Dunántúli Napló, 1971. június (28. évfolyam, 127-152. szám)

1971-06-27 / 150. szám

nn. Jönius 27.

DUNANTOLI NAPLÓ

5

KIÁLLÍTÁSI napló

PÉCSETT, A TECHNIKA HAZABAN:

Gábor Jenő

t963-ban kerültem a Janus Pannonius Múzeumba.

Pécsett gazdag képzőművészeti gyűjtemény fogadott, melynek megismerése nem kis időt vett igénybe. A sötét és szűk raktárban képek közt lapozgatva egy sor különös világot árasztó, bizarrnak tűnő képre bukkantam. Festőjének nevét nem is hallottam addig. Rövidesen azonban személyesen is megismerhettem. Budapesten lakott, de rokonlátogatás ürügyén rendszeresen lejárt Pécsre. S egyre gyakoribbá váltak ezek a haza- látogatások. 1966-ban a múzeumnak ajándékozott képekből másodízben is rendeztünk Gábor Jenőnek kiállítást.

1967- ben — felkérésünkre — belekezdett művészi pályafutásának leírásába. Fontos dokumentumot jelent az a három kékfedeles iskolai füzet, melyet sűrűn teleírt, megjelölve benne fényes sikerekben nem éppen bővelkedő művészpályafutásának főbb állomásait Művészeti elképzeléseiről is vallott és azokról az inspiráló indítékokról is, melyek művészetét jellemezték és a ballasztokról, melyek megkötötték.

1968- ban sorsdöntő elhatározásra jutott. Hazatelepedett szülővárosába, vállalva a lakáscserével, a költözéssel és az új megszokásokkal, a végleges elszakadással járó számtalan nehézséget Hazajött, közel 30 évi távoliét után ifjúsága szeretett városába. Szent István téri lakqsát lázas buzgalommal rendezte be. Az addig csak baráti szem látta kedvenc absztrakt képei kerültek fel a falakra. Képek és könyvek, nagy fekete zongora, szeretett hangszere a gitár, festőállvány a készülő legfrisebb munkával, ecsetek gazdag csokra, amelyek máig őrzik a műteremlakás sajátos hangulatát.

Társakat keresett s éppen a legfiatalabb művészgenerációval, a huszonévesekkel találta meg leginkább a hangot. Pincekiállításukon az ő műve is szerepelt. Életében ez volt az utolsó kiállítás, amelyen még személyesen részt vehetett:

1969. szeptember 1-én hirtelen ragadta el a halál. Csendesen ment el, életében is kerülte a hangos feltűnést. Gazdag életművet hagyott maga után. ő azon kevesek közül való, akik az időben távolodva nemhogy veszítenének, hanem jelentőségükben egyre magasabbra értékelődnek. Művészi hagyatékából rejtett kincsek bukkantak elő. olyan, a kor aktuális problémáira élénken ráérző művek, amelyek ismeretében új megvilágításba kerül egész festői munkássága. Postumus kiállítása a Janus Pannonius Múzeum gondozásában, a Városi Tanács anyagi támogatásával, a múzeumban őrzött művekből és a művész hagyatékából került megrendezésre.

1893-ban született, 1911 és 1915 között járt a Képzőművészeti Főiskolára, ahol rajztanári oklevelet szerzett. Liptószentmiklós', Gyergyószentmiklós, Szakolca és Körmöcbánya után 1919- ben telepedett meg Pécsett. Előbb a főreálban, majd a gyakorló gimnáziumban tanított. Tanítványai közül kiemelném Gyarmathy Tihamér és Lantos Ferenc nevét, akik ma is vállalják egykori mesterüket. A nála 5—10 évvel fiatalabb pécsi művészgenerációból, a 20-as évekbeli festőtársak közül Breuer Marcell, Forbát Alfréd és Weininger Andor ma messze földön híres építőművészek. Ök (a fiatalon elhunyt Molnár Farkassal kiegészülve) az ún. „pécsi bauhausosok”, akik még pályakezdő korukban külföldre kényszerültek. A húszas években erősen háttérbe szorították a progresszív eszméket minálünk, s a meg nem al- kuvók emigrálni kényszerültek. A fiatalok pedig egyenesen elébe mentek a nagyobb lehetőségeknek. Gábor Jenőt a polgári megélhetést biztosító tanárkodás itthon tartotta, helyhez kötötte. Először 1927-ben jutott csak el Párizsba, két szűk hónapra. A nyári szünidőkben azután sokat utazott, világot látott, tájékozódott.

Pécsett a két világháború közt a Képzőművészek és Műbarátok Társasága pezsgő képzőművészeti életet teremtett. Ebben a légkörben nem hatott különcködésnek Gábor Jenő festői szemléletének korszerűsége. 1941-ben azonban áthelyezték Szegedre. Modern felfogásával mindvégig idegen maradt, nem talált megértő művésztársaságra, hiányzott a pécsi légkör. Elvágyott onnan.

Onportré

1947 telén termékeny, de művészi eredményekben kitérőt jelentő évek után Budapestre költözött. A felszabadulás utáni évek szellemi fellélegzése, Európa felé való kitárulkozása sok rejtett energiát szabadított fel benne is. Az elvont képalakítás törvényszerűségeit kutatta kitartó szenvedélyeséggel. Folytatása volt ez annak az évtizedes fejlődési menetnek, amely a 20-as évek kubisztikus grafikáiból az 1927-es kollázs-sorig vezetett nála. A 47-es képek is logikus következményei Gábor Jenő korábbi munkásságának. Éppúgy, mint a 60-as évek oldottabb, expresszívebb absztrakciója is e fejlődési vonalnak organikus folytatódása.

Korszakok, stílusok, műfaji kategóriák gazdag skáláját mutatja be a Tudomány és Technika Háza nagytermében megrendezett gyűjteményes kiállítás. Gábor Jenő művészi munkásságának fél évszázadából kaphatunk ízelítőt, s közvetve és áttételesen a magyar és az egyetemes képzőművészet ötven éves periódusának néhány jelentős mozzanatát is tetten érhetjük. S tetten érhetjük az örök igazságot: a korszerű művészet képes csak korát kifejezni, mert a jövő számára sűríti össze a jelen mondanivalóját.

Romváry Ferenc

„Kéretik nem háborúzni!"

A

z utcánk végében építkeznek. Arrafelé haladva táblát lát az ember a következő figyelmeztetéssel: „VigyázatI Építkezés. Közlekedés a túloldalon I”

Miután a járókelő ezt elolvasta, egyáltalán nem megy a másik oldalra, hanem az alkalmi kerítés tövében lapicskoi végig a pocsolyán, ami a betonfal locsolása nyomán keletkezett.

Ha bekukucskálunk a kerítésen, óriási mozgó darut látunk, amelyre feltűnő helyen piros festékkel felírták: „A daru hatósugarában állni tilos!” Három munkás éppen a daru alatt áll és elmélyülten tárgyal valamit.

A megállóban villamosra lépek, ahol új felirat vár: „A vezetővel beszélgetni tilos!” Szóbaállok vele, és amíg le nem szállók, kedélyesen diskurálunk. Más alkalommal benyomulok a kocsi belsejébe, és leülök arra a helyre, amely egy kicsi réztábla szerint: ,,Hadirokkant ülőhelye". A „Terhes anyák részére” fenntartott helyen gombóccá gyúrt fülű birkózó ül.

Immáron magától értetődő, hogy benzinkútnál, bányában, vagy egyéb robbanásveszélyes munkahelyen nyugodtan cigarettára gyújthatok, feltéve, ha meglelem a figyelmeztető táblát, amely szerint: „Dohányozni szigorúan tilos!" Úgyszintén bátran benyithatunk mindenféle ajtón, amennyiben azt látjuk kiírva, hogy „Idegeneknek tilos a belépés!"

Próbaképpen bejártam egy félezer munkást foglalkoztató üzemet, s a ka- pubejárattól az öltözőkön, munkahelyeken, étkezdéken át a kultúrteremig huszonnégy figyelmeztető táblát találtam, ám — természetesen — alig leltem valakit, aki ügyet vetett a táblákra. Megkérdezem a budapesti rendőrfőkapitányságot: hányféle figyelmeztető tábla szabályozza a forgalmat? A válasz: hetvenhárom! Azt is megkérdeztem, van-e olyan közlekedési figyelmeztető jelzés, amelyet még nem sértettek volna meg, s a válasz, nincs.

A baleseti kórházban dolgozó orvosbarátomnál érdeklődtem: akad-e olyan sérülés, amelyet elkerülhetett volna a páciens, ha a szabály szerint jár el, ha tehát a különféle figyelmeztető feliratok szellemében cselekszik? Azt felelte: szabályszerű viselkedés esetén úgyszólván egyetlen baleset sem lenne. Ugyanezt a választ adták a Legfőbb ügyészségen ...

Hát nem különös?

A „Padlóra köpni tilos /"-tói „A kiállított tárgyakhoz nyúlni tilos T-\g hozzávetőlegesen ötezer-féle általános érdekű figyelmeztető tábla közé préselve élünk. E figyelmeztetések nagy többsége mindenekelőtt erkölcsi célzatú — vagyis megsértésük nem jár közvetlen felelósségrevonással, éppen ezért általában megsértjük. Felvetődhet mármost: minek ez a sok tábla? Abban az esetben persze, ha a feliratok szellemében élnénk, meglenne a hasznuk, de- hát ugyanakkor az is nyilvánvaló: ha betartanánk a táblák tanácsait, egyáltalán nem kellenének a táblák.

Az első táblás-ember — mint ismeretes — Mózes volt. Neki támodt az ötlete, hogy bizonyos erkölcsi-magatartásbeli szabályokat táblákra írjon, ám azóta micsoda szédületes „fejlődés” tanúi vagyunk! Az ő két táblára írt tíz tanácsa helyett egyre vaskosabb törvénykönyvek tartalmazzák az együttélés szabályait, olyan roppant mennyiségben, hogy ma már feltehetően egyetlen ember sincs a földkerekén, aki mindet pontosan tudná. Hát még, aki mindet betartaná!

Azt, hogy Mózes metódusát kik fejlesztették a két darab táblától a tízezerig, és kik fejlesztik tovább manapság - nehéz lenne kikutatni. Bizonyára ilyen célra kijelölt intézmények és személyek, akiknek rátermettségében nincs okunk kételkedni. Távolról sem akarnék hát szakmájukba kontárkodni, csupán amatőr agy-tornászként elbíbelődök a gondolattal és belekérdezek a levegőbe: vajon megvan-e a kellő körültekintés a „táblás” erkölcsi témák megragadásánál és kiszögezésénél?

*1 oggal vélhetnénk ugyanis, hogy a társadalmi együttélés szabályait J tartalmazó törvénykönyvekből azokat iparkodnak illetékesek nagybetűkkel kiemelni és megfelelő helyeken kiszögezni, amelyek a legfontosabbak korunkban, aminthogy a maga sajátos tömörítőkészségével Mózes is ezt tette annak idején. Ám e vélekedésre gyakran rácáfol a valóság. Megszámlálhatatlan példányban olvasható például közintézményekben, hivatali helyiségekben, hogy „Oltsd el a villanyt!", meg „ügyelj a tisztaságraT de sehol nem írják ki, hogy „Mellőzd az intrikát!" vagy „Légy jó mindhalálig!", holott ez utóbbi figyelmeztetések nyilván sokkal fontosabbak. Ne csodálkozzunk ilyenformán, ha valaki a „Virágot tépni tilos!" felirat szuggesztiv varázsától megijedve nem is tép virágot, ellenben nemi erőszakot követ el a táblo tövében, oly módon félrenevelődve, mint Csehov egyik hőse, aki elhanyagolhatónak találta, hogy bojtos napon rablógyilkosságot követett el, de nehéz szívvel bűnbánatot tartott, mert ugyanaz nap szalonnát evett.

Korszerű bölcselők szerint az erkölcsiség olyan gondolkozás nélküti reflex-jelenség, amely ösztöneinkben él - persze: már akinek. Legnagyobb céi az életben éppen az, hogy minden ember erkölcsös legyen, vagyis reflexeiben, idegrendszerében hordozza a figyelmeztető táblákat. Azt kellene hinnünk mármost, hogy minden egyéb erkölcsi norma ösztöneinkben él, csupán csak arra kell még figyelmeztetni bennünket, hogy ne vigyünk kutyát a helyiségbe. Ez bizony valószínűtlenül hangzik. Inkább úgy áll a dolog, hogy Mózes kései utódai abból indulnak ki: kicsin kell kezdeni, aztán majd jöhet a nagyobb... Szokjunk hozzá előbb, hogy „kéretik a lábakat jól letörölni I" - aztán majd azt is megtanuljuk, hogy „Kéretik nem háborúzni!"

H

át persze: ez még odébb van. így aztán — bármilyen fájdalmas fs— bele kell törődnünk napjaink táblarakó embereinek realitásába, annál is inkább, mert még a lábunkat sem szoktuk jól letörölni. Ismét csak el kell ámulnunk, hogy micsoda könnyűnek tűnik bár, s mégis micsoda nehéz dolog az általános erkölcsi haladási...

CSAK GYULA

BUDAPESTEN A DURER-TEREMBEN:

T—! n rr T r

Erdős János

Madór

¥

szült grafikákon már konkrét népművészeti tárgyak jelennek meg. A megnyitó külön kuriózuma volt, hogy a közreműködő Gyurka Mihályné székely népviseletének ruhája azonos motívumokat tartalmazott, mint azok a képek, amelyek előtt a „Mónár Annát” énekelte, döbbenetes szuggeszti- vitással.

A népművészet formajegyeível való alkotói közösség felszabadította Erdősben a népköltészet, a népmese, s ezzel együtt a gyermekkor emlékképeit. A lírai emlékezés konstruktív rendbefoglalása archaikus derűt teremt e képeken. Mit sem tartalmaznak azonban a gyermekrajzok naivitásából, tárgyilagos tömörségük inkább rokonítja őket székely népballada ábrázolások figuráival. Tulajdonképpen olyanok, aprólékosan alakított felületükkel, mint az emlékezet hálóján fönnakadt piros halak, amelyeket nem tudunk elfelejteni, és mert igen régen akadtak fönn, nagyon tiszta, egyértelmű értékeket képviselnek.

igyekeznék bizonyítani, hogy az ember és magateremtette környezete egyazon anyag terméke, hasonló törvények és hasonló dimenziók jellemzik. Figurái már nem ragadhatok ki ebből a világból, csak környezetükkel alkotnak szerves egységet, finom precizitással kialakított harmóniát Feltűnően sokszor térnek vissza képein a gótikus jegyek. A teret bontó és teret kitöltő toronylabirintus tulajdonképpen akkor is jelen van a képek belső szerkezetében, ha a tornyok, csúcsívek konkrétan nem jelennek meg a képmező felső részén. A leggyakrabban előforduló mértani forma: a háromszög. A belőlük épülő képek struktúrája a gótikus katedrálisok ornamentikáját idézi még az esetben is, ha ormánysági szökrönyt jelez a cím. Talán e gótikus jelleg és arányrendszer állandó jelenléte eredményezi, hogy ünnepi hangulat árad a kiállított grafikák mindegyikéről. A harmónia hivalkodás nélküli diszkrét ünnepeiről vallanak. B, L.

Keresett a magyar színész?

Budapesten, a Dürer-teremben rendezték meg Erdős János grafikai kiállítását.

A kiállítás első szembetűnő vonása a dekorativitás. Érződik, hogy a kiállító művész reklámgrafikával is foglalkozik. Ám a dekoratív hatás csak reklámfogás. Az első benyomásra tetszetős képek megfogják, szemlélődésre késztetik a látogatót. A grafikák mindegyikén érződik, hogy alkotójuk pályája kezdetén, közvetlen kapcsolatban állt az építészettel. Képszerkesztését az építményes rend uralja, s az építész precizitásával megmunkált felület architekturális ritmusa adja e képek hangulati effektiv hatását.

A metszetek építő motívumai folk- lorisztikus eredetűek. Dél-baranyai, somogyi és. székely fafaragások kultikus tartalmakat rejtő jelei kerülnek át stilizált változatban, néhány alapvariációra redukálva kliséire. S hogy ne hagyjon kétséget e motívumok származását illetően, az újabb időszakban kéÉrdekes, hogy ugyanazok az építő motívumok, hasonló szerkesztési elv, mennyire eltérő hangulatú hatást eredményeznek a technikai eljárás megváltoztatása nyomán. A metszetek jellegéből adódik — a népi faragásokhoz hasonlóan —, a nagyobb, mértanibb alakzatokká álló egységekből alakított kép. A rézkarc technikája lehetővé teszi a legapróbb felületek megmunkálását is— lásd a pásztorok finomabb csontmadarványait, karcolással díszített tülkeit. A lekicsinyített motívumok mikrovilágot is érzékeltető organizmusa már nem hat archaikusnak. Oldottabb hangulatú, epikusabb közlendők hordozójává válik. A rézkarcok más cselekmény, történés érzékeltetésére is vállalkoznak, a szigorú képi mondanivalóra szorítkozó linóleummetszetekkel szemben.

Az ősmagyar hitvilágba és a nép- költészetbe nyúl vissza tematikáért, de e tematikák csakúgy ürügynek tetszenek, mint a magateremtette modern mesék. Mintha minduntalan azt

Evről-évre százakat vonz a fiatalok közül a világot jelentő deszka. A rivalda varázsa azonban csak 15—20 ifjúnak válik valósággá esztendőről esztendőre. Elegendő-e ennyi színész? Keresett szakember-e a magyar színész?

Az idén 504 fiatal pályázik színész tanszakon felvételre, ugyanakkor az operett-színész utánpótlás szervezett biztosítása — ez a pálya 111 fiatalt érdekel. Színházi rendező 134, filmrendező és operatőr 474 diák szeretne lenni. Ennyire persze nincs szükség, de a végzetteknél jóval több kellene. Hazánkban jelenleg 886 színművész fejti ki hivatását: 357 nő és 529 férfi. Nálunk a színész „mindenes", ezerarcú. Filmez, tévézik, rádióban lép fel, szinkronizál, s anyaszínházában szerepel. Csoda-e, ha túlhajszolt? Csupán egyetlen példa. Szinkron-színésznek — sajátos hangadottsága miatt — csak kevesen alkalmasak, a 886-nak mintegy fele. Évente mégis több ezer szinkronszerepet kell megformálni. Mi a gyakorlat? A 400 alkalmas színész túlterhelése. Külföldön számos helyen már külön szakma a film, a tévé, a szinkron és a színházi színészi mesterség. Külön szakma, mert különféle adottságokat is feltételez. Hazánkban ez a kérdés még csak épp hogy felvetődött. A kárát többek között a vidéki színházak is „szenvedik" a fonák helyzetnek. Egy-egy fiatal tehetség „megszerzéséért” valóságos közelharc indul. Harminc évnél fiatalabb színművész ma mindössze 126 dolgozik vidéken, s a fővárosban is csak 71.

Kézenfekvő a kérdés: miért nem képeznek több színészt? Miért nem szakosítják g színművészeli mesterséget? A szakemberek véleménye szerint ennek több akadálya van. A legalapvetőbb: a tehetséghiány. Pontosabban szólva: hirtelen, tömeges „duzzasztás” megoldhatatlan, ez a képzés színvonalát csökkentené. A megoldást többek között abban látnák, ha a középiskolás korosztály számára szervezettebb és tömegesebb méretű szakköröket szervezhetnének, ha az iskolai színjátszás méreteit kitágíthatnák, s szakszerűbbé tehetnék.

A circulus vitiosus itt véget is ér: az elmúlt hat év folyamán 46 fiatal színészt „kaptak" a budapesti színházak, 44-et „szereztek" a vidékiek. A film. a tévé, a szinkron is csak belőlük válogathat. A magyar színészképzés 106 esztendős nagymúltú hagyományait ápolva hamarosan az útkeresés lesz a legfontosabb feladat a továbblépéshez.