Dunántúli Napló, 1971. február (28. évfolyam, 27-50. szám)

1971-02-13 / 37. szám

t> DUNANTÜLI NAPLÓ 1971. február 13. PÓDIUM BANKY-EST. As Országos Filharmónia február 17-én, szerdán este fél nyolckor a Liszt-teremben Nora Grum- likova csehszlovák hegedű- művésznő estjét rendezi meg. Ezen Jaroslav Kolarzh mű­ködik közre zongorán. Feb­ruár 24-én este fél nyolckor pedig Bánky József zongora­estjét tartják meg. ELŐADÓEST. Győry Már­ta, a Pécsi Nemzeti Színház operetténekesnője a Buda­>/ ÜGYESKEDŐK Kölcsönkért gyerekek — Virágzik a gépkocsi-kereskedelem pesti MOM Művelődési Ház­iján önálló estjén énekel. (Ké­pünk: Győry Márta.) DÖRÖMBÖZÖ AZ ELE­FÁNTBAN. Dörömböző Géza és zenekara, drezdai vendég- szereplése után a pécsi Ele­fánt étteremben játszik. PESTI MERCEDES. A Pé­csi Nemzeti Színház most készülő Carmen-előadásán Mercedes szerepét Mátay Györgyi, az Országos Filhar­mónia művésznője énekli. Amikor az asszony meg­jelent az igazgatási osztá­lyon, a tisztviselők már tud­ták, mi fog történni. Az öt gyerek közül négy orgona- síp-szerűen felsorakozik a falnál, a legkisebb marad az asszony karján, aztán elkez­dődik a mondóka, hogy ez mégiscsak disznóság, ennyi gyerekkel igazán adhatna la­kást a tanács, és így tovább, hosszan, ingerülten, megál­líthatatlanul. Magyarázatot nem fogad el, a türelemre intést vérig sértetten vissza­utasítja. s végül megnyugta- I tásul közli a végsőkig felin- 1 gerelt tisztviselőkkel, hogy addig jár ide, míg nem un­ják. Néhány nap múlva új­ból eljön, — egyszer csak kiutaljál:: már azt a lakást... Nagy gond a sok gyerek, valamirevaló lakás nélkül különösen az, ezt ordítás nélkül is nagyon jól tudják a tanács alkalmazottai, s igazán nem kőszívűségükön múlik, hogy nem tudnak gyorsan segíteni. Azért meg­próbálják, — mégis öt apró gyerek sorsáról van szó ... Az iratokból aztán kide­rül: a nyomatékül, s igazo­lásul felsorakoztatott gyere­kekből csak kettő az asszo­nyé. A másik hármat min­den egyes alkalommal köl- alkalmazva, hogy nem kell feltétlenül dolgozni ahhoz, csönkérte a szomszédoktól. Az asszony csak egyik tí­pusa a kiskapukat kereső, ártalmatlannak látszó kis csalásokat is előszeretettel alkalmazó ügyeskedőknek. A másik típus az „okos élet híve”. Az okos élet meghatá­rozást ebben az esetben úgy Pécsi pulilíölyök Montrealban Klubot kaptak a pécsi ebtenyésztők hogy valaki meg tudjon él­ni. Nyilván az átlagember színvonalán felül, csak en­nek van értelme, hiszen kis pénzt munkával sem kunszt szerezni... Közgazdász barátom piaci árszabályozónak hívja őket. Tevékenységük roppant egy­szerű : gondosan ügyelnek arra, hogy egy-egy városon belül. — esetleg két város között — ne legyen különb­ség a piaci árakban. Vagyis: az idény szerint jól menő árut megveszik az egyik pia­con, nagy tételekben, a lehe­tő legolcsóbban, aztán gép­kocsiba ülnek, s a város má­sik piacára viszik, ahol a tapasztalatok, s nem ritkán az ő tevékenységük révén, jóval magasabbak az árak. Ha a városon belül nagyjá­ból kiegyenlítettek az árak, irány a legközelebbi nagyobb település, ahol már számí­tani lehet némi haszonra. Al­kalmasint megfordul az irány, attól függően, melyik a gazdaságosabb út... Pécsett is tucatnyian van­nak, tevékenységükre felfi­gyeltek -a kereskedelmi szer­vek vezetői is. De mit lehet csinálni? Mindenki ott és annyit vesz, amennyit akar, — s ez az eladásra is áll. Nem tökéletes az áruellátás, kevés a gépkocsi, kevés a lakás, gyengék a szolgáltatá­sok. És ez így lesz még né­hány esztendeig. Éppen ezért nem „fővesztést” követelek, hiszen nyüzsgésüknek bizo­nyos szempontból még hasz­na is van. Inkább a jogi hé­zagokat kellene betömni, fur- fang-nyitotta kiskapukat be­zárni, amelyek lehetővé te­szik aránytalanul magas anyagi hasznukat. Vagyis: arra szorítani őket, hogy sé­táljanak be szépen a nagy­kapun. Egész jól meg lehet élni abból is ... D. Kónya József Brigitte Danyi Montrealban élő családja értékes ajándé­kot vitt magával Pécsről a tengeren túlra: egy kéthóna­pos pulikölyköt Schmidt Jó­zsef mestertenyésztő tenyé­szetéből. A pécsi kutyatenyészetek­nek az országhatárokon túl is híre van. A városban élő te­nyésztők fajtiszta kutyaköly- kei a MAVAD segítségével Kanadán kívül sok más or­szágba eljutnak. Pécsett húsz olyan tenyésztő működik, aki rendszeres ügyfele a MAVAD- nak, s akik főként a külföl­dön legkedveltebb fajtákkal, pulikkal és a magyarfajta va­dászkutyákkal foglalkoznak. A butyabarátok eddig csak alkalmilag találkoztak egy­mással. E héttől kezdve azou- ban az MHSZ repülőszakosz- tályával közös klubban mű­ködnek. A klubbal kapcso­latban máris komoly terveik vannak: megkezdik a rend­szeres oktatást, katalogizál­ják a pécsi kutyatenyészete­ket, s fellendítik a tenyész­tést. A Pécsett élő mintegy 200 ebtenyésztő egyébként az 1971-ben Magyarországon megrendezendő Vadászati Vi­lágkiállításra készül. A vi­lágkiállításon megtartják a magyar tenyésztésű- vadász­kutyák versenyét és bemuta­tóját, amelyre a pécsi te­nyésztők is beneveznek. Szépen virágzik a gépko­csikereskedelem is. Csak vé­gig kell nézni az újságok hirdetés rovatát, hány és hány nullkilométeres gépko­csit kínálnak eladásra, — sőt egyre szaporodnak a „ki­utalás színválasztással” jeli­gék is. Szegény embereknek égetően szükségük lehet a pénzre, hogy ily könnyen megválnak újonnan vett, vagy a közeljövőben átve­hető kocsijuktól? A teóriából annyi igaz, hogy ha égetően nem is, de pénzre van szük­ségük, — tíz—tizenöt, alkal­masint húszezer forinttal | többre, mint a hivatalos ár. ! Bármily furcsának hangzik ! is, egy-egy ilyen okosan ki­módolt üzlet egy keresőt he­lyettesít a családban. A fel­ár nem ritka esetben annyi, mint egy átlagos munkahe­lyen dolgozó nő egész évi keresete... A legnépesebb csoport a javító-szerelő ügyeskedők. Nem kontárok ők, — jól képzett szakemberek, akik napközben a cég zsebére dol­goznak, a munkaidő lejárta után — kétszeres intenzitás­sal — a sajátjukéra. Ilyen­kor van alkatrész, van szer­szám, nem csúszik a határ­idő ... Persze, ipart is vált­hatnának. De minek? Hiszen azért adót kell fizetni. Az ügyeskedők tevékeny­ségének létalapja a „nincs". Hárfák, cigányok, angyalok Angyalügyben számolom a társaságot: ez is annyi idős, amaz is, én is, szóval jól összejöttünk hárfazenekart hallgatni, mert életkorunk miatt mindnyájunk fejében egyazon kettős elképzelések élnek. Az iskolapadban hit­tanórán suhogó szárnyú an­gyalokról hallottunk, akik eolhárfa hangjai mellett te­szik széppé a menyországot. Aztán jöttek a másfajta an­gyalok, hej, de sokfélék. Múlnak az évek, vagyoga- tunk, vagyogatunk, most is szépen szól a Gartner Ger­gely hárfája, ott a pódiu­mon, tényleg van benne va­lami transzcendentális, és a Tettye vendéglő asztala mel­lett meg nagyon is reális an­gyalok ülnek, férjük, vagy párjuk mellett, cherie-frizu- rában, vagy hosszú hajjal, szőkén, barnán, vörösen, fe­ketén, platinán, — de ahogy %ugi, nyugi. Nézegetem a reklámot. „On nyugodtan hajthat, kára meg­térül, mert CASCO-biz.to.si- tást kötött”, olvasom. Jó do­log a CASCO, így igaz, nyu­godtan hajtanék is tovább, ha nem nézném meg a mel­lette lévő, ugyancsak rek­lám célzatú táblát. Egy rom­halmaz fényképét látom, há­rom pózban, — figyelmesen szemlélve azt is meg lehet állapítani, Hogy valamikor gépkocsi volt. A magyarázó szövegből megtudom, hogy ez az év legnagyobb CASCO- kára. vagyis a gépkocsiért ennyit, a három bennülő em- , bér haláláért ennyit és eny- nyit fizettek ki... Három halott. Ezek után hajtsak nyugodtan. Nem mondom a summa az szép, — a perspektíva és reklám már kevésbé. d. k. j. azok ott ülnek... az már nagyon is realitás. * Strausz Teri énekel: — Bíró uram, bíró uram, bevádolom magamat. Meg­szegtem az oltárnál tett hű­ségesküm, szavamat, — ké­sőbb a bűncselekményt is bevallja, emigyen: — Az egyiket elfeledtem, a mási­kat megszerettem, büntessen meg engemet. Mióta ez a kislány hivatá­sos mesterektől énekelni ta­nul, az Országos Szórakoz­tató-zenei Központ pécsi stú­diójában —, pontosan, szé­pen értekei, hangja szárnyra kap és nem lehet nem oda­figyelni. Már csak a szép ci­gány dalok miatt sem. Ken­dője fekete alapon virág­mintás, azt mondja, ez az igazi cigánykendő. — Hogy mit összejártam érte és sehol sem kaptam. Aztán kértem egyet Hong­kongból. — Honnan tetszett monda­ni? — Hong-kongból. — Ide a Tettyére ... — Hát Pécsre. Ne neves­sen már, ott van a bátyám, hárfás a Hilton Szállóban. Tőle kapjuk a kottákat is. Most küld két kötetben ezer- egy dalt, az első kötet már itt is van. Angol a szövege, de Kovács Jenő, a zeneka­runk bőgőse fordítgatja le. Apukám is hárfás, az Arany- kacsában játszik. — De Hong-kongban ma­gyar cigánykendő... — Kicsi ez a földgolyóbis! Alsós kisgimnazista korom­ban járt a városunkban egy hárfás, valahonnan Dél- Bácskából jött át. Akkor az volt a nagy sztori, minden­li o ni oIy 1 a 1 a n roíaí Már többször költözköd­tünk. Valamennyire vissza- emlékszem, .ha másra nem, a hangulatukra. Körülbelül olyan volt, mint amikor az ember tele gyomorral fek­szik le és álmában egy bika kergeti, majd utoléri. Az első még egyszerű volt. Ez volt a bútornélküliség korszaka. Egy kézitargoncán elhúztuk a holmit, ami egy bekötött bugyorból és három káprázatosnak egyáltalán nem mondható keménypapír bő­röndből állt. Ezután már bútoros köl- ' tözködéseket produkáltunk, j Innen számítódik a lidérc­nyomás. Két költözködésünk J volt különösen riasztó. Az \ egyik, amikor felmentünk a , hegyre és a bútormúzeumot szállítottuk. Írtam már erről. I Csupa ronda bútoraink vol- j tak, de nem is ez volt a baj. ' Az, hogy napfényes időben költözködtünk és a nap rá- ' sütött a bútorokra. Még szép bútorra se nagyon süssön a nap! A legnagyobb bajt azon- j ban a könyvek okozták. Ott \ állt vagy tizenöt dögnehéz I láda, megrakva csodálatos könyvekkel. A rakodó fogd- meg-emberek, amikor szem- I A SZAKMÁT TISZTELNI KELL! ügyre vették a ládákat, un­dorral szemléltek bennünket. Az utolsó előtti költözkö­désünk a hegyről le, szintén emlékezetes volt. Ekkorra a bútormúzeum eltűnt már, a könyveknek is csak a fele volt meg. A külcsínnal nem is lett volna baj, de ma is úgy rémlik, hogy legalább egy hónapig költözködtünk. Előbb szállítottuk el ezt, az­tán azt. A főköltözködéshez szereztünk — mint eddig mindig — olyan embereket, akik nem értettek hozzá. Erősek voltak, ha megfogtak egy zongorát, akkor feltéte­lezte volna az ember, hogy közülük bármelyikük a te­nyerével felemeli és a he­lyére teszi. Na, nem azért, mintha nálunk zongora fog- dosásra lett volna lehetősé­gük! Nálunk hármas szek­rényt fogdostak és az előbbi­ekkel ellentétben, négyen fogtak hozzá óriási szentsége­lések közepette és látszólag elnyomoradva kerültek ki a csatából, Legyőzte őket a hármas szekrény. Meg is je­gyezték: — Na majd adunk neked! Adtak is! A hármas szek­rény sem nyert. Ma is a torkomban do­bog a szívem a rekamiéval kapcsolatban. Arról szó sem lehetett, hogy a keskeny lép­csőn feljusson az emeletre. Korlát, két kanyar, szóval | nem ment. Tehát az udvarról kellett felvontatni a nyitott folyosóra, miközben a vas­korlátból egy darabot ki kel­lett emelni. Ez utóbbi nem volt különösképpen nehéz, mert úgy volt összedrótozva. Már az elején — félúton — az egyik madzag elszakadt és hajszál híjján a rekamié a lentiek fején rapityára zú­zódott, Azt az ordilást! Na­gyobb zaj volt, mint a Vas- udvarban. Különösen akkor > lett emelkedett a hangulat, j amikor kiderült, hogy a szűk \ előszobában nem lehet meg- j fordítani a rekamiét, de visz- sza sem lehet fordítani. Erre j tört lei a legnagyobb ordílo- I zás. Aztán rájöttek, hogy kár j volt a kiabálásért, a dolog : megoldható és végül a le- 1 omlott szobasarkot a kőmű­ves két nap alatt helyre­állította. Volt egy hosszú tálalónk is. Ha a lakás nem négy méter magas, akkor ez nem fért volna be, így azonban úgy kellett vinni, mint a gyertyát. A legutolsó költözködésünk ezzel szemben teljesen várat­lan volt. — Szerdán költöznek! — kaptuk az utasítást. Hétfő volt. Sok időnk nem volt se tnegijedésre, se költözködés­re. Egy ideig szaladgáltunk a régi erős emberek után, de még újakat sem sikerült szerezni. — Kicsire nem nézünk! — adtam ki a jelszót, felvet­tem a telefont és a legelső fuvarost, akit találtam, fel­hívtam. — Két szobát kell költöz­tetni, holnap 8 órára legye­nek itt! — Megadtam a cí­met, letettem a kagylót és egymásra meredtünk. Másnap megjelent egy iz­mos menyecske két vékonyka legénnyel. Beálltak a szem­ben Iáuő kis utcába és el­kezdte^ pakolni. — Eú még ilyet nem lát­tam! A zongorát egykézzel biliégető emberekkel ellentét­ben ezek cingárak voltak. A hármasszekrényt, pedig még ruhát is tömtünk bele, játszi könnyedséggel felemelték és minden nyögdicsélés nélkül vették a kanyart. A bevehe­tetlen kanyart. A rekamiét, amelyik majd a halálba döntötte az erős emberek gyülekezetét, szinte lepöckölték, anélkül, hogy a falat a kanyarban érintették volna. A tálaló lepke-köny- nyedséggel kisétált. Amit két- három teherautóval hoztunk le, az erős emberekkel, ezek mosolygó képpel, szinte egy ujjal vitték. A mosolyról én j gondoskodtam, de nem úgy, j hogy vicceket meséltem ne- 1 kik. Es nem kellett három j teherautó, hanem egy stráf- | kocsival elvittek mindent. I | Senki sem forgott életveszély- j ben és negyedannyi időbe se j került. Pénzbe se. Tanulság:, A költözködés is j szakma. Ezt is jobb szak- \ emberre bízni. Mint sok minden mást. , j Szöllősy Kálmán ! ki meghallgatta, még az es­peres is. Csak nekünk kel­lett csúzlival áramtalanítani az utcai lámpát, hogy fülün­ket nyugodtan odatapasszuk a kocsmaablakhoz. Mert az osztályfőnök úr intővel fe­nyegetőzött: „Alsós gimna­zista ne tapassza fülét a korcsmaablakhoz!” Máig em­lékszem, így mondta: korcs­ma, r-rel. Akkor azt mesél­ték, hogy a német vándor­zenészeknél ugyanolyan el­maradhatatlan a hárfa, mint a mieinknél a hegedű. Most Gartner Gergely hárfás oda­ül az asztalunkhoz: — Apám még Németor­szágban született. Mi Veszp­rémben laktunk, de ő járta az országot, akkor a leghí­resebb hárfás volt Magyar- országon. Múltkor anyám el­jött Pécsre, mesélte, hogy itt is játszott, a mohácsi úton mutatott egy házat, ahol most egy akácos van, vala­mi vendéglő volt ott régen. — Tehát hárfás család? — Igen. A nagyapám is az volt, öt testvéremből kettő hárfázik, egyik nővérem éne­kel. így zenekarban négy hárfás játszik csak az or­szágban, kettő a testvérem. Csak a hárfát nekem kellett kifaragnom, megcsinálnom. Évezredek óta használt, ősi hangszer. Ha árulnák a bol­tokban, az sem volna ren­des. Három hónapig dolgoz­tam, tízezer forintomban van.* Csak a nyakát öt féle ritka fából raktam össze, hogy bírja a húrok feszíté­sét. Hat húr feszítőereje 150 kiló, a hárfán meg 39 húr van. Nem adnám oda har­mincezerért sem. — A műsor? Azt feleli Kovács Jenő bő­gős, aki tanári oklevelet szer­zett a Zeneakadémia pécsi tagozatán: — Nem állunk meg egy stílusnál, mindent játszunk, dzsesszt, evergreen dalokat, operettet, de legfőképpen magyar és cigány dalt. Ne­gyedik társunk. Hernádi Fe­renc gitáros, ő ma nem ját­szik. Persze képezni akarjuk magunkat. Gartner Gergely újabb hangszereken tanul, maga az együttes pedig klasszikus zeneszámokkal, például szerenádokkal kísér­letezik majd. Ezeket én hangszerelem hárfára. — A közönség? — Sokféle. Inkább persze középkorúakat vonzza ez a zene, de sok fiatal is eljár a vendéglőnkbe — mondja Ra- divojevics Milán üzletvezető. — Űjév óta játszanak itt. ja­nuári forgalmunk harminc százalékkal több volt, mint a tavaly januári. Ez van! Ű.ira játszanak. Strausz Teri cigánykesergőt énekel, hajában virág, figyelem, hogy senki sem dobol, de lám. így is jó. a bőgő jól tö­möríti a zenekar hangjait, egy asztmás öregúr belekö­hög, de a közönség nem ve­ri meg, mert azonnal abba­hagyja. Teri meg új dalba kezd: „Valamit súgok magá­nak. Vállaljon el babájá­nak!”. cirfandlit hoznak, szó­val vagyogatunk, vagyoga­tunk ... Földcssy Dénes

Next

/
Thumbnails
Contents