Dunántúli Napló, 1971. július (28. évfolyam, 153-179. szám)
1971-07-06 / 157. szám
6 DUNÁNTÚLI NAPLÓ 1971. Július 6, Előtérben: Gondolkodásunk fejlesztése Beszélgetés Nagy Ferenc pszichológussal A sokat emlegetett gyorsuló idő nemcsak avval jár, hogy több információ, élmény zúd il ránk, hanem avval is, hogy gyakrabban kerülünk olyan váratlan helyzetekbe, ame'yekre nincs kialakult, kész cselekvési sablonunk. Ilyenkor - a problémát feltáró és a problémát megoldó — alkotó gondolkodásra van szükség, azt pedig az tudja a leggyorsabban és leghibátlanabbul elvégezni, ak' állandóan fejleszti szellem! erőit. A gondolkodás fejlesztésével pszichológusok sokasága foglalkozik világszerte. A Pécsi Tanárképző Főiskola sem kivétel, Nagy Ferenc adjunktus például most ír kandidátusi disszertációt A tanulók gondolkodásának fejlesztése a tanórán címmel. Bár a téma az iskolákhoz kötődik, Nagy Ferenc szívesen adott néhány olyan tanácsot, amelyet mi, felnőttek is hasznosíthatunk. Leszámolás a babonákkal Az első tanács: kíméletlenül le kell számolnunk a gondolkodással kapcsolatos különböző babonákkal. Avval például, hogy korunk olyan nagy megterhelést ró az emberi agyra, hogy azt már nem képes elviselni. Ez egyszerűen nem igaz, Neumann János világhírű mo- gyar származású amerikai kibernetikus . kiszámította, hogy az emberi agy 28.1CF0 információt képes befogadni élete folyamán. Akinek kedve van a trilliós nagyságrendű számokkal „játszadozni”, az kiszámíthatja, mennyit jelent a húsz zérus számjegy a 10-es után. Nekünk elég annyi is: fantasztikus mennyiségekről van szó. Jefremov szovjet pszichológus szerint ha agyunk kapacitásának pusztán felét kihasználnánk, képesek lennénk 14 nyelv megtanulására, a Nagy Szovjet Enciklopédia szó szerinti bevésésére és 10 oktatási intézmény tananyagának elsajátítására. Az agy túlterheléséről szóló babonákat evvel el is vethetjük. S rögtön szembeszállha- tunk egy másik babonávol, mely a régi időkben gyökerezik és így szól: Legjobb, ha fiatal korában tanul az ember! Később már úgy' sem képes ró! . .. A fenti megállapításból any- nyi kétségtelenül igaz, hogy fiatal korunkban vagyunk a legfogékonyabbak. A többi már merő képzelgés. Ezt bizonyítja Lev Tolsztoj, Bemard Shaw vagy Bertrand Russel példája, akik még 80 éves koruk után is megőrizték szellemi frisseségüket, alkotó erejüket. Ez azért sikerült nekik, mert i intenzív szellemi életet éltek, s holtuk napjáig „tornásztai- ták”, dolgoztatták az agyukat. A mai kor embere — akár tetszik neki, akár nem — legalább a nyugdíj korhatárig kénytelen követni a példájukat, mert ha nem, menthetetlenül elveszik. Közhely már, hogy mennyit ér öt év múltán az az ismeretanyag, amelyet egy most végző fiatal mérnök az egyetem padjaiban elsajátított. Mikor „fog“ a fejünk? — Nem „fog” a fejem! — panaszkodnak időnként a diákok. Valóban nem „fog” egyformán. A szellemi aktivitáshoz is energia kell, s ezt az energiát mérni is lehet a fejre helyezett elektro-enkefalográffal. A legtöbb ember éberségi foka a napszakoktól, a hét napjaitól, sőt - bizonyos vonatkozásban - még az évszaktól függően is változik. Ami a napszakokat illeti: kísérletek bizonyítják, hogy az iskolai tanulók délelőtt 9—11 óra között a legfogékonyabbak. Utána fokozódik a szellemi fáradtság érzése. Ha az agy teljesítményét délelőtt 9 órakor 100-nak vesszük, délután 1 órakor már csak az előbbi egyharmada lesz. Ebéd után valóságos fiziológiai éjszaka köszönt sok ember agyára. Délután fél négytől 5-ig ismét kivirul, felélénkül, délután 5-től este 8-ig megint pihen egyet az agy, majd 8 és fél tíz óra között ismét igen élénk a gondolkodás. A heti ritmus: a hétfő a be- lelendülés napja, az embernek ki kell kapcsolnia az agyából az előző napi kirándulás, szórakozás előtolakodó emlékeit. A legtöbb ember pénteken dél körül éri el a telítettséget és a szombat már a munkából való kiállás időszakának fogható fel. Ezért térnek át a szabad szombatra. S nemcsak azért van az iskolában nyári szünet, s mennek üdülni az emberek, meri akkor meleg van és szépen süt a nap, hanem azért is, mert — ha a nagy számokat nézzük — a legtöbb ember többre képes ősz és tavasz között, mint a nyári hónapokban. Régi megfigyelések bizonyítják ezt. Dolgozni persze májusban, meg ebéd után is kell, hiszen nem állhat meg az élet. Ezért kell „edzeni” az agyunkat. Mégsem árt tudni, mikor „fog" a legjobban a fejünk, hiszen - ha tehetjük — arra az időre hagyjuk a legnehezebb agymunkát kívánó feladatokat. S azt sem árt tudni, hogy nem mindenki délelőtt 9—11 óra között a legélénkebb: van aki előbb, van aki később, egyéni eltérések lehetségesek. Mindenki megfigyelheti magán, melyek azok az időszakok, amikor a legtöbbre képes. Az „agytorna“ módszerei Darwin szerint menthetetlenül elsorvadnak azok a szervek, amelyeket nem használnak oz élőlények. E szabály aló1 még az agy sem képez kivételt. Jóllehet, még a keveset gondolkozó, vegetáló ember agyveleje sem sorvad el — ott marad a fejében, — az ilyen ember agya mégis nagyon el- renyhül, s alig képes befogadni egy új és hasznos gondolatot Vannak emberek, akik már 40 éves koruk után „ókonzervatívokká” válnak. Ezért kell állandóan pallérozni az eszünket, s e pallérozásra kitűnő alkalmat nyújt az, hogy egy mai szakember, vezető vagy 10 folyóiratot kénytelen elolvasni havonta, ha nem akar elmaradni az élettől. Mindezen felül ott vannak még a könyvek. További szórakoztató agytornát jelenthet a barkochbá- tól kezdve a sakkfeladványokig sok minden, például egy gép modelljének, vagy egy épület makettjének összerakása, tehát a nagy élet utánzása — kicsiben. Aki élvezni tudja, hogy gondolkozik, hogy nehéz problémákat old meg, annak nem kell tartania attól, hogy el- renyhül az agya. Aki_ fel tudja mérni, hol tart a világszínvonal, hol az a gyár, ahol dolgozik, s végül hol tart saját maga — az már eredményesen cselekedhet. Aki el tudja lesn1 mások alkotó módszereit, tehát figyelemmel tudja kísérni, hogy jutott valaki el az ötlettől a találmányig, az nemcsak szórakozik, hanem olyan alkotási módszereket sajátíthat el, amelyet a maga területén is felhasználhat. Aki nem tér ki azon problémák elől, amelyekkel az életben találkozott, akit nem tör le egy kudarc, aki abban a tudatban dolgozik, hogy ami ma nem sikerült, majd holnap, vagy holnapután sikerülni fog, aki kitartóan és makacsul üldözi a problémákat, az előbb-utóbb sikerre számíthat. A legjobb agytornák egyike a magas színvonalú vita, ahol 10, vagy 100 ember gondolkozik egy probléma megoldásán. Amit egy ember 10 év alatt old meg, 10 ember órák alatt is elvégezhet. A vita hevében, az érvek és ellenérvek csatájában olyan felismerésekhez juthat el az ember, amelyekre máskor ritkán nyílik alkalom. íme néhány példa és módszer az agytornára! Sok van belőlük! Magyar László Szólások, falucsúfolók A határidő augusztus 31. Mint nemrégen megírtuk, az országos gyűjtőpályázat részeként 1971-ben is meghirdették a baranyai néprajzi gyűjtőpályázatot. Témái: a település-építkezés, lakásbelső; a paraszti gazdálkodás; a földrajzi nevek és személynevek; továbbá a paraszti életrajzok és önéletrajzok és egyéb szabadon választott témák is. Az idei évben is a honismereti szakkörök tagjai egyénileg és közösen is pályázhatnak. Különös fontosságot kap ezúttal a személy- és földrajzi nevek gyűjtése; a szabadon választható témák közül pedig a közmondások, szólások, falucsúfoló versek és történetek, valamint a találós kérdések gyűjtése. De lehet pályázni régi fényképek gyűjtésével is. A pályázat másik fontos szempontja, egyben területe a nemzetiségek körében való gyűjtőmunka. Erre a tavasszal mégtartott országos délszláv néprajzi tanácskozás is fölhívta a figyelmet. Különösen számítanak a középiskolás és íöiskoIái diákok nyári néprajzi gyűjtőmunkájára. Ezen a téren korábban is születtek szép eredmények, s ismereteink szerint az idén is többen foglalkoznak hasonló témákkal. Milankov Annamária főiskolai hallgató dél-magyarországi bunyevác vonatkozású gyűjtőmunkát végez. Igen szépen dolgozik az átai honismereti szakkör is az átai lakodalmas szöveg- és szokásleírásán. A szakkör egyik tagja, Matusek Márta, a Leö- wey Gimnázium tanulója helikoni aranyérmet nyert dolgozatával. Dombai Zsuzsa a giI- vánfai cigányok település, építés, lakberendezés szintjét hasonlítja össze a letelepedés előtti állapotokkal. A Leöwey német tagozatának néprajzi és nyelvjárási szakköre ugyancsak szépen szerepelt a Helikonon. Egy Sásd környéki pedagógus a román cigányok néprajzi sajátosságaival foglalkozik, egy rózsafai pedagógus pedig a falu népszokásait dolgozza fel évek óta. A baranyai pályázol meghirdetése alapján ezekre a munkákra is számít a múzeum néprajzi osztálya. Sokan érdeklődtek a pályamunkák terjedelméről, külső formájáról. Az idei pályázat célja — csakúgy, mint az elmúlt évben — a néprajzi nyelvjárási adatok feltárása. Tehát a tartalom és nem a külső forma, illetve a terjedelem a lényeges. (Tavaly például 2 gépelt lapon beadott pályamunka is nyert országos elismerést, mivel értékes, fontos új adatokat tartalmazott.) A pályázatokat két példányban kell benyújtani a Janus Pannonius Múzeum néprajzi osztályára. A pályázat kiírói öt díjat állapítottak meg, ezeket ősszel adják ót. A nemzetiségi témájú pályamunkákat országosan öt kategóriában bírálják el. A megyei díjnyertes munkákat országos elbírálásra is felküldik. Tanácsadással a JPM Néprajzi Osztálya áll a pályázók rendelkezésér«. Zselic remetéi Gyalogosan talán egy órányira van Szágytól, de a Wartburgunknak mégis jó félórájába kerül, ómig felkapaszkodik a tetőre, a . kökénybokrokkal, krisztustövissel benőtt erdei utakon. — Ez még Baranya — magyarázza kalauzunk Mohai Rudolf, — de odafönt a nyiladéktól kezdve, az út már Somogy- országgal feleződik . . . Rudi bácsi a szágyiak nyugalmazott igazgató tanítója, talán húsz éve járt erre utoljára. — Azért húsz éve, mert annakidején még volt egy tanítványom odafönt Nagytótváros- ban. De az is rég elszármazott már onnan családostól, jószá- gostól. Úgy tudom Gálosra. * Egy kis tisztásra érünk. Rudi bácsi elfeledve a tanítványáról imént elkezdett történetet, szemmel látható izgalommal, megállást kér a gépkocsivezetőnktől. — Csak egy kis időre, — mondja —, amíg megmutatom Patkó Bandi sírját. . . Előbb egy kettős halomból álló szabályos kerek dombot mászunk meg. — A környékbeli öregek szerint még a valamikori szegény- legények nevezték el Szépasz- szony fenekének, a gömbölyű- ségéért, meg amiatt is, hogy egykoron rózsaszín szamóca borította be mind a két halmát... — De a sírral. Patkó Bandi sírjával adós maradt Rudi bácsi. — Pedig itt volt a temető, talán kétszáz méterre tőlünk lent a völgyben, — mondja csalódottan. — Lám ezt is benőtte az erdő, pedig negyedszázada még ide temetkeztek a tótvárosiak. Sajnálkozva, elkedvetlenedve legyint a völgyre de azért elmondja a „betyársír" történetét. — Talán harminc éve már, hogy becsaptam vele a pesti újságírókat, akik még gépet is hoztak magukkal, hogy lefényképezzék a betyár fejfáját. Hogy rövid legyek, igaz volt a sír is, meg a név is, csak éppen a felirata hökkentette meg őket, mert a keresztjén szép szálkás betűkkel az állt: Itt nyugszik Patkó Bandika, élt 5 évet. — Hát ez volt, ami miatt majdnem megvertek a riporterek. De úgy kellett nekik, mert ók erősködtek, hogy biztos forrásból szereztek 'tudomást a betyársír hollétéről. így tartott utunk mesével, tréfákkal, amíg felértünk a tetőre, Zselic kaoujába, s egyben a végcélunkhoz is. Zselic „remetéit” Pásti Györgyéket kerestük. * Honnan, honnan sem, de előbb egy kutya iramodott felénk nagy méreggel, csaholás- sal, aztán valahonnan az erdőből előlépett egy idős ember, hangos, parancsoló kiáltással. — Vissza, Zsandár! Azonnal vissza, ide a lábamhoz! És mint a mesében, egyszerre csak előtűnt egy kerítés, mögötte a meggyfáktól pirosló kerttel, s végül a pirinyó ház is, egy még pirinyóbb nénikével az ajtóban. — ő a Rozi, a feleségem —, mondta az ember, — az én nevemet meg biztosan tudják az igazgató úrtól, — mutatott rá Rudi bácsira, s ezzel túl is jutottunk a bemutatkozáson. Hanem a legelején bajok voltak a beszélgetéssel, mert úgy válaszolgattak a kérdéseinkre, mintha adóügyben faggattuk volna őket. Különösen a férfi. — Éppenhogy megélünk a kis földből, baromfiból, hízóból, pedig csak ketten vagyunk rá, — mondja. — A kevés kis rizlingből, nohából is csak négyöt hektó csorog, ha nagyon ió a termés, de ezt el is fogyasztjuk az újig. Más örömünk nincs is itt a hegyekben. Óvatos magyarázkodását az asszony oldja fel, aki közben jól szemügyre vette a kocsinkat mielőtt rászólt az urára. — Hagyd csak Gyurka, az urak biztosan turista félék, vagy méhészek. És tán nem is ránk kiváncsiak ... Mindjárt ajánlatot is tett, hogy szívesen adna szállást, de helyet is a kaptároknak, lent a kert végében. — Vannak is már itt a környéken méhészek, — mutat egy bokrokkal benőtt régi, elhagyott ház felé. — Kaposvári nyugdíjasok lakják virágzás idején, de csak szombat, vasárnaponként. Na jöjjenek csak, — invitált bennünket a kert belső kapujához —, nézzék mennyi a kaptár. És nézzék mekkora akácás van hozzá, — int a völgyekkel, hegyekkel szabdalt távoli erdőségek irányába. — Odalent c Kányavártól egészen a Csö- pögőig csupa fehér itt minden okácvirágzáskor. Az ajánlás e csupaszív megnyilvánulását Rudi bácsi törte meg, aki „leleplezve" bennünket, elmondta mivégett jöttünk. — Szóval meg akarnak írni minket? — Néz ránk, alig takargatott csalódással az asz- szony. — Én meg már azt hittem, hogy jövő tavasszal nem maradunk egyedül ebben a rengetegben ... * ötven éve költöztek fel ide. Akkoriban még minden kimért holdra egy házikó és egy család jutott. Mi lett velük? Egy- részük leköltözött a faluba, másrészük itt halt meg és ide temették, az azóta rég benőtt, nyomát vesztett temetőbe. Rajtunk kívül van ugyan még egy család Nagytótvárosban, az özvegyen maradt Dömse Mártonná és a gyerekei, de ő is feladta már és a nyár végén leköltözik Bőszénfára. „Nagytótváros?" Vajon kitől, mitől s mikor kaphatta ezt a rangos nevét a ma már csak néhány apró házat rejtegető erdőségben. Róza néni belekezdett ugyan egy történetbe, amit negyven évvel ezelőtt a bőszén- fai plébános mondott el egy itt tartott vándormiséjen, de a messzetűnt esztendők szétzilálták már az emlékeket. — Ö prédikálta ki, hogy na- gyon-nagyon régen igazi város állt itt, három templommal, három vágóhíddal, egy üveggyárral és egy nagy csárdával, ami itt volt a közvetlen szomszédunkban. Talán a tatárok, vagy a törökök rombolták le, — — mondta bizonytalankodva —, de a nagy csárda alapjait megmutathatom, ha kíváncsiak rá. Gyurka bácsi vette át a szót, mert ahogy mondta, az ó le- génykoiában még némiképpen lakható volt a csárda és ha valaki egyáltalán tud róla még valamit, akkor ebben ő 01 illetékes. Akkora volt, hogy egy szekér is megfordulhatott volna benne, de a régiek, az akkori szőlősgazdák, mégsem szívlelhették. Azért nem, mert a nagy csárda miatt nyakukon maradt a bor. Ezért hát úgy konkurráltak vele, hogy egymásközt beosztva, hol az egyik, hol a másik tette ki teli hordóját csappal, kancsó- val az út szélére és a hordó homlokára azt írták: „Igyál amennyi jólesik, csak ne ereszd ki ...” — Mégsem bírták a versenyt, mert nemcsak a csárdás bora, hanem a muzsikusa, Lupi cigány is odacsalogatta a vendégeket. Aztán az utolsó vigalomra, a 30 év előtti Márton-napi búcsúra terelődik a szó, amikor még 12 család élt idefent. Azt mondja, tényleg búcsú volt az, és az utolsó is, mert azóta elcsendesedett itt minden. Volt ugyan egy telepes rádiójuk, de tíz éve az is megnémult és a múló időt csak a - hetenként egyszer érkező postás jelzi a Szabad Földdel. — Elég az nekünk, — mondja az asszony — mert amíg esténként végigolvasom az uramnak, már el is telt a hét és kapjuk a másikat. Azt mondja, ez a naptáruk is, de ha mégis elvétenék a napok Számolását, hát kisegíti őket a szágyi lharangszó. — Ha az megszólal, tudjuk, hogy vasárnap Van, — mondja — és ilyenkor ünneplőbe öltözünk az urammal. Persze nem megyünk le misére, mint régebben, mert a falu már messze van nekünk. De így is jó, mert én előveszem a bibliámat, az öregem meg a hegedűjét és így tiszteljük meg ciz ünnepet. — És hogyan élnek, amikor- beköszönt a tél? — Akkorra már füstön van a hús, hordóban a bor, így hát eszünk, iszunk, melegedünk gólyahírig. Legfeljebb csak akkor mozdulunk ki, ha a rókák be- szemtelenkednek a baromfiólhoz. Ilyenkor az emberem kiáll az ajtó elé egy puskaformájú ággal, aztán ahogy a torkán kifér, beledurrant a levegőbe: buumm! — buumml, — többször is egymásután, és a mesz- szi hegyek segítenek neki. Úgy verik vissza a hangját, mintha tényleg puskák durrognának. És futnak óm a rókák amerre látnak, nyomukban a Zsandárunk- kal, mi meg jót nevetünk rajtuk... — De mi lesz akkor, ha már fogytán lesz o „puskához való muníció”, — célozgatunk Gyurka bácsi 72 évére. Hosszú hallgatás, vállvonoga- tás rá a válasz, amíg Rozi néni bizonytalan hangon végre kimondja : — Hát akkor az lesz velünk, mint a többiekkel. A postás majd elviszi a mi hírünket is a paphoz, meg a tanácshoz. . Mert mi már csak úgy megyünk el innen, ha visznek . . . Erőszak nélkül . . Tehát csak akkor, ha már egészen elfogyott a „muníció”, amelyről a szágyi templom kisebbik harangja kongatja majd ki az értesítést: Emberek, vegyétek le a kalapot, Zselic remetéinek emléke előtt. Pálinkás György \ Komló, Lenin tér
