Dunántúli Napló, 1970. december (27. évfolyam, 281-305. szám)

1970-12-25 / 302. szám

6 DUNÁNTÚLI NAPLÓ 1970. december 25. W olf a kocsiban megtalálta a futárt. Aszkétaarcú ember volt, abból a fajtából, aki­nek arcáról nehéz megállapítani az életkorát. Látszatra lehetett huszonöt, de lehetett negyven is. Bőrruhája a nagy meleg ellenére nyakig be volt gombolva, lapos futártáskája a nyakában lógott. Nagy, horgas orra kinyúlt az el­lenzés bőrsapka alól. Hosszú lá­bait a szemközti pad alá csúsz­tatta. Fel sem állt, amikor Wolf megszólította, csak intett, jelezve, hogy mindent tud. Keskeny szája szigorú volt. Erős tekintete is», ahogy Wolfra nézett és a szakasz mögötte benyomuló tagjaira. — Mikor indulhatunk? — kér­dezte. — Most rögtön — mondta Wolf az embereire pillantva, akik nagy zörgéssel, de élég rövid idő alatt és fegyelmezetten helyezkedtek el a fapadokon. Wolf a futár mellé ült, kissé megilletődötten. Azt gondolta: en­nek aztán lehettek kalandjai-, ami­be bele se szagolhatunk. Talán nem is tudok olyan szavakat, ami­vel megszólíthatnám. Erre aztán nem számítottam, hogy egy igazi futár mellett fogok utazni. .. Ettől egy kicsit ügyetlennek érezte ma­gát. A város szélső házai között, a nyomortanyáknál csattogott velük a vonat, amikor a futár ismét megszólalt. — Az a lány mit keres itt? — mutatott a fejével a másik ablak felé. — Hozzám tartozik — mondta Wolf. Várta a kérdést. — Nem kellett volna elhozni. Baj érheti, — Az apja T.-ben szolgál a vasútnál. A kisöccse is ott van. Hátha megláthatja őket? A futár gondterhelten nézett maga elé, mintha most minden­nek a súlya az ő vállára' nehe­zedett volna, beleértve a mozdonyt,, a személykocsit, a lányt, Wolf ókat- és a T.-ben történt eseményeket is. A szeme sarkából; újra meg újra a lányra pillantott, mintha ismerős vonásokat keresett volna rajta. — Szép lány — mondta csönde­sen, a hangjában egy csöpp szo­morúsággal. — Szép — bólintott Wolf. — Nyolc éve volt egy nagy sze­relmem Hamburgban, Hasonlított erre a lányra. — Ez tizenhét éves — mondta Wolf, és nem tudott magyarázatot adni: a tizenhétből gyorsan levont nyolcat. — Az? Most már legalább hu­szonöt — mondta a futár. — Lég- tornász volt. — Légtornász? — csodálkozott Wolf, és egy árnyalattal ügyetle­nebbnek érezte magát. — Én is légtornász voltam vala­mikor, de ennek is nyolc éve már — mondta a futár. » N em szólt többet. Egy másik szférából, amihez a moz- . / donynak, a személykocsinak és Wolfnak semmi köze se, volt. a régi élete rajzolódott ki nagy fé­nyességgel: vakítottak a reflekto­rok, a várakozó kötelek és trapé­zok elárvultán lógtak a magasban, s lent a foltozott biztonsági háló, . a ketrecek' felől a vadállatok sava­nyú szaga nyomult elő; a ponyva- folak mögül diadalmas cirkuszi zene közeledett, mind jobban har­sogva, aztán megjelent az imp­resszárió bábfeje is. — Jó estét 'kívánok, uram! — hajolt meg Gladán hófehér nad­rágban, trikóban. — Kihez van szerencsém? — hunyorgott az impresszárió. A T -v-"" K'rá'ya. Glcdán. a Le­vegő Ki ' ’ya. * THIERY ÁRPÁD: OROSZLÁNOK KORA * Részlet a SZOT felszabadulási iro­dalmi pályázatán első díjat nyert re­gényből. — Három légtornászom van. Mind világszám. A barakkban egyik éjszaka azt mondtam magamnak: nem ténfe- reghetsz tovább itt a barakkban, hanem átlépsz Svájcba, és megke­resed a nagylelkű Bauer urat. A leghíresebb impresszáriót. — Ez szép magától. — Szerződést kell kapnom, uram! A Levegő Királya voltam. Az öcsém is magánál dolgozott. Zág­rábban leesett a kötélről, és boka fölött amputálni kellett a lábát. — Telt ház van nálunk, Levegő Királya! Az egyik produkciónk már Amerika felé hajózik, a má­sik holnap indul Japánba. Csupa világszám! — De nekem óriási ötletem van, Bauer úr! Ez az igazi világszám! Sokkal jobb, mint amilyeneket Amerikába küldött! — Ne lelkendezzen, ezzel nem vesz le a lábamról. — Hisz ön az autók jövőjében? — Fiatal koromban, amikor még üres volt a zsebem, autóverseny­zéssel akartam pénzt keresni. — Visszahozom az ön fiatalkori álmát! — Beszéljen világosabban! — Óriási' világszámot ajánlok önnek! A világ első autóbohóca áll ön előtt. Az autó a jövő tömeg­szórakoztatása. Az emberek bo­londulni fognak az autóverse­nyekért! ... Ha megvásárolná, uram, Porsche úr új konstrukció­ját, a Sachát, amivel megnyerték Olaszországban a Fi őri ó-versenyt... Nagyszerű mutatványokat tudnák bemutatni. — Milyen mutatványokra gon­dol? — Fantasztikus mutatványokra, uram! Először két jobhkeréken, aztán két balkeréken. Aztán hu­rok- és betűgyakorlatok a legne­hezebb betűkből, és bekötött szem­mel természetesen ... Teljes se­bességgel átrobogni egy betonalag- úton, ami csak centiméterekkel szélesebb és magasabb Porsche úr kocsijánál... Bukfencet is tud­nék csinálni, sőt, a tűzugratást is vállalom. — Milyen tűzugratást? — Ezt úgy képzelje el, hogy a kocsival felfutok egy magas trambulinra. Legalább öt méter magasságban úszunk a levegőben, át egy lángoló tűzkarikán. Éppen úgy, mint egy cirkuszi oroszlán. Vásári trükk, nem mondom, de a közönség meg fog őrülni. — Ebben a tűzugratásban van valami fantázia, mégis vissza kell utasítanom magát, Gladán. Em­lékszem már, igazán jó kis akro­bata volt, de ezt az autós számot nem, használhatom. — Miért, uram? — Legalább egy millióba kerül a pálya, és feltételezem, hogy hetenként összetörne egy kocsit. Különben pedig az embereknek elegük van a borzalmakból. Egy éve tart a háború, Gladán! Az em­berek most már röhögni akar­nak, nem pedig szörnyülködni. Jöjjön egy év múlva, talán számí­tásba veszem, de csak mint levegő akrobatát. Ezt az áut.ós hülyeséget pedig verje ki a fejéből... A futár összehúzódott arccal ült. Ettől a beszélgető''tői évek óta nem tudott szaba­dam. Magányos perceiben újra és újra az utolsó lehetőség fá’d"I- méval bukkant fel. Súlyosbította rrcst az emlék felbukkanását na­pok óta tartó nehéz lelkiállapota, és az a körülmény is. hogy ma a dandárrarancsnokságon mindent megtudott: mi történt T.-ben és mi fog ezután történni. A kis- létszámú fehér különítmények egyelőre ugyan csak a városoktól, nagyobb községektől távolabb, de már különösebb elővigyázatosság nélkül cirkáltak a Dunántúl kö­zépső részén. Betörtek a tanyákba, majorokba, és akire a gyanú leg­kisebb árnyéka vetődött, a helyszí­nen felkoncolták. A futár előtt minden szertefoszlani és elsüly- lyedni látszott, az utolsó cél is, hogy vörös futárként a veszélyek­kel szembenézve valamit helyre­hoz az élet mulasztásaiból, az elrontott élethelyzetekből, végre te­het egy jó mozdulatot mások ér­dekében, önzetlenül és vezekelve, ha már a legegyszerűbbet és a legfontosabbat Korovónál gyáván elmulasztotta. Napok óta, ahogy az északi és a tiszai frontokon súlyosbodott a helyzet, egyre töb­bet és egyre kétségbeesettebben gondolt Korovóra. Maga előtt lát­ta a havas, lucskos gödröt, ame­lyet a testük melege olvasztott fel, és amelyben épphogy elfértek a tizedessel, amikor az állások fö­lött megjelent egy eltévedt két­fedelű ellenséges Albatrosz. A gödör fenekére lapultak. Gladán, aki a levegőben éveken át király­ként, halált megvető bátorsággal dolgozott, ezt a fajta veszélyt nem bírta idegekkel, ezt a félelmet nem bírta elviselni. Kidugta a fejét. A repülőgép az erdők felé manőverezett, mielőbb át akart csúszni a saját állásaihoz. Akkor Gladánt hirtelen elfogta valami különös hevület, amikor az ember a halálfélelemből egyszerre átzu­han a győzelem mámorába, és az Albatrosz után eresztett egy hosz- szú sorozatot. A gép megbillentet­te a szárnyát, aztán széles ívben megfordult, és rájuk repült. Gla­dán halálraváltan szorította arcát a gödör fenekére, bele a hóba, a lucsokba. A tizedes, akinek Gla­dán miatt a gödör, aljában nem ju­tott hely, megpróbálta a lehetlent: a gépfegyver csövét nekiszegezte az alacsonyan közeledő repülőgép­nek, és tüzelt, tüzelt, tüzelt! Az Albatrosz mielőtt lezuhant volna, a gödör mellé ejtette az utolsó bombáját... A szanitéc azt mond­ta, a sílécen csak egyiküket viheti el. A tizedes csúnyán vérzett Csak egyikőtök! — mondta a sza­nitéc, és akkor Gladán anélkül, hogy felfogta volna, mit tesz most — keresztet vetett a tizedesre, mint egy pap. A segélyhelyen le­íratták vele a támadást, hogyan lőtte le az ellenséges gépet. Két hét múlva megérkeztek a kitünte­tések. A század parancsnoka ara­nyat kapott, Gladán ezüstöt. A tizedest a gödör mellett ásták el. A futárt kiverté az izzadtság, a fogai összekoccantak, a gyomra táján émelygést, szorítást érzett. — Valami baj van? — kérdezte Wolf, és megfogta a karját. A futár mély lélegzetet vett. — A fronton tönkrementek az idegeim — mondta, és úgy ült a sarokban rosszullétével kínlódva, mintha egyenesen a halálba ké­szült volna. Wolf szívesen segített volna, ami több volt egyszerű elvtársi igyeke­zetnél, olyannyira, hogy egy-egy pillanatban úgy tűnt előtte: nem is a fegyelmi szakasszal, hanem a futárral utazik. A futár sápadt, szenvedő arcára pillantva azonban alábbhagyott a lendülete. Furcsa helyzet volt. Át sem akart ülni a szakaszhoz, a futár mellett se va­lami nagy lelkesedéssel ült. Leg­jobban annak örült volna, ha mi­előbb megérkeznek D.-be. S ahogy közeledtek, arra gondolt, hogy mi történhetett T.-ben, mi vár majd ott rájuk, és míg a mozdony a személykocsival ide-oda zökken­ve száguldott a nagy kanyargós vaspályán, arra is próbált választ kapni önmagától, hogy csak a táv­iratból és a biztos parancsából megítélve eléggé gyűlöli-e azokat ott T.-ben, hogy fölvegye velük az élet-halál küzdelmet, anélkül, hogy maga előtt látná az arcukat, tudná, hogy kicsodák is emberi valóságuk­ban. Megpróbálta elképzelni, hogy milyen is lesz az, amikor fölemeli a puskáját és szemtől szembe rá­süti egy emberre, s akkor azt gon­dolta: Meg kell majd előznöm, kü­lönben ő intéz el engem. * M egérintette őket a harc iz­galma. Az arcok fényleni kezdtek, a gyomrukban, amely egész kicsire összehúzódott, forróságot éreztek. A fegyvert szo­rosan markolták, a kezük belefehé- redett Egyiken-másikon leheletsze­rű rosszullét futott át, de ez csak néhány pillanat műve volt. Víg István rajza Az első lövéseket a kastély kert­jének szélénél kapták, kissé jobb­ról, egy kukoricatáblából. A vonat. visszatolatott. Wolfék levágódtak a vasúti töl­tés oldalába. — Vadászpuskából lőnek — álla­pította meg König. — Egy jó géppuskával két perc alatt kifüstölném a disznókat! — mondta Bencze dühösen, és min­den különösebb célzás nélkül a ku­koricatáblára Vdurrantott, ahol az ellenséget sejtette. A kastély parkjának öreg tölgyei mögül odalátszott a sírhantszerű domb, amelynek közepén kálvária vezetett föl a kápolnához. Két ol­dalt tarlók, kései gabonatáblák sár­gálltak. A dombon túl a lapályban elnyúltan, hosszú utcákkal húzó­dott a község. A dombon nagy volt a nyüzsgés. Kapák, vasvillák, puskák és ásók j villogtak. Wolfék türelmetlenül hasaltak a töltés oldalában Szerettek volna mielőbb tenni valamit a harc ki­menetele érdekében, de legjobban a harc végét szerették volna már; körbejárni a zsákmányolt fegyve­reket, a magasra tartott kézzel ácsorgó foglyokat, és elégedetten sóhajtozni, hogy micsoda harc volt ez, amit a proletárforradalomért vívtak. A ház éle mögül a távcsővel, amit az orvlövésztől zsákmányol­tak, alaposan megnézték a dom­bot, a szőlőhegyet, a lejtőket. Egy­más kezébe adták a távcsövet. Eb­ből a magasságból mindent jól ki­vettek, még az arcokat is. A dom­bon körülbelül kétszázan lehettek. Szemmel láthatóan a vasútvonalra és az országúira összpontosítottak, onnan várták a támadást. A ga­bonaföldekbe vájt védőállások íve is ezt igazolta. Az országút felől hamarosan megjelent a vöröskato­nák negyven főnyi csoportjának el­vékonyodott rajlánca. Innen lát­szott, hogy milyen kevesen van­nak. A kastély felől Both százado­sék is előre nyomultak körülbelül százötven métert. Ekkor a katonák közül kivált egy bőrruhás alak, és elindult egyedül a domb felé. Wolf a bőrruhás alakban meg­döbbenve ismerte fel a futárt Izgatott kiáltozás hallatszott, a vöröskatonák közül valaki felug­rott, hogy a bőrruhás után ered, de visszarántották. Wolf távcsöve a századost kereste, meg is találta hamarosan. Az arca innen nézve csontkemény volt A futár távolodó mozgására összpontosított, aki visz- sza se nézett, csak ment előre a tarlón, fegyver nélkül, egyenesen, emelt fővel, majd a domb és Both századosék között félúton megállt Levette a sapkáját szemeit az ég­re emelte, mintha kék égi zenét hallgatott volna. Alit mint a szo­bor, nem megalázkodva, de nem is harciasán, inkább feladva a továb­bi küzdelmét, aztán a dombon összesereglett vasvillák, ásók és ka­pák felé fordult Csönd volt a tá­jon. Várakozó, nyugtalan csönd, csak a futár mély, tiszta hangja hallatszott megbocsájtó türelemmel. — Lőjetek, háti Lövés dördült Wolf nem tudta megállapítani, hogy elölről, vagy hátulról lőttek-e, csak azt látta, hogy a futár hosz- szában elzuhan, és ott marad moz­dulatlanul a tarló közepén. — Mi történt? — vette ki Bencze Wolf kezéből a távcsövet, és a sze­méhez illesztette, — Szentségit I Lelőtték a futárunkat! De mi az istent keresett ott?... Wolf döbbenten nézte a futárt. Eszébe jutott az utazás, amikor egymás mellett ültek a személyko­csiban, s úgy gondolta, hogy ak­kor Is valami hasonlót érzett: se­gíteni, segíteni, segíteni, és mégis oly tehetetlennek érezte magát, mintha mindaz, ami körülötte ját­szódott le, messze meghaladta vol­na az erejét. Miért akart meghal­ni, és ki lőtte le? — töprengett magában. S anélkül, hogy a futár különös halála és a felbukkanó emlékek közötti összefüggésre ma­gyarázatot tudott volna adni ön­magának, az apját látta maga előtt, azon a napon, amikor kikísérték az állomásra a katonavonathoz. Az anyja fülébe egy másik síró kato­nafeleség szónokolt: — Nézzen erre a megrakott katonavonatra! Aztán nézzen föl az égre, ahol az isten van! Mik leszünk mi ezután az urunk nélkül ehhez az éghez ké­pest? Porszemek csak! És majd, ha hazajönnek egy csomó gyilkosság­gal a szívükben, mi lesz akkor ő- vel.ük? Hogyan mernek majd föl­nézni az égre, ahol az isten la­kik?... Apja egy ideig türelmesen hallgatta az asszony sopánkodását, aztán megfogta Wolf karját, majd a felesége karját, és elhúzta őket az asszony közeléből: — Nem le­het az ember egyedül jó, ha a másik ember nem az — mondta. M 4

Next

/
Thumbnails
Contents