Dunántúli Napló, 1971. május (28. évfolyam, 102-126. szám)

1971-05-23 / 120. szám

s

DUNÁNTÚLI NAPLÓ

1971. május 23.

Nyugati politikánk

Három magasrangú magyar politikus is járt a legutóbbi időkben Nyugaton. Péter János külügyminiszter olasz kollégájának meghívására Rómában tárgyalt, találkozott a köztársaság elnökével és a miniszterelnökkel, a Vatikánban pedig fogadta őt VI. Pál pápa. Dr. Timár Mátyás miniszterelnökhelyettes Párizsban a gaz dasági és a tudományos ügyek minisztereivel tanácskozott, s találkozott az állam legfelsőbb vezetőivel is. Dr. Ajtai Miklós miniszterelnökhelyettes, az ipari csúcsminiszter vendégeként, május legelején Angliába utazott. A magyar politikusok minden ilyen alkalommal aláhúzzák, hogy helyeslik Magyarország és az illető állam kapcsolatainak fejlesztését, és hangsúlyozzák, hogy a magyar fél számára előnyösek az eszmecserék és a megállapodások.

A nyugati sajtóban időnként kommentárok jelennek meg a magyar külpolitikának és külgazdaságnak erről az oldaláról. Van hírmagyarázó amelyik „liberalizálódásnak" nevezi, van amelyik „rászorultságnak" titulálja, mások „közeledésnek a nyugathoz". Ezek a magyarázatok azonban — diktálja félreértés, vagy rosszindulat — mindenképpen a helyzetnek a magyar külpolitikának meg nem értéséből fakadnak. Csak a jelenséget nézik és nem a lényeget, csak a felületet és nem az összefüggéseket. A magyar külpolitika természetesen akkor is következtésen szocialista marad, amikor tőkés országokkal bővíti kapcsolatait. Minden egyezményen, okmányon, amelyet nyugati partnerekkel aláírunk, láthatatlanul rajta van, a mondat, amelyet Kádár János mondott erről legutóbbi beszédében: „Mi normális viszonyra, békés egymás mellett élésre törekszünk minden olyan kapitalista állammal, amely szintén kész erre és tudomásul veszi, hogy mi sohasem fogjuk elárulni elveinket és ba rátáinkat".

Említettük, hogy a más társadalmi rendszerű országokkal kötött megállapodásokat — amelyeknek legkézzelfoghatóbb eredménye gazdasági jellegű, de jelentős politikai témákat is magába foglalnak — előnyösnek tartjuk a magunk számára. Nem titok, hogy az iparfejlesztés területén van mit tennünk, hogy lépést akarunk tartani a tudományos és a technikai forradalommal, s ebből a szempontból is valóban nagyon hasznos, ha fejlett tőkés országokkal kereskedünk, ha kooperálunk velük. Abban a tudatban kötünk minden ilyen megállapodást, azzal a meggyőződéssel tesszük, hogy semmiképpen nem játsszuk a szegény rokon szerepét — minden üzlet előnyös a partnernek is. Nem véletlenül hívják meg rendszeresen politikusainkat, gazdasági szakembereinket nyugati fővárosokba, nem véletlenül látogatnak hozzánk rendszeresen nyugati politikusok és üzletemberek.

Mi azonban ezeket a kapcsolatokat nemcsak szűkebb gazdasági szempontból ítéljük meg, nemcsak ezért tartjuk előnyösnek. Minden kapcsolat

végsősoron társadalmi-emberi-politikai megismerést is jelent. Vezető politikusaink külföldi látogatásai, körútjai, különös súllyal bizonyítják ezt. De ha megjelenik egy-egy magyar munkáskéz-gyártottá gép külföldön, az is a mi követünk, az is híradás a szocializmust építő Magyarországról. Nem titkoljuk: nyílt és becsületes módon — „a belügyekbe való beavatkozás" minden kísérlete nélkül — hatni akarunk a nyugati világra. Nem vasfüggönyt húzunk, ellenkezőleg: megmutatjuk magunkat, a magyar valóságot, amely sokkal emberibb, és igazabb, mint amilyen képet a nyugati prooa- qanda a szocialista világról általában fest.

S végül e kapcsolatteremtés is része annak a küzdelemnek, amelyet egy új világháború elkerüléséért folytatunk. Békés egymás mellett élést és nem hidegháborút! — ez a jelszavunk. Ezért áll a lemondás az erőszakról és a gazdasági kapcsolatok fejlesztése abban a napirend-javaslatban, amelyet a szocialista országok az eljövendő európai biztonsági konferencia asztalára helyeznek. Tudjuk, hogy a túlsó oldalon vonnak, akik — a kereskedelmi előnyökön túl — arra számítanak, hogy e bővülő kapcsolatok, a kölcsönös megismerés lehetőségei lazíthatják a szocializmus eresztékeit. Mi azonban hiszünk a szocializmusban, annak erkölcsi és emberi, majd mindinkább gazdasági fölényében is. Ezért állunk nyugodtan (a nyugati lapok kedvenc kifejezésével élve) e kihívás elébe.

A kapcsolatteremtés politikáját folytatja a többi testvéri szocialista ország is. A különböző társadalmi rendszerű országok békés egymás mellett élésének elvén alapszik ez a szocialista gyakorlat. Az elv régtől adott, a gyakorlatot pedig rendszeresen összehangoljuk. Ezt az összehangolást szolgálják a Varsói Szerződés párt- és állami vezetőinek, külügyminisztereinek rendszeres találkozói, a sűrű tanácskozások, amelyeket két-két szocialista ország politikusai folytatnak egymással. Magyarország egyenes, egyértelmű úton jár, s a nyugati politikusoknak, — ahogy Kádár János említette kőbányai beszédében:' „El kell fogadniuk a Magyar Népköztársaságot úgy ahogy van, tudomásul kell venniük, hogy hazánk az épülő szocializmus országa, s hogy népünk saját rendje szerint él és fog élni a jövőben is. .. Ügy véljük nekik is előnyösebb, ha világosan tudják, hová sorolják a Magyar Népköztársaságot”.

„Nyugati politikánk" alapja tehát a „keleti politika". Nem egyszer tapasztalhattuk valamennyien, akik kint jártunk a Nyugaton, hogy Magyarországnak éppen az adja tekintélyét, hogy a tőkés partnerek is mindinkább felismerik ezt. Látják, hogy a Magyar Népköztársaság nem ide-oda táncoló, ingatag valami, hanem a szocialista szövetségi rendszer szilárd tagja. Ez erőt és szolid támaszpontot ad nekünk, ez bizalmat kelt barátaink körében, és elismerést, megbecsülést a Nyugaton is.

Nem lesz fasizmus Olaszországban!

Az új „Marcia su Roma" dugába dőlt

1971 nem 1922. Az athéni mintaszerinti államcsíny-kísérletek papíron maradtak, a neofasiszta puccskísérlet hamvába holt, mielőtt még fellángolt volna. Az összeesküvés feje, Borghese herceg „megtalálhatatlan". Athénben van? Vagy Madridban, barátjánál Skorzenynél? Vagy — ami legvalószínűbb — Rómában tartózkodik?

Kudarcba fúlt vállalkozás tehát mindenképpen. Ám ez nem jelenti azt, mintha most már minden rendben lenne. Az bizonyos, hogy a neofasiz- musnak önmagában ma nincsenek esélyei Olaszországban. De jelen van. A régi és új fasiszták élő politikai tényezők, akik mögött befolyásos körök állnak. Monopolista erők és a CIA. Monarchista beállítottságú katonák, bizonyos NATO-körök és — mindenekelőtt délen — a földnélküli deklasz- szált paraszti proletariátus egyrésze.

Lényegében véve egyáltalán nem lehet neofasizmusról beszélni, hanem az olasz fasizmus folytatódásáról, amelynek sikerült átmentenie magát a Mussolini korszakon túlra.

Már 1945. augusztus 8-án olyan mozgalmat alapítottak Rómában, amelyet nem lehet közvetlenül fasisztának nevezni, amelynek azonban de facto kaput kellett nyitnia a múlthoz tartozó erők újjászervezése előtt. Az Umo Qualunque („Valaki") mozgalomról van szó. Amikor a rejtekhelyeikről előmerészkedő kezdetben még tartózkodó fasiszták rájöttek, hogy büntetlenül támadhatják azokat a köztársasági intézményeket és azt az antifasiszta ellenállási mozgalmat, amelyeknek harcára a köztársasági alkotmány épült, bátorságot merítettek, és elkezdtek újroszervezkedni.

Antikommunista

csoportocskák

A kezdetet hangzatos nevű antikommunista indulósú kis helyi csopor tok jelentették (Olasz Felszabadítási Hadsereg, Illegális Antikommunista Hadsereg, Olasz Anti bolsevista Front stb.). Az Ellenállók Nemzetközi Szervezete (FIR) által kiadott egyik dokumentáció mindnyájukat pontosan felsorolja. Ezek a csoportosulások túlnyomórészt kisebb rajtaütéseket hajtottak végre.

Politikailag ezek a csoportok lényeges funkciót töltöttek be: megmutatták a régi fasiszta vezetőknek, akik még mindig rejtőztek, hogy ismét a nyilvánosság elé léphetnek és szervezkedhetnek. A következmény a Movimento Sociale Italiano (MSI = Olasz Szociális Mozgalom) megalapítása volt, amely 1946 végén párttá alakult. Az MSI alapítói kivétel nélkül Mussolini régi emberei voltak. „Egy olyan országban, ahol a fasizmus több mint húsz évig volt uralmon, ahol követőiknek nem kis kedvezményeket nyújtottak, és ahol a múltjuk oly sokakat kompromittált, akik csak a fasizmus visszatérésében látták az egyetlen lehetőséget egykor megszerzett pozícióik megtartására, az MSI feltétlenül határozott alapra talált. Fasiszták tízezrei csatlakoztak igen hamar ehhez a mozgalomhoz, míg bizonyos kapitalisták, mindenekelőtt azonban a föld- birtokosok, pénzügyi eszközöket bocsátottak rendelkezésükre. Ez rövid idő alatt lehetővé tette számukra, hogy Olaszország minden részében fellépjenek és gyakran igen költséges kezdeményezéseket tegyenek, írja a FIR fenti idézett dokumentációja.

Segélyszervezetek

Az MSI, amelyet a parlamentben 24 képviselő, a szenátusban pedig 11 szenátor képvisel, számos segélyszervezettel rendelkezik, amelyek vagy közvetlen frontot alkotnak vele, vagy legalábbis igen közeli rokonságot mutatnak ideológiájukban a mozga lommal.

Az MSI után az egyik legfontosabb fasiszta szervezet Borghese herceg „Nemzeti Front”-ja, amelynek a bevezetőben említett államcsíny terveit az elmúlt év decemberében felfedték — de csak ez év márciusában hozták nyilvánosságra. Borgheset a Decima MAS nevű hírhedt fasiszta alakulat — az SS-szel közösen partizánok és „gyanúsított" civilek lemészárlásában részt vett —, alapítóját és parancsnokát 1946-ban mint háborús bűnöst elítélték, de három évvel később már ismét szabadon engedték. A „fekete herceg", bár csak mintegy 4000 fős, de polgárháborúra kiképzett gárdával rendelkezik.

1960-ban „Ordine Nuovo” (Üj Rend) elnevezéssel neofasiszta csoport született, amelynek vezető funkcionáriusai elsősorban az ejtőernyős vadászok hajdani tisztjeiből regrutá- lódtak.

Az (1959-ben szervezett) „Avanguaf* dia Nazionale” ugyancsak katonai jellegű, és mozgó bevetési csoportként működik. Kezdetben túlnyomó- részt demokratikus diákszállók ellen intézett rajtaütseket, majd pedig a Reggio Calabria-i utcai harcokban „bizonyított”. Későbbi keletű annak az újfasiszta szervezetnek az alapítása, amely magát „Gruppi di Azione Nazionale” (GAN) nevezi és amelyet 1969-ben az „II. Borghese” című fasiszta folyóirat kiadóinak kezdeményezésére, Mario Tedeschi és az MSI- szenátor, Nencioni szervezett meg Ügy számítják, hogy jelenleg Olaszországban, mintegy 250 „nemzeti akciócsoport' van, amelyek túlnyomó- részt a középosztály, a kispolgárság, tisztek, hivatalnokok stb. soraiból kerülnek ki. Harcot folytatnak „a kommunisták és az általuk szervezett sztrájkok" ellen.

Feszültség-stratégia

Valamennyi itt említett fasiszta mozgalom, párt és csoportosulás többé- kevésbe résztvesz a különböző terrorakciókban és terrortámadásokban (elsősorban demokratikus pártok helyiségei, diákotthonok, szakszervezeti épületek stb. ellen). Mindezen akcióknak a célja az, hogy nyugtalanságot keltsenek, a demokratikus intézményekbe vetett bizalmat megingassák és a félelem atmoszféráját keltsék. Ezt a „feszültség-stratégiát” bizonyos uralkodó körök nemcsak hogy elnézik, hanem ténylegesen támogatják is.

„1971 nem 1922” — ezt a jelszót ma mindenütt hallani lehet Olaszországban. A fasizmus nem győzedelmeskedik. Számos antifasiszta tömegtüntetés bizonyította ezt az ország valamennyi tartományában.

(Volksstimme)

A moszkvai TVrközpor.t

(V, Jegorov felvétele)

A fekete ördög megszelídítése

Alekszej Avdejev, a fiatal hidrogeo- lógus öt évvel ezelőtt érkezett először Dagesztán „Fekete Földjére”.

A Kaspi-tótól nyugatra hatalmas, terméketlen vidék terült el. Még a folyók sem tudták életre kelteni a pusztaságot. A Terek folyó, mintha csövön csordogálna agyag partjai között, egyetlen csepp nedvesség sem párologhat el belőle. A Kuma folyó pedig, még jóval a Kaspi-tó előtt, elfutott, eltűnt a homokpusztaságban.

Avdejev, diók volt még, akkoriban készítette disszertációját. Egy csoport hidrogeológussal érkezett ide, azzal a céllal, hogy vizet találjon a Fekete Földön. Azon a nyáron rendkívüli volt a meleg. Kiszáradtak a kutak, repülőgépen szállították a vizet, hogy megmentsék a Kaukázus előhegységének legelöl felé tartó juh-nyájakat a szomjhalá'tól.

Az a nap sem különbözött a többitől. A geológusok hiába igyekeztek vizet találni, mintha átok ült volna rajtuk, hiába dolgoztak.

Hirtelen elhalványult a nap és hatalmas, gomolygó felhő közeledett az égén. A „fekete ördög", ahogyan a Kaspi-tó vidékén a porvihart ismerik és nevezik, másodpercekkel azután tört ki, hogy ők beszálltak jeepjeikbe

és felhúzták az ablakokat. A viharos erejű szél, amely homokot és port kavart, fulladással fenyegette őket. Ügy érezték, mintha a hőségtől a ruhájuk is lángra lobbanna.

Késő délután alábbhagyott a vihar. Amikor kikecmeregtek félig eltemetett kocsijaikból, egy épület romjait pillantották meg a homokdűnék között, amelyet előzőleg már észrevették. A fekete ördög elfújta az évszázadok homokját és feltárt egy régen eltemetett ősi várost. Mire leszállt az éjszaka, a fiúknak sikerült kiásniuk egy darabot a várfalból, amelynek lábánál egy korsóra bukkantak. A korsót finom rajzú díszítő motívumok, különös óllatok, növények, egy fenyőfő és közöttük körök, meg háromszögek díszítették. Vajon ki formázta ezt a korsót és mikor készülhetett?

A kutatócsoport elküldte a leletet Moszkvába és nemsokára régészek és hidrogeológusok vállvetve kezdtek dolgozni a helyszínen. Az ásatások arra mutattak, hogy már a paleolit korban is laktak itt emberek. Később Rómából, Bizáncból, a Kaukázuson túlról és Szkitiából rendszeresen érkeztek a városokba karavánok.

Valaha zöld mezők terültek el ezen a tájon, s amelyeket tűlevelű erdők é*

lombos ligetek szegélyeztek. Folyók csillogtak a nap fényében és partjaikon nyüzsgő városi élet folyt. Hatalmas búza- és rozsföldek vették körül a városokat.

És jött a 13. század. A sztyeppe megremegett a mongol lovak patái alatt. A békés lakosok ezrével menekültek Dzsingiz Khán hordái elől. Városok és falvak tűntek el a föld színéről, helyüket kerek sátrak foglalták el. A nomád hordák juhnyájaikat a Kaspi vidék síkságára terelték. A fűtakarót letarolták az állatok, felszántották a lovak patái és szikkadt, kopár lett a föld. Az erdőket irgalmatlanul kivágták, hogy helyet teremtsenek a legelőknek. A folyók kiapadtak és lassacskán eltűntek a pusztaságban. A talaj, amelyet megfosztottak védő takarójától, a fűtől, lassacskán a szél és a víz martaléka lett. Egyre gyakrabban dühöngtek fölötte fekete porviharok; a Kaspi tó vidéke lassan-lassan sivataggá változott.

De ahol egyszer élet volt, ott újra életet lehet teremteni. Térképeket fektettek fel, amely megmutatta, hogyan tagozódott ősidőkben a növényi élet.

Fúrógépek álltak munkába azokon a helyeken, ahol a térkép növényzetet

jelzett és vízre bukkantak, a homok alatt pedig jó termőtalajra leltek.

Egyik alkalommal a térkép jelzéseit követve Avdejev csoportja elérkezett a Kaukázus előhegységéhez. A sivatag olyan volt, mint egy hatalmas, lapos tál, sűrű tamariszkusz bokrokkal borítva. Egy mészkő meredélyen sötét nyílást fedeztek fel.

Barlang csak nagyon ritkán található a sivatagban. A fiúk eleinte gyanakodva közelítették meg, de aztán lassan bearaszoltak a mélyedésbe. Alacsony párkány vezetett a sötétségbe: a felfedezők egyre mélyebbre és mélyebbre hatoltak. Zseblámpáik fénye különös mészkő-alakzatokat világított meg. A párkány hovatovább ki- szélesedett, apró pocsolyák tűntek fel itt-ott, felületük gőzölgött. A víz hőmérséklete 80 C°. .

Az iszonyú hőségben a hidrogeológusok elgondolkoztak. Köztudomású, hogy évmilliók óta a föld felszíne, mint valami óriási szivacs, felszívta a vizet. Az így keletkezett kimeríthetetlen víztárolókat „föld alatti tengereknek" nevezték el. A kopár Kaspi vidék alatt is elterülnek ilyen „tengerek". Minél mélyebben fekszenek, annál forróbb a vizük. 5000—8000 méter mélységben a víz hőfoka már magasan a forrpont fölött van, de a mélységben nem forr azon a ponton, mint a felszínen és így elérheti a 160—190 fokot.

Egy évvel a felfedezés után újfajta

öntöző rendszert állítottak munkába. A forróvizet kiszivattyúzták a mélyből, lehűtötték és csöveken vezették a földekre. így több mint 25 000 hold területet nyertek vissza. De a gazdáknak még nem volt tapasztalata az ilyen öntözéses módszerben, ezért Alekszej Avdejev, a hidrogeológus, tanulmányozni kezdte az öntözéses gazdálkodás korszerű, bonyolult módszereit. Azt javasolta: télen át a vizet hűtés nélkül hozzák fel a felszínre és úgy öntözzenek vele. Ilyen módon gyapot, rizs és egyéb szubtrópusi növényzet, valamint a búza és a cukorrépa is jól megteremhet a „tető nélküli melegházban".

Ma már ezen a helyen sok száz holdon termesztenek melegigényes növényeket. A talaj mélyéből felszökő forró vizet a lakóházak és a gazdasági épületek fűtésére is felhasználják. A tervek szerint nemsokára hőerőművet is építenek ide, amelynek a forró víz lesz az energiaforrása.

A föld alatti szamovár öntözéses módszerrel több mint 500 000 holdnyi homoksivatag válik termővé a Kaspi-tó vidékén; ma gyapot és szőlő virágzik ott, ahol azelőtt csak pusztaságot látott a szem. Tervek készülnek a vidék erdősítésére is. A szubtrópusi vidékekre jellemző nedves, klíma lassan átveszi itt az uralmat és a „fekete ördög" nemsokára a legendák feledésébe merül és nem kísért többé a Kaspi-tó vidékén.