk úr, király." E'döelve s Pannónia közt lelőtt vad, bukjon a viszály. 'oppóny fölnégyeit húsát egülik vasfejű hollók; 'azul fülében Hornból parányi orsók. ’óságom szakadék szélén barangol; templomom elöl vonul a nép, megígért örömök selymébe tép. A hon gyepűi erősek; bőrsátrak alól ringató asszony, fűzért lombozé lány rabfogó harcokról dalol. Hordák hatalma talpamhoz lapul. Buzogány, kard, kereszt az úri Hun dallamok mögül Attila lér -sipkés füzekhez közelébb. Hármas koporsóból ' ettévágta hullámok hadát; Géza töprengő-erejű fia,-zoritom az ország jogarát, emelem kondulva megváltott cimerét. Táncol, mulat a nép; ősök sirdombján térdre roskad a férfi, kigyúlnak Árpád csillagos regél. Almos, szakállával beborítja a földet, a folyót; hol táltosok lovai benyargalják láng-törzsű idők haragvó éjjelét. Őrzöm a trónt szirtek lándzsa-vert magasán; holdját homlokomra tűzi a magány. Sírboltok fölött szomorú fáklya reszket. Sírboltok fölött szomorú fáklya áll. Virrasztók, aranyágyékú Szikla, virrasztók, vaslovú király. Bertha Bulcsu: Ví kend házak közt tést. „Az asszony ártatlan" — mondta a bíró. „Vagyis ne bontsuk fel a házasságot?” — kérdezték az ülnökök. „Éppen azért bontsuk fel" — felelte a bölcs bíró, majd a következőképpen hozták meg az ítéletet. Kimondották a válást az asszony hibájából, mert hiszen a vallomások tanúsága szerint vétett a házasság tisztasága ellen, és két gyermekét nem a férjétől hozta a világra. De ugyanakkor kimondta a bíróság azt is, hogy önként jelentkezett apákat gyermektartásra kötelezi, és ezen határozat életbelépésekor mindkettőjük munkahelyére értesítést küld, és fizetésük tetemes részét a gyermekek nevelésére foglalja le. És az ítélet nyomán rettenetes fájdalom és elkeseredés támadt a feleség szívében, és pokoli félelem szállta meg a két újdonsült apát. Hogyhogy gyerektartást? Hogyhogy a fizetést lefoglalni? Hiszen ha ezt az üzemben megtudják ... ha ezt otthon a feleség megtudja... És hány évig? Amíg fel nem nőnek? Hát minek nézik őket? Bolondnak? Idegen kölyökért fognak húsz évig fizetni? A bírák elvonultak, de az elégedetlen kárvallottak nem mozdultak a folyosóról. Hiába hívta őket Kázmér, hogy jöjjenek, igyanak áldomást, semmi az, majd eligazítják ezt a gyerektartás dolgot — a két cimbora ugyancsak/kijózanodott. — Keressük meg a bírót! — mondta a fiatalabbik — megmondom neki, hogy nem igaz ... — Dehogy mondod — felelte erre Kázmér. — Hamis tanúzásért öt évre lecsukat, te bolond. — Hót akkor inkább leülöm az öt évet... te nem ismered az én asszonyomat ... ha ennek ez a végzés a fülébe jut... A másik tanú is keservesen vakarta a fülét — Nem erről volt szó, te Kármér,.. azt mondtad, semmiség ... de azt, hogy gyerektartás... — De ötévi börtön, értsétek meg ... — Hát én akkor is megyek — én ezt nem hagyom ... és te is jössz. A bíró komoran hallgatta a megtört vallomást — Nem szép dolog ez, kérem. Nem Is hiszem el. Hát hogy hinném el rendes, komoly emberekről, hogy csak hazudtak volna? Meg az a sok tanú ... itt van a jegyzőkönyv... itt is látták magukat, ott is látták magukat. Megijedtek attól a pár száz forinttól? Sajnálják a saját kis porontyuktól? Hát nem jó érzés az, növekszik, erősödik, iskolába jár a gyerekük, gondoskodnak róla. — De hát mi magunk is nős emberek vagyunk... G ylrmót Iván és fiatal hitvese, Eszter a Balaton-part nádassal és apró házacskákkal szegélyezett országútján vándoroltak egy ismeretlen cél felé, pontosan úgy, mint a modern irodalom és filmművészet hősei. Ezt a hasonlatosságot Eszter kiáltásai, máskor érthetetlen okból elhalkuló mondatai csak fokozták. — Az élet csoda! — kiáltott bele a tavaszi fénybe, s ezzel Gyirmót Iván figyelmét ismét magára vonta. Gyirmót sokat szenvedett felesége olvasottságától. Amikor józan, tervektől zsúfolt mérnök agyához eljutott egy- egy ilyen mondat, mindig megemelkedett a gyomra. Ilyenkor sietve a feleségére nézett, mert az asszony arányos teste, telt keble, egészségesen piruló arca, a modern művészet artisztikus magaslatait is képes volt ellensúlyozni, mi több feledtetni. Előző este még egy kényelmes budapesti lakásban búslakodtak és eszegettek. Rajtuk kívül a főmérnöknél egyetlen vacsoravendég volt, a házigazda feleségének öccse. így nyugodtan lehetett panaszkodni, mélán elbúslakodni. A főmérnök eredetileg úgy tervezte, hogy a kellemetlen ügyekre majd vacsora után kerítenek szót, amikor néhány pohár whisky már elfogyott, és az arcok megenyhültek. De látta Gyirmót Iván merev kedvetlenségét, így a második fogásnál megszólalt: — Mit mondtak Iván? — Ezt má' maguknak akkor kellett volna meggondulniok .. — Esküszöm, mindenre, ami szent, soha egy ujjal se illettem... — És a tanúk? — Húsz forintot kapóit oz, aki azt vallotta, hogy a dűlőúton ... aki meg a szalmakazlat mesélte, azt -eggel tanítottam ki a pigeon ... — Sajnálom. Most gépelik az aktát. Holnap kikézbesítik a végzést c lakásukra. — A lakásunkra is? — Hát persze ... — De ha az a feleségem kezébe kerül ... — Befejezett ügy ez, kérem, nincs itt mit tárgyalni. — És . . . nem is lehet ezen az ítéleten igazítani? — Hát dehogynem. Ha valamennyi tanú eskü alatt visszavonja a vallomását. Ha a (férj bocsánatot kér a feleségétől, és ha a feleség megbocsát neki. — De hát ha ma kiküldik azt az okiratot... — No, hiszen, várhat az az igazság még három napot, ha már eddig várt... annyi időt adok maguknak — mondta a bíró asszony, és kegyelemben elbocsátotta őket. r E s három nap után ott álltak újra a bíróság folyosóján, a három ivócimbora, a gebines megtört lelkű lánykája, a brácsás, a piacon felbérelt hórihorgas tanú, aki most már csak nyolcvan forintért hajlott arra, hogy visszavonja a holdfényt, ott volt mindenki, és elmondták szépen, hogy Kázmér felesége tisztább a patyolatnál, hogy sose látták, nem is ismerik... és megesküdött a két koronatanú is, hogy még az ujja hegyét sem illette soha az asszonynak, és ott volt a férj is, akinek bal orcáján óriási véraláfutás jelezte, hogy számos és kemény érvvel győzték meg a cimborák arról, hogy okosabb eljönni és bocsánatot kérni az asszonytól, és ott volt az asszony, és könnyek peregtek az orcáján... — Én bocsánatot kérek a feleségemtől, és kérem, hogy fogadjon visz- sza, és felejtse el, amit vétettem ellene ... — mondta Kármér. — Majd mi vigyázunk, és nem engedjük, hogy sokat igyon, és este korán hazaküldjük — buzgólKodott a két cimbora. — Bocsássák meg? — rebegte a feleség, és a bíróra nézett. — Persze — intett sóhajtva a bíró — ha mi, asszonyok nem tudnánk megbocsátani, régen kihalt volna az emberiség ... — Nincs, nem adnak ... Elolvasták az ajánlásodat, aztán közölték velem, hogy kivételt még ebben az esetben sem tehetnek. A szövetkezeti lakások elosztása teljesen demokratikusan történik, kifüggesztik a folyosóra, mindenki megnézheti, vétót emelhet, ha igazságtalannak tartja ... — Államit kellett volna kérnünk, azt nem függesztik ki — szólalt meg Eszter, s a villája közben kicsúszott a kezéből és a szőnyegre zuhant. Kis zavar támadt az asztalnál, a főmérnök felesége kiment a konyhába másik evőeszközért, a férfiak pedig nagyon vigyáztak, hogy még véletlenül se pillantsanak Eszterre. — Valami mást kell megpróbálnunk . .. Szegény Iván, látom elkeseredtél ... — Az albérlet, tudod, megy néhány évig, de aztán belefárad az ember. Ügy élünk, mint az iskolás gyermekek. Házirend, még abba is beleszólnak, hogy meddig égetiük a villanyt. És ugye a bére . . . Lakásra keresünk ... — Kitaláltam valamit. Adok neked egy hét szabadságot... Holnap már be sem kell jönnöd. Pihend ki magad ... — Ha ez ilyen egyszerű lenne ... — Várj csak . . . Hogyan is csináljuk? Van nekünk egy kis víkendhá- zunk Füreden. Odaadom a kulcsot, lementek egy hétre. De nem, nem is így lesz. Most vacsora után beülünk a kocsiba és leviszlek benneteket Reggel mór ott ébredtek. Na, mit szólsz hozzá? i — Főmérnök elvtárs hát ez... ez... — Együnk most jó étvággyal... — mondta a főmérnök. Vacsora után végigautóztak az aludni térő városon, aztán suhogva nekilódultak - az M—7-nek. Éjfélkor már a víkendház betörésbiztos zárszerkezetét tanulmányozták, majd búcsút mondtak a főmérnöknek és feleségének. Amikor magukra maradtak Eszter nagyot kiáltott: — Az élet csoda ... E zek a kiáltások folytatódtak a délelőtti fényben ragyogó országúton is. Ahogy távolodtak az üdülőteleptől, egyre változatosabb kép tárult eléjük. Learatott nádasok, nyári bejárók cölöprendszerei, jobbról gyümölcsösök, üvegházas kertészetek, majd egy kidöntött nyárfasor. A keskeny vízparti út ősi nyárfasor között kanyargott a végtelenbe. A fákról sok helyen embermagasságban hiányzott a kéreg. Ezeket a sebeket fának rohanó autók ejtették. A kettészakadó karosszérialemez sok helyen az évgyűrűket is elvágta, megroncsolta. Az óriásfák egy része az út mellett hevert, gyökerestől kitépve, felszabdalva. — Ezt a disznósógot! — kiáltott fel Eszter és mindketten megálltak. — Nem tehettek mást — mondta Gyirmót Iván. — Nyaranta itt ripityára törtek a kocsik, sok ember meghalt ebben a fasorban. Eszter hallgatagon bandukolt tovább férje oldalán, majd halk, fájdalmas hangon kinyilatkoztatott egy mondatot: — Most meghaltak a fák, és élve maradtak az emberek... Nem, így nem jó... Meghaltak a fák, hogy élve maradjanak az emberek .., — Kis szívem, nem hagynád abba a ködrágást... — Te undok materialista, szakbarbár. Elválok tőled. Igenis, hogy meghaltak a fák... Hát nem szép ez: Meghaltak a fák... — Eszter lassú áhítattal lehelte maga elé a szavakat. — Gyönyörű, de így elszalasztasz minden valódi szépséget. Odanézz, ott egy üdülő épül a nádasban, itt meg kis családi nyaralók, kertek. Léckapuk és mögöttük... — Nicsak! Egy tábla..'. A kopott léckapun tintaceruzós felirat függött: „CSÓNAK ELADÓ”. A lándzsás kerítés mögött almafók álltak, az almafákon túl egy apró házacska, üvegverandával. — Csobog valami, hallod? — szólalt meg Eszter. — Igen, egy séd . . . Átszeli a kertet. Ott csillog az olajfüzek alatt, látod? — óóóó ... Alacsony öregember közeledett a fők között. Sapkát nem viselt, rövid ezüst sörték csillogtak lekopasztott fején. — Jónapot! A csónak végett jöttek? — Igen, ha lehetne megnéznénk — mondta Gyirmót Iván.