Dunántúli Napló, 1971. április (28. évfolyam, 77-101. szám)

1971-04-18 / 91. szám

mi. április 18. DUNANTOLI NAPLÓ 7 KAIVOJEN MAA Csorba Győző-versek finn nyelven Fényképező középiskolások A Kaivojen maa (Gémeskutak or­szága) című magyar versantológián ugyan 1970 szerepel a megjelenés esztendejeként, noha csak ez év ja­nuár vége táján jutott el a finnor­szági könyvesboltokba. A 265 lapnyi terjedelmű könyvben 25 költőnk 200 versét találja meg a finn olvasó. A gyűjteményben szereplő költők kivétel nélkül e század szülöttei, s az egyet­len, megdöbbentő hirtelenséggel meghalt Váci Mihály kivételével vala­mennyien élők. Névsoruk Benjámin Lászlával kezdődik, s Juhász Ferencen és Nagy Lászlón át Leik Zoltánig ter­jed. A legiuosebo korosztályt myes Uyula kepviseii, a legujaobat pedig az 1936-ban született a.’ekely Mogaa. A költő-műfordító által kiválasztott veisek azonban — nénány kivételtől eltekintve - az 1950-es es az 1960-as evek lírai termeséből valók, s így rend­kívül szerencsesén egészítik ki a Suomalaisen Kirjaliisuuden Seuia (finn Irodalmi Társaság) kiadásában tavaly megjelent Unkann lyyra című, Torvo Lyy szerkesztette és fordította széles ívelésű antológiát, melyben megtaláljuk a népköltészetünk legja­va darabjait, s további bo válogatást az Omagyar Mária-siralomtól Juhász Ferencig, illetve Gorái Gáborig. Az egyébként is nagy gonddal és hozzáértő szeretettel válogatott gyűj­teményben, amely a műfordító szer­kesztő szándékának megfelelően való­ban „egyenletesen tükrözi o mai Ma­gyarország szellemi rétegezödését , Csorba Győző verseit is megtaláljuk. Hadd említsük meg ezzel kapcsolat­ban azt is, hogy a finnországi test­vérváros Lahti Etelä-Suomen Sanomat című újságja ez év január 24-i számá­ban igen tartalmas és meleghangú írás, méltatás jelent meg arról a Csor­ba Győzőről, aki a cikk írója szerint „költészetébe a legdélibb Magyaror­szág atmoszféráját párolta belé, a mélyvörös őszi napok melegét és fé- eyét, amely a fügét is beérleli”. Az antológia tizenkét versét tartal­mazza Csorba Győzőnek. Közöttük eJyon jelentős verseket is, mint az Ars poetica vagy a Lélek és ősz. Az ontológia műfordítója, Anna- Moí/o Hoittilo, ismert költő, akinek - egyéb művei mellett — hat önálló ver­seskötete jelent meg. Unto Kupiainen professzor, irodolomkritikus, már a má­sán most közük majd vele. Hogy el­énekelheti a Pitoni-zsoltárt... Né­hány boldog akkordot nyomott le az orgonán, aztán Krisztához fordult:- Holnap jöjjön el... szeretném, ha elmondhatnám magának az Öröm­hírt ... - és nehézkes léptekkel botor­kált lefelé a lépcsőkön. A KANTORKANONOK nem enged­te be Frosch urat a szobájába. A ná­la lakó diakónust küldte ki csupán.- A kántorkanbnok úr üzeni, hogy többet ne menjen el Frosch úr a pró­bákra, se a templomi éneklésre. Nincs többé szükség magára I Frosch állt, mint akit fejbevertek. — Ez nem lehet igaz ... - motyog­ta. — Márpedig így van. Ma délután döntött így a káptalan. Nyugdíjazták! - nevetett a diakónus és becsapta az ojtót. Frosch a kanonoksor platántái alól kilépett arra az üres térségre, mely a belsővór és a város legszélső házai lyjzött terült el. A közelben lévő káp­talani kocsmában már égtek o 1'ó- lyagba rejtett gyertyák, az asztalok körül is sokan üldögéltek. Frosch azonban nem tért be ide, sem a túlsó oldalon lévő városi kocsmába, ha­nem tovább lépkedett, céltalanul a szűk és girbe-görbe utcákon, úgyhogy háromszor is visszakanyarodott ugyan­oda. Ilyenkor más irányba indult, a siklósi kapu irányába, aztán balrq kanyarodott, és észre sem vette, hogy a 5euwinkhl-en jár, ahol élénk volt a mozgás, sokan énekeltek, kurjongat­tak, el-ellűntek a sötét kapualjakban, ahonnét lányok kéjes vi-:ongatása hal­latszott ki. Amikor egy hangosan mu­latozó társaság csaknem fellökte és egy velük tartó nőszemé'y erűnek ere­jével magával akarta cipelni, döbbent sodik kötete alapján úgy jellemezte az ifjú költőnőt, mint „a természettől megáldott lírikus tehetséget, akinek az ének a vérében van, de ugyanak­kor uralkodik is ezen a természetadta tehetségén, s irányítja is azt". A finn nyelvről köztudott, hogy rit­musa és lejtése megfelel a magyar­nak, állja véle a versenyt. Minderre gazdag ráadásként a kötet műfordítá­saiban Anna-Maijo Raittila erős költői tehetsége is jelen van, s a nyelvbeli egyezésekre való leleményes reátalá- lásokkal teremti meg a finn olvasók számára finn nyelven a magyar ver­sek világát, természetes könnyedség­gel nem egyszer még a hangzásbeli azonosságokat is megőrizve, s átment­ve fordításának szövegébe az eredeti alliterációkat is. * Napjainkban sűrűn esik szó a ma­gyar és a finn nép barátságáról és kapcsolataikról. Közismerten higgad­tabb és gyérebb szavú finn testvéreink egyetlen esztendő leforgása alatt két tiszteletreméltó terjedelmű magyar költői antológiát tettek le az asztalra. Vajha a mi könyvkiadásunkat is tet­tekre buzdítaná a finnországi példa! rá, hogy hol jár. Gyorsan keresztet vetett és ahogy lába bírta, futott, mi­nél messzebb ettől a parázna hely­től. Lihegve állt meg a Weg-gassen, nem messze az épülő papnöveldétől és Kessler császári oberkomissarius házától. Ekkor hangzott fel a városháza őr­tornyában a figyelmeztető ének, mely messzire szállt a cserép- és zsindely­tetők rengetege fölött. Az ének el­hangzott, a langyos éjszakai szél már csak a maga zúgásával fujdogált. Az­tán minden elcsendesedett Éjfél is elmúlt Frosch úr, az öt­templom városának elbocsájtott éne­kese még mindig az utcákat rótta, iz­zadton és kétségbeesetten, motyogó szájjal, melyről nehéz lett volna meg­állapítani, hogy imát vagy szitkot mormol . .. A KÁPTALAN ÜGY DÖNTÖTT, hogy Tímár Gerzson lányánok ügyét nem teszi át a magisztrátushoz. Ebben a kényes ügyben nem lehetett megbízni a város uraiban. Az őrkanonok, bár bízott a sikerben, jónak látta, ha még egyszer átmegy a püspöki palotába és beszél a káptalan tagjaival. Észre sem vette, hogy nyomon követi, álomlátó szemmel, tétova és mégis határozott léptekkel Frosch úr, aki még egyszer könyörögve akarta kérni, legyen párt­fogója a kántorkanonoknál, vegyék vissza a székesegyházi énekkarba, vagy legolább azt engedjék meg ne­ki, hogy elénekelhesse a Pitoni-zsol­tárt. A tanácskozó teremben, .ahová Frosch észrevétlenül követte az őrka­nonokot, már többen várakoztak. — Intézkedtem — hangzott a beje­lentés -, hogy a liktor háromnegyed négykor legyen a Malomszcg-vikuson, Ekkora érdeklődés még soha nem nyilvánult meg a Nagy Lajos Gimná­ziumban hatodik éve megrendezésre kerülő Országos Középiskolai Fotóki­állítás iránt: hazánk minden tójáról érkezett a közel hét és félszáz kép és a díjak átvételére Miskolcról éppúgy eljöttek a fiatalok, mint Békéscsabá­ról, Budapestről vagy Győrből. Külön öröm, hogy nem kevesebb, mint hat pécsi középiskolást találunk a díjnyer­tesek között és az összesítésben is tel­jes a pécsiek sikere: a Nagy Lajos Gimnázium és az 500-os sz. Ipari Szakmunkásképző Intézet fotó-szakkö­rei érték el a legjobb eredményt. A nyilvános zsűrizésen résztvett száznál több érdeklődő is tanúsíthatja, hogy ezt nem a „hazai pálya" előnye, vagy baráti jóindulat eredményezte: az öt­tagú bírálóbizottság csupán munkája befejeztével értesült a szerzők kilété­ről és az igen szigorú értékelésben ki­zárólag a képek esztétikai-technikai színvonala volt a döntő. Ez a színvonal a kiállítási anyag esetében meglepően és örvendetesen magas; jó néhány kép „felnőtt" kiál­lításon is sikerrel állná meg a helyét. Reméljük, ebben a vonatkozásban is folytatódik a hagyomány: az eddigi kiállítások díjnyertes szerzői közül töb­bel! már a Magyar Fotóművészek Szövetségének tagjai, a hazai és kül­földi kiállítások állandó, sikeres részt­vevői, A mostani kiállítók és díjazot­Timór Gerzson házánál. A nő gyenge és erőtlen, nem kell számítanunk el­lenállásra. Frosch eleinte alig figyelt a beszéd­re. De az ismerős név megütötte fü­lét... Egyszerre felriadt. Miről beszél­nek itt ezek? Csak annyit sejtett, hogy valami rettenetesre készülnek. Ezt meg kell akadályozni! — villant át agyán, és már nem gondolt a Pitoni- zsoltárra, hanem futott, ahogy a lába bírta, végig a folyosókon, lépcsőkön, termeken át, le az udvarra, át a szé­kesegyházba, és anélkül, hogy térdet- hajtott volna, szaladt fel a kórusra, s lihegve rogyott le az orgona játszó- asztala mellé. A sípokból előtört a hang, fájón és feljajdulva harsogott, vésztjóslóan és fenyegetve. Egyszer csak nyílt az ajtó, s akit várt, akit or- gonálásóval hívott, megjelent. Kriszta csodálkozva nézett fel a hang irá­nyába.- Én vagyok, Frosch! Jöjjön feli ­tört ki a muzsikusból. - Tímár Ger­zson lányát ki akarják söprűzni a vá­rosból .., Ma délután háromnegyed négykor megy érte a liktor.., Sies­sen, figyelmeztesse őt! < Kriszta máris elsietett a Malomszeg- vikus irányába. Nem hallotta már, hogy Frosch nyugodt, derűs arccal ment vissza a fohajó hatalmas orgo­nája mellé. Leült, játszani kezdett... A Pitoni-zsoltárt Előbb halkan, majd egyre harsogóbban. Aztán énekelve folytatta. Hangja meglepően lágyan, mégis tömören hangzott. Többen be­jöttek a székesegyházba, akiket a szo­katlan időben megszólaló ének von­zott be. Csodálkozva néztek fe! a kő­tök között is számos olyan „törzstag" van, aki nem először szerepel ezen a seregszemlén, Szász László pedig megismételte a már pécsi medi­kus, ifj. Pórszász János eddig egye­dülálló teljesítményét: négy éven át egymás után díjat nyert képeivel. Fiatalokról lévén szó, hangsúlyozott szerepe van a jó eredmények elérésé­ben a szakkörvezető, oktató szakmai­pedagógiai munkájának. Jó példával bizonyítja ezt a pécsi 500-as Ipari Szakmunkásképző Intézet, melynek tanulói résztvettek valamennyi, eddigi kiállításon. Amíg műtermi rutinmun­kákkal szép, de semmitmondó képek­kel pályáztak, bizony mérsékelt ered­ményt értek el. Mióta azonban Tám László tanár, a Mecseki Fotóklub „második generációjának” egyik erős­sége vette át a szakkör vezetését, ki­magaslóan szerepelnek: tavaly meg­nyerték a legjobb összteljesítményt jutalmazó kiállítási serleget, idén pe­dig a Magyar Ifjúság című lap ván­dorserlegének védői lettek. A siker itt sem a véletlen, vagy a szerencse, ha­nem a céltudatos, kitartó munka, a tervszerű felkészülés (és sok fáradt- ság-veszódés) eredménye. Sajnos, sok ellenpélda bizonyítja, hogy ez ma még ritkaságszámba megy: meglepő és elszomorító volt látni a bírálat során (a természetesen azonnal kihulló) életlen, szürke, pri­mitív technikai-esztétikai hibáktól nyüzsgő „képek” tömegét — hátolda­lukon az iskola pecsétjével, a szak­körvezető tanár aláírásával! Tudni il­lik, hogy ilyesmit ma már szűk baráti körben sem illik bemutatni, nem hogy országos kiállításon eredményt remél­ni tőlük ... Szeretnék remélni, hogy a már most meghirdetett, jövő évi kiállításon ilyesmivel nem, vagy csak elvétve találkozunk - nem mennyisé­get, hanem minőséget kér és vár minden küldőtől a rendezőség. Ahogy a napfényt sem árnyéka jel­lemzi, úgy ennek a kiállításnak össz­képére sem a gyengébb teljesítmé­nyek, hibák jellemzők. Az egyre bizto­sabban kibontakozó fiatal tehetségek és a bírálók következetesen szigorú munkájának eredményeként igényes és színvonalas kiállítást tekinthetnek meg az érdeklődők. És, hogy ez nem elfogult, egyéni vélemény, azt bizo­nyítja többek között a Kulturális Kap­csolatok Intézetének megtisztelő ér­deklődése és igénye is. A pesti és győri másodbemutató után a kiállítás, az előző öt év díjnyertes képeivel ki­egészítve, vándorkiállítás formájában kerül bemutatásra Európa fővárosai­ban. Dr. Szász János rusra, ki énekel ilyen szépen? De Frosch már nem törődött semmivel. Énekelt, orgonáit, arcán csorogtak a könnyek... Horovicz őrkanonok a kántorkano­nokkal távozott a püspöki palotából, midőn meghallották az orgona zúgá­sát- Ki zenél ilyenkor? - kérdezte ha­ragosan a kántorkanonok és gyors léptekkel megindult a dóm felé. A fő- hajóban ekkor már sokan tolongtak. A kántorkanonok alig tudott utat tör­ni, hogy a kórusra jusson. Amikor fel­ért, lába megdöbbenve gyökerezett a padlózatra.- Frosch ... maga az? - hebegte, de hangja elveszett az orgona diadal­masan zúgó áradásában. Az ének utolsó sora is elhangzott. Még néhány ütem az orgonán, az utolsó akkordok sokáig úsztak a leve­gőben, visszaverődtek a falakról, osz­lopokról. Amikor végleg csend lett, Frosch erélyes mozdulattal leengedte a játszóasztal fedelét. Felállt, megin­dult a lejárat felé.- Frosch... — kezdte a kántorka­nonok és a muzsikushoz lépett. De az elbocsájtott muzsikus ekkor már a szűk csigalépcsőn botorkált le­felé. Az emberek a főhajóban önkén­telenül utat nyitottak neki. Pedig sen­ki sem sejtette, hogy ő orgonáit az imént... Nem is törődtek vele, senki sem nézett utána. Senki sem látta, hogy kilépve a szé­kesegyház kapuján a verőfényben úszó térre, merre indult el rogyadozó lépteivel... 10 ESTÉT, MAGYARORSZÁGI Csaknem három órányi, élő mam- mut-riporttal lepte meg a nézőket csü­törtökön a televízió. Amint a végén megtudtuk, 278 munkatárs fáradozott a rendkívüli vállalkozás sikeréért. Nem tudom, hányán dolgozhatnak a televízióban, de talán nem túlzás megállapítani, hogy a nemes intéz­mény színe-java ott volt a „fedélze­ten”, s ott lett volna a záró névsor­ban is, ha - egyébként helyesen - nem röstellték volna a név szerinti előszámlálást. A műsor alapötletét csak dicsérni lehet. Magunk is emlegettük már nem egyszer, milyen nagyszerű lehe­tősége volna a televíziónak az or­szág, s főként o vidék tervszerű be­mutatása, különböző tájainak, em­bereinek megismertetése, megszólal­tatása, nyilvános „bekapcsolása” a képernyő-formálta országos vérkerin­gésbe. A tervszerűséget azért hangsú­lyozom, mert kisebb-nagyobb ripor-. tokban és különböző jellegű más mű­sorokban a csütörtöki vállalkozásnak voltak már előzményei; éppen ezek támasztották a fokozottabb igényt, a jobban előkészített, nagyobb műso­rok iránti várakozást. A csütörtöki műsor négy, az ország más-más tájain elhelyezkedő és kü­lönböző nagyságrendű település be­mutatásával igyekezett - mint csepp- ben a tengert -az egész ország egy estéjét érzékeltetni. A 317 lakosú Ba- kony-beli falucska, Fenyőfő, • az ezres . nagyságrendű baranyai Máriagyűd, a nagyobb községek, városok közül pe­dig Sárospatak és Békéscsaba életé­vel, embereivel készült a nagyszabá­sú, körkapcsolásos riport, melyet o budapesti stúdióból - mint a pókfo­nalak éber ura a középpontból — Vitray Tamás mozgatott és irányított, fegyelmezett vagy élénkített, mikor mire volt szükség. Vitray kitűnően helyállt ebben a nehéz és felelősségteljes szerepben is, amelyben a felkészültség mellett nagy szükség volt a pillanatnyi talá­lékonyságra, az előkészíthetetlen meg­lepetésekre való gyors és szellemes reagálásra. Talán egyszer-kétszer for­dult csak elő, hogy kissé erőszakosab­ban vágta el a beszélgetést vagy pe­dig túlfeszítette a té'mát — mint pél­dául a sárospataki diákok „kimenő­je” ügyében. A többi riporter is átlagon felüli teljesítményt nyújtott, i ha nem is egyenletesen, zökkenők nélkül, de egészében jól illeszkedtek az „együt- tpsbe”. Ilyen jellegű műsornál szinte elkerülhetetlen az egyenetlenség, sőt bizonyos' töredezettség is, az általá­nos színvonalat pedig erősen befolyá­solják maguk a riportalanyok. A műsor legnagyobb élményét szá­momra nem annyira a települések külső bemutatása nyújtotta - szeren­csére ennek részletezésében nem is törekedtek idegenforgalmi / propagan­da értékű teljességre. A legnagyobb élményt az emberek adták, ezek kö­zül is az a riportok gerincét alkotó néhány személy, akivel nemcsak vil­lanásnyi pillanatra, hanem a több­szöri találkozás és a több oldalú megnyilvánulás után valóban szinte élő barátságnyi melegségig közel kerül­hettünk. Egyre erősödő meggyőződé­sem, hogy az ilyen jellegű riportmű­soroknak a lelke az ember, minél több oldalú személyes megnyilvánulásban, nem pedig csak az, amit mond. még kevésbé, amit kérdeznek tőle, s még ennyire sem maga a technika. A Jó estét, Magyarország! elsősor­ban ezért és ilyen irányban érdemel folytatást. Lehet, hogy ilyen nagy ará­nyokra és ekkora „felvonulásra" nincs is szükség, valamivel szerényebb mé­ret és forma is megfe'alne, de a terv­szerű sorozatjel'eget jó lenne meg­valósítani. Hiszen az ember mellett csak kialakul azért valami összkép a környezetről, a faluról, városról, vi­dékről, tájról is, és ennek országos „képi tudatosítása” szintén fontos feladata az ilyesfajta műsoroknak. Igen sok jó, hasznos és szép lehe­tőséget villantott fel ez a csütörtöki marrunut-riport, amely egészében így első megvalósulásában is jól sike­rült. Nemcsak az ötlet volt kiváló, ha­nem érezhetően szívügyének tartotta a sikert a majd egy egész Fenyőfőnyi lélekszámú te icví-'ás munkatárs is. Erre a lelkesedésre és együttműködés­re is szükség lesz persze a remélhető folytatások során . . . Szederkényi Ervin Szász Levente Németh László 70 éves Köszönjük Németh Lászlót, a Kossuth-dijas Írót, aki április 16-án ünnepelte 70. születés­napját. / I * J \ M

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents