Dunántúli Napló, 1971. január (28. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-31 / 26. szám

\ WTL Január 31. DUNANTÜLI NAPLÓ SZÁZ ÉVVEL EZELŐTT, 1871. feb- mór 2-án, 58 éves korában halt meg Eötvös József, a magyar művelődés- történet egyik legnagyobb alakja. Mint író és mint művelődéspolitikus egyaránt a legjelentősebbek közé tartozik, s bár politikai nézeteiben voltak ingadozások és ellentmondá­sok, életművének egésze mindenkép­pen megérdemli azt a tiszteletet, amelyben az évforduló alkalmából a szaktudomány, a rádió és a napi saj­tó is részesíti. A nemzet- és népszolgólat szólal meg már első regényében, A kar- thausi-ban is, hiszen az érzelmes történetben kora legidőszerűbb kér­désével, a kapitalista társadalom problémáival foglalkozik, és ahogy benne a júliusi monarchia francia társadalmáról, benne a proletárság helyzetéről ír, az már a korai, fran­cia szocialisták tanainak bizonyos mértékű hatásáról is tanúskodik. Igaz: a kép még torz, különösen a proletárságnok Armand alakjában ábrázolt rajza, s az is igaz, hogy a regény tanúsága szerint a liberális Eötvös úgy véli, a polgári világot hi­báitól megtisztítva is meg lehetne valósítani, mégis nagy dolog volt, hogy a romantikus „világfájdalmas” regényeknek ez a magyar alkotása ilyen égető társadalmi kérdéseket vet fel, korához viszonyítva előremu­tató tendenciával. Ez a szándék Eötvöst a romantiká­tól elvezeti a realista ábrázoláshoz. A falu jegyzője nagy irodalomtörté­neti jelentősége az, hogy benne elő­ször valósul meg klasszikus színvo­nalon a kritikai realizmus a mi iro­dalmunkban. Vádoló kritikája, a sza­tírái valóság-ábrázolás az elavult vármegyerendszer ellen irányul, amely sanyargatja a kizsákmányoltakat, a vármegye bástyáin kívülrekedteket. Centralista irányregénynek szokták nevezni, pedig ennél jóval több: a nép ügyét sokkal hangsúlyozottab­ban veti fel a centralisták program­jánál. Közvetlenül a forradalom előtt írt regénye, o Magyarország 1514-ben még mélyebbre nyúl: a jobbágyság múltjának ábrázolásával világít rá a jelen helyzet tarthatatlanságára. „A parasztháború rajzával Eötvös a tör­ténelmi múlt távlatát állítja Viola mögé." (Sőtér.) Igaz, Dózsa alakjá­nak és forradalmár társainak rajza arról vall, hogy Eötvös nézetei most sem forradalmiak; a nép elviselhe­tetlen sorsa miatt a parasztforradal­mat indokoltnak látja, de nem he­lyesli. Regényét sem azzal a célzat­tal írta, hogy siettessen egy újabb forradalmat, sokkal inkább azért, hogy engedményekre késztesse az uralkodó osztályt, s ezzel elkerülhes­se a „vak erő" lávaaömlését. íme: három nagy regénye -ame­lyeknek esztétikai értékeire ezúttal nem térhettünk ki - egyértelműen tanúsítja, hogy Eötvös következetes írói harcot vív a nép sorsának meg­változtatásáért, a feudalizmus fel­számolásáért, de az átalakulást a tár­sadalmi rend alapvető forradalmi megdöntése nélkül szeretné elérni. Közvetlen politikai harcait is ez jel­lemzi, s ez magyarázza megtorpaná­sát is 1848-ban. Mint a Batthyány- kormány tagja a királlyal való meg­egyezés híve, s 1848 szeptemberé­ben Münchenbe emigrált. 1851-ben tért haza. Azonnal be­kapcsolódott a lassan újból megin­duló irodalmi életbe, de mint szép­író mór nem alkotott igazán jelen­tősét. Mint művelődéspolitikus azon­ban most ragadja meg az alkalmat hallatlanul jelentős reformjainak megvalósítására. ELSŐ MINISZTERSÉGE IDEJÉN, 1848. augusztus 3-án törvényjavas­latot terjesztett a képviselőház elé, amely az általános tankötelezettség­gel együtt az oktatás ingyenességét, a vallásoktatás elkülönítését és az oktatás állami irányítását tervezte. Ez a törvényjavaslata azonban - a kormány bukása és Eötvös emigrálá- sa miatt - csak terv maradt. 1868- ban, új minisztersége idején régi el­képzelését továbbfejlesztve és módo­sítva újból benyújtotta a képviselő­házban. Olyan népiskolai törvényja­vaslatot készített, amely kimondja az általános iskolakötelezettséget, to­vábbá a tanítás szabadságát, és Eötvös József egyéb jelentős részletkérdések mel­lett szabályozta pl. a tanítóképzés rendjét is. A törvényjavaslatot a fő­papság hevesen támadta, és csak hosszú huzavona, a képviselőház és a főrendiház heves vitái után sike­rült elfogadtatnia. Az 1868. évi 38. te. majdnem egy évszázadig meg­szabta a fejlődés irányát. A szak- tudomány megállapítása szerint alig­hanem ez volt a kiegyezés után meg­alkotott törvények között a legjelen­tősebb. Művelődéspolitikai harcai azonban nem korlátozódtak a népoktatási tör­vényre. Különösen a vallásfelekeze­tek egyenlőségének biztosítósáért és a nemzetiségi kérdés megoldásáért vívott kemény küzdelmeket. 1870-ben pedig benyújtott egy középiskolai reformjavaslatot is, amely a lehető legkorszerűbb lett yolna, ha megva­lósították volna. Utolsó éveit nagyon megkeserítet­te az uralkodó osztályok szűklátókö­rűsége. Időnként példátlanul heves támadásokat kellett kivédenie. Az áhított polgári társadalom eszméinek ellentmondásai, amelyekről nagy ál­lambölcseleti művében (A XIX. század uralkodó eszméinek hatása az állada- lomra) ír, ugyancsak elkeserítették. Csalódja körében keresett megnyug­vást, fiának, Eötvös Loróndnak, a ké­sőbbi nagy fizikusnak első tudomá­nyos sikerei vigasztalták. Utolsó órái­ban kiábrándultán arra intette fiát, 1 hogy csak a tudománynak éljen, ne foglalkozzék politikával.- v '• ' ‘ . ’’ •: . -V ■; i ■ i;_ NEM Ö VOLT a kor legradikáli­sabb reformere. Keserű küzdelmei azonban, amelyeket saját osztályá­val kellett megvívnia, jelzik, hogy [ egész életében igyekezett hű marad­ni ifjúkori nagy elhatározásához: a népért élni és alkotni. Jókai Mór írta Eötvösről szóló he­xameterei között: „Szelleme élni fog ott, hol imádnak még szabad esz­mét!" Nem véletlen, hogy - hibáit, ellentmondásait is látva - ma több megbecsülésben van része, mint sa- . jót korában. Dr. Koito Ferenc HÉTVÉGI KRÓNIKA örvendetesen javul a televízióban bemutotott játékfilmek átlagos szín­vonala. Közismert, hogy a televízió a legmohóbb filmfogyasztó, s nem könnyű ilyen hatalmas mennyiségben jól válogatni. Nyilván olyan igényt sem lehet - s nem is kell - támasz­tani, hogy kizárólag magas művészi értékű filmek kerüljenek bemutatás­ra. Szükség van a könnyebb szórako­zásra is. Hosszabb távon inkább az arányok döntenek, s éppen ebből a szempontból tapasztalhatunk javu­lást. Az elmúlt hét vége négy régeb­bi játékfilmje közül például kettő - Szállnak a darvak és a Szigorúan ellenőrzött vonatok - művészi szem­pontból is a kiválóak közé tartozik, s az sem baj, hogy egyik mór a televízióban is ismétlésnek számít. Nem volt azonban rossz a pénteken bemutatott szovjet film sem, s a va­sárnapi angol bűnügyi film is tisz­tes szint a maga műfajában. Sajnálatosan gyengült a Felelj, ha tudsz! című művészeti vetélkedő e havi adása. Az új sorozatot öröm­mel dicsértük bemutatkozásakor, s azt reméltük, feledtetni tudja a Ze­nélő órák rossz emlékét. Most mint­ha ez a játék is kezdene ellaposod­ni. A játék maga mechanikussá vá­lik, a zsűri feleslegesen nyájaskodik vagy okoskodik, a betétek ritmusa helyenként vontatottá válik. Helyes, hogy a zeneszámokat nem csonkít­ják, de három-négy percnél hosszabb hangszeres művek előadása ebben a műsorban nem látszik célszerűnek. Tavaly kisebb országos vitát ka­vart egy svéd—magyar koprodukció­ban bemutatott régi operett „mo. dernizálása”. Szombaton ismét lát­hattunk egy kísérletet, Gilbert-Sul- livan: Esküdtszéki tárgyalás zenében elbeszélve c. operettjét. A moderni­zálás most jobban sikerült, főként azért, mert maga a mű lényege, szövege és zenei hangulatvilága nem annyira korhoz kötött, mint a Régi nyár esetében. Ehhez az alap­hoz csak ráadás a „parádés" sze­reposztás, a kitűnő prózai színészek és énekesek felvonultatása Általá­ban nem hiszek abban, hogy olyas­mit is le lehet „porolni", aminek nem a felszínén van a baj, hanem az anyagában, ezért többnyire remény­telennek érzem némely operettek megújítási kísérletét. S ebben a hi­temben a kivételek sem -endítenek meg. Hofi Géza az elmúlt szombaton hétvégi főműsorrá lépett elő. Meg­érdemelten, hiszen emelkedő nép­szerűsége megalapozott, eredetisé­géhez, szellemességéhez, kitűnő pa­rodizáló képességéhez nem férhet kétség. Ez a műsora mégis képes­ségein és lehetőségein alul sikerült. A debreceni színészélmények nem voltak mindig közérdekűek, ezért ke­vésbé hatottak. Amikor parodizált, most is ellenállhatatlan volt, az üre­sebb járatoknál azonban kiütköz­tek modorosságai is. Talán a kelle­ténél többet nevetett a saját vicce­in, felhasználva a hálás közönség és légkör nyújtotta hangulati lehetősé­geket. A képernyőn azonban nem mindig sikerült ugyanazt a hangula­tot megteremtenie, amelyet közönsé­ge arcán láttunk tükröződni. Szend- rő és Latinovics mintha jobban mu­latott volna a képernyőn, mint a né­ző a képernyő előtt, ök persze job­ban értették a legapróbb „szakmai" célzásokat is, amellett lehetséges, hogy a nézőben is volt hiba . . . A vasárnapi barkochbózás megint kissé kínossá vált némely játékveze­tői tévedések és „Kund Abigél tőre” miatt. Bármily sajnálatos, hogy va­laki nem ismeri a Tetemre hívás-t, én mégis megint a játékost véde­ném. Ha kínos is, a játékosnak nem kötelező mindent tudnia, a játékve­zetőnek és a zsűrinek azonban kí­méletlen alapossággal fel kell ké­szülnie a játék borítékjaiban szerep­lő tíz egynéhány kérdésből. S még azt is tudniuk kellene, hogy a Te­temre hívást hogy s mint tanítják ma az iskolákban ... Szederkényi Ervin Kiállítási napló Pincehelyi reklámgrafikái Pincehelyi Sándor a Képző- művészeti Stúdió tagja. Ez a pozíciója azt jelenti, hogy kol­lektív tevékenységek felé von­zódik. Egyéni kiállítása nem is volt még. Ez az örökös meg­méretések és valamilyennek találtatások korában furcsá­nak tűnik, de érthető. Az ér- lelődés időbeli folyamat, bár a művészet világában aligha­nem kevesen mondhatják ma­gukat igazán érettnek ... A Stúdió munkái eddig el­sősorban tipográfiák, zománc­falak, ipari vásárok installációi és plakátok. Ezt a műfajt leg­színvonalasabban eddig is Pincehelyi művelte a Stúdión belül, s most bizonyít a mű­hely falain kívül is. Nem fogja el a látogatót - mint a plakátkiállítások több­ségén - a bőség zavara, és első pillantásra kivehető, hogy az általánostól kicsit eltérő, főképp a plakátalkotás mű­vészi hangsúlyára ügyelő ter­vezővel állunk szemben. Egy­értelműen kifejeződik alkotás­módjában az aktuális képző- művészeti feladat, a legkisebb geszt issal változtat. Eszközei a szolid, de ma­gasszínvonalú grafikai techni­ka kultúrált pszichológia és nem a polgárpukkasztó poén. Ez a szociális jellege hozta demonstrációit, gyűjteményeit, s végül tudományos kutatása alakította ki követeléseit a műfajjal szemben. A kibillent- hetetlen formai biztonságot, a kevés, de részleteiben hibát­lanul megoldott formát, a szí­rek dinamikáját, a betűk és az írás legjellemzőbb megol­dásait, az ötlet mindenekfe- ketti séget Pincehelyi korai, megvaló­sult plakátjainak csattanója a programmal kapcsolatos konk­rét forma elanyagtalanítása volt, ami azért mindig visz- szautalt eredeti szerepére. Ide tartozik a Kamarakórus Fesz­tivál és a Régészeti Kiállítás plakátja. Később a témával több belső áttétellel kapcso­lódó elvont forma (mely ugyan idézi a piktúra magá- banvalóságát is) alakította mondanivalójának legáttekint- hetőbben rafinált, képzetkap­csolatokat kevésbé lekötő, és összeragasztásukkor láncot al­kotó dekoratív sorozatát. Kiváló munka a Kisplasz­tikái és Kerámiai Bienná- lé jól ismert plakátja. Pontos találót a Műszaki Propagan­da Hónap plakátterve. Fotó­hűséggel konkrét, az anyag belső világát, rendezettségét esztétikai kategóriaként keze­lő alkotás ez és technikai fi­nomságai is vonzzák a sze­met. A. T. mmÉ-ú L*i rJy Fiónap rDies értés sík, iwvérke ! A kórházi ágyból, ahol a nyáron hetekig fe­küdtem, egy májfoltos platánfára lehetett lát­ni. A fa hatalmas koronája ráborult az egész udvarra. A lombok nappal is árnyékban tar­tották a szobóf. A nyújtózkodó ágak egyikén egy vadga- lamb-pár rakott fészket. Reggel burukkoló hangjuk ébresztett, s este, amikor elaludt a szobában a lámpa, az utolsó pillantással tő­lük búcsúztam. A külvilágot, az életet jelen­tették. Az élet különös szigetei a kórházak. A ma­gány és a szorongás élessé teszi a megfigye­lést, érzékennyé a lelket. Bezárt, néma ajkak nyílnak meg itt. A váratlan találkozások kü­lönös beszélgetéseket indítanak el. Amikor első este bevezettek a szobába, s megmutatták az ágyamat, betódultak a ko­rábbi lakók. Egyikük egy pakli kártyát dobott a viaszkosvászonnal bontott asztalra, másikuk egy zacskó sakkfigurát. — No — gondoltam, - ez nem is kezdődik rosszul. Jobbról egy disz­pécser, balról egy artista feküdt mellettem. Az egyik elmesélte, hogyan kell a fonyódi ás­ványvizet szakszerűen palackozni és az orszá­gos piacon ügyesen teríteni, a másik beava­tott, hogyan tanult meg a kaposvári utcán, egy tenyérnyi aszfalton, egyetlen keréken bi­ciklizni. A láz hullámain persze teljesen mindegy volt, hogy ki fekszik mellettem, s az is, hogy első osztályú klinikán vagy elfekvő betegek­nek való lazaretben vagyok. Egyszerűen: beteg voltam. Baj volt a baj, s fájdalom a tá/dalom. A láz bekerített, a megbomlott vérképlet szoron­gatott, a kór tünetei aggodalmat ültettek be­lém. A szorongás és a félelem éjszakáin, mint fehér árnyak suhantak át a nővérek. Attól a pillanattól, hogy fölirták nevemet a kórlapra, egészen addig, hogy az utcai ruhát a kezem­be adták és azt mondták: öltözhetek, szinte kézről-kézre adogattak. Este gyógyszert készí­tettek az éjjeliszekrényre, megmutatták a riasz­tócsengő gombját, jóféle kenőccsel hűsítették a bőr égő rózsáit, letörölték az injekciós tű alól kiserkenő vért... Föl se tudnám sorolni, három hét alatt hány kéz avatkozott az éle­tembe. Az egyik a vérnyomást mérte, a má­sik az ételt hozta, a harmadik a poharat emelte a számhoz, a negyedik a párnát pas- kolta magasabbra, az ötödik csak a mosolyát adta, a hatodik... Az arcok változtak, cseré­lődtek, s végül összemosódtak egyetlen hófe­hér ruhás alakká. Tudom, o kórházi hierarchia szigorú különb­séget tesz közöttük. Van főnővér és olnővér. Van éjszakás és nappalos nővér. Az egyik ennyi pótlékot kap, a másik annyit.., Azt is tudom, hogy az intézkedő akarat és a felelősséggel terhelt tudás, a biztos felis­merés és az alkalmazott gyógymód az orvos kezében van. Engedtessék meg, hogy ez a le­vél most mégse őket dicsérje. Hanem a rang- i nélkülieket, azokat, akiknek a neve előtt vagy után nem áll tudományos cím, akiknek nincs külön szobájuk és osztályuk. Az ünnepeket néha azért találjuk ki, hogy nem egészen makulátlan lelkiismeretünket megnyugtassuk. Pedagógusok napja.. . Vas­utasok napja ... Költészet napja . .. Hadd érezzék azok a szegény tanítók, váltókezelők, poéták, hogy meg vannak becsülve. Szerencsére még nem találta ki senki, hogy legyen „egészségügyi dolgozók napja". így hát ünnepi alkalom nélkül is rájuk emlékezhetünk. Mi, akik már meggyógyultunk a kezük alatt, vagy akik majd holnap fogunk jóságukra és szeretetükre hagyatkozni. Valaha az életét gyógyításra áldozó apá­cát úgy hívták: kedvesnővér. A kórházi „egészségügy/ dolgozók" nagy ré­szének a hivatalos titulusa ma egyszerűen: nővér. A köznyelv azonban megajándékozta öko1 a becéző gyöngédség és a szerető hála ki­csinyítő képzőjével. így mondjuk: nővérke... Dicsértessék a nevük! lu'jiuso ft'b+f

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents