Dunántúli Napló, 1971. február (28. évfolyam, 27-50. szám)
1971-02-14 / 38. szám
o DUNANTÜLI NAPLÓ 1971. február 14. oki emberaéí/ió! Gyakran mondjuk, halljuk, hogy megsegítettek, de bár ne segítettek volna, hogy megcsináltak, elintéztek valamit, de nincs benne köszönet. Ilyenkor rendszerint nem magáról az eseményről, annak lényegéről, hanem az azt kisérő lelenségről, hibás közlési módról, bántó magatartásról van szó. Amikor például az igazgató azt mondja:- Meleg szeretettel köszöntöm vállalatunk hű, érdemekben megőszült dolgozóját, ö-ö-ö ... hogyishívják elvtársat. Jelentéktelen dolgok ezek -, mondják sokan. De, vajon, igaz ez? Valóban azok lennének? Megengedhetjük magunknak, hogy ilyen „jelentéktelen dolgok" miatt a nemes szándék megalázó tetté silányodjék? Válhat-e a bírálat, ha mégoly jogos is, becsületsértövé? Ezen töröm a fejem, miközben sétálok a téli napsütésben, s tolom a gyerekkocsit. Az utcai átkelőhely közelében megállók. A túlsó oldalon középkorú ember figyeli a forgalmat, arcát mereven lelteié emeli, fehér botjával a járdaszegélyt tapintja. így tart kapcsolatot a külső világgal. Az emberekkel, úgy látszik, nehezebben, mert tizen, húszán is elmennek mellette, anélkül, hogy megszólítanák, megkérdeznék, mire vár? Elgondolkozom. Miért van az, hogy maholnap köny- nyebben eljut az ember a holdba, mint embertársához? A Mecsek expresszen az a harminc év körüli, boxoló forma, bicegő férfi, aki tőlem szó nélkül elfogadta az ülőhelyet, miért káromkodott, amikor nem sokkal később a beteg anyját féltő fiúcska kérte őt, hogy húzza lel az ablakot? Miért utasított el ridegen a fűszerbolt pénztárosnője ma reggel - mert most kivételesen volt váltópénze -, amikor felajánlottam neki húsz forintnyi aprómat? Dehát valóban eltűnt volna életünkből az emberség? A napokban megfigyeltem egy hosszúhajú fiút, aki leugorva az autóbuszról, visszafordult, és a kezét nyújtotta a mögötte leszálló idős asszonynak. Amikor az autóbusz is, a fiú is elrobogott, a néni töprengve megállt. Néztem, hogyan próbálja elhelyezni tudatában a friss élményt; láttam az arcára kiült igyekezetei, s mikor újra elindult, tétova lépteiben az éledő bizakodást. Soha nem lelejtem el azt az olasz gépkocsivezetőt sem, aki azzal kedveskedett csoportunknak, hogy piros paprikát függesztett a fülkéjébe, s lelkesen mutogatta, magyarázta: ungherézel Lehet, hogy nem volt az; sót, bizonyos, hogy nem; mégis örültünk: mi is, 6 is. Mibe került volna a pénztárosnőnek ma reggel, ha szándékomat méltányolva azt mondja: köszönömI Esetleg mosolyog is hozzá Vagy az igazgatónak, ha a jutalommal járó kézfogáshoz, a megbecsülés bizonyságául a nevét is megjegyezte volna az érdemekben megőszült dolgozónak? Igaz lenne, hogy ma már korszerűtlen figura az emberséges ember? hogy idejétmúlt kategória az érdek nélküli figyelmesség, az emberbaróti szeretet, a törődés? hogy csak gépiesen érdemes dolgozni? hogy a jól végzett munka öröme frázis? Igaz lenne, hogy a törtetés a korszerű magatartás? Nem hiszem! Nézem a vakot odaát. Egy kisfiú megfogja a kezét, átvezeti. A vak megsimogatja a fiúcska letét és elindul. Még most ts hallóm botjának koppanásait, amint a lárdaszegélyt tapogatva keresi a helyes irányt, és az emberséget. ARATÓ KAROLY: Városok fölött Hold süt - az ólomkatona kilép ajtóm lelakatolja aztán hátraarcot csinál és beáll társai közé a sorba A csönd tenyerembe hajtja fejét így maradunk ketten bezárva érezzük ahogy szívemből kihajt virágzik a félelem bogáncsa A veriték lassan kiver csipi nyelvem az ecet és a só s úgy alszom el hártyái közt az éjnek mint tengerfenéken a hajó Almomban vadászgépek vesznek üldözőbe ráröpülnek sötéten mosolyomra mig városok fölött nyargalok át táltossá vált székemen lovagolva ZAGONY RUDOLF: Egymásban A dal melyet még el sem énekeltem már tegnap megbújt lecsüngő hajad indái között mielőtt felém indultál már szemed mögé rejtőzve vártam közelgő arcomat mikor megláttalak megrezdültél bennem és súlytalan karod kitárva felismerted önmagad. Thiery Árpád: ÁLMODOZÓK A vendéglőt a harmadosztályú vendégek gyakran összerondították. A városban elég nehéz volt ide munkaerőt találni, s akiket mégis idehelyeztek, egy idő után többnyire felmondtak. Az új pincérnek három gyermeke, no meg egy elhízott felesége volt. A gyerekek még iskolába jártak. így hát a pincér elhatározta, hogy ki fogja bírni a vendéglőben. Nem tudta egész pontosan, hogy mit kell majd kibírnia, de hát inas korában egy főpincér megtanította: a vendéglátó- iparban az élet kulcsa az alkalmazkodás. Ez a bölcsesség jelentette a pincér fegyverzetét. A nap veszekedéssel kezdődött otthon. Valami számlát kellett volna kifizetni, de nem volt pénzük: — csak délután kapok fizetést, nem érted? — hajtogatta a feleségének, aztán elrohant hazulról. Nem köszönt, nem reggelizett, nem borotválkozott. Az üzletvezető egész délelőtt morgott a pincér hanyag külseje miatt. Egy ilyen lepra helyen teljesen mindegy, hogy borotváltkozlk-e az ember, vagy sem, gondolta a pincér egykedvűen, majd a karjára terítette a kockás szalvétát. Most se volt türelmesebb, mint máskor, és több lelkesedés se fűtötte. Megállt Frank előtt. Frank a fűtőtest közelében helyezkedett el. Reggel óta csatangolt. Fáradtnak, megviseltnek látszott, mint mindig, ha gondjaival küszködött.- Konyak van? — kérdezte.- Van.- Egy pohárral - rendelt Frank, majd barátságosan hozzátette: - Magánok is egyet.- Én nem ihatok. — A pincér néhány kendő-legyintéssel leseperte az asztalt. Fáradt kis felhők lebegtek a szemében. Majd ott, hátul megiszom - mondta. A csaposnak leadta a blokkot a két konyakról. Frank konyakját egy tálcára tette, majd rövid habozás utón o sajátját is. azután kiment a hátsó folyosóra, a függöny mögé. Ahogy ilyenkor szokta. Lehet, hogy valamiért bizalmaskodni akar velem ez az alak, talán egy kis nő kellene neki, gondolta ivás közben. Aztán kivitte Frank konyakját, letette az asztalra. Frank egyetlen mozdulattal lehajtotta az italt.- Ronda idő van — mondta. — Ronda. — Tudnék egy ragyogó helyet a rtta- ga számára. A pincér szeme egy pillanatra megrebbent, mintha belefújtak volna. — Tényleg? És ott hallgatnám a legyek zümmögését? — Ott nincsenek legyek. — Ez valami munkahely talán? — Túlzás - ingatta Frank a fejét. A pincér alacsony, nagyorrú ember volt. Ravaszul körülnézett, de az is lehet, hogy segélytkérően. Nehéz volt ezt megállapítani, mindenesetre idegesnek látszott. Odament a csaposhoz, mintha valami dolga lett volna ott, azután az üvegezőket bámulta, akik a bejáratnál dolgoztak, mert egy részeg alak tegnap bevágta az ajtót. Kétszáz forint egy ilyen nagy üveg, gondolta a pincér. A söntéspulthoz támaszkodott. Alacsonyan, eltűnődve, különösen erős, csontos orrával úgy nézett ki, mint egy mezei madár. Később Visszament Frankhoz. — Még egy konyakot? - kérdezte. — Hozzon. Magának is egyet. — Majd ott hátul - mondta a pincér. Maghajolt és elment. Frank miután ismét egyetlen mozdulattal hajtotta le a konyakot, elnevette magát. — Spanyolországra gondoltam az előbb. A pincér összerezzent. Csak azt tudnám, hogy mit akar tőlem ez az alak, gondolta. Bizalmatlanul nézett Frankra. — Miért éppen Spanyolországrg? t Szép lehet ott a tenger, Az éghajlat óceáni. Mérsékelt nyári és téli hőmérséklet van. A pincér hallgatott. A lelke mélyén szerette volna otthagyni Frankot a hőmérséklettel, meg Spanyolországgal. Megbánta mór, hogy elfogadta a konyakot. Nagy kutyaszemei bizonytalanul pislogtak. — És rfii volna ott az én szerekém? — kérdezte. Az arca ősszetöredezett vonalakból állt. t Amit szeretne. — Mit kell és mit szeretrték? - bigy- gyesztette el a pincér a sióját. Ab tál függ, hogy ihilyen főnöke van az embernek. — Mondjuk, egy óriási főnöke volna. — Milyen óriási? — Amilyent el tud magának képzelni.- Ó ... - mosolyodott el a pincér. — Gondolom, volna ott egy Vendéglő. Esetleg egy aréna közelében, mert Spanyolország ugye, tele van bikaviadalokkal. Olvastad* erről. Egy vendéglővel jól lehetne ott keresni. S a pincér akkor számolgatni kezdett. Fejében egymásután kis kapuk nyíltak ki, azután gyorsan« meglepődve be is csukódtak. A számok egy ideig játszadoztak egymással. Először csak ki$ számok voltak, azután nagyobbak, majd egészen nagy számokká változtak, é$ akkor a pincér belezavarodott a boldogtalan küzdelembe.- Mit csinálna, ha sok pénze volna? - nézett Frank a pincérre.- Van egy számlám otthon, először is azt fizetném ki.- És ha ott, Spahyolországban, a vendéglő helyén, az óceán partján volnp egy fehér színű villa is? Nagy, széles terasszal a tengerre? Lent a házi öbölben egy kis hajó. Ki lehetne vele menni a vízre. Jó szelek fújnának, miegymás... — Nem mondom, jó fantáziája van. - Szép, selyem nyugágyak. Homok. Pénz. Meleg, sós levegő, meg napfény, hogy belebolondul az ember bőre. Éjjel, nappal fények. Fehérek, sárgák, lilák, mindenféle színek. Rengeteg napfény. Ott sohasincs ilyen rohadt, mínusz tízfokos hideg. Csak a tenger van, meg a hajók. Mit mondjak még?- Meg a nők, mi? — Amilyent akar! — Csak a Bardot-t ne említse! — Miért? A pincér úgy viselkedett, mintha elszólta volna magát. Mi több: most együgyűnek látszott. — Hülyeség az egész - mondta. — Nem tudnék mit kezdeni a bikaviadalokkal. Ugyanis nagy állatbarát vagyok. Meg nagyon sós ott a levegő. Maga mondta. Frank az üres pohárral játszott. Megforgatta a kezében. — Nem jutott még eszébe, hogy el kellene innen menni? — Az üzletből? — Úgy általában gondoltam. Mondjuk: világgá. A pincér furcsán nézett Fronkra, majd zavartan felnevetett. — Ez nem a világ? Ahol most vagyok? F rank a tengerre gondolt hirtelen elszomorodva, meg arra a bizonyos fehér villára. Úgy ült be a vendéglőbe, mintha baj nélkül jutott volna el valahová, amiben nem nagyon reménykedett. A bácsi talán hegymászó? — kérdezték tőle a vendéglő előtt a srácok, amikor cigarettát adott nekik. Prédikátor vagyok, fiaim — válaszolta. A fiúk röhögtek és azt mondták: - Nem olyan a kalapja ... A köd lásson kezdett behúzódni a házak közé. Szemben a vendéglővel egy fémtestű szobor állt: széles, hegesztett vállakkal, kis majomfejjel, bányászalak valami gránitkockán. Máshová is állíthatták volna, mindig ezt ekll néznem, gondolta a pincér. S akkor a szobor mögött fényes fehér távolságban megjelent a felesége. Cammogva, elégedetten jött, mint egy kofa a jó piac után. A pincér csak nézte, nézte, ahogy közeledik: Istenem, biztosan a fizetésért jön, gondolta és elszomorodott, hogy öreg, kövér felesége van. Talán hatvan éves is elmúlt már, csak eddig valahogy félrevezetett, és azt képzeltem magamban," hogy még csak negyven, gondolta elcsüggedve.- Egyszer elutaztam, kérem •» mondta Franknak, s közben furcsád fel-felnevetett, mintha levegő után kapkodott volna. — Mentem vagy negyven kilométert, azután leszállítottak a vonatról. Árvíz volt. Nem lehetett tovább menni. Mit csinálhattam? Frank a pincérre nézett: Nocsak, bajusza is van, gondolta kissé meglepődve. mintha most vette volna először szemügyre. — Hozzon még egy konyakot. Persze magának is. Biztos, hogy be akar rúgatni ez az alak, gondolta a pincér hatul az ösz- szekóto folyosón, amikor a harmadik Konyakot is felhajtotta. Spanyolország, morogta, van ennek magához vaió esze, de a következő kört Hongkongban majd en fizetem. - Ettől a gondolattól jobb kedve támadt. Frank intett a pincérnek. Egymásra néztek. Különös, befejezetlen tekintet volt ez. Nem szemrehányó, inkább váratlan, mint amikor valami átsuhan az ember arcán. Frank fölvette a kabátját, fizetett és egy üres biccentéssel elment. A pincér sokáig nézett utána. Valami egy pillanatra titokzatosan megmozdult a lelkében: Tulajdonképpen maradhatott volna még, igazság szerint a következő kör az enyém lett volna, tűnődött. Azután a feleségére nézett, csak nézte, nézte. Az asszony ott állt a fémszobor mellett, és furcsa, de úgy látszott, mintha odahegesztették volna.
