Dunántúli Napló, 1971. február (28. évfolyam, 27-50. szám)
1971-02-28 / 50. szám
s DUNÁN TOLI NAPLÓ 197 V. február 28. Utazás a Baltikumba Vilníusz — T rakai Ojra repülök. Fentről jól kivehető, Hogy a Litván Szocialista Szovjet Köztársaságban kevés a falu: az emberek túlnyomó többsége tanyákon ét. A másik dolog, ami feltűnik: rendkívül sok a tó. Vilniusz, a festői szépségű város a Nerisz és a Vilnelé folyók találkozásánál épült a Neris völgyének a teraszaira. A folyó két része osztja a várost Vilniusz geometriai középpontjában emelkedik a Várhegy, a Gedimi- nas tornyával, tetején piros, fehér, zöld, a mieinktől eltérő sávbeosztású litván lobogóval. A Várhegyre, illetve a bástyára nem vezet fel sem sikló, sem felvonó, mindenki kénytelen megmászni a közel Gellért-hegynyi magasságot, hogy azután a XVI. századi erődítmény bástyájáról fáradozásaiért cserébe, csodálatos körképet kapjon ajándékba. A Várhegyről az út a város hatalmas főterébe, a Gedimino térbe tor kollik. Azon a helyen, ahol a litvánok a kereszténység felvétele előtt pogány istenüknek, Perkunasnak áldoztak, ma klasszicista stílusú monumentális épület emelkedik. Rendeltetését tekintve képtár, eredetileg gótikus templom. Különálló, hatalmas tornyának alsó szintjein található lőrésekből arra következtethetünk, hogy valamikor erődítmény-bástya volt. Bizonyára ennek tetejére emelték a harangtornyot. Az óváros, utcáin sétálva egy emléktáblán Adam Miczkiewicz nevét fedezem fel. Az emléktábla szerint valaha itt lakott a nagy lengyel költő. Kissé tovább egy egyszerűbb épületen, majd visszafelé is belebotlottam egy-egy hasonló táblával megjelölt házba. Később megtudtam, hogy Miczkiewicz a vilniuszi egyetemen tanult. Arra gondoltam, hogy a költő szegény ember lehetett. Egy városnegyeden belül csak a szegények változtatják ennyit a lakóhelyüket. Szombat lévén belülről sajnos nem láthattam az egyetemet, csupán rendkívül hangulatos reneszánsz épületeit, kedves udvarait tekinthettem meg. Az ősi egyetem hét fakultásán tízszer hallgató tanul. Az oktatás litván nyelvű. A XVI. században alapított yil- niuszi egyetemnek magyar vonatkozása is van; alapítója erdélyi fejedelmünk, Báthory István lengyel király volt. A régi város talán legszebb ékköve a XVI. században épült Anna-temp- lom. Az épület légiesen finom, kecsesen magasba szökő tornyai, a templom díszítései lenyűgözőek. A templomhoz egyébként sok történet fűződik, azt is mondják, hogy amikor Napoleon Vilniuszban járt, annyira megtetszett neki, hogy szívesen magával vitte volna Párizsba. Közvetlenül az Anna templom mögött egy másik templom is épült. Építőmestere váltig hangoztatta, hogy az ő temploma mellett eltörpül majd az Anna templom szépsége. Amikor a templom elkészült, — szól a történet — összehasonlította a két épületet, aztán felment a templom tornyába és levetette magát. A Péter Pál templomhoz hasonlóan érdekes nem sok lehet a világon. Szobrai és freskói a vallási témák mellett történelmi és néprajzi vonatkozású eseményeket, tárgyakat ábrázolnak: csupán emberalakokat ábráVilniusz főtere a képtár klasszicista épületével és a különálló harangtoronrryal zoló szobrainak es domborműveinek száma megközelíti a kétezret. S közülük nincs kettő, amely azonos volna. Már a Gediminas tornyából jól látható, hogy Vilniuszt félkörívben modern lakónegyedek övezik. A repülőgépből, vagy a Várhegyről mindenekelőtt rendkívül ízléses és praktikus elhelyezésüket figyelhetjük meg. Közelről viszont megcsodálhatjuk, hogy ezek az épületek, épületcsoportok milyen gondosan és nagyszerűen illeszkednek a természetes környezetbe. Vilniusztól autóval félórára van Trakai, Litvánia hajdani fővárosa. A festői tó közepén sziget, rajta fejedelmi kastély. A tó engem valahogy Martonvásárra, közelebbről a Brunswick kastély parkjának kis szigetecskéjére emlékeztetett. Ott ugyan nincs középkori várkastély, mint Trakaiban, nem is a fahidak hasonlósága vezetett erre, inkább a hangulat, amit a tó és a sziget áraszt, emlékeztet Martonvásárra. A vár maga viszonylag jó állapotban maradt és kitűnően restaurálták. A bástyákról viszont Shakespeare Hamletjének történelmi színhelye, Helsingör jutott eszembe. A látogatás a késő délutánba hajlott, s a hirtelen alkonyban, a párás, ködös levegőben szinte vártam: az egyik bástya mögül megszólal Hamlet szelleme. Csak később értesültem, hogy gondolattársításom másban is megfogant: a nemrég forgatott szovjet Hamlet film a Trakai várban készült. * A Szovjetunió északi csücskében, a Balti tenger mentén lévő észt, lett és litván köztársaságnak együttes területe alig kétszerese Magyarországénak. összlakosságuk fele a mienknek. Mindenekelőtt sajátos kultúrájuk, egyéni varázsuk az, amely megragadja az embert. Az észtek rokonaink, s nyilván ezért állnak közel hozzánk, magyarokhoz. Lettország magas technikai kultúrájával, ügyeskezű munkásaival, nagyszerű termékeivel a Baltikum műhelye. Litvánia nemcsak természeti szépségével, s fővárosában középkori építészeti remekeivel hívja fel magára a figyelmet, hanem azzal is, hogy a tejtermelésben Dánia után a második Európában, s az egy főre eső mező- gazdasági termelésben első a Szovjetunióban. A Baltikum népei sok történelmi hányatottságuk utón, megőrizvén s továbbfejlesztvén nemzeti hagyományaikat, az elmúlt negyedszázadban meggyorsították felemelkedésüket, és biztosították kommunista jövőjüket, a Szovjetunió soknemzetiségű népeinek nagy családjában. Boros Béla Holdkocsi és Zsiguli Igen, a holdjáró automata és a földi gépkocsi: a Lunohod—1 és a nemrég hozónkban is nagy érdeklődéssel fogadott Zsiguli jelképes összefoglalónak is beillik, ha a kilencedik szovjet ötéves terv irányelveinek szám- és adattengerében a lényeg világítótornyának fényét követjük. Hogyan lehet o holnap tennivalóit felvázoló tervet a már járó égi és földi kocsikkal magyarázni? Az ellentmondás csak látszólagos, amint ez az alábbiakból kitűnik. Az első nyugati kommentátorok szenzációként jelezték, hogy az új ötéves tervvel a Szovjetunió „arccal a fogyasztó felé fordul”. Ennek kétségtelen alapja az, hogy a tervidőszakban gyorsabb ütemben fejlesztik o fogyasztási cikkek gyártását, mint a nehézipart Ez természetesen óriási jelentőségű a szovjet emberek életszínvonalának további emelése szempontjából — de hiba lenne azt hinni, amit pedig az „arccal a fogyasztó felé" óhatatlanul sucjall, mintha az emberi oldal eddig hattérbe szorult volna. Fölösleges talán külön emlékeztetni ró, hogy a forradalomnak, az új társadalom építési programjának eleve az volt a célja és értelme, hogy az egykori cári Oroszország, a mai Szovjetunió lakóinak életét — éppen az igazságos, kizsákmányolás-mentes társadalmi berendezkedés alapján — szebbé és jobbá tegye. Ehhez azonban egy kontinens nagyságú országot ki kellett emelni öröklött elmaradottságából: az agyaglábú óriást — acéllábakra kellett állítani, ipart, korszerű mezőgazdaságot kellett teremteni. Mégpedig hihetetlenül nehéz körülmények között, előbb a világimperializmus intervenciójával, majd a hitlerista pusztítással szembeszóllva, s a kétszeri újjáépítés időszakában is vállalva a nemzetközi helyzet által megkövetelt katonai felkészülés nyilvánvalóan szükséges terheit. Kell-e mondani, hogy mindez nem öncél volt, hanem éppenséggel a célhoz, az emberi élet igazi kiteljesítéséhez vezető út első lépcsőfoka, megalapozása. Most, hogy az alap megépült, sor kerülhet az életszínvonal nagyobb léptékű emelésére. Amikor azonban az alapról beszélünk, nemcsak arra gondolunk, hogy a Szovjetunió ipari potenciáljának kiépítése lehetővé tette a könnyűipar fejlesztését, és a mező- gazdaság felfuttatását is (amihez gépek, és vegyi anyagok kellenek), hanem arról is beszélünk, hogy az eddigi ötéves terveknek elvitathatatlan részük van az életszínvonal megalapozásában. Itt utalnánk vissza először a jelképül választott kocsi-párra: a Holdjáróra és a Zsigulira. Nem mintha — az automobilizmus fejlődése ellenére — a gépkocsi lenne az életszínvonal mércéje: annál alapvetőbb szükségleteké az elsőség. Arra azonban igen alkalmas ez a jelkép-pór, hogy a Lunohod-dal a szovjet technika és ipari potenciál általános fejlettségét, közkeletű szóval, világszínvonalú teljesítőképességét. a Zsigulival pedig o szovjet politikai és gazdasági vezetés földi dolgok iránti fogékony érdeklődését példázza. Ez természetesen nem véletlen: az SZKP programja kimondja, hogy a Szovjetunióban mindennek az ember nevében és az ember javára kell történnie. Az „arccal a fogyasztó felé” ennyiben tehát éppenséggel nem fordulat, hanem egy következetes irányzat következetes és folyamatos végrehajtása. S a XXIV. szovjet pártkongresszus elé terjesztett ötéves terv- javaslat ebben a vonatkozásban is az előzményekre, különösen a XXIII. kongresszuson jóváhagyott nyolcadik ötéves terv eredményeire épül. Talán mindennél világosabbá teszi ezt a „staféta”-je!leget, hogy az utóbbi tíz esztendőben több mint százmillió szovjet ember költözhetett új otthonba, s a most kezdődő új ötéves időszakban — a terv irányelveinek megfelelően — több új lakás épül, mint az előzőben. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a Szovjetunióban fokozatosan teljesen felújítják a lakásalapot. Az ember — ahogy mondani szokás — a „piacról él”, ezért - bár nem szeretnék számokkal túlterhelni az olvasót — hadd említsük meg, hogy az előző ötéves tervben az egy lakosra jutó reáljövedelem kereken egyhar- madával emelkedett, miközben bevezették az ötnapos munkahetet és a mezőgazdasági szövetkezetekben is a munkabér jellegű biztosított jövedelmet, tovább közeledett egymáshoz a falusi és a városi lakosság életszínvonala, Most az új ötéves terv a reál- jövedelmek ugyanolyan arányú növekedését írja elő, mint az előző, s a A hidrogénbomba szakértőjének „vallomása" Dr. Edward Teller, akit a fiatai új baloldali tudósok „dr. Strangelove”- nak neveznek, nyíltan beismerte gyötrődését az atombomba bedobásában játszott szerepe miatt és kijelentette, „sajnos" engedte, hogy J. Robert Oppenheimer rávegye őt arra, hogy ne terjesszen be tiltakozó petíciót az atombomba alkalmazása ellen. A híres fizikusnak az arca - aki később dönő tanú volt dr. Oppenheimer ellen az 1950-es évek folyamán az állambiztonsági szervek kihallgatásain — feszült és mogorva volt, amint előadta a mondanivalóját. Hallgatóságát rendkívül meglepte, amit másképp nem lehet jellemezni, mint egy fizikus bűnvallomása, aki eddig mindig harciason védte a teljes szerepét az atombomba és hidrogénbomba gyártásában. Lényegében azt hallották az időnként „hidrogénbomba atyjának” nevezett fizikustól, hogy sokak által a béke bajnokának tekintett dr, Oppenheimer valójában az atombombára uszított 1945-ben. Az esemény a Tudományos Haladásért Küzdő Amerikai Társaság évi ülésén zajlott le. Egy tudósokból álló bizottság tárgyalta a tudományban „a nemzedékek közötti szakadék" kérdését. Egy fiatal tiltakozókból álló csoport felkészült rá, hogy átadja neki az évenként adományozott „dr. Strange- love kitüntetést" „a háború ügyében kifejtett szolgálatainak” elismeréséül. Dr. Teller annakidején dr. Oppenheimer vezetése alatt dolgozott a Los Alamos laboratóriumban. Az ellenzéki csoporthoz tartozók főleg Tudósok és Mérnökök a Társadalmi és Politikai Akcióért tagjai voltak, akiknek jelszavuk: „Tudomány a népért!". Dr. Teller, aki gyakran válik céltáblául hasonló esetekben, testőrök társaságában érkezett. Az ellenzékiek gengsztereknek csúfolták ezeket és követelték, hogy azonnal távozzanak. Margaret Mead, a híres antropológus, a gyűlés elnöke a következőket válaszolta: „Ha testőrök kísérték ide, akkor valószínűleg szükségessé tették számára ezt.” Az időnkénti közbeiktatásokat kivéve, a tiltakozók lehiggadtak. Ketten azonban dr. Teller nyilatkozata alatt a pódium szélén állva táblát tartottak ezzel a szöveggel: „A HÁBORÚS BŰNÖS - RÖVID SZÍNMŰ EDWARD TELLERTÖL" Dr. Teller, akinek a hangja időnként remegett, először nem volt hajlandó beszélni, amíg a tiltakozók nem adják meg neki a jogot, hogy kifejezzék a sajátjukét. Még mindig bántotta az a támadás, amely egy másik felszólaló, Robert Lewontin, a chicagói egyetem egyik biológusa részéről érte, aki „a hatalom talpnyalómezőgazdasóg és a könnyűipar intenzív fejlesztésével azt is biztosítja, hogy ezt a megnövekedett és tovább gyarapodó jövedelmet az emberek minél szélesebb választékú és korszerűbb cikkekre költhessék el. Ugyanakkor nemcsak a „borítékba” kerül több, hanem a „borítékon kívülre", az úgynevezett társadalmi fogyasztási alapokba is: abba a nagy közös kasz- szába, amelyből a felemelt nyugdíjakat és ösztöndíjakat, az egészségügy, az anya- és csecsemővédelem, a népoktatás fejlesztésének költségeit fedezik. Ez a „több” — az új ötéves tervben 40 százalékos emelkedést jelent! Holdkocsi és Zsiguli: igen, a kettő eddig is, ezután is együtt jár. Abban az értelemben is, hogy az ötéves terv irányelvei azt is feladatul tűzik ki, hogy a népgazdaságban hasznosítani, tehát a mindennapok gyakorlati szükségleteiben szintén alkalmazni kell az űrkutatás eredményeit. Végül pedig a modernség, a minőség és hatékonyság jelképeként is tegyünk említést a Lunohodról és a Zsiguliról. Az életszínvonal emelése ugyanis elválaszthatatlan a termelékenységtől — amelynek fokozását az új szovjet ötéves terv szintén célul tűzi ki, — a jobb, ésszerűbb, gazdaságo sabb munkától. Elfogyasztani csak azt lehet, amit megtermelnek. Az új szovjet ötéves terv irányelvei ezért egyszerre fordulnak arccal a fogyasztó felé és egyszemélyben a termelő felé. Jelképekben beszélve: a Holdjáró sem megy föl a Holdra magától, és a Zsigulit is meg kell építeni előbb - s csak aztán lehet a volánja mellé ülni. c T. jónak” csúfolta az atombomba gyártásában való közreműködéséért. ÍRT ELMET LENSEG Dr. Teller kijelentette, hogy - hasonlóan ahhoz, amikor a múltban a nácik támadásának volt kitéve — „most meggondolatlan személyek támadják őt, akik nem tudják, hogy miről beszélnek és akiknek a tevékenysége megnyitja az utat az erőszak és az értelmetlenség előtt.” Ezután egy olyan vallomást tett, amelyet sokan, akik már régóta ismerik őt, még sohasem hallottak tőle. Az atombomba gyártása 1945 közepén fejeződött be. Ekkor felmerült a kérdés, vajon bevessék-e a japánok ellen, vagypedig bemutassák a japánoknak óriási robbanóerejét. „Barátom a néhai dr. Leo Szilárd, az egyik magyar fizikus honfitársam, levelet írt nekem - mondotta dr. Teller. - Azt írta: írd alá a petíciót az atombomba hatóerejének demonstrálására, s bevezetésének mellőzésére. Teljes mértékben egyet értettem ezzel, de sajnos azt tettem, amiről úgy gondoltam, hogy elvárják tőlem, hogy megtegyem” — ezt ő kötelességének nevezte. POLITIKAI DÖNTÉS „Elvittem a dokumentumot a laboratórium igazgatójához, dr. Oppen- heimerhez, aki azt mondta nekem: Szilárd tudósként élvezett befolyását arra használja fel, hogy befolyásoljon egy politikai döntést. Ez helytelen. ön írja alá ezt a petíciót, és ne köröztesse. Elkövettem őzt a nagy hibát, hogy úgy éreztem, felmentették felelősségem alól.” De ekkor dr. Teller azt állította, hogy valami történt a tudta nélkül. „Oppenheimer annak a bizottságnak a tagja volt”, amely javasolta Harry S. Truman elnöknek, hogy adjon parancsot a bomba (az akkoriban két létező bomba közül az egyik) bevetésére a háborúban. Dr. Oppenheimer nemcsak a bizottság tagja volt, hanem döntő befolyást gyakorolt annak érdekében, hogy elvessék a bomba hatásának demonstrálására irányuló javaslatot, mielőtt bevetnék azt. És elmulasztották a történelemnek ezt a legnagyobb lehetőségét”. Egyes történészek szerint Truman és a hadügyminisztere, Henry L. Stimson játszott döntő szerepet az atombomba bevezetésének elhatározásában. Dr. Teller fejtegetéseinek fő csattanója — annak ellenére, hogy ezt ő nagy „tévedésének" nevezte — az volt, amikor kijelentette, hogy ő csak az egyetlen munkát végezte, az atombomba építését, egy olyan országban, ahol a politikai vezetőknek kell a politikai döntéseket meghozniuk. TUDOMÁNYOS TITOKTARTÁS Hangoztatta, hogy egy tudós sohasem tudja előre megmondani, vajon a munkáját a jó vagy rossz szolgálatába fogják alkalmazni. A bizottság társtagjához, dr. Szentgyörgyi Albert- hez fordult, a C-vitamin felfedezőjéhez, aki kijelentette, hogy a békés célú felfedezését a németek a második világháborúban arra használták fel, hogy lehetővé tegyék a tengeralattjárók személyzetének a huzamosabb tartózkodást a tengereken. Dr. Teller hangsúlyozta, hogy minden tudományos titoktartást, még a rakétákkal és a hidrogénbombával kapcsolatos titoktartást is teljes mértékben meg kellene szüntetni, hogy a nyilvánosság megtudja „valójában miről is van szó”, s így segítséget nyújtson a politikai döntéshozatalban. Arra a következtetésre jutott, hogy a tudós csak mint polgár tud szót emelni a politikai ügyekben, de nem utasíthatja vissza „bizonyos feladatok végrehajtását", s nem is „szabotálhatja” azokat. A fiatal tiltakozók jóformán semmi eredményt sem értek el. A bizottság egy másik társtagja, dr. Richard No- vick, New York-i pszichiáter, a gyűlés végén a tiltakozók nevében átnyújtotta dr. Tehernek az évi „dr. Strangelove érdemérmet”. De dr. Teller nem volt hajlandó elfogadni azt. (Washington Post)
