Dunántúli Napló, 1971. április (28. évfolyam, 77-101. szám)

1971-04-04 / 80. szám

1971. április 4. dunantcl n^pi.o 7 Emlékezés Bartókra Izgalmas eseményt ígért a Doktor Sándor Művelődé­si Központ március 29-én estére, ünnepi bemutatóra szólt a meghívó. A Bóbita Bábegyüttes Bartók: A Kék­szakállú herceg vára című operáját tűzte műsorra. Az együttes ezzel kívánt tisztelegni a nagy zeneszerző emlé­kének. A bemutató jól illeszkedett bele abba a sorozat­ba, melyet a mester születésének kilencvenedik évfordu­lója alkalmából rendeztek városszerte. A meghívót forgatva mégis feltámadt az aggály az emberben: miért éppen a Kékszakállúra esett a válasz­tás, amely a Bartók művek közűi talán a legkevésbé ren­delkezik bábos lehetőségekkel, külső mozgalmassággal. Mert bár sokminden megvalósítható a művészetben, a műfaji adottságok bizonyos korlátokat szabnak. Balázs Béla szövegkönyve ismert: Judit elhagyja ott­honát, mert szereti a herceget. A Kékszakállú vára ko­mor, félelmetes, Judit mégsem habozik követni ót. A vár­ban hét csukott ajtót lát, tudni akarja titkukat. A herceg hiába inti a lányt, a vasajtók sorra megnyílnak szerelmes követelése előtt. A titkok feltárulnak, de Judit ezzel meg­öli szerelmét is. A mű szimbolikus értelmű. A Kékszakállú vára a tit­kokat őrző férfilelket jelképezi. A férfi és a nő mindig ke­resik egymást, de lényegbeli ellentétük a műben végze­tessé válik, tragédiába torkollik. Bartók zenéje tökéletesen érzékelteti ennek a szimbo­likus mondanivalónak teljes mélységét, a férfilélek réte­geit, zárt világát, a nő elszántságát, önemésztő szerel­mét. De hogyan valósította meg mindezt a Bóbita? Kezdjük talán a színpadképpel. Szinte végig üresnek, szegényesnek hatott. A sötét barlangra emlékeztető szür­ke várfal, a derengő félhomály bizonytalan érzést keltett a nézőben. Az ajtókat erőtlen fényjelzések sejtették, és feltárulásuk sem hatott eseményként, holott a darabban mindnek külön jelentése van. A mű szimbolikájának, mondanivalójának kibontása a bábokban és a fényhatá­sokban nem történt meg. Bartók szerzői utasításában reális környezetet tételez fel. A Bóbita előadásában lá­tott eszköztelen színpadi megoldás nem volt meggyőző, szegényítette a darabot. A bóbjátszás cselekményigényes, ebben az operában viszont nincs nagy lehetőség a figurák mozgatására. A két szereplő hosszú ideig, szinte az egész előadás folya­mán áll a színpadon. Ez statikussá teszi a produkciót. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a darab adta szűk mozgási lehetőségeket művészi módon oldották meg. Ez a rendezőt - Kós Lajost -, és a játékosokat egyaránt di­cséri. Kos igazi erényei ózonban az előadás végén mutat­koztak meg, amikor a herceg három volt asszonya is szín­re lép. A szép bábfigurák, a rendező képzőművészeti kul­turáltságát bizonyították, méltán arattak tetszést. Sajnos a zene a technikai hibák miatt alig volt élvez­hető, noha Palánkay Klárái és Székely Mihályi koncert­jelleggel is szívesen hallgattuk volna. Ha az előadás nem is nyújtott maradéktalan élményt, a bátor kezdeményezés mindenképpen elismerést érde­mel. Borsos József A Tanárképző Főiskola dísztermé­ben megrendezett Bartók emlékest keretéDen, az egykori tanítvány, Szé­kely Júlia megindítóén szép visszaem­lékezése után, Bartóknak a század első évtizedében komponált és az amerikai emigráció éveiben kétzongo- rára átdolgozott II. zenekari szvitje hangzott el Bartókné Pásztory Ditto és Comensoli Mária előadásában. Ennek a ragyogó előadásnak is a csúcspontja Bartókné Pásztory Ditto zongorajátéka volt. A jelenlévő hallgatók közül nem hiszem, hogy volt olyan, aki szemé­lyes élménye alapján fogalmat alkot­hatott volna magának Bartók elő- adói-zongoraművészi nagyságáról. Ezért is volt ez az alkalom kiemelke­dő jelentőségű. Mert amit ezzel kap­csolatban az egykori kritikák és be­számolók feljegyeztek, az itt és most az élettárs és tanítvány előadásában lenyűgöző, hallható-látható valóság­gá vált. Ez a zongorajáték a maga letisz­tult egyszerűségével, minden külső­ségtől mentes - a szó szoros értelmé­ben vett — célszerűségével, amely ugyanakkor színben és dinamikában hallatlanul gazdag és sokrétű kife- • jezőerővel párosult, ebben a korai Bartók-műben a későbbi nagyzenék belső örvényeinek szédítő kavargását és a lassú tételek szívszorító magá­nyosságát idéző monológjait olyan lélegzetelállító erővel varázsolta hall­gatói elé, hogy nemcsak egy életre- szóló élményt adott, hanem mint min­den igazán nagy művészet, időtálló értékekkel gazdagította azokat, akik részesei lehettek ennek az élmény­nek. Az igazi Bartókot állította elénk, hiteles előadásban. (Mert kié lenne autentikusabb interpretáció, ha nem oz övé?) Nála a legdrámaibb mon­danivaló is valami félelmetesen egy­szerű, szigorú aszketizmussal fogal­mazódik meg és a lírai gondolatok gyermeki tisztasággal csendülnek fel. A bartóki zenének ez a mindenütt je­lenlévő kettőssége ilyen plasztikusan és egyértelműen csak az ő játékában volt hallható. Comensoli Mária egyenrangú part­nerként vett részt ebben az előadás­ban. Kettőjük játéka néha orkesztrális színekkel és gazdagsággal töltötte be a termet, elfelejtetve a hallgatóság­gal, hogy csak két zongora szól. Ez a megemlékezés így volt méltó Bartók emberi és művészi nagyságá­hoz. Jakab Zoltán Tizenegy bemutató — húsz év alatt Maros-Rábai: Ecseri lakodalmas Húsz éve, hogy 1951. április 3-án, hazánk felszabadu­lásának 6. évfordulóján először közönség elé lépett a Magyar Állami Operaházban az Ecseri lakodalmas című műsorával a Magyar Állami Népi Együttes. Első fellépését a már akkor világhírű és éppen Buda­pesten vendégszereplő Mojszejev Együttessel közösen tar­totta. A két együttes között maradandó barátság fejlő­dött ki, azóta is figyelemmel kísérték egymás műsorát, s azokból rendszeresen ávettek, többször találkoztak Buda­pesten, Moszkvában, Leningrádban. A három részlegre: tánckarra, énekkarra, zenekarra épülő együttesnek 120 állandó művésze van, művészeti vezetője: Rábai Miklós. A Magyar Állami Népi Együttes hús? év alatt 11 be­mutatót és 2294 előadást tartott. Ezek közül a legsikere­sebbek: az Ecseri lakodalmas, a Muzsikáló tájak, a leles napok, a Magyar századok, a Kisbojtár, a Hétuinvirág és a Tiszán innen, Dunán túl... című műsorok voitak. Az Ecseri lakodalmas az első bemutató óta több mint 1250- szer került előadásra. A műsor címadó számának meny­asszony szerepében húsz év alatt 11 leány, a vőlegény szerepében pedig 6 fiú váltotta egymást. Az Ecseri lako- dalmas-ról készített filmet szinte a világ minden országá­ban bemutatták. Az együttes több játékfilmben is közreműködött, töb­bek között az Életbe táncoltatott leány, az Aranylej, oz Egy magyar nábob, az Egy lány balladája című filmek­ben. Az együttes nagy sikerrel szerepelt több alkalommal is külföldön, három világrész 27 országában turnéztak. Előadásaikat több nemzetközi közéleti személyiség is megtekintette, köztük Kekkonen, Wilhelm Pieck, Furceva, U Thant, Halié Selasie, lonas, Sukarno stb. A magyar népi kultúra méltó reprezentálása terén elért sikerei elismeréseként az Elnöki Tanács 1955-ben A munka vörös zászló érdemrendje kitüntetést adomá­nyozta az együttesnek.. Zenei krónika JEANNE MARIE DARRE szólóestjé­re zsúfolásig megtelt a Liszt-terem. A neves francia művésznő zongorá­zása állásfoglalásra késztet: rajongók és ellenzők táborára oszlik hallgató­sága. A közönség nagy része — ki­váltképpen az idősebb zenebarátok - túl o megjelenés varázsán, az év­tizedek alatt megszerzett és megőr­zött művészi nimbuszon, a szépen hangzó címeken (pl. a francia be­csületrend nagykeresztjének lovagja) egy már-már letűnt előadóművészi ideált ünnepel Darréban: a sziporká­zó szellemességet, a brilliáns techni­kát, a részletszépségek míves csiszolt- ságát, a hatásos formálást. A szak­emberek szűkebb csoportja rideg té­nyeket vet az idős művész szemére: zongorahangja nem szép (piánója nem magvas, fortéja nem telt), érzel­mileg nem hatol a művek mélyére, nem a müveket tolmácsolja alázato­san, hanem a saját személyét állítja e'őtérbe. Valóban, Darré művészi egyénisége távol áll a napjainkban' d'vatos .objektív" előadótól, az ő el­sődleges célja a vonzó, színes zon­gorázás. Nem egyszer ötletszerűnek, esetlegesnek, szeszélyesnek tűnik egy- egy agogikája, hirtelen dinamika­vagy hangszínváltása, amelynek szer­zői intenciójáról nem vall a kottakép és amelytől a forma íve bizony meg- megtö-'k Észre kell azonban vennünk, hogy Darre mennyire túllépett régi művészi énjén, előadásmódja mily nagymértékben egyszerűsödött, mond­hatnánk, letisztult. Igaz, hogy zongo­rázása ezáltal kevésbé mutatós, de így is megtalálja a módját, hogy já­tékát érdekessé, hatásossá tegye. Fel­tétlen elismerést érdemel az a hit, amellyel műsorszámait előadja, to­vábbá a fölényes szövegtudás, a még mindig számottevő technikai felké­szültség. Különösen pergőtechnikája bámulatos. Műsora első részében Chopin-mű- veket hallottunk. A cis-moll scherzó- ból némileg hiányoltuk oz erőt, kár­pótolt viszont a színek szépsége. A négy mazurkából a D-dúr darob«ele- gáns báli forgataga ragadott meg leginkább, a bánatos-fátyolos hang­zású a-moll mű azonban szétesett az ötletszerű színezések folytán. A h- moll szonáta gyönyörű lassú tételé­nek bensőséges áhítata helyett csak o harmóniaváltások szépségében gyö­nyörködhettünk, annál szebben éne­kelt a zárótétel sodró-vivő, szűnni nem akaró, áradó főtémája. Kedves gesz­tus volt Darrétól Bartók op. 14. Szvit­jének műsorra tűzése. Romantikusan könnyed, szellemes előadásban hal­lottuk ezt a sötéten izzónak, visszafoj­tott és fel-feltörő drámai feszültséggel terhesnek hitt es szeretett bartóki ze­nét. Debussy Pour le piano c. ciklu­sában a legotthonosabb területére ért a vendég művész. Különösen az imp­resszionista színek csillogtak előadá­sában. A ritmus nemes tartásával si­került éreztetnie a mű szellemi kap­csolatát barokk elődeivel. Végezetül Liszt két Paganini-etüdjét hallottuk. Ki tudja, hányadszor játszotta Darré ezúttal o La campanellát? Fénye, ha­tása - sikere - mit sem kopott. NAGY ESEMÉNY VAROSUNK ZENEI ÉLETEBEN a legutóbbi zene­kari hangverseny: az Egyetemi Aulá­ban hangzott el az összevont bérleti hangverseny. Végre van Pécsett egy reprezentatív külsejű, nagy befoga­dóképességű, koncertek rendezésére is alkalmas terem! Akkusztikáján azonban javítani kell a zenekar megfelelőbb elhelyezésével, esetleg hangterelő felületek beállításával. Neobarokk vonásaival hívja fel a figyelmet Hidas Frigyes vonószene- karra írt Concertinó-\a. Ritmus- és dallamvilága, formái félreérthetetle­nül a nagy barokk mesterekre utal­nak. Prokofjevi fintorok kemény rit­musai, érdes hangzásai színezik e szellemes, érdekes müvet. Ravel C-dúr zongoraversenyének szólistája J. M. Darré volt. Legszebb előadói erényeit csillogtatta e szi­porkázó, ötletekben gazdag, a fa­nyar humortól a jazz világára történő utalásig sok-sok színt felsorakoztató zenében. Különösen a középső tétel nemesen egyszerű megformálása tet­szett, a zongora énekének párbeszé­de a szóló fafúvókkal. (A „társak” közül Kircsi László oboaszólóját kell kiemelnünk.) Nagyszabású vállalkozás volt Bar­tók Concertó-ját előadni. Ez a hatal­mas, minden részében klasszikusan szép alkotás hallatlan nagy feladat elé állította a Pécsi Filharmonikus Zenekart. Muzsikusainkat dicséri, hogy előadásukban a mű drámai iz­zása, elégikus fájdalma, Bartók szü­lőföld utáni sóvárgása, a játékos, groteszk elemek, a fergeteges finálé, mind-mind hitelesen megjelentek a hallgató előtt. Alig zavarta az össz­képet a mélyvonósok szokatlan disz- tonálása, a rézfúvók bizonytalansá­gai. A versenymű rendkívül nehéz ki­sérésében is megállta helyét a zene­kar, a Hidas-mű előadása azonban nem volt meggyőző, kevéssé éltek a belső szólamok, a ritmus nem feszült kellően. Nagy elismerést érdemel Erdélyi Miklós, a hangverseny karmestere. Biztos anyag- és stílusismerettel vitte sikerre a müsorszámokat. Szenvedé­lyes, szuggesztív előadásmódja, a ze­ne lényegéből fakadó elképzelései elősegítették e szózadunkbeli művek igazi megértését. Megítélésünk sze­rint ezúttal hangzott el a Concerto Fécsett először hiteles felfogásban és előadásban. Szesztay Zsolt A KUTYÁS FÉRFI KARRIERJE Alig néhány hete dicsértük a tele­vízió Színházi albumát a pécsi ördö- gök-előadás kapcsán készített ügyes riportfilmért, amely nemcsak az elő­adásból adott ízelítőt, hanem bepil­lantást nyújtott a kulisszák mögé is; érdekes beszélgetések hangzottak el színművészekkel, rendezővel, az ügye­lővel, a súgóval és - a közönség képviselőivel. Most örömmel nyugtázhatjuk, hogy o múlt szombaton, éppen a színházi világnap alkalmából, ismét „Pécsre látogatott” a televízió, és bemutatta A kutyás lérli teljes felvételét. Nem a „gesztusának örülünk, hiszen las­san már természetesnek vehetjük, hogy nemcsak a budapesti, hanem a színvonalas vidéki előadásokat is rendszeresen láthatjuk a képernyőn. Azért vagyunk inkább elégedettek, mert ez az előadás jól képviselte a színház színvonalát és kitűnően ér­vényesült a televízióban: talán még jobbnak „látszott", mint az eredeti színház-beli előadás. Ennek aligha­nem főképpen az az oka, hogy a da­rab műfaji sajátosságai jobban meg­felelnek a televízió, mint az élő szín­ház lehetőségeinek. Mert akárhogy nézzük is, A kutyás férfi mégiscsak novellafüzér, kitűnő, a világirodalom klasszikus értékei kö­zé tartozó Csehov-elbeszélések többé- kevésbé sikerült dramatizálása. No­vella nyomán születhet persze nagy­szerű dráma, sőt remekmű, Shakes­peare Vilmos és mások erre számos példát szolgáltattak. Lehet, hogy Csehov novellái nyomán is lehetne remekmívű drámát írni, de tudomá­som szerint ez eddig csak magának Csehovnak sikerült: közismert, milyen remek drámákat írt Csehov, amelyek­ben ugyanaz a világ tárul fel s ame­lyekből ugyanaz az eszmeiség sugár­zik, mint a novelláiból. Nehéz hát szabadulni a sejtelem­től, hogy Gabriel Arout novelladra­matizáló vállalkozásában van vala­mi tiszteletre méltóan felesleges, éj erős a gyanúnk, hogy A kutyás férfi sohasem fog felnőni az igazi Csehov- drámákhoz. Nagyon valószínű, hogy a színházak, ha Csehov világát akar­ják bemutatni, ezután is az eredeti drámákhoz fognak nyúlni. A pécsi színház vállalkozása mind­ezek ellenére nem volt haszontalan, jól beleillik ez a darab is abba a na­gyon tisztességesen véghezvitt kísér­letező, felfedező sorozatba, amely a színház műsorpolitikájának egyik leg­értékesebb vonása és amely az idei jubileumi évadban különösen^ sok ere­deti ötlettel és szép előadással aján­dékozta meg a nézőket. A kutyás férfi mégis jobban tetszett o televí­zióban, mint a színházban, mert ez a többnyire két szereplőre, de összesen is csak négyre épített darab tipiku­san kamara, sőt „kamera”-jellegű, amelyben sok a szöveg és kevés az akció, rengeteg az apró finomság, de alig van benne külső látványosság, A szép és érthető szövegmondás mel­lett az ilyen jellegű művek előadásá­nál hallatlanul megnövekszik az arc­játék és a gesztikuláció szerepe, ame­lyet színházi előadásnál a nézőtér közepétől mór alig lehet érzékelni, a televízió közelképei viszont éppen er­re, a legfontosabbra irányítják a fi­gyelmet. Könnyebben elfogadja a néző a képernyőn a darab epizódokból épü­lő, laza szerkezetét is, amelyet d szín­házban váltásokkal is csak nehezen lehet egységessé kovácsolni, a tele­vízióban és a film világában azonban megszokott és természetes. A közvetítés előtt Nógrádi Róbert igazgató ezúttal rendezői minőségben mondott bevezetőt, amely jó tájékoz­tatást nyújtott a mű megszületésének körülményeiről, az előadást megala­pozó rendezői elképzelésekről, s ame­lyen keresztül ismét bepillanthatott a néző a színház műhelyébe. A televíziós közvetítés azoknak a nézőknek is kellemes meglepetés le­hetett. akik láthatták az eredeti pé­csi előadást, de még jobb, hogy A kutyás férfi a képernyő segítségével az egész ország színházkedvelö kö­zönségéhez eljutott. .. Szederkényi Ervin é. h k k

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents