Dunántúli Napló, 1971. május (28. évfolyam, 102-126. szám)
1971-05-01 / 102. szám
1 Í971. május 1. DUNÄMTOLI NAPLÓ 7 CARMEN Bizet operája a Nemzeti Színházban IGAZI OPERAESTÉNEK, népszerű muzsika jó előadásának tapsolhat a pécsi közönség. Bizet operája szinte az első ütemtől az utolsóig operasláger, azzá teszi a ragyogó zártszámok, együttesek és zenekari „jelenetek" sora. A színpadravitel éppen ezért nem is jelent túl sok kockázatot, hiszen a vállalkozás csaknem mindig biztos sikert hoz. Most is, noha a produkció nem teljesen egyenletes, s ennek oka a színpadravitelben és a zenei megvalósításban egyaránt kereshető. Nézzük sorjában, milyen is a pécsi operatársulat felújított produkciója? Rendező; Horváth Zoltán, Mint mindig, most is az opera zenéjét, an- naj< dramaturgiáját veszi alapul. Ennek segítségével varázsolja élővé, mozgalmassá és túlnyomórészben izgalmassá a színpadot. Legjobban az I. és a IV. felvonás beállítása tetszett. Az első képnél a kis színpadon belüli ügyes „tömeg"-mozgatás, s Carmen és Don Jose találkozásának, a fellobbanó szerelemnek érzékeltetése; az utolsó jelenetnél viszont az ragadott meg, hogy ilyen kevés eszközzel éri el Horváth rendezése oz igazi drámai csúcspontot, Carmen emelt fővel néz szembe a halállal, tudja, vállalja sorsát, s az utolsó pillanatokban Esco- millo is tanúja lesz a dráma beteljesedésének — Horváth Zoltán ezzel a záróképpel így fogja össze, summázza a három főszereplő egymást keresztező érzelmeinek drámáját. A másik két felvonásban - úgy tűnt, legalábbis valamivel csökkent a feszültség. Azzal pl. aligha érthetünk egyet, miért kell a második felvonást nagy balettjelenettel bővíteni? Tudjuk, ennek a bővítésnek olyan előzménye is van, mint Karajan Carmen- filmje, de ez aligha indokolja az Ar- lesi lány muzsikájának megtáncolta- tásáL Eck Imre koreográfiája, mint ahogy megszoktuk tőle, most is rangos és érdekes, de - érzésem szerint - csak nagyon kevéssé jelzi a spanyol koloritot. Önmagában, az operától elszakítva ez a nagy balettjelenet fenntartás nélküli elismerést aratna, így viszont csak a kérdőjeleket vonja nvogóra. A DÍSZLETEKET és o jelmezeket Pintye Gusztáv tervezte. Egészében illúziót adott, és ez a legfontosabb, de »ok mindenben lehetne vitatkozni spo- wyol-koloTTt felfogásával, vagy pl. « IV. felvonásbeli bikaviodorok öltöztetésével. Legkevésbé sikerültnek a második felvonás színpadképét éreztem, legjobbnak pedig, mint a rendezésbe« is, a két szélső felvonásét 1 Az április 24-i előadást láttam, ezen nem Breitner Tamás főzeneigazgató, hanem a tehetséges fiatal Füzesséry Tibor vezényelt. A legizzóbb pillanatokat ő is a záróképben teremtette, a többi felvonást inkább előkészítésnek Carmen és Don Jose (Mészöly Katalin és Tarnay Gyula mv.) tekinthettük ehhez a forrponthoz, zenei kulminációhoz. Itt bizonyította Füzesséry leginkább rátermettségét. Az a néhány bizonytalanabb tempóvétel pedig, amit az előző felvonásokban hallhattunk, bizonyára annak tudható be, hogy kevés ideje juthatott a zenekar és az énekesek, együttesek ösz- szefogásáro a próbákon, de a további előadások bizonyára ezt a gyakorlatot is meghozzák. Jól helytállt a Károly Róbert betanította kórus, tisztán, s ami még ritkábban tapasztalható, végig érthetően énekelt! (Szemben a helyenként bizonytalankodó zenekarral.) Mészöly Katalin ragyogó Carmen! Kitűnően énekel, légkört teremt, alakítása már most sokkal több, mint ígéret Carmen megformálóját általában ugyan temperamentumosabb- nak képzelném el, de Mészöly olyan szuggesztív, hogy felfogásának létjogosultságáról így is meggyőz. Ogy tűnt, az első felvonások alatt némileg takarékoskodott még a hangjával, a negyedikben azonban már dinamikában is teljeset adott. PARTNERE, Don Jose szerepében Tarnay Gyula, mint vendég. Túlnyomórészt szépen, a drámai helyzetnek megfelelően énekelt, máshol azonban — érthetetlenül - egy-egy dallamfrázisa szinte kettétört. Tarnay hivatott erre a szerepre, s csak ezeket a ki- egyenlítetlenségeket kell leküzdenie, ami valószínűleg a szerepjátszását is könnyedebbé teszi majd. C. Tóth Pált hallottuk Escamillo szerepében. A „nagyária”, a torreádordal ezúttal kevésbé sikerült, de később, hangban-játékban egyaránt bebizonyította rátermettségét. Szép hang birtokosa, d még nem bánik vele fölényesen. örülünk, hogy végre igazi, fiatal és megjelenésében is illúziót- keltő Escamillot láthatunk a színpadon. Az egész előadás legegyenletesebb és énekben-jótékban egyaránt Carmen mellett a legkiválóbb alakítása Németh Alice Micaelája. Ilyen produkcióról csak szuperlatívuszokban írhatunk I Azért is nyugtázzuk örömmel ezt a tényt, mert így az opera más előadásoknál félrecsúszott egyensúlya helyreáll; Micaela nem szegény, megtűrt, szürke és jelentéktelen lányka, hanem Carmennek méltó vetély- társa! A többi szerepben Ágoston Edit, Mátay Györgyi, Bottá Tibor, Ber- czelli Tibor, Gurszky János és Wagner Józsel jól helytáll, nem kis részben nekik köszönhető az együttes produkció rangja. A ELMÜLT EVEKBEN végignézhettem az operatársulat felújításait, bemutatóit. Ismerem az együttes gondjait, áldozatot vállaló, lelkes munkáját. Az eddigi jó előadássorozathoz szervesen kapcsolódik a Carmen ilyen hatásos színpadra vitele. A későbbiekben a pécsi társulat bizonyára abban is követi majd a hagyományokat, hogy a népszerűbb operák mellett kevésbé ismerteket, de népszerűségre joggal számottartó régebbi és újabb műveket is műsorára tűz. Tudom, az útkeresés, sót áttörés, minden szempontból kockázatos, de a tehetséges társulat eddigi munkája nyújt garanciát arra, hogy érdemes a továbbiakban is élni a lehetőségekkel, érdemes keresni az újat, hiszen éppen az ilyen, nem-ismert operák életre keltése irányíthatja leginkább majd később is az országos érdeklődést, a pécsi operatársulat tevékenységére. Juhász Előd Anyák köszöntése Az édesanyákat, az élet adóit köszőntjük május első vasárnapján, a kiteljesedő tavasz e szép, hagyományos ünnepén. Virágot adunk nekik a szeretet és a hála szimbólumaként, a gyerekek versben, vagy egyszerű szavaikkal mondják el szivből jövő köszöntésüket. „Mi ő nekünk? Azt el nem mondhatom. - Mert nincs rá szó, s nincsen rá fogalom ..." Milyen igazak a költő szavai. Az édesanyák iránti szeretet annyira bensőséges és természetes érzés, hogy könnyen üres frázisba, tartalmatlan szóvirágokba fullad az ember, ha megrpóbálja szavakba önteni. Ezért is kifejezőbb a néhány szál szeklű, tulipán, vagy az orgona, a hálás tekintet, s a meleg ölelés. Igazán hálásak csak akkor vagyunk, ha az anyák iránti szeretetünket, tiszteletünket nem próbáljuk meg ebbe az egyetlen napba belezsúfolni. Ha az esztendő minden napjára jut jó szó, figyelmesség. Ha hűségesek maradunk mindahhoz, amire édesanyánk tanított. Ha úgy tiszteljük, szeretjük a hazát, az életet, a munkát, a becsületet, ahogyan arra ö nevelt bennünket. A mi társadalmunk az anyák megbecsülését nem bízza sem a véletlenre, sem a gyerekek esetleges hálájára. A mi világunk intézményesen gondoskodik a legszentebb hivatás gyakorlóiról, az édesanyákról. A nagyobb közösség sok mindent megtett már az anyákért. A közvélemény előtt is tisztázott dolog az irántuk való köteles tisztelet. Mégis maradt még adósságunk éppen elég. Még fokozottabban osztoznunk kell gondjaikból. A szőkébb családnak, s a társadalomnak is. Tapintat, udvariasság, figyelmesség dolgában is sok még a javítani való. És sok családban meg kellene végre szervezni, hogy az otthon gondjai ne csupán az anya gondjai legyenek ... Hogy a tiszta lakás, a meleg étel, a vasalt ing, a derűs hangulat, a jólnevelt gyerek örömének ne az anya legyen a szenvedő áldozata. A hálatelt vers, a szekfű, a tulipán, s az orgonacsokor mellé ezt a szándékot, elhatározást is nyújtsuk át az édesanyáknak május első vasárnapján. ZENEI KRÓNIKA PAUL CAPOLONGO wmefcort versenye az évad egyik kiemelkedő élményéé nyújtotta. A mediterrán vérmérsékletű vendégkarmester lobogó szenvedélyű muzsikálása lenyűgöző hatást tett közönségre és zenekarra egyaránt. Csupa ideg, csupa élő, feszülő ritmus ez a kitűnő muzsikus, zenei elképzelései rendkívül intenzívek. Műsorszámait olyannyira ismeri és magáévá teszi, hogy azok pálcája nyomán valóban az újraszületés hevületével szólalnak meg. Virtuóz karmesteri technikája, valamint az a mélységes átélés, amellyel a zenei folyamat drámaiságát követi, lehetővé teszik, hogy zenekara — saját lehetőségeihez mérten - maximálisan életre keltse elképzeléseit. Olyan karmester, akiért tűzbe mennek muzsikusai és akinek a vezetése alatt messze többre képesek a megszokottnál. Valóban, „csúcsformára" volt szükségük a Pécsi Filharmonikusoknak Ca- polongo hangversenyén. Rossini egyik legsikerültebb művében, az életerőtől duzzadó, szikrázó humorban gazdag Semiramis-nyitányban a virtuóz hang- szerelés és zenekari játék tartalmi rangra emelkedik. Capolongo igazi területe ez a zene; ritmusa, vérbó humora magával ragadó volt. A zenekart dicséri, hogy sikerült igazi olasz Rossini-atmoszférát teremteniük. Hát még, ha több próba előzte volna meg a hangversenyt...! Az alaposabb előkészület hiányát inkább Hindemith: Mathis, a festő szimfóniája sínylette meg. Ez a csodálatos szépségű remekmű egyike századunk leghumánusabb eszmeiségé zeneműveinek, éppen ideje, hogy Pécsett Is megszólalt. Az egyes tételek (Angyalkoncert, Sírbatétel, Sztent Antal megkísértése) Mathias Grünewald isenheimi szárnyasoltárának képeit idézik. A zene, eszközeiben is, de főként hatásában, meglepően emlékeztet a kései Bartók-művek letisztult hangvételére. A mi zenekarunk számára csak a legnagyobb erőfeszítés árán volt elérhető a mű megszólaltatása. De végül is sikerült, illúziót keltőn. Az átütő közönségsiker is azt kívánja: az új évadban újból tűzzék műsorra a Mothis-t! A hangverseny élményének teljességéhez nagymértékben hozzájárult MEZŐ LÁSZLÓ közreműködése. Haydn bensőséges, „szelíd” D-dúr gordonka- versenyében új vonásokkal gazdagította a gyakran hallott versenyművet: életteli, kitűnő ritmusú játéka a szokásosnál több feszültséget, kontrasztot és karakterizálást eredményezett. Technikailag fölényesen uralta a művet, külön élvezetet szerzett szép gordonkahangjával. A ráadásként játszott Bach-tételt is a formálás plasztikus tisztasága mellett a hangzás nemegyszer varázsos szépsége tette emlékezetessé. Szesztay Zsolt BORSAY PÁL zongoraművész előadásában négy Beethoven zongora- szonátát hallottunk kedden este a Liszt-teremben, „Beethoven összes zongoraszonátája" sorozat utolsó előtti hangversenyeként. Az első szonáta a közismert Op. 27. cisz-moll (Mondschein) volt. Borsay Pál interpretálásában nyoma sem látszott annak az érzelmes felfogásnak, amely ehhez a műhöz szinte tradícióként hozzátapadt. A fantóziaszerű alkotás a maga hangi valóságában szólalt meg. Az első tételről eloszlott a homály, Beethoven harmóniai leleményességét élvezhettük; a második tétel megfoghatatlanul könnyed lejtésű tánca valódi tánccá alakult; a harmadik tétel fergeteges forgatagában megcsodálhattuk Borsay Pál lenyűgöző technikai tudását. Ez a hallatlanul virtuóz zongorázás, a tőle megszokott fölényes biztonság volt a jellemzője műsora további részének is. Zenei elképzeléseivel lehetne vitatkozni, azonban egy ilyen vitában a zeneszerző által lejegyzett előadásmód mindig perdöntő, és Borsay Pál ehhez szigorúan köti magát. (Pl. az Op. 31. d- moll szonáta első tételének kaden- ciájában a pedál használata.) Nem akar a zongorából a hangszer sajátosságainak meg nem felelő effektusokat kicsikarni, játékában hangszerszerű, nincsenek holtpontok, mindvégig egységes színvonalú előadásnak vagyunk tanúi. Az a típusú előadó- művész, akin egyáltalán nem látszik az alkotói feszültség, a megformálás problémamentes, benne már rég lejátszódott, fölényes előadásmódjával rabul ejti közönségét. Az Op. 79. G- dúr és az Op. 109. É-dúr szonáta is virtuóz biztonsággal szólalt meg. A nagysikerű hangversenyen Borsay Pál Beethoven egyik Bagateljéve! köszönte meg a közönség tapsát. A FILHARMÓNIA KAMARABÉRLETI sorozatának soron következő koncertje szerdán este zajlott le, melyen bravúros „beugrásnak" voltunk tanúi. A műsor felét játszó Hollay Keresztély ugyariis hirtelen megbetegedett, és helyette Halász Béla orgonaművész egynapos (!) felkészülési idővel vállalta a hangversenyt. (Hollay Keresztély most szerepelt volna első ízben önálló programmal a bérlet közönsége előtt - reméljük, a jövő hangver- sen^évadban hallhatjuk.) Halász Béla produkciójában nyoma sem volt o beugrás izgalmának. Műsorának ösz- szeóliítása igényes volt, ihletett tolmácsolásban hallottunk az orgonairodalom remekeiből. Pachebel és Schroeder két-két korálelőjátéka bensőségesen szólalt meg. Ugyanez mondható a rendkívül finom hangvételű Liszt-orgonadarabra is. Műsorának csúcspontját Bach népszerű d- moll Toccata és Fugájának előadása jelentette. Játéka ragaszkodott a kialakult tradíciókhoz. A bevezető Toccata illően szertelen és fantáziaszerű volt, a fugát schweitzeri lassúsággal szólaltatta meg, így minden történést, a legkisebbet is plasztikusan érzékelhettünk, a fúga végén ismét visszatérő fantáziaszerű rész csábító virtuozitásé ütemei sem váltak elnagyolttá. A Pécsi Nevelők Háza Kamarakórusa volt a hangverseny másik szereplője. Ez a kórus híven hagyományaihoz, ez alkalommal is igen érzékenyen, tiszta intonációval, kiegyenlített hangzással tolmácsolta széles körű repertoárjának darabjait, valamint ezen a hangversenyen előadásukban először elhangzott műveket Három Monteverdi madrigál — a legnehezebbek közül — Tillai Aurél biztoskezű vezetésével szólalt meg értelmes előadásban. Tillai mindig a világos tisztaságra törekszik. Ezt el is éri, azonban produkciója ezért inkább hidegen átgondolttá válik. Az együttes másik vezetője, Dobos László a technikai biztonságon túl, érzelmileg átfűtött elképzelése nyomán (személyes szug- gesztivitásának eredményeként?) a kórus szinte együtt él és lélegzik karmesterével, hallatlanul mozgalmasan és változatosan nem követi utasításait, hanem vele egyidőben kelti életre a műveket, az újjáalkotás érzékelhető öröme lelkesíti át a kórus minden tagját, és emeli produkcióit magas szintűvé. Példa erre a hangverseny első felében elhangzott két reneszánsz kórusmű, de a szünet után énekelt romantikus „blokk” is. Ebből a részből kiemelkedett Brahms drámai hangvételű, bibliai szövegekre írott, ritkán hallható Motettája. A hangverseny színvonala, ha lehet, az utolsó részben még emelkedett. Tillai Aurél magasszintű tudása tette biztossá és virtuózzá a rendkívül nehéz Kodály és Debussy kórusműveket, valamint César Franck ünnepi hangvételű 150. Zsoltárát. Említést érdemel B. Gere Lívia altszólója és a kórustól elmaradhatatlan ismertető szöveg Petrarca szonettel ízesítve dr Raák Endre világos tolmácsolásában. Kircsi László
