Dunántúli Napló, 1971. április (28. évfolyam, 77-101. szám)

1971-04-11 / 86. szám

mi. április 11. DTNANTÜLI NAPLÓ 5 ZENEI KRÓNIKA UJ SZOBROK Olvasó lány Három napon keresztül gyermekzsi- Vojtól volt hangos a Liszt Ferenc Hangversenyterem. No, nem csak gyermekzsivajtól, tiszta gyermekhan­gok szárnyán „szállt a dal” a most «ggyedszer megrendezésre került ének-zenei általános iskolák találko­zóján. Szokolay: Szálljon a dal c. kó- vusm övével, e rendezvénysorozat mot­tójaként kezdődött és zárult ez a nagyszabású találkozó, melyen hórom hangversenyt, népdalversenyt, népi- tánc-bemutatót és laprólolvasási ve­télkedőt láttunk, hallottunk. „Szálljon a dal” - Kodály Zoltán évtizedekkel előbb meghirdetett prog­ramja nyomán bontakozott ki az a nagyméretű kórusmozgalom, amely gyermekek és felnőttek széles rétegét vonja be az aktív zenélés örömébe, amely megismerteti velük - és rajtuk keresztül velünk is - szókincsükké te­szi kívánatos zenei anyanyelvűnket, az oly gazdag és érzékeny vilógú nja- gyar népdalt, azt a kultúrtörténeti kin­cset, amelynek feltárására és megmen­tésére oz utolsó pillanatban fogott össze zeneéletünk két hatalmas alak­ja: Bartók és Kodály. Az ő munkás­ságuk révén nőtt a magyar kórusiro­dalom, remekművek sokaságát adva főként a zeneileg legfogékonyabbak, az ifjúság számára. A találkozó megrendezését több év­forduló tette aktuálissá. Bartók halá­lának 25., születésének 90., az úttörő- mozgalom fennállásának 25. évfor­dulójára emlékezünk ebben az évben. Az elhangzott hangversenyek is egy- egy évforduló jegyében csoportosul­tak. Hétfőn este díszhangversennyel kez­dődött a találkozó. Ezen a koncerten o régi kórusirodalom remekeiből hal­lottunk. A mottó elhangzása után (az összkart Szeszfay Zsolt vezényelte) Radványi Henrik, a pécsi Mátyás ki­rály utcai Ének-Zenetagozatos Általá­nos Iskola igazgatója nyitotta meg és köszöntötte a találkozót. Ezután a résztvevő kórusok (három budapesti: II., Marcibáhyi téri, V., Váci utcai, VI., Lovag utcai, - a kecskeméti- „Kodály Zoltán" ének-zenei ált. iskola és ter­mészetesen a vendéglátó pécsiek) ko­moly műhelymunkával előkészített, rendkívül változatos produkcióit hal­lottuk. Kiemelkedett a pécsiek felső­tagozatos énekkara (vezényelt Szesz- toy Zsolt) műsorának első része, a Marczibányi tériek (vezényelt Csik Miklós) szépen megoldott és érdeke­sen összeállított produkciója és a kecskeméti énekkar (vezényelt Vörös János) tiszta, egységes hangzása. Kedden délelőtt kamarakórusok sze­repeltek a hangverseny első felében. A résztvevőket és a közönséget Kár­páti Árpád Pécs városi úttörőtitkár kö­szöntötte. A műsor egyik kedves szín­M érsékelten zsúfolt vonat. Két kis öregasszony, az ablak mellett, rózsaszínű szalvétából linzert és csa'/art piskótát eszeget. Pirosar­cú, kövér férfi szöveggyűjteményt ol­vas. Sovány vasutas nyűtt kabátujja mögé hajtott fejjel alszik. A könyv, amit magammal hoztam, unalmas. A táj is szürke, esőáztatta, s ebben a szürke tájban a piros Diesel úgy üget előre, akár egy rosszkedvű, konok ál­lat. A piskótamorzsák szépen a szemét- tartályba vándoroltak, a vasutas fá­radt lábai elnyúltak, a szöveggyűj- teményes férfi és a nénikék bóbis­kolnak. Karnyújtásnyira tőlem ott az ajtó. Az ajtó mögött egy peron, egy átjáró, aztán a büfékocsi. A jövés­menés, sörös, boros, üdítős üvegek közlekedése egyre sűrűsödik. Valami különös, egyelőre ismeretlen eredetű idegesség kúszik a fejembe, az a faj­ta, amitől repdesni kezd az ember szeme s ugrálni a gyomra. Bumm! egy velőtrázó csattanásra végre fel­pillantok, s látom, hogy az egyik né­niké rezzenve felriad szelíd öregasz- szony-álmából. A kővetkező csatta­násra a vasutas fáradt fekete bakan­csai is megmoccannak. Értem már a rejtélyes idegességet. Tehát az ajtót csapkodják. Rend­ben, készüljünk fel rá. Ha az ember foltja volt Ligeti András könnyebb hangvételű Úttörő dal-ának előadása, melyet még általános iskolás korá­ban komponált, és volt iskolatársai nagy lelkesedéssel adtak elő. Ismét jeleskedtek a Budapest—Marczibányi tériek Nemes Klára temperamentumos vezénylete alatt. A találkozó legszebb produkcióit szünet utáni Bartók-kó- rusok jelentették. A gyerekek olyan természetesen énekelték az egyébként nehéz intonációjú műveket, hogy en­nél nagyobb igazolás nem is szüksé­ges a magyar népdalkincsen alapuló ének-zeneoktatásunk számára. A Ta­kács Miklós által vezényelt budapesti Lovag utcai fiúkórus, amely eddig iga­zán szép megjelenésükön kívül talán műsorválasztásuk miatt nem jeleske­dett (Händel: Oratóriumrészletek), most gyönyörűen énekelte a Bartók- kórusokat a pécsi Zeneművészeti Fő­iskola kamarazenekarának közreműkö­désével. Ugyanez mondható el a pé­csiek előadására is. A műsort Agócsy László főiskolai tanár emlékezése Bar­tók Bélára tette színesebbé. Este a résztvevő iskolák jelenlegi és volt nö­vendékei adtak ajándékhangversenyt. Kiemelkedett Dénes István Beethoven interpretációja és Ligeti András he­gedűjátéka. Említést érdemel Jandó Jenő nagyon virtuóz, de nem eléggé átgondolt Liszt-előadása. Szerdán délelőtt került sor a nép­daléneklési és laprólolvasási vetélke­dőre. Tiszta gyermekhangon legszebb népdalaink szólaltak meg érintetlen előadásban. A vetélkedőt néptánc­bemutató színesítette, dr. Siptár Ernő- né áldozatos munkájának eredménye­ként. Dicséret illeti a találkozó megszer­vezéséért és megrendezéséért a ven­déglátó pécsi iskola tanári kollektívá­ját, de elsősorban Szesztay Zsoltot, akinek több, mint féléves kemény munkáját dicsérte a találkozó gördü­lékeny lefolyása, a műsorok összehan­goltsága. Köszönettel tartozunk Ko­dály Zoltánnénak, amiért jelenlétével és a záróünnepélyen mondott kedves szavaival .emelte a találkozó rangját, Pécs város Tanács VB Művelődési Osztályának, a Magyar Úttörő Szö­vetség pécsi városi elnökségének, akik anyagiakkal s munkával segítették a találkozó létrejöttét. Kodály Zoltánné fejezte ki a záró-' ünnepségen talán legjobban a talál­kozó célját: a zene akkor fejti ki iga­zán emberformáló erejét, ha közel kerülünk hozzá. Akkor kerülünk közel hozzá, ha aktívan csináljuk. A gyer­mekkorban elültetett zenei mag hoz csak jó termést. A mag, amely legha­marabb kihajt, a magyar népdal. Ezért „Szálljon a dal”! Kircsi László felkészül a váratlan robajra, megóv­ja magát az összerezzenéstől, s ezzel együtt az idegességtől is. Büvölten nézni kezdem az ajtót. Az ajtó nyil­vánvalóan nem válik' dicsőségére az ajtók népes családjának, vacak egy ajtó, ha bevágják, két fém ütközik össze a szélein, attól ez a fertelmes csattanás. De be lehet az ajtót rende­sen is csukni. Az egyik kis öregasszony óvatosan kiaraszol a toalettre. Az ajtó meg se nyikkan. Egy teli sörösüveg — bumm! Két üres sörösüveg - bumm! Egy Szilvalé, szintén üresen - csattanás. Két üveg nélküli egyén - két egymást követő csattanás ... A következő félóra, akár egy lidér­ces álom. Vonulnak, vonulnak, hosszú, hézagos sorban az emberek. Az ajtó résre nyílik, az ajtó bevágódik. Van valami félelmetesen törvényszerű, va­lami ijesztően folyamatos a puffaná­soknak ebben a nem fogyatkozó soro­zatában. Miért utálják egymást az em­berek? Nem gondolom végig az ügyet, mert elfoglal az ajtó és az ajtó leié közeledők figyelése. Csak egyszeriben az ötlik az eszembe, hogy én most egy forró sivatag közepén vagyok s A nagymúltú dunamenti városban, a sokféle népcsoport és vallás any- nyiféle művészi kifejeződésének törté­nelmi közegében ma az európai kul­túra nemzetközi nyelvén szólal meg az aktuális hazai képzőművészet jó- néhány produkciója. Ennek a jele, hogy olyan jelentős plasztikai műveket fogadott be a'vá­ros különösebb felzúdulás nélkül — megértőn és érzékenyen reagálva in­kább —, mint Vargha Imre Radnóti- szobrát, Schaár Erzsébet Bartókját, Kiss Nagy András Busó-emlékét, A határozott képzettársításokat gerjesz­tő művek sorában, a szimbolikus ér­telmű alkotások mellett egy kiegyen­súlyozottabb ízlésállapot, kellemesen közömbös formákkal élő szobra Feke­te Géza Olvasó lány című műve. Lát­szólag megnyugtató a kompozíciós sé­ma; egy pillantással áttekinthető szo­bor, annak ellenére, hogy körplasz­tika. Tetszésünk felületi rétegét egy­két pillanatig izgatja, mint a jó pia­iéiig szomjanhaltam. Egy homokös­vényen lel-lelbukkannak az idegenek, elhaladnak mellettem, oldalukon egy kulacs langyos viz. Aki bevágja az aj­tót - Így döntök -, az nem ad a ku­lacsából. Észre se veszi tán a ho­mokban heverő nyomorultat. Lássuk, szomjanhalunk-e egészen. Borostásképű, álmatag borozó érke­zik, maga után rántja az ajtót, majd hirtelen elengedi. Bumm! Vastag, vi­dám fekete lány, piros pulóverben, meglóbálja a kilincset és sorsára hagyja. Két hosszúhajú fiú tipródik ki, a dörrenés megint megrázza a le­vegőt. Hát ez a hölgy, a finom, régi­módi csipkegallérjában? Hát ez a csörtető karaván? Hát a testes barna öltöny? A littyedtajkú? A miniszok­nya? A sáros cipő? A két vihogó lány? A szemüveges férfi? Szimpati­kus szögletes férfiére, na ez talán . .. de a kezében habzó sörösüvegek, Így hát a sarkával vágja be maga mö­gött az ajtót. Már valósággal könyö­rögnék: asszonyom, az ég szerelmé­re, fogja meg jobban azt a kilincset, ha... bumm! Te kedves, szelidarcú kislány, ha kérhetnélek . . . csatt! Ké­rem, uram, az életemről van szó, ha kát és az útjelzőtábla. De az értel­mezhetőség elégséges alapját a XIX, század ars poétikái között talál - - ja meg a továbbköveíkeztető elme. És ekkor sorra tolulnak a precízen meg­választható gyakorlati és elméleti kér­dések. Mi végre született, ha a mű­vészi megismerés csak jóváhagyni tudja és nem módosítani a szépség manapság igencsak problematikus alakzatait? Ha sem formai lelemé­nyével, sem anyagával, sem a kettő témában egyesülő tartalmi mélységei­vel nem tesz hozzá, (csak közismert) igazságokat határozatlan esztétikai viszonyainkhoz? Ma már nemigen adjuk voksunkat efféle történelembe vesző és végső so­ron megdönthetetlen igazsógú jelen­ségekre. Tudomásul vesszük őket, és körbenézünk, hogy merrefelé találunk valóban mérlegelésre termett, előre­következtető műveket, még akkor is, ha azok a kiforratlanság szükségsze­rű bélyegét hordozzák. A. T. csak egy pillantást is vetne, hát... puff! Felállók és elsétálok onnan. Szép gyűjteményem lett nagyhirtelen, szebb, mint egy rovargyűjtemény. Csakhogy nincs értéke a piacon, a kutya se kínálna érte semmit. Ezek­től ugyan szomjanhalhatnál a siva­tagban ... Eh, hagyjuk azt az osto­ba sivatagot! Egyszerűen jobb ajtó­kat kellene csinálni és kész. Mi az, hogy nem törődünk embertársainkkal? Ez itt egy vonat, nem szanatórium. Igaz is! Friss gyűjteményemet képle­tesen kiszórom az ablakon, hadd fúj­ja szét a szél, s visszatelepszem az unalmas könyv mellé. ztán megint bevágódik az ajtó, éktelen, fémes csattanással, két fiatal férfi érkezik: „nekem az­tán beszélhet, öregem, ha én egy­szer ..." - és a vasutas gyűrött arca előbukkan a nyűtt egyenruha mögül. Véreres szemét rámmereszti, lecsukja, megdörzsöli, sóhajt, kormos ujjaival cigarettát kotor elő s térdére könyö­kölve kibámul az ablakon. A követke­ző ajtócsapódáskor megrezzennek ki- alvatlan arcának zegzugos ráncai. HALLAMA ERZSÉBET A VÁCI MIHALY-SZAVALOVERSENY A múlt vasárnapi döntővel véget ért a televízió igen értékes és méltán népszerű szavalóversenye. A kezde­ményezés a Kommunista Ifjúsági Szö­vetség érdeme, mindenekelőtt őt il­leti az elismerés. A szavalóverseny ne­mes, hasznos és valóban országos nyilvánosságot érdemlő kezdeménye­zés volt. Legfőbb jelentősége abban rejlik, hogy nem periferikus területen, hanem a szocialista kultúra egyik fő területén adott lehetőséget a fia­talok szereplésére, vetélkedésére. Nem becsüljük le az öntevékeny mozgal­makat a könnyű szórakozás, a játé­kosság és vidámság egyik területén sem, s bizonyára megérdemlik a KISZ támogatását is a kulturált táncdal, a szórakoztató zene és a fiatalokat lel­kesítő egyéb „műfajok". Mégis jelen­tősebbnek és fontosabbnak érezzük, ha a fiatalok érdeklődését és öntevé­kenységét fokozottabban a kultúra ér­tékesebb, tartalmasabb régiói felé irányítja a KISZ és a televízió egy­aránt. A televíziónak nagyszerű lehetősé­gei vannak, hogy arányokkal, színvo­nallal, a propaganda és a szerkesz­tés legkülönfélébb eszközeivel jelez­ze az egyes műsorok értékkülönbsé­geit, s hogy ezzel befolyásolja, ori­entálja is a nézőt. A televízió részéről azért érezzük jól sikerültnek ezt a sza­valóversenyt, mert helyesen értékelte jelentőségét, megtalálta a műsor megfelelő arányait, gondosan ügyelt a rendezésre, valamint a kellő szín­vonalú és tekintélyű zsűri biztosítá­sára. A három hónapon keresztül folyó verseny megérdemelte, hogy kéthe­tenként a vasárnapi fő műsoridőben kapjon helyet, s már ezzel is a ki­emelt megbecsülést. Az első adások még nem mentek zökkenő nélkül, né­ha a játékvezető riporter keresgélte a megfelelő hangot és a kellő szín­vonalú kérdéseket, máskor a zsűribe fojtotta bele a szót a kissé szűkre mé­retezett műsoridő, A zsűri egyébként mindvégig .jól végezte feladatát. A döntéseknél te*. Ián egyetlen esetben sem fordult elő, hogy a legjobbak megítélésében té­vedett volna. Ennél nagyobb dicsé­retre zsűrinek aligha lehet szüksége: feladata legnehezebb részénél min­dig maga mögött érezhette a vers­mondások megítélésében nálunk „jól képzett" közvélemény támogatását, egyetértését. - Ami a zsűri másik funkcióját illeti, azt, hogyan tud a döntések indokolásával, az értékelés­sel, a produkciókhoz fűzött megjegy­zésekkel nevelni, a versenyzőket és a közönséget egyaránt helyesen és szín­vonalasan irányítani, — ezen a téren voltak egyenetlenségek, nem minde­gyik zsűri működött az elődöntők so­rán egyforma „hatásfokon”, sőt ép­pen a legkényesebb ponton, a döntőben voltak apróbb disszonáns mozzanatok is. A verseny legfontosabb szereplői persze maguk a fiatal versenyzők voltak, az ő szereplésük adott értel­met és tartalmat az egész sorozatnak. A legszebb eredmény: a versenyzők igen kulturált és magas fokú átlagot jeleztek: nem sztárok keltettek feltű­nést, hanem egy szélesebb ifjúsági réteget képviselő erős mezőny, húsz­huszonöt lelkes és okos fiatal ember, akik teljesítményükkel a költészet sze- retetéről és értéséről vallottak. A verseny célja nem az volt, hogy előadóművészeket neveljen, de jól esett látni, hogy a túlnyomórészt hi­vatásos előadóművészekből álló zsűri is meglátta, érzékelte és elismerte ezekben a fiatalokban a magas fokú magyar vers-előadóművészet fejlett társadalmi bázisát. örömmel hallottuk, hogy a televízió nem egyszeri vállalkozásnak szánta a versenyt, hanem a jövőben is foly­tatását ígéri. Remélhető, hogy a KISZ is szívesen vállalja rendszeresen, min­den esztendőben a kezdeményezést. A szavalóverseny a nemrég el­hunyt forradalmár lelkületű költő, Vá­ci Mihály nevét viselte, akinek költé­szete a felszabadulás után indult fia­tal nemzedék közösségi felelősségét és közéleti lobogásót sűríti magába. A KISZ és a televízió közös vállalko­zása az ő emléke és eszményei előtt is méltó tiszteletadás; szép befejezése a Forradalmi Ifjúsági Napok idősza­kának s ünnepi előkészítése az idei Költészet Napjának. CÁZ U f iÓ Szederkényi Ervin

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents