Dunántúli Napló, 1970. december (27. évfolyam, 281-305. szám)
1970-12-25 / 302. szám
6 DUNÁNTÚLI NAPLÓ 1970. december 25. W olf a kocsiban megtalálta a futárt. Aszkétaarcú ember volt, abból a fajtából, akinek arcáról nehéz megállapítani az életkorát. Látszatra lehetett huszonöt, de lehetett negyven is. Bőrruhája a nagy meleg ellenére nyakig be volt gombolva, lapos futártáskája a nyakában lógott. Nagy, horgas orra kinyúlt az ellenzés bőrsapka alól. Hosszú lábait a szemközti pad alá csúsztatta. Fel sem állt, amikor Wolf megszólította, csak intett, jelezve, hogy mindent tud. Keskeny szája szigorú volt. Erős tekintete is», ahogy Wolfra nézett és a szakasz mögötte benyomuló tagjaira. — Mikor indulhatunk? — kérdezte. — Most rögtön — mondta Wolf az embereire pillantva, akik nagy zörgéssel, de élég rövid idő alatt és fegyelmezetten helyezkedtek el a fapadokon. Wolf a futár mellé ült, kissé megilletődötten. Azt gondolta: ennek aztán lehettek kalandjai-, amibe bele se szagolhatunk. Talán nem is tudok olyan szavakat, amivel megszólíthatnám. Erre aztán nem számítottam, hogy egy igazi futár mellett fogok utazni. .. Ettől egy kicsit ügyetlennek érezte magát. A város szélső házai között, a nyomortanyáknál csattogott velük a vonat, amikor a futár ismét megszólalt. — Az a lány mit keres itt? — mutatott a fejével a másik ablak felé. — Hozzám tartozik — mondta Wolf. Várta a kérdést. — Nem kellett volna elhozni. Baj érheti, — Az apja T.-ben szolgál a vasútnál. A kisöccse is ott van. Hátha megláthatja őket? A futár gondterhelten nézett maga elé, mintha most mindennek a súlya az ő vállára' nehezedett volna, beleértve a mozdonyt,, a személykocsit, a lányt, Wolf ókat- és a T.-ben történt eseményeket is. A szeme sarkából; újra meg újra a lányra pillantott, mintha ismerős vonásokat keresett volna rajta. — Szép lány — mondta csöndesen, a hangjában egy csöpp szomorúsággal. — Szép — bólintott Wolf. — Nyolc éve volt egy nagy szerelmem Hamburgban, Hasonlított erre a lányra. — Ez tizenhét éves — mondta Wolf, és nem tudott magyarázatot adni: a tizenhétből gyorsan levont nyolcat. — Az? Most már legalább huszonöt — mondta a futár. — Lég- tornász volt. — Légtornász? — csodálkozott Wolf, és egy árnyalattal ügyetlenebbnek érezte magát. — Én is légtornász voltam valamikor, de ennek is nyolc éve már — mondta a futár. » N em szólt többet. Egy másik szférából, amihez a moz- . / donynak, a személykocsinak és Wolfnak semmi köze se, volt. a régi élete rajzolódott ki nagy fényességgel: vakítottak a reflektorok, a várakozó kötelek és trapézok elárvultán lógtak a magasban, s lent a foltozott biztonsági háló, . a ketrecek' felől a vadállatok savanyú szaga nyomult elő; a ponyva- folak mögül diadalmas cirkuszi zene közeledett, mind jobban harsogva, aztán megjelent az impresszárió bábfeje is. — Jó estét 'kívánok, uram! — hajolt meg Gladán hófehér nadrágban, trikóban. — Kihez van szerencsém? — hunyorgott az impresszárió. A T -v-"" K'rá'ya. Glcdán. a Levegő Ki ' ’ya. * THIERY ÁRPÁD: OROSZLÁNOK KORA * Részlet a SZOT felszabadulási irodalmi pályázatán első díjat nyert regényből. — Három légtornászom van. Mind világszám. A barakkban egyik éjszaka azt mondtam magamnak: nem ténfe- reghetsz tovább itt a barakkban, hanem átlépsz Svájcba, és megkeresed a nagylelkű Bauer urat. A leghíresebb impresszáriót. — Ez szép magától. — Szerződést kell kapnom, uram! A Levegő Királya voltam. Az öcsém is magánál dolgozott. Zágrábban leesett a kötélről, és boka fölött amputálni kellett a lábát. — Telt ház van nálunk, Levegő Királya! Az egyik produkciónk már Amerika felé hajózik, a másik holnap indul Japánba. Csupa világszám! — De nekem óriási ötletem van, Bauer úr! Ez az igazi világszám! Sokkal jobb, mint amilyeneket Amerikába küldött! — Ne lelkendezzen, ezzel nem vesz le a lábamról. — Hisz ön az autók jövőjében? — Fiatal koromban, amikor még üres volt a zsebem, autóversenyzéssel akartam pénzt keresni. — Visszahozom az ön fiatalkori álmát! — Beszéljen világosabban! — Óriási' világszámot ajánlok önnek! A világ első autóbohóca áll ön előtt. Az autó a jövő tömegszórakoztatása. Az emberek bolondulni fognak az autóversenyekért! ... Ha megvásárolná, uram, Porsche úr új konstrukcióját, a Sachát, amivel megnyerték Olaszországban a Fi őri ó-versenyt... Nagyszerű mutatványokat tudnák bemutatni. — Milyen mutatványokra gondol? — Fantasztikus mutatványokra, uram! Először két jobhkeréken, aztán két balkeréken. Aztán hurok- és betűgyakorlatok a legnehezebb betűkből, és bekötött szemmel természetesen ... Teljes sebességgel átrobogni egy betonalag- úton, ami csak centiméterekkel szélesebb és magasabb Porsche úr kocsijánál... Bukfencet is tudnék csinálni, sőt, a tűzugratást is vállalom. — Milyen tűzugratást? — Ezt úgy képzelje el, hogy a kocsival felfutok egy magas trambulinra. Legalább öt méter magasságban úszunk a levegőben, át egy lángoló tűzkarikán. Éppen úgy, mint egy cirkuszi oroszlán. Vásári trükk, nem mondom, de a közönség meg fog őrülni. — Ebben a tűzugratásban van valami fantázia, mégis vissza kell utasítanom magát, Gladán. Emlékszem már, igazán jó kis akrobata volt, de ezt az autós számot nem, használhatom. — Miért, uram? — Legalább egy millióba kerül a pálya, és feltételezem, hogy hetenként összetörne egy kocsit. Különben pedig az embereknek elegük van a borzalmakból. Egy éve tart a háború, Gladán! Az emberek most már röhögni akarnak, nem pedig szörnyülködni. Jöjjön egy év múlva, talán számításba veszem, de csak mint levegő akrobatát. Ezt az áut.ós hülyeséget pedig verje ki a fejéből... A futár összehúzódott arccal ült. Ettől a beszélgető''tői évek óta nem tudott szabadam. Magányos perceiben újra és újra az utolsó lehetőség fá’d"I- méval bukkant fel. Súlyosbította rrcst az emlék felbukkanását napok óta tartó nehéz lelkiállapota, és az a körülmény is. hogy ma a dandárrarancsnokságon mindent megtudott: mi történt T.-ben és mi fog ezután történni. A kis- létszámú fehér különítmények egyelőre ugyan csak a városoktól, nagyobb községektől távolabb, de már különösebb elővigyázatosság nélkül cirkáltak a Dunántúl középső részén. Betörtek a tanyákba, majorokba, és akire a gyanú legkisebb árnyéka vetődött, a helyszínen felkoncolták. A futár előtt minden szertefoszlani és elsüly- lyedni látszott, az utolsó cél is, hogy vörös futárként a veszélyekkel szembenézve valamit helyrehoz az élet mulasztásaiból, az elrontott élethelyzetekből, végre tehet egy jó mozdulatot mások érdekében, önzetlenül és vezekelve, ha már a legegyszerűbbet és a legfontosabbat Korovónál gyáván elmulasztotta. Napok óta, ahogy az északi és a tiszai frontokon súlyosbodott a helyzet, egyre többet és egyre kétségbeesettebben gondolt Korovóra. Maga előtt látta a havas, lucskos gödröt, amelyet a testük melege olvasztott fel, és amelyben épphogy elfértek a tizedessel, amikor az állások fölött megjelent egy eltévedt kétfedelű ellenséges Albatrosz. A gödör fenekére lapultak. Gladán, aki a levegőben éveken át királyként, halált megvető bátorsággal dolgozott, ezt a fajta veszélyt nem bírta idegekkel, ezt a félelmet nem bírta elviselni. Kidugta a fejét. A repülőgép az erdők felé manőverezett, mielőbb át akart csúszni a saját állásaihoz. Akkor Gladánt hirtelen elfogta valami különös hevület, amikor az ember a halálfélelemből egyszerre átzuhan a győzelem mámorába, és az Albatrosz után eresztett egy hosz- szú sorozatot. A gép megbillentette a szárnyát, aztán széles ívben megfordult, és rájuk repült. Gladán halálraváltan szorította arcát a gödör fenekére, bele a hóba, a lucsokba. A tizedes, akinek Gladán miatt a gödör, aljában nem jutott hely, megpróbálta a lehetlent: a gépfegyver csövét nekiszegezte az alacsonyan közeledő repülőgépnek, és tüzelt, tüzelt, tüzelt! Az Albatrosz mielőtt lezuhant volna, a gödör mellé ejtette az utolsó bombáját... A szanitéc azt mondta, a sílécen csak egyiküket viheti el. A tizedes csúnyán vérzett Csak egyikőtök! — mondta a szanitéc, és akkor Gladán anélkül, hogy felfogta volna, mit tesz most — keresztet vetett a tizedesre, mint egy pap. A segélyhelyen leíratták vele a támadást, hogyan lőtte le az ellenséges gépet. Két hét múlva megérkeztek a kitüntetések. A század parancsnoka aranyat kapott, Gladán ezüstöt. A tizedest a gödör mellett ásták el. A futárt kiverté az izzadtság, a fogai összekoccantak, a gyomra táján émelygést, szorítást érzett. — Valami baj van? — kérdezte Wolf, és megfogta a karját. A futár mély lélegzetet vett. — A fronton tönkrementek az idegeim — mondta, és úgy ült a sarokban rosszullétével kínlódva, mintha egyenesen a halálba készült volna. Wolf szívesen segített volna, ami több volt egyszerű elvtársi igyekezetnél, olyannyira, hogy egy-egy pillanatban úgy tűnt előtte: nem is a fegyelmi szakasszal, hanem a futárral utazik. A futár sápadt, szenvedő arcára pillantva azonban alábbhagyott a lendülete. Furcsa helyzet volt. Át sem akart ülni a szakaszhoz, a futár mellett se valami nagy lelkesedéssel ült. Legjobban annak örült volna, ha mielőbb megérkeznek D.-be. S ahogy közeledtek, arra gondolt, hogy mi történhetett T.-ben, mi vár majd ott rájuk, és míg a mozdony a személykocsival ide-oda zökkenve száguldott a nagy kanyargós vaspályán, arra is próbált választ kapni önmagától, hogy csak a táviratból és a biztos parancsából megítélve eléggé gyűlöli-e azokat ott T.-ben, hogy fölvegye velük az élet-halál küzdelmet, anélkül, hogy maga előtt látná az arcukat, tudná, hogy kicsodák is emberi valóságukban. Megpróbálta elképzelni, hogy milyen is lesz az, amikor fölemeli a puskáját és szemtől szembe rásüti egy emberre, s akkor azt gondolta: Meg kell majd előznöm, különben ő intéz el engem. * M egérintette őket a harc izgalma. Az arcok fényleni kezdtek, a gyomrukban, amely egész kicsire összehúzódott, forróságot éreztek. A fegyvert szorosan markolták, a kezük belefehé- redett Egyiken-másikon leheletszerű rosszullét futott át, de ez csak néhány pillanat műve volt. Víg István rajza Az első lövéseket a kastély kertjének szélénél kapták, kissé jobbról, egy kukoricatáblából. A vonat. visszatolatott. Wolfék levágódtak a vasúti töltés oldalába. — Vadászpuskából lőnek — állapította meg König. — Egy jó géppuskával két perc alatt kifüstölném a disznókat! — mondta Bencze dühösen, és minden különösebb célzás nélkül a kukoricatáblára Vdurrantott, ahol az ellenséget sejtette. A kastély parkjának öreg tölgyei mögül odalátszott a sírhantszerű domb, amelynek közepén kálvária vezetett föl a kápolnához. Két oldalt tarlók, kései gabonatáblák sárgálltak. A dombon túl a lapályban elnyúltan, hosszú utcákkal húzódott a község. A dombon nagy volt a nyüzsgés. Kapák, vasvillák, puskák és ásók j villogtak. Wolfék türelmetlenül hasaltak a töltés oldalában Szerettek volna mielőbb tenni valamit a harc kimenetele érdekében, de legjobban a harc végét szerették volna már; körbejárni a zsákmányolt fegyvereket, a magasra tartott kézzel ácsorgó foglyokat, és elégedetten sóhajtozni, hogy micsoda harc volt ez, amit a proletárforradalomért vívtak. A ház éle mögül a távcsővel, amit az orvlövésztől zsákmányoltak, alaposan megnézték a dombot, a szőlőhegyet, a lejtőket. Egymás kezébe adták a távcsövet. Ebből a magasságból mindent jól kivettek, még az arcokat is. A dombon körülbelül kétszázan lehettek. Szemmel láthatóan a vasútvonalra és az országúira összpontosítottak, onnan várták a támadást. A gabonaföldekbe vájt védőállások íve is ezt igazolta. Az országút felől hamarosan megjelent a vöröskatonák negyven főnyi csoportjának elvékonyodott rajlánca. Innen látszott, hogy milyen kevesen vannak. A kastély felől Both századosék is előre nyomultak körülbelül százötven métert. Ekkor a katonák közül kivált egy bőrruhás alak, és elindult egyedül a domb felé. Wolf a bőrruhás alakban megdöbbenve ismerte fel a futárt Izgatott kiáltozás hallatszott, a vöröskatonák közül valaki felugrott, hogy a bőrruhás után ered, de visszarántották. Wolf távcsöve a századost kereste, meg is találta hamarosan. Az arca innen nézve csontkemény volt A futár távolodó mozgására összpontosított, aki visz- sza se nézett, csak ment előre a tarlón, fegyver nélkül, egyenesen, emelt fővel, majd a domb és Both századosék között félúton megállt Levette a sapkáját szemeit az égre emelte, mintha kék égi zenét hallgatott volna. Alit mint a szobor, nem megalázkodva, de nem is harciasán, inkább feladva a további küzdelmét, aztán a dombon összesereglett vasvillák, ásók és kapák felé fordult Csönd volt a tájon. Várakozó, nyugtalan csönd, csak a futár mély, tiszta hangja hallatszott megbocsájtó türelemmel. — Lőjetek, háti Lövés dördült Wolf nem tudta megállapítani, hogy elölről, vagy hátulról lőttek-e, csak azt látta, hogy a futár hosz- szában elzuhan, és ott marad mozdulatlanul a tarló közepén. — Mi történt? — vette ki Bencze Wolf kezéből a távcsövet, és a szeméhez illesztette, — Szentségit I Lelőtték a futárunkat! De mi az istent keresett ott?... Wolf döbbenten nézte a futárt. Eszébe jutott az utazás, amikor egymás mellett ültek a személykocsiban, s úgy gondolta, hogy akkor Is valami hasonlót érzett: segíteni, segíteni, segíteni, és mégis oly tehetetlennek érezte magát, mintha mindaz, ami körülötte játszódott le, messze meghaladta volna az erejét. Miért akart meghalni, és ki lőtte le? — töprengett magában. S anélkül, hogy a futár különös halála és a felbukkanó emlékek közötti összefüggésre magyarázatot tudott volna adni önmagának, az apját látta maga előtt, azon a napon, amikor kikísérték az állomásra a katonavonathoz. Az anyja fülébe egy másik síró katonafeleség szónokolt: — Nézzen erre a megrakott katonavonatra! Aztán nézzen föl az égre, ahol az isten van! Mik leszünk mi ezután az urunk nélkül ehhez az éghez képest? Porszemek csak! És majd, ha hazajönnek egy csomó gyilkossággal a szívükben, mi lesz akkor ő- vel.ük? Hogyan mernek majd fölnézni az égre, ahol az isten lakik?... Apja egy ideig türelmesen hallgatta az asszony sopánkodását, aztán megfogta Wolf karját, majd a felesége karját, és elhúzta őket az asszony közeléből: — Nem lehet az ember egyedül jó, ha a másik ember nem az — mondta. M 4
