Dunántúli Napló, 1971. július (28. évfolyam, 153-179. szám)

1971-07-25 / 174. szám

6 DUNANTOLI NAPLÓ 1971. július 25. Szakonyi Károly: A TENGERNÉL I ciciben találkoztak először: • turista Iro­dában. Bertalan szobát keresett, kétség- beesetten magyarázott, de a tisztviselőnő a prospektusokkal megrakott Íróasztal mögött sajnálkozva vonogatta a vállát, hogy nem érti. — Egy kis szobát a tengernél. Ne legyen drága. Nikii drága, nem értiT Zimmerl...- Ja, Ja, zimmer - bólintott újra türelmes mosollyal, a tisztviselőnő. - Bitte... - és mu­tatta a címet, de Bertalan a mellékelt vázlatos térképen látta, hogy az egészen más helyen fek­szik, mint ahol ő szeretné. Tőrölgette Izzadó homlokát; fullasztó hőség volt, szeretett volna végre felüdülni, a tengerre vágyott e fárasztó éjszakai vonatozás utón. — Nikit jó — mondta kinlódva. — Maral Tengeri Egy szobát a ten­gernél... - Aztán széttárt karral: — A fenébe! Hogy nem tudok se németül, se olaszul, se... — Tekintetét megakasztotta egy őszhajó hölgy barátságos mosolya. Egy pillanatig várt, aztán meglobogatta magán testére tapadó Ingét: El­szúrom itt ezt a drága napotl - Majd én segítek, fiatalember, ha »megen­gedi - szólt az őszhajű hölgy. - En Is most ér­keztem, éppen szobát keresek ... Olcsó legyen és a tengernél? Majd én megmondom nekik, értek horvátul... így Ismerkedtek meg. Aztán néhány nap máivá találkáitok a par­ton, köszöntötték egymást; ol hölgy érdeklődött, hogy jó szobát kapott-e Bertalan, Igen, mondta ő, köszöni a segítséget. Igazán elsőrendű hely, az ablakból Rijekáig látni, a kertben fügefák... Többet nem Is látta a hölgyet, csak most Itt, Rovlnjban.- Nicsakl - szólította meg Bertalant, amikor ez öböl partján épült vendéglő teraszán talál­koztak. - Talán átköltözött Rovinjba?- A, csak átugrottam a reggeli busszal, bo­rús volt az idő, gondoltam, esni fog. Inkább ki­rándulok ... Szabad leülnöm, vagy vár valakit?- Ó, kit várnék? Foglaljon helyet, legalább nem üldögélek olyan árván. Már két napja Itt vagyok az egyik kis hotelben, talán este to­vábbutazóm, nem is tudom. Szép ez a város, a kikötő mögött — látta? — akárcsak Velence. Persze, mint egy képeslapnyi Velence. Volt már Velencében? »- Még soha - ült le Bertalan. - Ez az első külföldi utam. - Körülnézett. — Lehet itt vala­mit enni?- Hát perszel Csupa Jó falat, csupa cseme­ge. Osztriga, kagyló, rák, hol... En osztrigát ettem, kitűnő volt- Az osztrigát nem merem - nevetett Berta­lan. - A rákot sem. Soha nem ettem ilyet.- Hát akkor talán halat A makréla nagyon ízletes. A pincérnő már ott volt mellettük.- Igen, talán azt - mondta sietve Bertalan.- Kérném szépen -*■ nézett a pincérnőre.- Bitte?- Hagyja csak - mondta a hölgy. - Majd én megrendelem. Olaszul beszélt, lágyan, dal­lamosan. Amikor magukra maradtak, azt mond­ta: - Azonnal németül szólnak az emberhez.- Nekem aztán mindegy - nevetett Bertalan. - Én csak dadogok összevissza, meg mutoga­tok. De maga nagyon szépen beszél olaszul. — Szépen? - mosolygott a hölgy. - Nem hi­szem, hogy szépen. Németül sokkal jobban be­szélek, de ha csak tehetem, Inkább más nyel­ven értetem meg magam. - A tenger felől me­leg szél áradt, édeskés szagot csapott a part­ra: a kerek, tojásdad kavicsok közé vetődött moszatok, málló testűek émelygős szagát. A A hölgy elnézett a viz fölött: — Nézze csalt, Ih­nen szép igazán, látni az egész hegyre épük várost Mint valami darázsfészek.,. egymás hegyén-hátán a házak és körül a tenger. Vala­mikor sokat jártam Olaszországban. — Sokat utazott? — Hangversenyeztem. — Ahá — mondta Bertalan. — Hárfáztam. Hárfaművész voltam ... talán. Na, Itt a makrélája. Jó étvágyat A pincémé elrendezte Bertalan előtt a teli­teket Egy kis üvegben vörös bort tett eléjük. — Megkínálhatom a borból? — kérdezte Ben­taton. — Egy kortyot Köszönöm. Csak egyen nyu­godt on, én már ebédekem. Bertalan nekilátott: - A, hisz, ezen fokhagy­ma Is vanl Nagyon jól A hölgy hátradők a nádszéken. Könnyű nyári ruha volt rajta, vállán stóla. Rövid ősz haját a ruha színéhez illő szalag szorkotta le. Megkós­tolta a bort - Egészségére I A fiatalember udvariasan bólintott, de lát­ta, hogy a hölgy tekintete megrebben, kezében félúton megáll a pohár, valakit észre vehetett a bejáratnál. Am akkorra már Berta­lan is hallotta a hangos német szavakat; hót- raforduk. Hárman érkeztek: egy ötven év kö­rüli magas, vállas férfi sport tengerész öltöny­ben, kopaszodó fején fehér matrózsapkával. El­hízott, ékszerekkel teleaggatott nő követte; s mögöttük egy mlniszoknyás, csontsovány lány lépkedett unottan, alakjához nem Illő hatalmas Philips táskarádiót cipelve. Végigvonultak a te­raszon, másokkal mitsem törődve a vendégek feje fölött kiáltozgattak át egymásnak. - Papi, papi, komm, kommt... - a lány a partszegély­hez közeli asztalnál telepedett meg, de amazok még válogattak. - Das it gut? - Aber, Ger­hard ... — Ó, Ja, ja, Hilda, dort... - Papi, mammi, komm! Komm hier! - A család végre a lány kívánságára a partszegély mentén tele­pedett le. Átrendezték a székeiket - az egyiket a nap Iránt, a másikat az árnyékba állították. A férfi szitkozódva egy képesújsággal csapdos- ta az abroszt, a földre szórta a hamutartóból az ott maradt csikkeket; a lány bekapcsolta a rádiót, végigrecsegtette a keresőt az állomáso­kon; vad zenét fogott, hátravetette magát a széken, és sovány combjai közé ejtett kézzel tapsolt a muzsika ütemére. A pincérnő azonnal ott termett mellettük. A férfi félvállról, türelmetlen hangon rendelt, az­tán széthajtogatta a képesújságot és belete­metkezett; ékszerekkel teleaggatott neje finté­regva beleszimatolt a levegőbe, áttelepedett a szomszédos székre, de ott sem ült nyugton, ki­bontotta tokjából az Agfa fényképezőgépet és célpontot keresett, de elégedetlenül felfújta az arcát, aztán megkocogtatta a képesújság hát­lapját, hogy a férje sürgesse a pincérnőt, hoz­za már a jeges Italt. A hölgy végre letette a poharat az asztalra; Bertalan figyelte: a pohár megdöccent, a hölgy keze kissé remegett. De mire a fiatalember az arcára tekintett, már mosolygott: — Na, ugye, jó a makréla? - Aztán mielőtt Bertalan vála­szolhatott volna: - EgysAval ez a dóm, ott fenn a hegyen... — Egy pillanatra lehunyta a szemét, arcáról eltűnt a mosoly, el Is sápadt, de máris feltekintett újra: - Tudja, az a dóm... jaj, mit Is akartam mondani? — Szörnyű ricsajt csapnak ezek - bökött a villájával a németek felé Bertalan, aztán zavar­tan elhallgatott, mert látta, hogy a hölgy rosz- szallja az illetlen mozdulatot. - Szóval hárfa- művész volt? - kérdezte gyorsan. . — Ne törődjön velük - mondta a hölgy. — Ne zavartassuk magunkat — tette hozzá csen­desen. Megfogta a poharát, de nem ivott, — Es maga? Maga mivel foglalkozik, ha szabad kérdeznem? — Hát én egészen mással - nevetett Berta­lan. - Bőrdíszműves vagyok, egy szövetkezet­ben dolgozom. Kijártam a nyolc általánost, az­tán elkezdtem ezt a szakmát, nem bántam meg. Elég jól keresek. Néhány év múlva megnősü­lök, de most még utazni akarok egy kicsit, mert aztán, ugye, lakásra kell a pénz, meg min­denre ... - elhallgatott, mert a hölgy a német családot figyelte. A pincérnő eléjük rakta az Italt; a rádiózó lány máris ajkához emelte a szalmaszá­lat, de a mamája észrevett valamit a pohár szélén, méltatlankodva kapto'^la lánya elől; aztán megnézte a saját poharát is, meg a fér- jéét is, és hevesen magyarázott. A férfi várt egy kicsit. A pincérnő ott állt sértődötten, de amikor a pillanatnyi szünetben a férfi rámutatott a poharakra, szó nélkül visszarakta őket a tálcára és megkerülve az asszony kinyújtott lábát, en­gedelmesen új italokért indult. — Ismerem őket - mondta Bertalan. A hölgy döbbenten kapta fel a fejét: - Is­meri .., őket?- El is kereszteltem őket Dieselékitafc... — nevetett Bertalan. - Akkora jachtjuk van, amek­kora a hangjuk. Éppen így balhéztak a fagylal- tossal is, délelőtt. Ott kinn a parton. A cseme­téjüket fotózták azon a sziklán, amelyiken a* a partizán emlékmű van. A fagyialtos ott állt a kocsijával, elzavarták. Belelógott a képbe. A ány ült a márványtáblán, és az apucija le­józta.- Talán Jobb lenne, ha elmennénk hmon —. mondta a hölgy.- Csak megisszuk még ezt a kis bort •* mondta Bertalan.- Persze, maga csak »»áradjon nyugodtan.- Nem, nem - mondta Bertalan. — Szívesek ben sétálnék egy kicsit Fél hétkor Indul vfsu­sza a busz leidbe.- Mégsem I - mondta a hölgy. - Mégse« ■tegyünk el htnen.- De ha akarja ...- Csak nem ijedünk meg tőlük?- Na nem, nem... — mondta Bertalan. Nem egészen értette, hogyan gondolja a hölgy. ■» Miért Ijednénk meg tőlük? Tölthetek?- Töltsön.- Jó kis be*.- Nem értek hozzá. De most jólesik.- Egyszer szeretném hallani, amikor hárfádk. Majd megmondja, hogy hol lehat meghallgatni,- Sehol. Már nem hórfázom. De ne beszél­jünk róla. Inkább nézzük a tengert. De ante, tom, ne zavartassa magát Ha kedve van sé­tálni .,.- Bocsásson meg - mondta Bertalan. - bt nem foglalkoztam soha zenével Csak szfvesee meghallgattam volna.- Már több mint két évtizede nem játszom.- Soha?- Egyszer még megpróbálta»». De nem sze­retek erről beszélni. A háború alatt... Maga mikor született?- Negyvenhétben.- Tehát amióta maga ál én már azóta nem hórfázom többé. Es hangversenyre sem járok, A rádiót Is kikapcsolom.- Ilyet még nem Is haliottani - mondta Ber­talan.- Na, Igen - mondta a hölgy. - Ez nem ti helyes, tudom. Es maga biztosan meg sem ért­heti. Auschwitzban voltam. Auschwitzról hallott, nem?- Igen, tudom.- Volt ott egy tiszt Német Bsrt. Munka ötén kiállított minket a barakkok elé. Prémekben volt, nagy bundás csizmában. Mi meg csaknem meztelenül. A hóban. Egy óra hosszáig kellett kinn állnunk mozdulatlanul, ö meg fel-le jár­kált előttünk és suhogtatta a korbácsot Aztán ez a tiszt megtudta, hogy hárfaművész vagyok. Szerette a zenét, magához rendelt, hozatott egy hárfát és kottákat... és mindennap játszanom kellett neki a tiszti étkezdében. Csak ő volt benn, ült egy fotelban, háttal, csak a tarkóját láttam. Ha abbahagytam, hátrafordult, intett, hogy folytassam. Most mór érti? Ugye, nem.- Es akkor megfogadta?...- Semmit sem fogadtam meg. Csak egysze­rűen nem ment aztán. Amikor hazatértem, megalakult a zenekar... tanítani is akartam, de nem ment. Hányingerem támadt. Nem ér­tettem ... sehogy sem értettem, hogy kínozni Is tudott bennünket, meg a zenét is szerette. Kép­telen voltam megérteni. Abbahagytam. Törtem rajta a fejem, de nem tudtam magyarázatát találni, Inkább elfordultam az egésztől. Nem egészen érthető, ugye?- Biztosan van valami magyarázat. Vala­hogy meg lehet fejteni. Csak azért mondom, mert mindent meg lehet fejteni. Úgy gondolom,- Nem tudom. Megromlott bennem az egész. Kész. Végeztem vele. Dieselék már a tengerben voltak. Egyszerűen levetkőztek a vendéglői asztalnál és bemász­tak a tengerbe, lubickoltak, kinyúltak a sziklára az Agfáért, fényképeztek - s közben bömbölt a rádió. A pincérnő a part szélért guggolva szolgálta ki őket jeges italokkal. __ hla- igyunk még egy kortyot - mondta a • ^ hölgy, - aztán felejtsük el az egészet. Régi história. Inkább nézzük a tengert, meg ezt a szép kis várost a hegyen. Ja, igen, a dómról akartam mondani magának valamit. De mit 1st BARANYI FERENC: Angyalföld A Váci út mögött; a Duna-part iránt imbolygó népbüfé sejlik a sárga ködből, ide gyűlnek be mind az Elzett és a Láng legbarnább gondjai, fakulni szőke frőccstöl. Szemben, vadonatúj panelház ablakából idilli is lehet ma már a lenti kép: rizling fakó köde — akár egy sárga sátor — takarja fröccsözők vitáit, ponyvaként Még hullámzó nagyon a pultoknál-időzés: felhő kerekedik most épp a homlokokról, aztán a nap kisüt, a csapos újra tölt és a lángos zsírja is nyugtatgatón dorombol. A sárga sátorok alatt hol vacogó, hol tüzelő tömeg hullámzó képe nékem kénye'metlen nagyon. Mert szégyellni való panel-falak között kihizlalt megvetésem. TOLDALAGI PAl: Vallomás Olyasmit tett, hogy kiirtotta a szenvedélyt, mi bennem élt. Már csak az ablakokban álló szerény, színes virágokért lelkesedtem, a csendes élet formái vonzottak, magam is ablakomba ültem volna, hogy nézzem én is céltalan a fényt, a fákat, a növekvő és fogyó embertömeget, öreg emberré váltam volna, ki mindent s mindenkit szeret, de jött megint, szemébe néztem, s oa voltam, ahol azelőtt: ma|lmat megvetve, zilálton szerettem és kívántam ÖL

Next

/
Thumbnails
Contents