Dunántúli Napló, 1971. január (28. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-01 / 1. szám
8 DUNÁNTÚLI NAPLÓ 1971 január 1 A régi Pécs képei Egy hobby születésének indítékait kerestük Németh Jánossal, a Mecseki Ércbányászati Vállalat osztályvezetőjével, s közben százszámra forgattuk az alig egy évtized alatt készült fényképeket, amelyek a közelmúlt Pécsének elmosódj vonásait villantották fel. A régi házak, ahol emberek születtek, éltek és haltak meg, boldogok voltak és boldogtalanok, szerettek és gyűlöltek, ahol minden szöglet melengető emlékeket ébresztett, eltűntek. Csak ezek a kis levelezőlapok maradtak belőlük, helyükön pedig egy modem város képe bontakozik. — 1957 nyarán kerültem Pécsre — idézi a hobby kezdeteit — Emlékszem egyik első tettyei sétánkra. Kislányom elkódorgott, majd lélekszakadva rohant vissza: „Apu, ezekben a házakban laknak!” — „Miért ne laknának?” — „Azt hittem, istállók.” — „Mutasd, melyik?” — „Ez itt mind!” Én pedig lefényképeztem ezeket az ódon tettyei házakat. A másik indíték, ami a tudatosságot vezette be, 1958. május 1-i keltezésű. A Megyeri út sarkánál gyülekeztünk a A modern városközpont előfutárai A Dózsa Az Aranyfácán helyén négyemeletes panelház áll már a képek — önkéntelenül mondjuk ki: hát ez ugyan mit keres még itt? — De sokszor csákány alá került olyan ház is, aminél rosszabbak még évtizedekig állni fognak. A rendezés szükségképpen jókat is elpusztított, a józan ész ezen meg is botránkozott egy pillanatig, de aztán ... Sokszor nem lehetett megindultság nélkül nézni, ahogyan megsiratták egykori tulajdonosaik a bontásra ítélt házakat. Hányán kértek, hogy adjak majd képet... Kilencven-száz tekercs film, háromezernél több kép őrzi a város múltját. Nem a látványos, történelemmé vált múltat, hanem a múlt hétköznapjait, a rozoga házakat és a hivalkodókat, amelyek sokszor többnek akartak látvételek készültek, csináltunk a fiammal feljegyzéseket a helyszínen. Ezeket és a képeket együtt fel kell dolgozni, mert enélkül könnyen értéktelenné válhat az egész munka. Inkább így mondanám: hatalmas munka, hiszen a vállalkozás egyedülálló. Ugyan kinek jutott eszébe valaha is, hogy lassan — vagy inkább nagyon is gyorsan? — lebontásra kerülő városrészeket ilyen mérnöki pontossággal örökítsen meg az utókor számára. E gyűjtemény alapján irigylésre- méltóan könnyű helyzetben lesznek majd azok az eljövendő kutatók, akik évtizedek múltán meg akarják rajzolni azt a Pécset, amilyen ez a város századunk később az anyag javából egy kiállítást hozzak össze. Persze ez úgy volna érdekes, ha a régi és az új Pécset egymás mellé tehetném: ez volt — ez van! És a jövő? Pillanatnyilag azokat a házakat fényképezi, amelyek a Szigeti városrész második ütemében kerülnek lebontásra. És azután? — Ma már egész munkakört betöltő mesterség lehetne, amit alkalmazotti emberként egyszálmagam hob- byból elkezdtem. Félek, hogy több irányú teendőim mellett a hobby húzza majd a rövidebbet, s ha ebben nem akad egy társ, egy hobby- társ, az egész veszélybe kerülhet. Hársfai István 60-as, 70-es éveiben volt. Már csak ezért is figyelemre méltó ez az egyedül végzett munka, amiről Németh János így vall: — Nem művészi fotókat csináltam, ezt a mértéket nem is üthetik meg. Várostörténeti képet szerettem volna adni — egyelőre magamnak, később talán a köznek. Nem akarok valami nagy jelentőséget tulajdonítani a dolognak, de azért van egy vágyam — nem is tudom, annak nevezhetem-e —, hogy 75-ben vagy talán azt fogják hinni, hogy ez a város mindig ilyen csodálatosan modern volt. Mert ugyan mi is marad meg számukra a régi Pécsből a belvárosi műemlékházakon kívül? S ahogy kezdtek eltünedezni a régi Pécs házai, úgy vált egyre inkább szenvedélyemmé e régi arcnak a megörökítése. Utóbb bizonyára sokan elnézően mosolyogták különc kedvtelését, amikor látták a halálraítélt házak körül mászkálni fényképezőgépével, keresve a legjobb nézőpontot, ahonnan az épületek a legtöbbet mutathatják még utoljára. Derűvel említi egyik „kalandját”, melynek színhelye a Szabadság út és a Szalai András utca mai keresztése volt. Éppen bontani kezdték az útban lévő házat, mélynek szomszédja a napokban tűnik el, s csak egy lépcső van belőle, ami már nem vezet sehová ... — Két rendőr állt meg mellettem. „Tudja-e, hogy nem szabad ezeket a házakat fényképezni?” — „Nem- e? És miért?” — „Mert ezekkel nekünk kár dicsekednünk. Van elég sok szép új ház, fényképezze azokat.” — gozik, mégis gyakran kerül időzavarba. Itt-ott foghíjak vannak a képsorban és sokszor bizony kutatni kell az emlékezet mélyén, mit ábrázol, hol is készülhetett a kezünkben lévő kép. Pár éve még álltak ezek a házak, ott jártunk el mellettük nap, mint nap és — megdöbbentő — ma már nem is emlékszünk rájuk. Szép csendben szani, mint amik valóban voltak. A csákány nem volt szentimentális és a fényképezőgép objektívjét sem lehet szubjektivizmussal vádolni. A képek könyörtelenek: többé nem lehet leplezni a vályogot... E hatalmas képtömegből egész városrészeket, utcasorokat lehet összerendezni. Egyelőre azonban ránézve nem könnyű felismerni, sokszor még vitatkozni is kell, hogy az ábrázolt ház ebben, vagy abban az utcában volt-e. Ilyenkor fogadkozik: — Ezt a telet a rendezésnek szentelem. Mikor a felA Majláth utca Klsróku* utca — nyári napsütésben felvonuláshoz. Szép új kalap volt rajtam. Egy leszakadó ereszcsatorna leverte a fejemről. Muszáj volt megörökítenem ezt a házat. Ma már nyoma sincs ennek. Közben szenvedélyesen fényképeztem Uránvárost. Belülről és kívülről, a Makárhegy- ről. Szisztematikusan, hogy a fejlődés egyetlen mozzanata se maradjon el. És miközben az új város filmszalagra került, lehetetlen volt nem gondolni arra, hogy gyermekeink, ha felnőnek, „Jó, jó — érveltem —, de azok még száz év múlva is itt állnak, ezekből pedig — mutattam az „elítéltre” — holnapután már semmi sem lesz.” Végülis megegyeztünk, s utána már kezdett „intézményessé” válni a munkám. Értesítéseket kaptam, hol és mikor kezdenek bontani valamit és ez a fényképezés kezdett egyre nagyobb elfoglaltságot jelenteni. Amióta nagy mértékben folyik a bontás városszerte, a szanálási tervek alapján dolegy konvencionális pardon nélkül kiléptek az életünkből. És — be kell vallani, töredelmesen — nem is hiányoznak már. Sőt, egy-egy új környezetben álló régi házról — ilyent is mutatnak íj esztendő, víosáfjf szerző,.. Nincs a világon talán olyan nép, amely valamilyen módon meg ne ünnepelné az új év eljöttét. Magyarországon is régi hagyományai vannak ennek. Az első verses újévi köszöntőt 1570 táján Ilosvai Selymes Péter, a Toldi-monda fel- * dolgozója írta le, megőrizve ezzel az utókornak. Középső versszaka így szól: ..Békesség, boldogság, Bor, búza. gazdagság Házasokat ujétsa! Isten ellenségtől, Gyülevész gaznéptül Marhátokat megtartsa.” De nemcsak újévi köszöntősorok maradtak fenn a múltból Bőd Péter 1786-ban Pozsonyban papírra vetette azt is, hogy mi járta hajdanán újév napján: „azt töltötték nagy vigasságban, táncban, vendégségben, egyik a másoknak köszöntésekben, ajándékoknak küldözésekben, amelyek mind édesekből, mézes tésztanemükből, jigékből, malosa- szölőkből állottak. Utcákon nyargalódzottak, a gazdagoknak ajtókon éneklettek, muzsikáltak.” Számos újévi szokás él, illetve élt még nemrégiben is faluhelyeken. Az újévnek elválasztó jellege volt és van. A szokás-cselekvések ezt emelik ki legjobban. Sok helyen az ó-évet szimbolizáló szalmabábut égetnek vagy ásnak el, és ezt téltemetésnek nevezik. Somló vidékén egy legény hajlotthátú öregembernek öltözött személyt korbácsolt végig a falun, az ütlegelő az új-, a menekülő az ó-esztendőt képviselte. Désen az éjféli óraütés előtt pénzt fogtak az emberek a kezükbe és székekre álltak. Az utolsó ütésnél leugrottak, mondván: pénzzel a kezükben ugrottak át az új évbe. Ugyanilyen elválasztó szokás volt az ó-esztendőnek kiharangozása és az újév énekkel való köszöntése. A harangot a legények húzták, a harangláb köré gyűlt közönség pedig az újévet üdvözlő éneket fújta: „Űj esztendő, vígságszerző, mos’ kezd ujulni, ujulással, vig örömmel, mos’ kezd hirdetni.” Ennek a hagyománynak a nyomait Baranyában is megtalálhatjuk, Schneider Lajos és Kiss Géza néprajzgyűjtők jóvoltából. Schneider Lajos mohácsi népdalgyűjtő 1937-ben jegyzett le ilyen dalt. A dalközlő, Balázs Pál ezzel a versikével zárta be énekét: „Ez uj esztendőbe Bújj a kemencébe, szedd ki a pogácsát, rúgd ki az ódalát! Boldog újévet!” Ormányságban Kiss Géza ezzel a záradékkal találta meg a hasonló szövegű és dallamú újévi köszöntőt: „Légyen, midőn Noé galambja. mert megszűnt az özönvíz habja, nyugvást lele a bárkába, zöld ágat hoza szájába. Mi is hát e rigmusokkal beköszöntünk az új esztendőnek estéjén.” Várnai Ferenc
