Dunántúli Napló, 1971. június (28. évfolyam, 127-152. szám)
1971-06-13 / 138. szám
6 DUNÁNTÚLI NAPLÓ 1971. június 13. Suha Andor: Phű, de meleg van A Nap ma reggel úgy tett, mint a magabiztos magas- ugró. Kihagyta a 180-at, illetve a 20 fokot, és korán reggel egyből 25 fokkal kezdett. Meg kell mondani, köny- nyedén vette az okodályt. Tizenegy órakor az emberek legnagyobb ámulatára már árnyékban (mert volt, aki a lelátótól ide szorult) a 34 fokot is könnyedén „vitte". Bár a búzatáblákon fáradó emberek megesküdtek, hogy délre 40 fok is elképzelhető. Az árnyékos hivatalban, persze, könnyebb volt a helyzet. Délig mindenki jól bírta a strapát, többen hajlandók voltak ebédelni is. Irma, a 80 kilós leányzó nem bírt enni, többször is megemlítette, hogy ezek pusztán kivagyiságból esznek, erejüket fitogtatván. Az emberek ráhagyták, az emberek nem szeretnek vitatkozni, különösen 34 fokban nem, ha áll a levegő, ha a koponyákban vibrál a meleg. Csak délután kettőkor kezdtek ójul- dozni a hivatalnokok. Kovács kollega ledobta az ingét, a hölgyek biztatásnak vették ezt és bikinibe öltöztek. Eredménytelenül. Julika, a főnök kedvence letusolt, azután csak úgy, vizes bikiniben feküdt az íróasztalra, és azt mondta a szájtáti kolleganőknek: „Én most lelki jógázom. Bebeszélem magamnak, hogy el vagyok ernyed- ve ... És akkor el vagyok. Csak be kell hunynom a szemem. Az ilyen helyzetben lévő embernek pontosan a fele mennyiségű oxigénre van szüksége." Lefeküdt mindenki az íróasztalára, az egyik cinikus lélek meg is jegyezte, hogy ezzel tuljdonképpen jót tesznek, mert nem szívják el főnökük elől az oxigént. A szolganépség közt egy stréber azért akadt. Igaz, azt is kirúgta a főnök. Péntek délelőttre volt hivatalos valamilyen kis butaságból kifolyólag az öreg elé. De a meleg miatt, vagy ki tudja, miért, elfelejtette a randevút, és most hétfőn délután háromkor nyitott be a főnöki rezidenciára. Ezt még kibírta volna az igazgató, de hogy a kolléga zakóban, nyakkendőben tisztelgett ebben a melegben, nos, ettől egy másodpercre elájult. Am ahogy kizavarta a strébert, ő maga is levetette az ingét, de a vezető tekintélyét megőrzendő, atlétatrikóban igazgatta a nap hátralévő óráiban a céget és itt volt Józsi bácsi, a hivatalsegéd. Ahogy a diri észrevette az öreget azonnal szalasztotta, hozzon egy fazék fagylaltot. Vagy megeszik, vagy beleülnek, teljesen mindegy ebben az időben. Az altiszt értette a dörgést, elindult. A fele utat visszafelé is becsülettel megtette. Csak akkor vette észre, hogy olvad a fagylalt Dreg, ráncos kezével belemart a jóillatú, hideg málnába, és bekapott egy fél morékkal. A megolvadt maradék jólesően, hűsen becsurgott az inge alá, végigfolyt a hasán, le, egészen a gatyo- korcig. — Nincs fagylalt, főnök. Nem árulnak. Elolvad az ilyen melegben, azt mondta a boltos. — Akkor, Józsi bátyám, hozzon hideg sört azon a pénzen. — Milyen pénzen, igazgató elvtárs? — Hát... — Az ám, hová is tettem az a pénzt? Az igazgató bágyadt pillantást vetett Józsi bácsi halványrózsaszín, ragacsos ingmellére, és ismét a farzsebébe nyúlt. Az öregúr megtért a mélyenhűtött Kinizsivel. Nyitotta volna azonnal a főnök ajtaját, hogy jóvátegye előbbi bűnét, de az előszobában lebzselő sofőr megfogta a kezét, szorítása acélbilincs. — Ne szórakozz, Jenő, ez a sör a ... — Hagyja csak, Józsi bátyám — a sofőr az ajtó kilincsén leütötte az üveg nyakát, és igen jót húzott a habos sörből. — Most már eriggy be te! — szólt az öreg duzzogva. A sofőr a maradék sörrel teleöntött egy poharat, és bevigyorgott az ajtón: — Megjött a jó kis pincehideg sö- röcske. Visszanyúlt hátra, a pohárért, keze a semmit markolószta. Vészjóslóan ránézett a gépírólányra, aki úgy tett, mintha ott sem lenne. — Hozza, Jenőkém. Hiába, maga az ‘én vércsoportom, maga tudja, mi kell a férfiembernek ilyenkor, júliusban — szólt az igazgató eltikkadt nyelvvel. A sofőr ott állt bambán az ajtóban, kezében a törött nyakú, üres sörösüveggel. Arca vigyorra torzult — Nincs benne, valaki kiitta — motyogta. — Az igazgató elvtárs is megpróbálkozhatna a lelki jógával, azt mondják, az ilyen melegben jót tesz. — Ki? — hörgött az igazgató. — Jucika ... Neki sikerült. Nála bevált ... Csak fel kell feküdni az íróasztalra. MAKAY IDA: A vadrózsákhoz könyörögjetek Fölöttem akkor ők álljanak, őkl Tüzes palástban, lobogó talárban, ítéljenek, vagy kegyelmezzenek, megnyugszom már e szentenciában. Haragvó Istent ne idézzetek. Ne imádkozzon kegyesarcú pap. A vadrózsákhoz könyörögjetek, hogy bűneimtől feloldozzanak. E szónál Józsi bácsi is bedugta a fe jét az ajtón. — Az én régi főnököm azon bukott le, hogy az ilyen kánikulában számo- latlanul hordotta fel az irodájába a sert. Mondtam is neki: igazgató kartárs, ne ilyen pucéran. Hordjuk inkább aktatáskában az üvegeket. Akkor a népek nem szólnak egy szót sem. Azt hiszik, az aktákat hordozgatjuk. De nem hallgatott rám, meg is fúrták. Igaz-e, Jenő? — fordult a gépkocsivezetőhöz. Az igazgató kirohant. Megnézte Jucikét, mit csinál az íróasztalon. Jucika aludt. Az igazgató agya elborult, beleharapott a nő térdébe. — Te vagy az. Jenőkém.,.? — lihegte Jucika. Ez mélyütés volt, az igazgató továbbrohant. Mégis, a sofőrrel ... Bement a fürdőszobába, behajtotta o fejét a hideg csap alá, és hogy felfrissült, otthagyta az egész kócerájt. K ’int az utcán a rendőr irónyi- tópálcájával Liszt Ferenc II. rapszódiáját vezényelte. — Stokowsky — gondolta. Otközben néhány hőhullám nyakszirten vágta, aztán hazatért. — Szervusz, édes Jucikám, Borzalmas pofont kapott, és csak másnap döbbent rá, hogy a feleségét Amáliának hívják. TÜZES BÁLINT: Tüzes Bálint a pécsi irók vendégeként iárt Pécsett. 20 esztendős, Nagyváradon él. Több erdélyi folyóirat külső munkatársa (Utunk, Korunk, Igaz Szó), szorosabb kapcsolata von a Fáklya c. nagyváradi napilappal. A közeljövőben Bukarestben jelenik meg első verses- kötete; szerepel két Urai antológiában is. Verseken kívül filmlorgató-könyveket és novellákat ír, tanulmányait a kolozsvári bölcsészkar magyar—francia szakán folytatja. SELLÖ Katikának Szalodt a leány. Szoknyáját csípőjéhez szorító kezein végiggyöngyöztek a cseppek. ) Szaladt a leány. Lépteit szinte marasztalta minden villám. Vajon a fiú is félt, mikor ázottan magához ölelte? PÁRHUZAMOSOK Életük a pontok vonallá tömörülése, reményük egy randevú ... a végtelenben. ÁLLÍTOM A rög-szerelmek örökigaz egységét Kérlek, ne légy ásóéi I KÉRDÉS Hittünk-hittem... Egyedül vagyunk; miért hagysz magamra?! Kampis Péter: Vendégség A panorámabusz méltósággal kanyargott a szerpentinen. Simonék izgatottan figyeltek ki az ablakon: semmiből sem akartak kimaradni. Simon, ha meglátott valami érdekeset — távoli, furcsa tornyot, vagy zöldkupolás érdekes-formájú épületet — finoman bökte oldalba feleségét, aki olyankor bólintott Három hónapig készültek az útra. Sokba került már a készülődés is: új ruha. (Simon piros alsónadrágot is vett magának, ki tudja...), cipők, nagy erdei utakhoz szükséges felszerelés: iránytű, göcsörtös meggyfabot, amin jelvények is vannak, meg egy hatalmas katonai látcső — ez különösen megtetszett nekik. Elegáns darab. Az üdülő előtt halkan és előkelőén állt meg az autóbusz. Simonék is leszálltak, a két új bőrönd feketén és zippzárosan libegett Simon úr mellett. Az üdülő halijában nyakkendős ember fogadta az érkezőket, rövid üdvözlő beszédet is tartott — Szeretettel köszöntőm az új turnus részvevőit — mondta, de nem nagyon figyeltek, Simon is azon tűnődött, hogy letegye-e az új bőröndöket? De hamar befejezte. — ... remélem, hogy a két hét alatt jól érzik magukat Simonék megfogadták az utolsó szavakat. Jóízűen ették a vacsorát, részt vettek másnap reggel — és azután is, mindig — a szervezett programokon, megtekintették a Kisváros nevezetességeit, ellátogattak a környező vidék bortermő helységeibe és ahogy illik, mérsékelten berúgtak. A szabad időben pedig — elő a katonai látcsővel! — nagy, csendes sétákra indultak a szépen pucolt erdei utakon, jelvényes meggyfabottal, iránytűvel felszerelve. Ám. akadt idő arra is, hogy meg- ösmerkedjenek üdülőtársaikkal. Egyik álmos délután így találkoztak Kova- rócziékkal, a hallban. Kovaróczi úr új ruhában feszített és közömbös tekintettel bámult ki az ablakon. A délutáni lusta napsütést figyelte, időnként feleségére nézett, s akkor alig észrevehetően megrándult szája sarkában egy ideg. Simonék a szomszédos fotelokat foglalták el: kölcsönösen megnézték egymást. Phű, biggyesztett magában Kovaróczi, amikor Simon kövérkés figurájára nézett, ez kevésbé mutatna az én piros, vadonatúj alsónadrágomban .,. Hót — mondta magában Simon ugyanekkor — ezt a keszeget tisztára összeverné a négykilós látcsövem .., — Hja — fordult később Kovaróczi a feleségéhez — egy jó kis kátryaparti kéne. Simon Izgatott lett. — önök kártyáznak? — kérdezte. — Szívesen játszanánk mi is ,,. Bridzs, tarokk, kanaszta, mindent játszunk. Simon vagyok, ez itt a feleségem. Este tizenegykor búcsúztak el egymástól, de megállapodtak: ezentúl minden nap játszanak egy kicsit És, hogy ne zavarjanak senkit (és főleg, hogy őket ne zavarja senki) hol Si- monék, hol Kovarócziék szobájában rendezték a partit. Először Simonéknál Eltek össze. — Szabad legyen megkínálnom valamivel — gurgulázta Simon öblös hangon és előhúzta a sajtos süteményt (jó lesz munka közben szemezgetni, de csak bátran, mert van még!) és az elmaradhatatlan üveget: konyak volt s a másikban (a lányoknak hehe talán kissé erős lesz, gondoltunk erre isi) pedig meggylikór. R eggel rövid sétára indultak étkezés előtt. Csak futólag találkoztak: Kovaróczi úr oldalán szép, új katonai látcső fityegett, bőrtokban. — Egy kis séta a hegyen — mondta könnyedén. — Akkor délután maguknál — búcsúzott Simon. Aznap a hivatalos programban oz állatkert megtekintése szerepelt. A badouin pávián ketrece előtt egy gondolatnyival többet időztek. Tiszta Simon — gondolta Kovaróczi. Egészen az apja — nézett kajánul Simon Kova- róczira. Délután ötkor bekopogtak hozzájuk. Az ajtó azonnal kitárult. Virág is van — kékült el magában Simonné, hogy ez miért nem jutott az eszembe! Szabad legyen megkínálnom, mondta Kovaróczi és előhúzta a vajas, sajtos és édes teasüteményeket (ezt ajánlom, ez vaníliás!) és megbuktatta a külföldi címkés üveget (Badell, jugoszláv konyak, suttogta diszkréten, a vezetőtől csencseltem.) Simon áhítattal emelte a poharat, feleségeik vermutot ittak. — Hát... szervusz. — Szervusz, szervusz ... Simonné másnap nem vett részt a programon. Pedig érdekes volt: a környező mezőgazdasági hasznos területek meliorációs munkáit tekintették meg. Kissé rosszul érzi magát, mondta Simon, amikor érdeklődtek, ma nem jön. Alig tette ki a lábát a csoport, Simonné leszaladt a legelőkelőbb kisvárosi boltba és vásárolt ötkor nyílt az ajtó. Kovarócziék érkeztek. Az asztalon ikebana — gerbe- rából és szegfűből való, (nem lesz kicsit drága? kérdezte magában Simonné a virágüzletben) szép, új terítő, kicsit hasonlított a montecarloi zöld posztóhoz. Új kártyacsomag, hanyagul odavetve. A sarokban hűtőszatyor, benne tíz üveg osztrák sör. Egy kis gurulós asztalkán karcsúsodott q konyak, fehér címkéjéről virított a márka: Grand marque, Courvoisier... és kezét kabátja hajtókájába dugva rajta sötétlett a Nagy Hadvezér. Kaviáros szendvicseket ettek. Kovaróczi nem aludt. Az anyátok istenit, gondolta. Hajnal felé eszébe jutott valami, megkönnyebbülten szívott el egy cigarettát (még a Simonéktól való Philipp Morris volt) és kimerültén álomba esett. Másnap egyikük sem vett részt a programon. A vezető egy kissé csodálkozott is, hiszen aznapi programja az üdülés fénypontjának ígérkezett: a műszaki klubba látogattak, ahol érdekes előadást tartott doktor valaki, a műszaki tudományok többszörös bajnoka, fővárosi előadó, a bimetal neutroncsövek kétszelekciós tengelybütykö- lése címmel. Háromnegyed ötkor diszkréten és halkan kopogtattak Simonék ajtaján. Ki lehet ez, tűnődött .Simon, aki piros alsónadrágjában állt a szoba közepén. Készült felhúzni új ruháját, és aznap vásárolt pettyes nyakkendőjét. Köntöst kapott magára, ajtót nyitott. Az ajtónyílásban pofaszakállas, fehér- kesztyűs inas állt, faarccal, könyökben behajlított kezében ezüsttálcán dombornyomásos meghívókkal. Simon el- hűlten olvasta: Simon urat ... úrnőt ma délután de'ja vouxra szívesen látja Kovaróczi úr és neje, született Arban- csevics Aranka. — Igen, igen — mondta zavartan az inasnak, aki szó nélkül meghajolt és eltűnt. Látomás — nyögte Simon és reszketni kezdett. Aztán a dombornyomású meghívókra meredt és méregbe gurult. Erezte, ahogy a vérnyomás emelkedik a talpától egészen a feje búbjáig. Lecsapta a papírokat. Azért sem tesznek túl rajtam! felkiáltással elrohant, piros alsónadrágban. Az üdülő portása elhűlve vette fel a telefonrendelést: in- terurbán Monaco, kaszinó. Aztán a Lloyd és Patterson cég Inkubációból, egy vég légkondicionáló berendezésért. Aztán Gundelékhez is szóljon be: hetven személyre terítsenek, albatrosszal és agarszőnyeggel, húszért. Aztán mutatóujját a portásnak szegezve kiáltott: — és szóljon be a meliorációhoz is. Kétezer tucat víziosztrigát kérek, dinsztelve, áfonyával... Simont utoljára az üdülőtől nem messze levő sziklafal tetején látták. A szemtanú így emlékezett: "Piros gatyában ült, olyan volt * mint a pávián, esküszöm .., Hatalmas katonai látcsövet tartott a szeméhez, de ahogy közelebb mentem, láttam, hogy a végin ott vannak a pléhek. De mégis láthatott valamit, mert dirigált: azt mondta, kékek jobbszárnyról, pepiták szemből, most egész kapacitással. Féltem is, kérem, én nem tehetek semmiről ... — És hová tűnt az illető, nem látta? — Még láttam, hogy pattintott valamerre fölfelé, mint a pincéreknek szokás és akkor megnyílt az égbolt, s jött egy szekér kérem, abba ült bele. Fölfelé ment...
