Dunántúli Napló, 1971. február (28. évfolyam, 27-50. szám)

1971-02-07 / 32. szám

1971. február 7. DUNÄNTCL1 NAPLÓ * Eszménk erejével Aczél György könyvéről A szocializmus társadalmi-történelmi folyamatainak elemzésével és értéke­lésével megismerkedni egy-egy mű kapcsán — mindig többet jelent, mint o leírtak egyszerű tudomásulvétele, mivel a jelenségek, folyamatok, prob­lémák, amelyekbe bekapcsolódunk, nem pusztán a megismerés tárgyai, hanem élő-eleven életünk gyakorlati területei is. S ez a helyzet olyan ér­deklődést támaszt az olvasóban, amelyhez közvetlen tapasztalatait és problémáit is hozzáköti s így nem csu­pán spirituális, szellemi élmény egy- egy ilyen jellegű munka elolvasása, hanem egész lényünket átfogó és megmozgató, a valósághoz fűződő szólókat állandóan oldó és kötő, fö­löttébb izgalmas folyamat. Ez az elmélkedés nem valamiféle szokásos bevezetés kíván lenni, ha­nem valóban töprengés: hiszen Aczél György közelmúltban megjelent köny­ve, az Eszménk erejével (Válogatás az utóbbi énekben elhangzott előadói be­szédekből, felszólalásokból, interjúk­ból...) noha a társadalmi tevékeny­ség-szintek közül a szellemi-kulturális szféra kérdéseivel foglalkozik, mégis, ezen belül is számtalan tematikai irányban indulhat el az olvasó. Kultu­rális életünk ideológiai kérdéseiről, 7 udomány politikánkról, Közművelődé­sünkről — hogy csak a három fejezet­címről szóljak, amelyek külön-külön is ismét csak az alájuk tartozó különböző témákat (Kulturális politikánk néhány kérdése, Megjegyzések a művészeti kritikáról, Zene és műveltség ... Tudo­mánypolitikánk irányelveiről, Tudo­mánypolitikai irányelvek és az Akadé­mia reformja ... Népművelés a szocia­lista társadalomban, Társadalom-ifjú- ság-eszmények ... stb.) vannak hivatva a szőkébb szakmai jelleg szerint is egybefűzni. Számomra nyilvánvaló, hogy e te­matikai körök felsorolásából bármelyi­ket is elemeznénk, bármelyiknek ke­resnénk is a napi összefüggését kultu­rális-ideológiai életünk eredményeivel, feladataival — ez része annak az egésznek, amelyet az MSZMP kulturá­lis, ideológiai politikájaként tartunk számon. Mindenekelőtt ez a politika, és persze a kötetben megvalósuló rangos képviselete az, amely elsősor­ban egységesíti a kötet különböző te­matikai tartalmait. Mégpedig a tár­gyalt kérdések helyének, ideológiai ér­tékkel összefonódó funkciójának a vi­lágos meghatározásával, azzal, hogy állandóan ügyel e meghatározásban a konkrét társadalmi-történeti koordi­nátákra s vele a marxi-lenini módszer tudományos és osztályszempontból egyaránt meghatározott érvényesítésé­re. Kulturális-ideológiai életünk, isme­retes, sokdimenziójú. A folyamatok kü­lönbözőségeiben egyaránt találunk példát az egymásért, az egymás mel­lett és az egymás ellen való létezésre. Ezt a valóságot bizony nem lehet le­váltani. Ezt o helyzetet figyelembe lehet és kell is venni, főként amikor az alapkérdések tisztázásáról van szó. Itt megengedhetetlen — még ha óz jó­szándékú is — az alapvető dolgok min­den fajtájú egybemosása, netalán ösz- szezavarása. Mert más összefüggést vet fel, ha a kulturális-ideológiai éle­tünk egészét, helyzetét, tendenciáit elemezzük, ahol nemhogy monopol- helyzetben lenne az új, ellenben a hegemóniájáért, vezető szerepéért kell küzdenie, ahol a magasszínvonalú, szocialista eszmeiségű folyamatokkal együttléteznek a silány, kommercizált és persze a nívós, arisztokratikus pol­gári-kispolgári kulturális-ideológiai megnyilvánulások is; és megint más összefüggést vet fel az, hogy van-e ezt a kényszerű helyzetet rugalmasan figyelembe vevő, s ezen a helyzeten a szocialista tendenciák javára változást igénylő és realizáló szilárd, egyten- denciájú, egysodrú elvi-gyakorlati kulturális politika. Aczél György köny­ve az utóbbi összefüggés vonalán is megerősít bennünket, hogy van ilyen politika. És persze ezt sem lehet le­váltani. S nem lehet - ezek sajnos nem képzelt veszélyek, a kötet majd minden írása érinti ezeket — a kultu­rális politika egységes marxi—lenini koncepcióját feloldani, tartalmában hozzáigazítani a mi valóságunkban lé­tező polgári-kispolgári tendenciákhoz; de veszélyeiben ugyanide vezethet az is, ha ez a monolitás, egytömbű szi­lárdság, nem elveiben és eszményei­nek közösségi tartalmaiban, hanem mevalósulását szabályozó módszerei­ben nem oldódna türelemmé, rugal­massággá az objektív feltételektől is függő megváltoztathatóság konkrét történeti erőterében. Ellenkezőleg: egyoldalúan és türelmetlenül, volun- tarisztikus módon, máról-holnapra az eszményeinkhez akarnánk igazítani a valóságot. A kétfrontos harc tapasztalatai, mai szükségessége és feladatai, módszerei kerülnek itt élet megvilágításba, úgy, hogy a kérdések kifejtése közben pon­tos és határozott megfogalmazást nyer az MSZMP általános politikájá­nak kulturális-ideológiai életünkre vo­natkozó koncepciója. E koncepció történelmivé tágítása, s benne szélesebb alapról hozva ténye­ket az elvi általánosításhoz és kultu­rális feladataink politikai-ideológiai síkú megalapozásához, főként a Mű­velődéspolitikánk és a marxizmus he­gemóniája címmel közzétett tonul- mány-részletben körvonalazódik. Ez felmérése mindannak a kívánatos foly­tonosságnak és a szükséges megsza­kításnak, ami a párt általános és kulturális politikájának vonzásában az 1945 utáni magyar társadalom törté­netében a közművelődés területén lét­rejött. Befejezésül ennek a tanulmány-rész­letnek és valamennyi itt megjelent írásnak egy közös sajátosságú látás­módjáról, prizmájáról szeretnék szól­ni. Arról a marxista-leninista szellemű magatartásról, amely nélkül lehetetlen múltat, jelent, jövőt valóban idézni s még kevésbé humanista módon építe­ni. Arról a látásmódról van szó, amely ha nehezen is, de tudomásul veszi, hogy forradalmunk ha értünk s ha el­lenünkre van — ez a viszony csak ve­lünk, a mi tetteinkkel, a hozzá való közünkkel együtt létezhet. Ellentmon­dásait felmérni, vallani, vállalni — mozgalmunk morális próbaköve; tenni, társadalmi méretekben az igazul fel­mért valóság és lehetőség dialektiká­jában a szocializmusért pedig a tel­jes erkölcsünk próbaköve. Ám vállalni s tenni — hittel: a legnehezebbek kö­zül való. A kötet problémaköreinek a különböző tematikai tartalmait ez a vállalni, tenni s hittel magatartás is egységesíti. Nemegyszer úgy, hogy az egytömbű alapállásról a gondolati módszer a probléma elméleti elemzése mellé a személyes jelenlétet is odaen­gedi. Erkölcsi és művészi értelemben is nemesveretű példája ennek a „tisz- ták”-ról és a „besározódtak”-ról mon­dottak: „Valójában azok vitték előre ezt az országot, akik részt vállaltak a közéletben, a reakció elleni küzdelem­ben, akik velünk tartottak amikor az antifasiszta harcot vívtuk, akik velünk tartottak és velünk is tévedtek 1945 után, amikor naiv hittel és tapasztó- I lattanul ugyan, de a szocializmuséi harcoltunk, és akik nemcsak tévedte■ hanem közben végrehajtották a nag) történelmi fordulatot. Mert akkor is voltak megtévesztők és voltak sokkal többen olyanok, akik a megtévesztők­kel ellentétben, valóban becsületes, emberi, szocialista hittel keresték a szocializmus megújhodásának útját. Az én szememben ezek a lószándékú tévedők ezerszer tisztábbak, mint akik valahonnan messziről „nem hibázva", de passzívan, talán még közönyösen is nézték kínlódásunkat, verejtékezé­sünket és tévedésünket. Nem taga­dom: elfogult vagyok az úgynevezett „besározódott" emberek javára, első­sorban ezeket érzem elvtársaimnak, barátaimnak, harcostársaimnak, akik lehet, még fognak tévedni, de szándé­kuk becsületességéhez, hitük embersé­géhez nem férhet kétség." (153—154 I.) A személyiségnek és a személyes­ségnek ezt a jelenlétét természe­tesen az egyén tárgyiasítja, ám a folyamat mindig valamilyen „sze­mélytelen", közérdekű probléma kap­csán megy végbe s a közösség gond­jaival való törődés természetességével vált át a személyes élmény társadalmi aktualitássá. Pl. ugyanezen a lapon, az irodalomtudományt és a kritikát helyes irányba befolyásoló módszerré. A szituáció s o hozzákapcsolódó gon­dolat olyannyira tömör és frappáns, hogy jobb, ha e sorok írója ismét hát­térben mdrad. „Nemrég itt járt egy amerikai zenetörténész, akinek fel­ajánlottam — mivel Bartók-kutató -, hogy szívesen kölcsönadnék neki egy. ritka, még Bartók idejében s instruk­ciói szerint készült lemezt a „Kék­szakállú herceg vára" előadásáról: hallgassa meg. Legnagyobb megdöb­benésemre azt felelte, hogy őt a zene nem érdekli, csak a zene kibernetikai feldolgozása. Jó lenne, ha a mi kri­tikusainkat nem hódítaná el ez a fajta külsődleges szemlélet; jó lenne, ha nem felejtenék el, hogy azért az irodalom sem csak struktúrák szöve­vénye, hanem élő, eleven igazságok, mélyről jövő, igaz mondanivalók gyűj­tőmedencéje, amelyek esztétikai él­ményként is visszahatnak az emberek­re. Nem árt, ha az irodalomtudások a műveknek ezt a hatását elemzik, s nemcsak a struktúra képleteit, s ha a művészi igazságra figyelnek, nemcsak a formára." Pintér Zoltán Pécsi színész voltam... BESSENYEI FERENC Elénk, vibráló esti fények ömlenek széjjel, versenyben a zuhogó esővel. Már negyedórája keringünk a Nagy­körúton. míg a Népszabadság szék­haza előtt végre jut egy szabad par­kolóhely. Jelenkori színjátszásunk sajá­tos alkatú, szuggesztív drámai hőse, Bessenyei Ferenc, kétszeres Kossuth díjas érdemes művész mélyet sóhajt. Egy órája még a filmgyári kamera előtt állt, nem tudták kapcsolni. Fél­órája érte hívásom o lakásán, értem jött, most itt vagyunk. Eletek óta ez első szabad estéjén, amikor nincs előadá­sa. Kutatom zengő orgánuma árnyala­tait: kesernyés önirónia, és a hivatás- tudat öröme bujkál a jól ismert, mély­zengésű színekben, amikor becsapva a Renault ajtaját, kimondja —. biztos nem először — megnyújtva a szótagot: „Raabszolgák vagyunk!...'' Sokak szerint a pénzé. A tények, az eredmények szerint azonban o hi­vatásé, a művészi feladatoké, amelyek jönnek . .. A megkezdett gondolatsort a Nem­zeti Étterem egy csöndes zugában folytatjuk. Mai programja felöl kérde­zem. — Reggel 6-tól filmgyár. Zsurzs Évá­val forgatunk egy hétrészes tv-játékot Mikszáth Fekete városa alapján. For­gatás általában este 6-ig. Este 7-től pedig, ma nem, egyébként minden­nap az Ivanov a Nemzetiben. Odaáll­ni „frissen” este 10-11-ig, Reggel 6- tól filmgygr.. , Most ez megy. Nem mindig ennyire feszített, de most ki­jött. Most aztán ki . . De hát ez más ügy. Inkább Pécsről beszéljünk. — Negyvenhét után kétszer is itt játszott. Mi vonzotta Szeged után is­mét Pécsre? — Az államosított színházak első évét töltöttem Pécsett. Küzdelmes, szép korszak volt Alakítottuk, szerveztük az újjászülető magyar szinművészetet. formálva magunkat is, meg azt hogy mit is akarunk és hová eljutni. Pécs legfontosabb színészi állomásom volt. Kulturált, értő közönsége előtt fiatal színész jobb helyet keresve sem talál­hatna. Mi is sokat köszönhetünk en­nek a közönségnek, amely elnézéssel, megértéssel figyelte küzdelmeinket, és tévedéseinket is.- Akkori szerepei?- Sok darabban játszottam. Ha­marjában: Móricz Fejedelme, a Do­hányon vett kapitány; a Cigánybáró­ban Zsupánt játszottam. Iskola is volt Pécs. Akkoriban jutott el hozzánk Sztanyiszlavszkij módszere. Próbák előtt tanulókörré alakultunk. Megvitat­tuk, megbeszéltük — különböző stílus­harcok közepette — eszközeink tiszto­gatását; alkotóműhely volt ez, ahol tanulással és elmélyült felkészüléssel dolgoztunk feladatainkon. Akik azok­ban az években Pécsről és Szegedről kikerültek, hosszú időn át a magyar színjátszás gerincét alkották.- Alakult-e ki ez idő tájt olyan ars poétikája, amelyet ma is érvényes nek tart és időtálló követelménynek?- Magyar színésznek lenni nálunk többet jelent, mint ha azt mondom: színész. Köztudott: a magyar színművészet ki­alakulása szorosan összeforrt a ma­gyar nép nemzetté válásával. Másképp nem tudom elképzelni a magyar szí­nészt, mint társadalmi lényt fs. A magunk területén ugyanolyan fontos küldetésünk van, mint bármilyen más társadalmi-politikai poszton álló sze­mélynek. A másik fontos követelmény az önképzés, nyelvünk és nemzeti ha­gyományaink ápolása. Hogy egy nép öntudata, műveltsége milyen fokon áll, ahhoz ismernie kell a múltját. Is­mernie kell: mi értékes abban és mit kell revízió alá venni, újrafogalmazni. Mi az, amit haladó hagyományaink­ból kiválasztva cselekvőén kell bele­építenünk a mába. És mi az, amivel tudnunk kell szembenézni, mert nem volt helyes ...- Még egy kérdést: Szinte meg­számlálhatatlan nagy szerep áll Bes­senyei Ferenc mögött. Köztük bizo­nyos szerepkörökben páratlan és örök­érvényű alakítások, ami kevesek része lehet csak. Ennyi után vannak-e régen áhított vágyai, még el nem játszott nagy feladatai?- Mindig van ilyen. Kegyetlen mes­terség ez... Sokáig elkerülik az em bért a feladatok. Ilyen a mostani Iva­nov is. Szép, érdekes, döbbenetes fel­adat Csehovnak ez a hőse. A volta­képpen innen is az állandó feszített, szinte időtlenül egybefolyó munka. Ho megkapom a feladatot, mert rám gon­dolt a rendező, benne vagyok a kon­cepciójában, nem becsületes azt mon­dani: nem vállalom... Egy szerepet akkor kell eljátszani, amikor van. S ez válasz arra is: „miért hajszoljatok ma­gatokat?” ... Egy színésznek is egy élete van és az nagyon rövid. S ab­ban: rabszolgák vagyunk... — És kevesebb feszültséggel, keve­sebb feladattal? — Azt nem. Az úgy nem élet, ,. Woftinger Endre ,C£7 CSALÓDÁS Enyhébben szólva, egyik hétvégi fő- műsor sem okozott zavartalan örömöt; sem különösebb művészi élvezetet, sem felszabadult szórakozást. Művészi élményt szombaton várhat­tunk, Dürrenmatt német filmjétől. A kitűnő svájci szerző azok közé a tiltott gyümölcsök közé tartozott egy ideig az ötvenes években, amiket az évtized második felében annál nagyobb izga­lommal és buzgalommal fogyasztot­tunk. Dürrenmatt drámái, elbeszélései és egyéb írásai először a Nagyvilág­ban, aztán különböző kötetekben, majd a magyar színpadokon, éppen olyan csemegének számítottak, mint Franz Kafka, Tennessee Williams vagy Beckett Sámuel művei. Az izgalom később persze csilla­pult, részben éppen azért, mert a til­tott gyümölcsöket lassan minden zöld­ségboltban árusították, s ezzel el is vesztették titokzatosságukat. Igazság­talanok lennénk azonban Dürrenmatt­tal. ha ebből a kultúrszociológiai je­lenségből arra következtetnénk, hogy műveit csak a sznob érdeklődés pum­pálta értékessé. Erről nincs szó, szer­zőnk kétségtelenül a mai német drá­mairodalom egyik legnagyobb élő alakja: Az öreg hölgy látogatása, A nagy Romulus vagy a A.fizikusok, mél­tán szerepel ma is színházaink műso­rán. Az V. Frank nem tartozik a legrep­rezentatívabb művei közé, mégsem ez okozta a csalódást. Inkább az, hogy a művet maga Dürrenmatt alkalmazta televízióra, sőt ő is rendezte, s ez fo­kozta várakozásunkat. Amikor jó írók, jó művei a televízióban bágyadttá, sápadttá, gyengévé jelentéktelenül- nek, gyakran hajlamosak vagyunk rá, hogy az átdolgozót vagy a rendezőt hibáztassuk az értékcsökkenésért. Nem egyszer ezt teszik maguk az írók is. Jelen esetben Dürrenmatt senkit sem hibáztathatott. Az adaptáció so­rán nyilván igyekezett minden értéket átmenteni a képernyőre, s a rende­zést is saját műve szellemében végez­hette. A film mégsem volt jó, helyen­ként határozottan vontatottnak, sőt unalmasnak tűnt, s még az író művei­re jellemző meglepő fordulatok, gro­teszk „csavarások” sem jöttek úgy, mint vártuk volna. tehet persze, hogy Dürrenmatt jó író, de gyenge rendező. Némely ötlet­telenségek azt a gyanút keltették, mintha túlságosan tisztelte volna saját szövegét. A másik csalódás vasárnap este érte a nézőt. A főúr a pokolban is főúr c. zenés bohózattól nem reméltünk mű­vészi elragadtatást, csupán amit o műfajtól joggal elvárhattunk: - kelle­mes szórakozást. A csalódást az okoz­ta, hogy nem tudtam kellemesen szó­rakozni, mert időnként bosszantottak, sót dühítettek a darab bárgyúságai. Az afféle szövegbéli ídétlenségek, hogy: „Legjobban szeretem a hátad karcsú vonalát Pompás, gyönyörű hót! Legtöbbször a hátad mutasd hát!" - még hagyján. Az afféle ócska szelle­meskedés, hegy: „Egy Napóleon nem fut, csak meghal. - Ilonán.” - szintén nem rendítheti meg az edzett nézőt. Sajnos azonban az egész darab me­séje, minden helyzete és minden alak­ja tömény giccs volt, még az egyéb­ként aranyos kis csecsemő is, aki azonban legalább időnként megen­gedhette magának, hogy méla un­dorral nézze, mi történik körülötte. Ha a giccset lehetne rangsorolni, akkor a darab javára szolgálna, hogy modern giccs; legalábbis mai témájú- ■ A patronok és a sztereotípiák azonban ősrégiek A „főúr”, akinek életébe vá­ratlanul betör a külföldre szakadt régi szerető és felcseperedett gyermeke — olyan régi sztereotípia, mint az a bi­zonyos „Régi nyár”. Mióta létezik a magyar diaszpóra - és sajnos régóta létezik - ez mindig hálás alapötlet Ha ezt összeházasítjuk a mai lakás- problémával, már kész is a modern­ség. Az ilyen házasságokból születik a modern giccs. Szederkényi Ervin I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents