Dunántúli Napló, 1970. december (27. évfolyam, 281-305. szám)

1970-12-13 / 292. szám

s DUNÁNTÚLI NAPLÓ 1978. december 1&, Chile és a forrongó kontinens A választások után a diplomáciai szo­kásokhoz tartozik, hogy a győztes el- «íököt a többi államfő üzenetben kö­szönti. Miután a chilei kongresszus megválasztotta Salvador Allendét, ta­lán csak Nixon amerikai eluöU volt az, aki „elfelejtette” szerencsekivánata- ft eljuttatni Santiagóba, s ez feltűnő volt, hiszen a két ország ugyanazon szövetségi rendszerhez tartozik, a/. Amerikai Államok Szervezetéhez. Való­színű, hogy nem egyszerű feledékeny- xégrő! volt szó, hanem amint a U. S. News and World Report, irta, a Nixon adminisztráció vezetői úgy érezték, helytelen lenne gratulálni egy „mar­xista” győztesnek a nyugati féltekén, A szocialisták, kommunisták és ra­dikálisok által alkotott Népi Egység választási sikere után nem véletlenül irányúit fokozott figyelem Washington­ra: az amerikai vezetés milyen közve­tett, vagy közvetlen lépéseket próbál foganatosítani a haladó erők ellen. A tét kétségtelenül rendkívüli, a latin- amerikai kontinensen a kubai forrada­lom győzelme óta először került hata­lomra népfront jellegű kormány de­mokratikus úton. Nyilvánvaló, hogy t.atin- Amerikában a forradalmi erők ismét offenzívában vannak, a nemzeti függetlenségre való törekvés, ami lé­Az amerikai titkosszolgálat új feladatai Az elnök őrzése — ez a feladat az idők során egyre fontosabb lesz — ma kétszer annyiba kerül, mint két évvel ezelőtt. A titkosszolgálat operatív költ­ségei a július 1-én megkezdődött költségvetési évben meghaladják a 40 millió dollárt, míg 1969 ben csak 22 millió dollárt tettek ki. Ez tükrözi, hogy féltik az elnök biz­tonsagát, mert országszerte a nyílt erőszak érvényesül. Ez év elején a titkosszolgalat azt a feladatot is kapta, hogy őriz­ze a washingtoni külföldi nagykö­vetségeket, amelyek az utóbbi idő­ben bombatámadások célpontjai. Előzőleg e feladatot Columbia fő­városi rendőrsége látta el. Az elnök most új megbízást adott biztonsági erőinek: védel­mezniük kell az Egyesült Álla­mokba látogató külföldi személyi­segeket. Nixon felkérte a kong­resszust, hogy 1,6 nüllió dollárt utaljon ki 60—70 államfő őrzésé­re, akik a következő két hónap­ban, az ENSZ megalakulásának 25. évfordulója alkalmából tartandó ü'ésekre New Yorkba látogatnak. Egyre gyakoribbak az olyan ese­tek, melyek során az elnökkel szemben nyílt ellenségesség nyil­vánul meg. 1965-től 1969-ig az ilyen esetek száma 2400-ról 12 800- ra nőtt és úgy becsülik, hogy 1970- ben már 15 000-re emelkednek. A titkosszolgálat rámutat, hogy a legutóbbi nyomozások tanúsága szerint az ilyen incidensek legna­gyobbrészt csupán politikai véle­mények kifejezésre juttatását je­lentik. Az is igaz, hogy John. F. Kennedy elnök meggyilkolása óta automatizálták a titkosszolgálat nyilvántartását és ma a korábbi­nál nagyobb erőfeszítéseket tesz­nek az elnök életét fenyegető ve­szélyek elhárítására. A titkosszolgálatnak az az elve, hogy az elnök utazásairól előre minimálisan tájékoztassanak. A titkosszolgálat emberei szívesen veszik, ha az elnök megérkezése előtt megvizsgálhatják a környe­zetet azokon a helyeken, ahová az elnök utazása során ellátogat. Má­sok a feladatok, ha az elnök ter­ven kívül valahol megáll, es má­sok, ha előre bejelentett útvonalon utazik. Amikor például Spiro T. Agnew alelnök szeptember 2-án az orego­ni Portlandba repült, hogy besze­det mondjon az Amerikai Légió egyik konferenciáján, utazásának hírét csak néhány perccel azelőtt közölték, hogy repülőgépe felszállt San Clemen te-bői, ahol Nixonnal tanácskozott. A titkosszolgálat ezt a módszert részesíti előnyben. A Fehér Házhoz közelálló for­rás szerint a titkosszolgálatnak nagy gondot okoz, hogy Nixon nyitott kocsin szeret utazni. A tit­kosszolgálat úgy véli, hogy Ken nedv elnök meggyilkolása után ez­zel most már fel kell hagyni. Nixon elnök többnyire megfo­gadja védelmezőinek tanácsát. Leg utóbbi New Y'ork-i látogatásakor meg a kíséretében levő újságírók sem tudták, hogy az elnök hol fog vacsorázni. A titkosszolgálat meg van győződve arról, hogy a hetve­nes evekben az Egyesült Államok­ban az ilyesfajta biztonság elen gedhetetlenül fontos nyegében egyet jelent az eszak-amerF kai monopóliumok gardasági kizsák­mányolásának felszámolásával, számos országban nemcsak a népi erők, hanem a haladó katonai vezetés egyik fő cél­kitűzése is. Peruban ez a folyamat az lnternacio- nal Petroleum Company államosításá­val kezdődött, majd nagyszabású föld­reform, bányaügyi és ipar ügyi tör­vény jelezte a következő állomásokat. Bolíviában is hasonló tendencia jeleit lehetett megfigyelni. Óvandó Candia tábornok kormányára azonban erős jobboldali nyomás nehezedett, s úgy tűnt, hogy a haladó politika megtor­pan. Ekkor léptek fel határozottan a népi erők. s megakadályozták a jobb­oldali hatalomátvételt. Az új bolíviai katonai vezetés, Torrez tábornok ismét a haladó reformok útját kívánja követ­ni. A katonatiszti csoportok magatar­tásában bekövetkezett változás termé­szetesen egyenes következménye a né­pi erők előretörésének. Nelson Rockefeller, Nixon amerikai elnök különtanácsadója tavalyi latin- amerikai körútja idején pontosan fel­mérhette a kontinensméretű változások előszelét. Jelentéséből nem véletlenül érződött ki az aggodalom: a hetvenes evekben Latin-Amerika lesz a forrongó kontinens g hogy ez. a ^ojTongás*' már megindult, azt nemcsak a városi gerillaraozgalom látványos akciói mu­tatják* hanem a munkásosztály egyre következetesebb politikája is. Júliusban az uruguayi dolgozók sztrájkja, novem­ber első napjaiban pedig az Argentin Általános Munkásszövetség 36 órás ál­talános sztrájkja bénította meg az or­szág gazdasági életét. Még a londoni Times is azt irta. hogy az argentin munkások egységes akciója egy gyö­keres változás lehetőségét hordja ma­gában. A chilei baloldal győzelmének jelen­tősegét feltétlenül ilyen átfogóbb ke­retben kell vizsgálni, s a washingtoni politikai körök tudják is ezt A New York Times egyik vezércikke ugyan arról irt, hogy kedvező megoldás len­ne egy katonai puccs Chilében, azon­ban éppen a jelenlegi latin-amerikai „forrongás” akadályozza a közvetlen amerikai beavatkozást. Az Egyesült Ál­lamok — mint a Foreign Affairs véli — nem ismételheti meg még egyszer Kuba esetét. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a közvetlen fellépés, tekintettel az Allen- de mögött álló uag> népi többségre, csak további rádikalizálódást. indítana cl Chilében, s feltételezhetően a latin- amerikai országok többsége is elutasíta­ná az amerikai intervenciót. Washing­ton ezért, egyelőre a zsarolás útját vá­lasztotta, és gazdasági nyomással pró­bálja lehetetlenné tenni az új chilei kormány haladó terveit. Az amerikai Export-Import Bank nyilvánosan beje­lentett«, hegy «ideiglenesen** megvon- ja a kedvezményeket Chilétől, s a kül- földi segélyeket megajánló bizottság a! elnöke Is közölte: „Chile nem kap egy centnyí segélyt sem addig, amíg nem lesz teljesen világos az országban ki­alakult helyzet”. Ezek a fenyegető cél­zatú. lépések nyilvánvalóan azt a célt szolgálják, hogy Allende kormánya mondjon le az államosításokról. Chile legfontosabb ásványi kincse a réz, az észak-amerikai monopóliumok kezén van, és a népfront kormány már be is jelentette, hogy hamarosan állami tulajdonba veszik a rézbányákat és fel­dolgozó üzemeket. Az észak amerikai monopóliumok ér­dekei találkoznak, számos chilei nagy­tőkés reményeivel is, s nem kétséges, hogy mindent elkövetnek a baloldali politika megzavarására. Az új chilei kormány azonban számolt ezzel, és a reakció manőverezése legfeljebb las­sítani. fogja, de nem tudja megakadá­lyozni a következetes, az ország tény­leges érdekeit képviselő nagyszabású program megvalósítását. A független politika első lépései már meg is tör­téntek, Chile felújította a diplomáciai cs gazdasági kapcsolatokat Kubával. A latin-amerikai országokból érkezett el­ső visszhangok alapján valószínűnek látszik, hogy a chilei kezdeményezés hamarosan követőkre talál, és ezzel beigazolódik az Egyesült, Államok első félelme: megszűnik Kuba elszigetelt­sége. li. Gy. Sírjál, Bengália! lunusz Mullah egy holttestbe kapaszkodott és életben maradt. Körülötte a Bengál-öbölben „em­beri testek tavirózsaként úszkál­tak”. Mohan Saha (18 éves) megfo- gódzott az egyik bambuszcölöpben „de a hullám kisodort a tengerre és hat órával később a partra ve­tett — 2S kilométerrel távolabb”. Zia-ul Haq-ot is elragadta a hul­lám. Visszatéréséhez négy napra volt szüksége; amikor hazaért, fa­lujából már semmi sem maradt. A szökőár sárgás-barna volt és a vízoszlopok elérték a 6—8 méter magasságot. Miközben a ciklon és a szökőár átszáguldott a kelet-pa­kisztáni part lapos iszapos terüle­tén, 13 szigetet és egy széles part- sávot vastag iszapréteggel vont be és 700 kis szigetet törölt le a tér­képről. Embereket és állatokat fullasztott meg és holttestüket a magasabban fekvő partra dobta. Amikor a pilóták a levegőből le­néztek, a 7000 négyzetkilométer kiterjedésű katasztrófa-területen csak vértócsákat és összezúzott testeket láttak. Gyermekruházatra nincs szük­ség, közölték rádión a Gangesz- torkolat mentőcsapatai. „Nincse­nek többé gyermekek, valamennyi vízbefulladt.” Noakhall kisvárosban csak 5000 vízbefulladt számára volt elég ha­lotti lepedő. A többi sokezer ál­dozatot oltatlan mészbe mártva tö­megsírokba földelték el. Manapura szigetén az életben- maradottak 10 000 halottat temet­tek el. „Mint latható, még elég a holttest szanaszét”, panaszkodott a kerület egyik vezető tisztviselője. Bhola és Hatia testvérszigeteken a rendőrök az életben maradotta­kat arra kényszerítették, hogy Ke- tet-Pakisztán épségben maradt északi részébe menekülésük előtt az 50 000 halottat temessék el. Az éhség és a tífusztól meg kolerától való félelem a kimerült embere­ket menekülésre készteti. Nincs többé ivóvíz, a tengerár sós vize megtöltötte a kutakat és a ciszternákat, a hínáros tavak­ban és a folyóágakban felpuffadt holttetemek úszkálnak. A rizstar­talékok, amit meg lehetett men­teni, nedves és penészes lett. Amíg az utolsó öngyújtóból ki nem fogy a benzin, a sziget parasztjai és ha­lászai elégetik a penészes magva­kat és rizshamuva! töltik meg gyomrukat. Pakisztán bengaliai partján, amelyet „a ciklonok kőrútjának” neveznek. 9 óra alatt százezrek fulladtak vízbe: Unó U-Tant fel­hívást intézett a gazdag nemzetek­hez és a világ segített. A német légierő és a Royal Air Force rög­tön gyógyszereket, sátorokat és takarókat szállított a fullasztóan forró Gangesz torkolathoz Az irá­ni sah pilótáit az emberiség szol­gálatába állította. Indira Ghandi megfeledkezett az India és Pakisz-. tán testvérállamok közötti ellensé­geskedésről és 250 000 Márka érté kú pénzadománnyá) segített a szenvedő bengaliaknak. Mao Ce~ tung Kínája 5 millió DM-nek megfelelő összegű készpénzcsekket küldött. Amikor azonban az újságok már egymillió halottról számoltak be, a külföldi szeretetadományok ösz- szezsúfolódtak a Dacca és Chitta­gong repülőterein. Bár Jahja Khan, Pakisztán el­nöke egyik pekingi látogatásából való hazarepülése közben Daccá- ban megszakította útját, és „uta­sította” a kormányzót, hogy „uta­sításokat adjon”, katonái 50 kato­nai h 'likopterből csupán egyet bo­csátottak a mentőszolgálat rendel­kezésére, és ez az egy gép is Í4 óra múlva már javításra szorult. Míg az amerikai helikoptereket az Egyesült Államokból és a brit he­likoptereket Singapore-ból Pakisz­tánba juttatták és összeszerelték, további tízezer bengáliai pusztult el. Igaz, hogy a segítségre siető ha­jóknak Karachiból kiindulva In­diát megkerülve 4800 kilométer hajóutat kellett Kelet-Pakisztánba megtenniük. Nyugat-Pakisztán Ro­tary-, Lyons- és Gymkhana-klub- jai, az előkelő hölgyegyesületek és a szabadkőművesek a vékony, de dúsgazdag felső réteget úgyneve­zett „Charityfunctions”-adományo- zó ünnepélyekre hívták meg. A karachi lapok ezt írták: „Sír­jál, sírjál Bengália!” Az asztalnál, táncnál és tombolánál azonban Pakisztán nyugati része csak a ke­let-pakisztáni bengáli testvérek iránti részvétéről — és rossz lel­kű smeretéról tett tanúságot. Nyugat-Pakisztánban ugyanis az ország keleti részét gyarmati terü­letnek tekintik, ahol a nyugat-pa­kisztániak magukat felsőbbrendú embereknek érzik. Nyugat-Pakisz- tán számára a bengáliak túl ér­telmesek ahhoz, hogy szeressék, túl gyávák ahhoz, hogy tiszteljék őket és túl sokan vannak ahhoz, hogy teljes rabszolgákként kezel­jék őket. Nyugat-Pakisztán gazdagjai pén­züket a keleti tartományban kere­sik meg. Karachi kereskedői ben­gáliai juta-szállítóiknak és juta­munkásaiknak éhbért fizetnek. Az így megkeresett összegekkel finan­szírozza Nyugat-Pakisztán saját iparosítását — és a muzulmán ál­lam szinte kivétel nélkül nyugat- pakisztániaiakból álló hadseregét. Pakisztán 125 millió lakosa kö­zül 70 millió Kelet-Pakisztánban az NDK területéhez mérhető terü­leten él. Itt egy négyzetkilométer­re ezer ember jut (a Német Szö­vetségi Köztársaságban 242) és így e térség a világ egyik legsűrűbben lakott, s egyben egyik legszegé­nyebb része. A nyugat-pakisztáni gyarmatosí­tó urak nem akartak pénzt áldoz­ni a keleti országrészre. A gátépí­tést drágának tartják: a Világbank számításai szerint 800 millió dol- tárba kerülne a Gangesz -torkolat árvizmentesitése. Viszont 800 mil­lió dollárba került Nyugat-Pakisz.- tan legújabb presz.tfzsmúve, a vi­lág legnagyobb es Nyugat-Pakisz­tán hatodik (tarbelail oriásgátja. A kormány a pakisztáni költség- vetés 60 százalékát költi nyugat- pakisztáni hadseregére, amelyet a kasrrtiri vitás kérdés miatt tart fenn — a fegyverkezési verseny Indiával, a bengáliak terhére fo­lyik. Kelet-Pakisztán egyetlen vasol­vasztó üzeme Chittagongban alig tudja felhasználni a hulladékva­sat — Kasmir miatt a kormányzat teljesen leállította a szénimportot Indiából, és most Kínából hozza be a háromszor olyan drága sze­net. Kelet-Pakisztán szorgalmának köszönhető, hogy Nyugat-Pakisz­tánban állandóan emelkedik az életszínvonal. Ezzel szemben a bengáliak még mindig évi 140 Már­kának megfelelő összeget keres­nek, ami a legalacsonyabb évi jö­vedelem a világon. ,3engáliában a természet szabá­lyozza a népszaporodást” — igye­kezett egy gazdag nyugat-pakisz­táni megnyugtatni a közvéleményt, Kelet-Pakisztánban az átlagos életkor 27 esztendő — csak az erő­sebb gyermekek maradnak élet­ben. A gyarmati urak lelkiismeretén is szárad egy s más. Például 1943- ban, amikor a japánok lerohanták Burmát és Brit-Indiát fenyegették, az angolok minden rizstartalékot felégettek és megsemmisítették Bengália fő szállítóeszközeit, a sokmillió kis folyami bárkát. A „Bengál famine” — a hírhedt ben­gáliai éhínség — volt a következ­mény, a városok utcáin kiéhezett emberek kétségbeesetten könyö­rögtek egy kis „faz”-ért — a rizs­konyhák keményítő tartalmú te­véért. A vidéken kutyák marakod­tak az elpusztultak tetemein. He­tenként 11 000 bengáli halt meg, összesen 3,5 millió ember. A brit gyarmatnak India hindu többségi állammá és Pakisztán muzulmán állammá történt ketté­osztásakor a bengáliak honfitársai­kat — hinduk harcoltak muzul­mánok elten, — nagyobb kegyet­lenséggel Irtották ki, mint bárhol a szubkontinensen. Amikor 1947- ben monszum tört az országra, Calcuttában áradások voltak: a csatornákat holttestek tömték el. Csak az 1960. évi kettős szökő­ár (16 000 halott) után szánták rá magukat a nyugat-pakisztáni ha­tóságok, hogy Bengáliában egy ol­csó védöháiózatot engedélyezzenek. A Svéd Vöröskereszt japán tran­zisztoros rádiókat osztott szét a falvak vezetői között, ezekén ke­resztül egy adóállomás közvetítet­te a ciklonra figyelmeztető jelzé­seket. Legutóbb azonban ez a rendszer nem működött — jóllehet a me­teorológiai műholdak már négy nappal előtte jelzést adtak a Ben- gál-öbölnek, és Pakisztánnak is. Á pótfigyelmeztető rendszer, a bam­buszdobok és a világító rakéták szintén csődöt mondtak. „Éjfél volt, a rádióban elhang­zott viharjelzések miatt ébren ma­radtunk” — panaszkodik Manapu­ra sziget kerületi vezetője, „elő­ször a sötétségben egy fénysugarat láttunk közeledni, majd menny­dörgésszerű csattanást hallottunk, aztán ránktörtek a víztömegek.” A pakisztáni rádió figyelmezte­tései csak „viharról” beszéltek. A kerületi vezető: „A szökőárról nem volt szó”, (Der Spiegel) Reflektorfényben A diplomata rablások A legújabb emberrablás áldozata me­vanní Enrico Bucher, Svájc brazíliai nagykövete. 1 Giovanni Bucherrel — az AP összeállítása szerint — 18-ra emel­kedett az elmúlt tizenöt hónapban végrehajtott emberrablásokban sze­replő diplomaták és más hivatalos személyiségek száma. A 18 áldozat közül hármai öltek meg; egy emberrablás! kísértet meghiúsult, egy személy pedig megszökött fogvatartóitól. 1. C. Burke Elbrick amerikai nagykövetet 1969. szeptember 4-én rabolták el Rio de Janeiróban. 15 political fogolyért cserében szaba­don engedték. 2. Alberto Fuentes-Mohr kül­ügyminisztert Guatemala Cityben 1970. február 27-én; később kicse­rélték egy fogolyért. 3. Sean Holly amerikai munka­ügyi attasét szintén Guatemala Ci­tyben, 1970. február 27-én három fogolyért cserélték ki. 4. Nobuo Okucsi japán főkonzult 1970. március 11-én Santo Domin- góban; öt személyt cseréltek ki. 5. Donald Crowley amerikai lég­ügyi attasét Santo Domingóban 1970. március 24-én; 19 fogoly szabadonbocsátása fejében enged­ték el. 6. Waldemar Sanchez paraguayi konzult Buenos Airesben március 24-én rabolták el, később csere nélkül elengedték. 7. Jurij Pivovarovot, a buenos airesi szovjet kereskedelmi kiren­deltség helyettes vezetőjét március 29-én próbálták elrabolni, ered­ménytelenül. 1 * 8. Kari von Spreti gróf nyugat­német nagykövet 1970. március 31- én tett emberrablás áldozata Gua­temalában. Elrablói később meg­ölték, miután váltságdíj-követelé­seiket sorban visszautasították. 9. Curtis Cutter, a brazíliai Por­to Allegre városban működő ame­rikai konzul 1970. április 5-én ke­rült emberrablók kezébe, de sike­rült megszöknie. 10. Ehrenfried von Holleben nyugatnémet nagykövetet június 11-én Rio de Janeiróban rabolták el, szabadonbocsátása fejjében 40 foglyot engedtek el. 11. Dán Mitrionet, az. uruguayi rendőrség mellett tevékenykedő amerikai tanácsadót július 31-én rabolták el. A váltságdíj 150 be börtönzött szabadonbocsátása tett Volna. A követelést a hatóságok nem teljesítették, elrablói megöl­ték. 12. Aloysí Mares Diaz Gomide brazil konzult július 31-én rabol­ták el, Montevideóban. Az ügy még megoldatlan. 13. Claude Fly amerikai mező- gazdasági szakértőt • augusztus 7- én Montevideóban rabolták eL Esete szintén megoldatlan. 14. James Cross brit kereskedel­mi megbízottat október 5-én tör­tént elrablása után több héttel s québeci felszabad!tási front tagjai szabadon bocsátották Cserében szabadon elhagyhattak az. orszá­got. 15. Pierre Laporte, a québeci tartományi kormány munkaügyi minisztere október 15-én került elrablói kezére; később megölték. 16. Ceassar Rohn Sandoval tá­bornokot, Ecuador légierőinek fő- parancsnokát október 27-én rabol­ták el Guitóban, majd elengedték.’ 17. Eugene Bieh) nyugatnémet konzult a spanyolországi San Se- bastianban december 2-án rabol­ták el. Az ügy még megoldatlan. f ♦ i á

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents