Dunántúli Napló, 1971. március (28. évfolyam, 51-75. szám)
1971-03-28 / 74. szám
6 DUNÁNTÚLI NAPLÓ 1971. március 28. Látogatóban Nyugat-Dunántúlon az elmúlt 10 évben érdekes versengés, alakult ki a városok között: nyilvánvaló volt. hogy e Kisalföld fővárosának, Győrnek gazdasági szívóhatásával nem tudnak versenyre kelni más megyeszékhelyek. Viszont kulturális-szellemi területen helye van az egészséges versengésnek, mert ebből csak jó származhat. Szombathely vállalkozott is a versenytárs szerepére. Ennek köszönhető többek között, hogy a korábbi antológia-sorozat után 1969- ben az Életünk irodalmi, művészeti, kritikai folyóirattá vált, kéthavonkénti megjelenéssel. S az is világos volt, hogy a korábbi, megyénként megosztó szerkesztőbizottságokkal nem lehet folyóiratot szerkeszteni, így az új szerkesztőség minden tagjának Szombathely adott otthont és munkát. Természetesen régi vasiak is bekapcsolódtak a szerkesztésbe, így Kuntár Lajos a technikai szerkesztő, a Berzsenyi Könyvtár munkatársa, Rózsa Béla, a szemle-rovat gondozója úgyszintén könyvtáros. A többség pedig újságíró: a versrovatvezető, Várhelyi József a Vas Népe olvasószerkesztője, Pásfai Fi. János, a riport-szociográfia rovat vezetője a Vas Népe munkatársa, úgyszintén Kulcsár János, a jelenlegi főszerkesztő, aki Győrből és Farkas Imre prózai rovatvezető, aki Sopronból költözött o nyugati „végekre". öt megye (Vas, Győr-Sopron, Veszprém, Zala és Fejér) anyagi támogatósával jelenik meg a folyóirat. Szombathely új szállodája, az Isis közelében van a modern Zeneiskola. Ennek egyik kis szobácskájába futnak be a kéziratok, itt készül öz Életünk. Annakidején a folyóirat beköszöntőjében a főszerkesztő, Kulcsár János különösen két rovatot ajánlott az olvasók jóindulatába: a szomszédos országok irodalmába, kulturális életébe bepillantó „Szomszédolás" és az öt megyét „életszagúan" bemutató „Szülőföldünk" rovatot.- Ami a szomszédolást illeti, egyelőre nem mindenben váltak be a reményeink — mondja Kulcsár János. - Ennek oka az, hogy a legilletékesebbektől, az illető országokban felkért munkatársaktól nem mindig kaptunk olyan anyagot, amilyet szerettünk volna, A riport és szociográfia viszont egyik erőssége a folyóiratnak.- Mi is látjuk, hogy a riportázst persze csökkentenünk kell, s több helyet kell adnunk a kifejezetten szociográfiai írásoknak - mondja Pósfai H. János. Manapság minden magyar irodalmi folyóirat novella-hiánnyal küzd. Ez alól az Életűnk sem kivétel. Farkas Imre, a rovat gazdája beleegyezően bólint.- Kötelességünknek tartjuk az öt megyében élő írók publikálását. Természetesen máshonnan is szívesen látunk és közlünk kéziratot. Nem titkolom, az is előfordul, hogy budapesti szerkesztőségeket sikertelenül megjárt írások érkeznek hozzánk, ezeket mi is visszaküldjük, örvendetes, hogy utánpótlást találtunk a Sárváron megrendezett fiatal diákirák, diákköltők találkozójának tagjai között. Műveiket mi rangsoroljuk, sőt, ha arra érdemesek, közöljük is őket. Szombathelyen hagyományai vannak az önálló folyóiratoknak, hogy csak egyet említsünk, a harmincas években megjelenő írott Kő. Az életünk szerkesztői, mikor velük beszélgettem, elégedetlenek voltak. S ez jó, mert az elégedetlenség mindig többet akarást jelent. Álljon itt ezek igazolására a folyóirat körül tömörülő néhány lírikus, prózaíró, grafikus munkája. Marafké László VÁRNÁI VALÉRIA RAJZA Takács Imre A végső apály Most minden oldalról a büntetés jön De kitéphetetlen a büszkeségből Állok mint jégesőben a jegenye Most minden oldalról a büntetés jön Elegem van nekem a szenvedésből Jobb lenne elbújni egy kakukkfűbe Mózesi űrhajóba nem szállhatok Vagy mint a feledékeny vadállatok Nem birok megiramodni zsákmány után Mózesi űrhajóba nem szánhatok Etetem öbleiből papirhajók Rajával vonul vissza végső apály Dudás Kálmán: T r rr Igezo Es intonál a pillanat - nagy víz, soha szebb lemezed a holdsugár tűje alatt - megnyúlsz és amint beveted magad meztelenül, te zengsz fel igéző, dalként: szól a pajzán szólamod, felmerülsz, s a habbal kacagó két ribizkeszemme! tested mandolin ivü rajzán zeng zeng a dal, amint úszol hanyatt a dacoló tarajjal szemben, s refrénre mintha telnél, mozgásod ajzza: irj utol, némits el csókkal a szigetnél I Szapudi András: Ballada Jöjjetek, jöjjetek, nárciszok, jöjjetek, harmatból, sziromból szemfedöt szőjetek. jöjjetek, jöjjetek, temetni jöjjetek, társatok siratni mostan segítsetek aj, pokoli lócán kinzatott szerelmem aj, el is törődött vaskapocs-kezemben göngyöljük sugárba áldozati testét zsolozsmát döngjetek dongók és méhecskék temessük napfénybe, temessük holdfénybe fektessük hatrojtú szivárvány-kévére s hadd tegyem melléje téves szép vigalmam töressem szivemet vádoló szavammal. Káldi János: Egy expedíció megtalált naplójából Idáig jutottunk, minden oldalról: jéghegyek. Oly nagy volt a csönd, hogy szinte süvített. Élők, akik itt mentek tovább, ránk is emlékezzetek! KALDI JUDIT RAJZA Farkas Imre: V árandósság M ór az első reggelen láttám, a a kukoricafattyazás nem tűr halasztást. Mire végeztem, folyondár szőtte be a krumplit. Alighogy elfogyott a kapálás, virágzott a lucerna. Még renden száradt a széna, már a padlásfeljárót javítottam. Nővérem meghagyta - visszautazott Pestre, amikor apám lábadozni kezdett —, csináljak vele valamit, mert istenkisértés felmenni rajta. Apám az eperfa árnyékából figyelte buzgóságomat. A kézügyességemtől sosem vplt elragadtatva. Nyomasztó gyermekkori emlékem egy jóslata, nem viszem semmire, mert ügyetlen a kezem. Lám, az aggodalom teljesen sosem múlott el belőle! Anyám, ha mái nem tudta elhallgatni apám megjegyzéseit, ráveszekedett, de olyan örömmel nézte közben, mint akiről már lemondott egyszer, s a régi rossz szokások jelentkezéseben megmaradása biztos jeleit láíia. A padlásfeijárót befejezne a gangajtó javításához láttam. Ki kellett cserélni az ajíófeleket. Elkorhadtak.- Legalább nem jönnek be azok a ronda békák - mondta anyám. - A legutóbbi eső után kettőt is bent találtam. Amikor ki akartam őket kergetni, a kisebbik mérgesen nekem fordult. De nem fáradsz el?- Csináld csak, fiam! Nagyon ió lesz. Anyám eleqedetlenüi hümmögött, mert aká m?-- ne ;s jó lesz,'mégsem j(!‘V alyar , elkívánni a törődést a" a gyere!'.tő1.- Hiszen nyaralni jött — Abbahagyja, ha elfárad. Nézd »ár!... Az eperfának támasztva három akácrúd száradt. Odamentem, hogy kiválasszam a legvastagabbat. Amint forgatom, hernyók potyognak róla. Nézek az eperfára, majdnem mindegyik ágon hernyószövedék éktelenkedik.- Bizony, fiam, nem bírunk velük. Le kellene vágni azt a kihajló ágat! - mondta anyám.- Dehogy vágod! — ellenkezett apám. — Alig van ága.- A kútba potyognak, amikor húzom a vizet.- Édes mamám, nem lehet ezeket kiirtani.- Kivágatom én az egészet. Azért van itt ez a rengeteg légy is, jönnek az eperre. Hajolt volna újra a teknő fölé, de apámon maradt a szeme.- Tele vagy hernyóval, öreg!- Hol? - nézett végig magán hitetlenkedve apám,- A kalapodon is mászik, a laj- bidon is kettő. Leszedtem róla a hernyókat, az öreg mérgesen nézett a fára. Indultam a fűrészért.- Fogja? - kérdezte,- Fogja.- Tegnap hajtogattam. Amint fűrészelni kezdtem, a tőidet elborították a hernyók. Az ütödés pillanatában kifli alakúra rántotta őket a fájdalom, de máris kiegyenesedve indultak a képzeletbeli kör minden pontjáról zsinóregyenesen a fához. Miféle indulat vezérli őket? Honvágy? Gyűlölet? Kicsik, nagyok, sárgák és zöldek, csököttek és óriások iramodtak sárkánymozgással, torpa- nós nélkül a fa felé. Mintha visszatérő részei lennének. Apám reménytelenül nézte, mint pusztítom őket- Úgyis hiába.- De tudod! Azzal is kevesebb — mondta anyám. Ebéd után indultam a bognárhoz a fával. Apám megkért, legyek barátságos hozzá.- Úgyis - válaszoltam.- Te elutazol, mi maradunk.- No igen. K ésőn délután értem háza, anyání kért, aznap már ne dolgozzam. Apám is jobbnak látta, ha pihenek. Borult.- Prizma alakú ajtófeleket vágattam, s gondoltam, mire feljön az idő, legömbölyítem az éleket. Anyám a csirkéket terelte, én még az oszloppal bajlódtam, amikor apám kiabálását hallottuk: „Gyertek azonnal, jég van a felhőben”. Éppen beértünk, megeredt a víz is, a tűz is. Széllel érkezett a jég, féltünk, összedönti a házat. Anyám egyre mondogatta, a hátsó fal gyengén áll. Rosszul tömték a falverők, mert öregapám nem állt mellettük, és most itt van ... Az elülső szomszédék felől kiabálás hallatszott. - Biztosan kiszabadultak a disznók — mondta apám, és örültünk, hogy nálunk nem szabadult ki semmi. A hátulsó szomszédoknál a libákat ajnározták. Ha a jég fejen találja, ott marad kinyúlva. Milyen jó, hogy nekünk nincs libánk. A szemközti szomszédban az ablakot vágta be a szél, csörömpölve hullt ki áz üveg. Gyanakodva figyeltünk lelkiismeretünk mélyére, hátha mi is elfeledkeztünk valamiről. Ekkor jutott eszébe anyámnak a kiskakas. A belső udvaron tartotta, ne zavarja a kotlákat, mert mór állandóan tojózkodna. Amikor kinyitotta a hátsó kaput, hogy a jercék bejöhessenek, az a bolond kis állat biztosan kiszökött „Nem láttátok?" Nem láttuk. Terítette fejére a kabátot hogy megy, megkeresi. Mért is hallgatott ránk? De már akkor sem indulhatott volna, ha a róka szájában látja meg, mert az utcaajtó alatt becsapott az ár. Előbb seprűvel akartam elterelni, végén az udvari ajtó küszöbét kellett felfeszítenem, nehogy a konyhát elöntse. Futkostunk a szapora égzengésben, anyám a kakast siratta, apám a jégre káromkodott, közben pedig egy pillanatra még el is feledkeztünk a magunk bajáról, mert elkésett szekér vágtatott végig az utcán. „Ki lehet Ilyen időben?” S mintha a szekér elvitte volna a villámlást, megszűnt a dobolás a tetőn. Apám a hátsó kerítésen túl magasodó kukoricás felé indult. — Meghasogatta a jég - mondta, — Legalább leverte a hernyókat is. — Nem árt azoknak semmi — legyintett. Mentünk, hogy megkeressük a kakast. Bizonyosra vettem, hogy én találom meg, de csak egy jércét ugrasztottam ki a kazal alól. Nem volt még eléggé sötét, valahányszor utána nyúltam, megiramodott. Szép jérce volt, különösebben mégsem örültem, hogy előkerült, hiszen a kiskakas megtalálására állítottam be a lelke- met. A jérce vaksi kis futásokkal ment az istálló felé, s amikor anyám kilépett onnan, besurrant mellette. — Mind megvan — mondta. Zseblámpa világított a kezében. — Már csak ez hiányzott. Apám a disznóól felől érkezett. — Meglett? — Meg. Álltak a felázott udvarön, és tiszta szívből örültek, hogy megkerült a kiskakas. A főidőn nem láttam hernyókat, a fa koronájában csend sűrűsödött. - Hátha mégis elpusztultak! - gondoltam reménykedve. J ól belealudtam a délelőttbe, szégyenkezve surrantam ki, hogy mielőbb pótolhassam az elmulasztottakat. Az udvaron olyan világosság fogadott, mintha égő házba lépnék. A még csinosításra váró oszlop a favágó-tőkének támasztva várakozott. Anyám a gangon a vízfolyás árkait tapasztotta, apám az orvostól érkezett. — Nem is eszel? Egyél valamit!- Megettem a maradékot - hazudtam. Elfektettem az oszlopokat, krétával bejelöltem a nyomót, ahol a szerszámnak haladnia kell, $ nekiláttam. Apám a fa alól nézte, mint dolgozom, de nem szólt. Én se szóltam. Amint az oszlopok elkészültek, hozta a tömőfát. Intettem, várjunk még azzal a tömőfával. Be kell kátrányóznl előbb.- Nincs ám itthon kátrány.- Akkor megégetjük. — Áshatunk? — kérdezte apám, amikor elkészültem az égetéssel. — Előbb a sarokvasakat kel! föltenni I- Az ám ... A sarokvosakat! Megvidámodott — Hallod, Anyja? Elmehetne ez a mi fiúnk még akár ácsnak is. Ekkor már úgy égetett a nap, mintha lángok nyaldosnának, A homlokomon, az oldalamon, még a lábszáramon is csörgött a veríték. Leállítottuk az oszlopokat. Apám a földet terelte köréje, én döngöltem. Fölraktuk a sarokvasakra az ajtót, próbálgattuk, jól zár-e. Anyám azt mondta, jobb a jónál.- Kicseréltem a téglákat az ajtó
