Dunántúli Napló, 1971. június (28. évfolyam, 127-152. szám)
1971-06-06 / 132. szám
6 DUNANTOLI NAPLÓ 1971. június 6. A Via Marguttán és a vele párhuzamos Via del Babuionon aránylag szelid az autáőrület. Az üzletek és a műhelyek is csendesebbek. Régiségkereskedők hirdetik közelgő aukciójukat, az üzletek javarésze antik stílbútor-raktár, szomszédságukban aranyozó és képkeretező műhelyek, és húsz-harminc méterenként egy-egy műterem, földszintesen, közvetlenül az utcára, s az üvegajtó világosságában itt-ott maga a festő dolgozik. Ez Róma hivatalos művésznegyede. Itt van a képzőművészeti főiskola, a művészkávéház, s évente kétszer, őszszel és tavasszal, az utcán állítják ki műveiket a fiatalok 3—3 napra. Ilyenkor az utca éjjel is világos, s kihasználnak minden kis helyet a kapualjakban, a falakon, a kerítéseken is. Pietro N. — amikor először láttam — az aszfaltra festette kompozícióját. Nem hordott cipőt. Csak egy valószínűtlen, bibliai sarut. Menni készült — vállára lendítette éppen a kabátját. Fiatal volt, bár sötét karika ült a szeme alján. Arcvonásai még határozatlanok, de a haja alaposan megritkult, fejtetőn teljesen kopasz, kétoldalt pedig átlátszott a fejbőre. Néhány szál haja hosszú fürtben csavarodott a válTcira. — Signore! — szólítottam meg. Eldobta krétáit, s alaposan megnézett. Lebiggyesztette ajkát, s ezt kérdezte: — Ebédelt ma? Ilyen kérdésre nem számítottam. Látszott rajta, hogy elégedett, amiért sikerült valakit megdöbbentenie. Nem várta tehát, hogy válaszoljak, hanem folytatta: — Én tegnap sem ... Indult. Hívatlanul is vele tartottam. Ezért nem haragudott — Pedig van pénzem ... — csörgetett valamit a zsebében. — Csakhogy egy ebédre kevés. És addig nem várhatok, amíg annyi összegyűl. Ezt megeszem most, meg kell ennem, mert éhes vagyok. Nagyon egyszerű, rigaz? .. . Aztán, amit holnap keresek, Sjjrt megeszem holnap, mert addigra megint csak éhes leszek. Ez is egészen egyszerű, azt hiszem. Megért, ugye? .,. így visiont soha nem áll össze egy ebédre való. Nem érem utol magam Bolondnak néztem, ott hagytam. Másnap korán, csaknem hajnalban keltem. A ' Villa Borghese örökzöld parkjaiban csavarogtam; — azt mondják, reggel legszebb a város, amikor ritkábbak még az autósorok. Elfáradtam, padot kerestem. Ekkor találtam ró megint Pietro N.-re. Nem feküdt, csak a kőkerítés sarkába húzódott. Gallérját annyira felhajtotta, hogy a feje alig látszott, csupán hosszú, szőke fürtjei buktak elő. Es hát cipő meg harisnya nélkül, mint előző nap: saruban. Mihelyt észrevett, pislogva, nevetve felém fordult; — Mondtam, rámakad hamarosan! Pedig nem vette komolyan! Aztán megigazította gallérját és hellyel kínált maga mellett; — Nem akartam a műtermemben aludni — mentegetőzött. — Elég hitvány, de világos legalább, Mégse szeretek ugyanott aludni, ahol dolgozom. Biztos voltam benne: — nincs is műterme, Hallgattunk. Majd újra ő kezdte; — Rettenetes. Maguknál is így siet reggelente mindenki? — Mindenütt. — Rettenetes... — ismételte. — Olyan ez, mint az ópium. Édes méreg. Utáljuk, és tudjuk, hogy öl, de nem élhetünk nélküle. A falusi nyugalom felvetne! Megsüketítene a csend!... Ezt 1959-ben mondta. Legközelebb 1961-ben láttam. A rohamosan szaporodó autók ekkor már a Via Marguttára is betódultak, s a festők javarésze beszorult az utcáról a műtermekbe. 0 hű maradt az aszfalthoz — de az ő művészi pályája i$ fölfelé ívelt: most már előkelőbb helyen dolgozott, a Via Veneto torkolatában, a Porta Pinciana előtti járdaszigeten festett. Ekkoriban mór nem voltak ebédgondjai, sőt: délre összegyűjtött any- nyit, hogy futotta múzeumi belépőre is. Elcsalt a Modigliani kiállításra. Rajongott Modiglianiért, cipőt húzott érte, mint aki vendégségbe kéDénes Géza: Nem adok kölcsön F rédinek, egykori iskolatórsamnak emberfeletti emlékezőtehetsége volt. Valóságos memóriazseni. Visszaemlékezett a legjelentéktelenebb esetekre és emlékezete soha nem hagyta cserben. Már az iskolában rengeteg hasznát vette csodálatos memóriájának. Nem kellett tanulnia, egyszeri olvasás után a latin szótár egész oldalait ismételte el gondolatban. S mivel a tanulást „kiküszöbölte”, könyvekre sem volt szüksége és az értük kapott pénzt hasznos dolgokra: cigarettára, parittyára fordíthatta. Frédi volt az osztály legjobb tanulója. Jelesen érett, s egy vállalathoz került, ahol — különösen az igazgatót — valósággal elkápráztatta memóriájával. Hamarosan az igazgató személyi titkára lett, s ettől kezdve háromszor olyan gyorsan ment az igazgatói személyi ügyek kezelése, mint Giziké, a gépírónő idején. Nem kellett az akták között turkálni, fejből vágta, ki, mikor, milyen ügyben járt a vállalatnál, s az ügy milyen iktatószámon fut. Csak éppen feketekávét nem szolgált fel és nem illegette magát mosolyogva az ügyfelek előtt, mint Giziké. Említésre méltó még, hogy Frédi, volt iskolatársamnak fejében volt az egész magyar menetrend, Minden évben, menetrendváltozáskor újra átolvasta és tudta, hogy például hány órakor kell felülni a vonatra, hogy este 7-re Zalaszentgrótra megérkezzen. Nem emlékszem arra, hogy Frédi nem emlékezett volna valamire. Fél éve aztán az történt, hogy ez a ragyogó memóriájú barátom bizalmasan így fordult hozzám: — Kérlek, ne vedd rossz néven, meg vagyok szorulva: adj kölcsön 300 forintot. A zsebembe nyúltam és kínyálaz- tcm neki három pirosat. Édes mindegy — gondoltam —, hogy az én zsebemben van a pénz, vagy nála. Úgysem költi el. Az idő pedig telt. Pár hónap múlva célzásokat tettem a kölcsönre vonatkozóan, de Frédi ártatlanul nézett rám: nem értett belőle semmit. Megdöbbentem. Lehetséges volna? Ez a tökéletes memóriájú Frédi ne emlékezne a kölcsönre? Tegnap aztán újra felemlítettem neki a kölcsönt mire a szemembe nézett és fahangon ennyit mondott: — Egészen szép, kirándulásra alkalmas idő van. — Nem addig az! — vágtam visz- sza. — Az a 300 forint, amit fél éve kölcsönadtam neked, most mór kell. Nem várhatok tovább. Remélem, emlékszel rá, hogy tartozol? Azt vártam, hogy zavartan dadogni fog, bocsánatot kér feledékenységéért és zsebébe nyúl. Ehelyett azonban gúnyosan felkacagott: — Látod, ez vagy tel Ilyen memóriád van neked, flát te nem emlékszel, hogy holnapután lesz három hete, délután fél négykor összetalálkoztunk a Bumbedlin utcában a 47-es ház előtt, az úttesten éppen egy sörösládákkal megrakott tehergépkocsi porzott el, rendszáma LX 76-04, a vezetője pörge bajuszú 40-es férfi, a túloldalon kint állt a borbélyüzlet előtt az a csinos lónyko, én zsebbe nyúltam és átadtam neked nagy hálával a kölcsönt? Pontosan két százast, három húszast és négy tízest?! Hát nem emlékszel rá, barátom? E rre a fejbevágóan pontos adathalmazra nem lehetett nemet mondani. Mindenesetre ezentúl még a legnagyobb emlékezőtehetséggel megáldott embernek sem adok kölcsön. szül; és hetenként megnézte. Cinikus, fanyalgó mosolyát az utcán hagyta — a múzeumban kigyúlt, arcára lázrózsák ültek, s önfeledten magyarázott: — Látja, a festő addig távolodik a modetljétől, míg a természetes részletek egyszínné simulnak. Azonban hátrálva tőle, magával viszi a lényeget! A lényeget, barátom, amit egészen közelről, betűről csípett el, s amit aztán éppen a távolodás folyamán kisimult lényegtelenbe ültet. — Igaz-e hát — kérdeztem —, hogy korunk csak a lényegre kíváncsi? A szomszéd termekben kiállított, egészen új alkotások között ugyanis az volt a benyomásom, hogy ezek a festők csak abban követték Modig- lianit, hogy a modelltől ugyan ők is eltávolodtak, de ók a lényeget már el sem akarták csípni, hanem az egésznek hátatfordítva, csupán az emlékezetükben megmaradt szimpla csíkot húzták fel a vászonra. Nekik már semmi sem lényeges, csak a távolság. Pietro nem válaszolt. Hanem csak kifelémenet, amikor még egyszer visz- szafordult: — Művészi hivatás? Ilyen távolságból nézni a modellt, azaz az embert? Lehet-e művészi eszme mindössze azt ábrázolnunk, hogy az idegen-magasságból hidegen alápillantva, milyen semmi, semmi az élet? Színpadi pátosszal széttárta karját * I dén az újságban találkoztam Pietro N-nel. Fésületlen, hosszú haja most is a nyakában lógott. Szeme szomorúságát elfátyolozta a nyomdagépek közömbössége. Első pillanatban orra gondoltam, hogy íme, végül mégis híres ember lett, ha egyszer az újságok is írnak róla. Valaki talán fölfedezte az örökké éhes művészt. Igen: fölfedezték. Képei kikerültek az amerikai kiállításra, az egyik ismert műkereskedés vette meg őket. írni kezdtek róla, s egycsa pásra híres emberré nőtt. Kézjegye a képek sarkában márka lett, s egymásután kerültek elő rajzai a lakás-műterem ágya alól. Életében először lakhatott másutt, mint ahol dolgozott: nem kellett többé a Villa Borghese padjain aludnia. S belevetette magát a fölfedezett nagy életbe. Mintha egyszerre akart volna kipótolni mindent A saruját vajon megtartotta-e?... Már nemcsak egyszer evett napjában, és ebédje nem a két banán volt egy szelet kenyérrel, sem az olcsó sárgarépa. Egyszerre mindent kívánt, amit más ember a születése óta élvez: lakást, munkahelyet, szórakozást, mámort, s nagytányéros, jó ebédeket. Es belehalt az új életbe. Egyszerű, szenvtelen és magától- értetődő volt az újság tudósítása. Semmin sem akadt fenn. Az a riporter biztosan nem éhezett még soha... BEBESI KÁROLY: Dedey tér % Lövedékek az útburkolat alatt Kúsznak vakon, Érzéketlen csúszómászók. Ősidők óta kallódnak kilőve. Nem tudni, mikor bukkannak fel. Néma körmenet lucskos leplek alatt évről-évre a Parkland-kórház felé halad. „Úristen, megölnek valamennyiőnkét!" hangzik a kiáltás évről-évre és elhal az aluljáró alatt. A vakolat évszakonként újul. Szirom-mozaik a fák alatt Feledés. De ott vibrál a tekintetekben a borzalom, mint félelmetes éjszakán a kés, A raktár emeletén éjszakánként az Elnök üres léptei konganak. Kinéz a hatodik emeleti ablakból, keres tiszta célpontokat. Magát nem találja. Szomorúan legyint S a papirzizegés elnyeli távozó lépteit. A hatodik emeleten éjszakánként végigsiet egy sötét árnyék. Ősz van már. A termekben csönd. Csak rideg, magányos éjeken sikoltozik a félelem. MUNKÁSOK. Tóth Imre Munkácsy-dijas miskolci festőművész linóleummetszete Acélpalástú csillag Ady Endre a legnagyobb, a legdrágább próféták közül való. Csodálatos egység. Kitárulkozó, eleven fészek. Örök magaslat. Irodalompolitikák közönyt, ellenszenvet fröcskölő babérosai, mérgezett metszőollóval járó fenegyerekei törpévé zsugorodnak körötte. Hol vagytok előadóművészek, szép szavak glóriásai? Miért tagadtátok meg köláblahomlokú Ady Endrét? Fiatalok, veletek száguld ö, érietek kiált. Álljatok ki az utakra ölelő karokkal, hogy épüljön a hazugságnélküli, igazat-mondó ország. Ne loholjon minden égtáj felől a bűn; ne omoljanak pántlikás homlokkal a tetőváró falak. Korbácsosok álltak mögöttünk s mi azt mondtuk, ha megszólalt a Költő vesszőkkel-befont trombitája: kalapálj, fűrészelj tavaszi világ! Tündöklés, nőj ki a homályból, teremj harmóniát! Kobrákat hintáztató hóhérok mögött megkérdeztük a rabszolga-arcú csillagokat: merre terelik a bizalom gyorslábú ménesét, az aranyhomlokú állatokat? Sirattunk egymást ölelő csontembereket, korbácsok alatt sinylődö nádsovány kitaszítottakat, szeméten guberáló kóborlókat, éhezve száműzötteket; tombolt rajtuk, tépte őket a pusztulás. Röhögve várták a bírák elé hurcolok a szótlanság virághullását, a beismerés bánatát. Suhogott a szorongatok kése, a hamis tanítványok hevített tőre. A gonosz aranysárkányon ülve ölte, csúfolta a szegényt. Ady, a Zöldlándzsás, torkon ragadta az erőszak osságot, a pallós-karmokkal csapkodó, szügyén bitófát hordó, nyelvén és farkán féreg-hurkokat csomózó dögöt, A mindenség ablakából figyelte a lombokkal-hintett, koporsót-nyelő folyamatokat. A tűzből zihálva táncolok, a vánszorgók fölnéztek rá; látták a fátylak fölött szálló jácjntkék-tollú virradatot. A félelem kőkagylájából kihullt a kényszer-áldozat. A romokba ágyazott sírokon, a sötétség-zászlók bársonyán szomorúan lobbantak a gyászoló gyertyák. Hiszek Tebenned óriás la, sugarat-bocsátó Ady Endre. Gallyakká silányitanák erős ágaidat. Tápláló gyökereidet porrá törné talpnyaló gyönge, lombjaid magasába bátortalanul tekintő. Megcsonkítottak, mintahogy megcsonkítják József Attilát és Radnóti Miklóst. Mert divat, öröm nálunk a csonkítás, a fejsze-forgatás, halottak ellen is. ( A nagy egészből kitépni, kiforgatni a részt; bűn, roncsolás. A hatalmas életmű-tetsről levágni végtagokat; lölmetszeni, szemétre dobni verseket, hóhérmunka; kicsinyes ésszel, göggel-beoltott durvasággal. Elejtik tompa fegyvereiket azok, akik Ady Endre bokájáig sem érnek. Eljön az idő, mikor Ot, az egyetemes- énekűt a világnak fölmutatjuk s nem arról beszélünk, hogy „megkésett”, hogy „elavult". A nagy költészet, a nagy próza, a nagy zene, a nagy festészet, a nagy szobrászat, a nagy művészet sohasem elavult, sohasem avul el. Mindig lölragyog, hódit, hat. Mindig kivezet a rosszból. Irányt mutat az igazság, az emberibb felé. Én szeretem s úgy fogadom el Ady Endrét, ahogy alkotott, ahogy élt. Mindenségbe-lépő, acélpalástú csillag Ö. Hiába dobálják, visszapattan a nyesni hajított penge. Hiába égetik, nem fogják, visszahökölnek a föléje uszított lángok. J^cdL Kende Sándor: Örökké éhesen
