Dunántúli Napló, 1970. november (27. évfolyam, 257-280. szám)
1970-11-01 / 257. szám
s dunántúli napló 1970 novemberi. Csingiz Ajtmatov: Fehér hajó f, ' * A hegyekbe újra eljött az ősz. A zajos nyár után ismét minden őszi csendre hangolódott. Leszállt köröskörül a ménesek, juhnyájak fölverte por, kialudtak a pász- tortüzek. A nyájak, ménesek téli szállásukra vonultak. Elmentek az emberek is. Elnéptelenedtek a hegyek. Már egyesével szálltak a sasok, fukarkodtak csüggedt vijjogásukkal. Tompábban csörgedezett a patakban a víz; a folyó hozzászokott nyáron a medréhez, hozzáidomult, el- sekélyesedctt. Nem nőtt tovább a fű. elaszott a bokra. A levelek elfáradtak csüngeni a faágakon, lassan hulladoztak. A legmagasabb helyeket éjszakánként az első hó ezüstösen csillogó rétege borította be. Reggelre a sötét hegyhátak megőszültsk, — mint a sötét-vörös róka tarkója. Hideggé vált a szél a szorosokban. De egyelőre még derült, száraz nappalok voltak A patakon túli erdő, szemben a településsel, gyorsan ősziesedett. A patak szélétől föl egészen a Fekete fenyvesig emelkedett meredeken a cserjés, mint parázsló oszlop. Legélénkebben virítottak — bíborvörösen — és legfeltörekvőbbek voltak a nyír- és nyárfacserjések: fölkapaszkodtak egészen a hófödte nagyerdőig, a szomorú fenyők birodalmáig. A fenyvesben tisztaság volt, mint mindig, és komorság, mint a templomban. Csak a szikár barna fatörzsek, csak a száraz gyantaillat, csak a ^talajt teljesen betakaró barnás fenyőtű-avar. Csak az öreg fenyők csúcsai közt hangtalanul suhanó szél. Ma reggeltől azonban szünet nélkül lármáztak a fölzaklatott csókák. Nagy seregekben, szörnyű ricsajjal ott köröztek a fenyves fölött. Felriadtak a fejszecsattogástól és most egymást túlrikácsolva, mint akit fényes nappal kimbe'lak, követték a két embert, aki egy kivágott fenyőt csúsztatott le a hegyről. A rönköt láncrakötve húzatták lóval. Orozkul elől ment, kantárszáron vezette a lovat. Nekihevülten ment, köpenye meg-megakadt a bokrokban, fújtatott, mint a ló. A szálfa után Momun apó igyekezett. Neki sem volt könnyű a magaslaton, kifulladt az öreg. Nyirfakaró volt a kezében, azzal egyengette a rönk útját. Hol tuskókba, hol kövekbe akadt el, a lejtősebb helyeken pedig mindenáron keresztbe akart fordulni, hogy leguruljon. Pedig ha ez megtörténik, akkor végük, — halálra gázolja őket. Nagyobb veszélyben az van, aki karóval biztosítja a rönköt, — de az ördög sohasem alszik- Orozkul már jóné- hányszor elugrott, eldobva a kantárszárat és mindannyiszor elöntötte agyát a szégyen, amikor látta, hogy az öreg élete kockáztatásával tartja a rönköt, nem hagyja legurulni, és várja, mikor megy vissza Orozkul a lóhoz, mikor markolja meg újra a kantárszárat. De nem hiába mondják. hogy aki szégyenli magát, pirítson rá másra. — Mi az, el akarsz tenni láb alól? — ordított apósára Orozkul. A közelben nem volt senki, aki meghallhatta és elítélhette volna ezért Orozkult: ki látott olyat, hogy így beszéljenek idős emberrel? Az após bátortalanul tette szóvá, hogy hiszen ő maga is a rönk alá kerülhet, — miért kell hát úgy kiabálni rá, mintha készakarva rendezné így a dolgot? De ez csak még jobban földühítette Orozkult. — No nézd csak! — háborgott. — Ha téged szétzúz, eleget éltél már. Mi kellene még? De kire marad a lányod, ha én nem leszek? Kinek kell az a meddő sátánfa. . — Nehéz ember vagy te, fiam. Nincs tebenned tisztelet az ember iránt, — válaszolt erre Momun. Orozkul megrökönyödötten mérte végig az öreget: — Ilyen öregemberek már régen a tűz körül fekszenek, melegítik a feneküket a hamuban. Te meg fizetést kapsz, bármilyen is az. És honnan van a fizetés? Tőlem. Miféle tisztelet kellene még? — Na, jól van, csak úgy mondtam, — mondta békülé- kenyen Momun. O rozkul aznap ballábbal kelt föl. Reggel, amikor a szerszámokkal együtt át kellett kelni a túlsó partra az erdőbe, Momun sietett elvinni unokáját az iskolába. Teljesen megzavarodott az öreg! Minden reggel felnyergeli a lovat, elviszi a kisfiút az iskolába, aztán újból rohan érte és visszahozza. Vesződik ezzel a kis elhagyott tubicával. Még hogy nem lehet elkésni az iskolából; amikor olyan dolog előtt állunk, hogy isten tudja, sikerül-e, — ezzel talán lehet várni? Ez nem fontos? Azt mondja: „gyorsan megfordulok, röstellem a tanítónéni előtt, ha a gyerek elkésik az óráról.” Ez is tudja ki előtt szégyellje magát! A vén bolond! Kicsoda az a tanítónő? öt év óta egv kabátba jár. Füzetekkel tömött táskákkal mászkál... Állandóan az útszélén meszel, integet, — a városba kell mennie, mindig hiányzik valami, hol szén kellene az iskolának, hol ablaküveg, hol kréta, vagy akár törlőrongy. Vajon egy valamirevaló tanítónő hajlandó lenne ilyen iskolában dolgozni? Micsoda elnevezés: — „törpeiskola”. Az igaz, valóban törpe. De mi értelme van? Az igazi tanítók városban vannak. Ahol üvegből vannak az iskolák. A tanítók nyakkendőt viselnek. De az városban van ... Ott hatóságiakkal is lehet találkozni az utcán. És micsoda autók vannak. Az embernek szinte földbe gyökerezik a lába, szeretne vigvázzba állni, amíg elhaladnak azok a fekete, csillogó. surranó gépkocsik. A városi emberek meg jóformán észre sem veszik az autókat, nem érnek rá, — sietnek, rohannak valahová. A városban, ott igen. ott élet az élet! Oda kellene föliutni. ott kellene elhelyezkedni. Ott a rangja szerint tisztelik az embert. Ha az a rendje — hát kötelesek tisztelni. Nagyobb rang — nagyobb tisztelet. Kulturáltak. Ott nem kell rönköket cipelni, vagy mással ba- joskodni csak azért, mert valahol megvendégeltek, vagy ajándékot adtak. Nem úgy, mint itt — kap az ember egy ötvenest, na, legjobb esetben egy százast, s az egész erdőt elvinnék érte és még nekik áll feljebb: panaszt tesznek: OrozHil korrupt, ilyen, meg olyan . Micsoda sötétség! Igen, a városba kellene... A pokolba kívánnám ezeket a hegyeket, erdőket, ezeket az átkozott rönköket az Részlet a megyénkben nemrégiben látogatást tett Írónak az Európa Kiadó gondozásában 1971 elsó felében magyar nyelven megjelenő kisregényéből. üreshasú feleségemet, ezt a félbolond öregembert ezzel a taknyossal együtt, akit állandóan babuskál, mintha nem tudom ki volna. Kifickándoznám magam, mint jóllakott paripa a zabosban! Majd tisztelnének engem az emberek! „Orozkul Balazsánovics, bemehetek a szobájába?” Megnősülnék, városit vennék el. Miért ne? Mondjuk, valami színésznőt, szépet, aki énekel és táncol hozzá mikrofonnal a kezében; azt mondják, a legfontosabb nekik, hogy az ember jó beosztásban legyen. Karonfognám. magam is nyakkendőben. Irány, a moziba! Ö meg kopogna magassarkú cipőjében, csak úgy áradna róla a kölniillat. A járókelők ’sak szaglásznának. Egykettőre gyerekek Is születnének. A fiúból jogászt taníttatnék, a lányból meg, hogy zongorán látsszon. A városi gyerekek okosak, rögtön felfigyelnek rájuk. Otthon csak oroszul beszélnek: nem tömik a fejükbe ezeket a falusi kifejezéseket. Ügy is nevelné kicsinyeit: Apuka, anyuka, szeretnék ezt. szeretnék azt...” Sajnálhat-e az ember bármit is sajátszülött gyermekétől? Ej de sok embernek borsot törne az orra alá, megmutatná, kicsoda ő. Mennyivel rosszabb ő másoknál? Mennyivel különbek azok nála. akik fönt vannak? Ugyanolyan emberek, mint ő. Csupán csak szerencsések. Ö meg nem. Kicsúszott a kezéből a szerencse. Persze ebben ő is bűnös. Az erdésztanfolyam után mindjárt a városba kellett volna, talán még főiskolára is. Elsiette — beosztásba akart kerülni Ha kicsi is, azért mégiscsak beosztás. Most aztán mászkálhat a hegyekbe, cipelheti a gerendákat, mint egy öszvér. . Aztán még ezek a csókák is. Mi a nyavalyát vijjognak, mit . keringenek itt? Csak volna egy géppuskája ... Orozkulnak elég oka volt az elkeseredésre. Vége a nyári jóvilágnak. Itt az ősz, s a nyárral együtt elmúlott a vendégeskedések kora is a juhászoknál, csikósoknál. Ahogy a nótában is van: „Elhervadtak a virágok fönt a bérceken, érd be kevesebbel lent a réteken .. Beköszöntött az ősz. Orozkulnak fizetnie kellett a tisztességért, a vendégeskedésért, az adósságokért, ígéretekért. * Még a nagyzolásért is: „Mi kellene? Két fenyőrönk mestergerendának. ennyi az egész? Szóra sem érdemes. Gyere — és már viheted is.” r Í gérgetett, kapott alamizsnát, itta a vodkát, most aztán kifulladva, verejtékezve, átkozva mindent a világon, lophatta, cipelhette a gömbfát a hegyek közt. Ogy kellett ez most neki, mint kecskének a kés. De valahogy az élettel is így volt. Fel is rémlett agyában egy bősz gondolat: „Fütyülök is én az egészre, fölkerekedek és elmegyek, ahová a szem ellát”. De rögtön megértette, hogy nem megy ő sehová. Nincs rá szüksége sehol senkinek és olyan életet, amilyent szeretne sehol sem talál... Fordította: FEHÉR JANOS Beitók László: Halottak napja ialottak napja: visszapillantó tükör, vizsgája szemnek, emberségnek, akiket te mutatsz, azok már nem előznek. Sebességük fűszálak élein, porszemeken cikázik, arcuk csontok roncsaiban ázik. Mértanuk pontjai között a közúti szabályok érvénytelenek, életünkre igazolások. Meghívás nélkül jelen vannak kanyarokban, mozdulatokban, tekintetük, mint jelzőlámpa bennünk villan. Tükörbe nézünk, megalázkodunk, mindnyájan fehér bárányok vagyunk, virágot hintünk az útra, fejünkre hamut, miközben őket ünnepeljük, azaz magunkat ünnepeljük, hisz nincsen visszaút. Krizantémok a temetői buszon, fejem körül virágok, glória, mennyei kalap, harmattal áldott. Fehér lobogókkal a város kiőzönlik a kapukon, mindenki megadta magát, nem villog szurony. Csak az évek, a nyavalyák szűkülő sorfala vigyáz, dércsípte árnyékuk felett siránkoznak a fák, megállók vasa, csonka kereszték tükörképe szalad. Arcom mögött a Tejút mozdulását, köszöntőm halottaimat. Nagyanyámat, Katona Juliannát, s a másikat. Farkas Katalint. Friss fakereszt ablaka mögül nagybátyám még némán visszaint. Aztán újra a sejtek szava. Ülök a buszban, térdemen fiam. Körben a téboly tűzkarikál. Halottak napja van. SÁFÁR PÁL RAJZA VENDÉGÜNK: Robert Rozsgyesztvenszkij A szovjet kultúra napjai programja keretében szovjet íróküldöttség járt hazánkban. A küldöttség egyik tagjával, Robert Rozsgyesztvenszkij költővel pécsi látogatása alkalmából beszélgettünk. Nem először járt hazánkban, sőt 1965-ben Pécsett is ismerkedett a helyi irodalmi élettel, annak képviselőivel. Elsőként arról érdeklődtünk, milyen célokat szolgáltak korábbi látogatásai, milyen kapcsolatai alakultak ki a magyar irodalmi élettel? — Különböző küldöttségek tagjaiként jártam eddig Magyarországon. Résztvevője voltam Komszomol és írószövetségi delegációknak, de több alkalommal jártam egyedül is itt. Volt műsorom a rádióban és a televízióban is, a fővárosban, az Egyetemi Színpadon megrendezték szerzői estemet, melyen én is közreműködtem. Minden esetben nagyon szívesen utaztam Magyarországra, mert úgy éreztem, hogy szeretettel, szívélyesen fogadtak. — Akik találkoztak Önnel első pécsi látogatása alkalmával, azok emlékeznek arra, hogy akkor olvasta fel kéziratból néhány részletét a Rekviem ci- mú költeményének. Ismeretes, hogy azóta ez a költeménye nagy sikert aratott, több nyelvre lefordították. — Valóban így van. és ez nagy öröm számomra. Mint ismeretes, ebben a költeményben a második világháború szovjet hőseinek állítottam emléket. A verset a Szovjetunió valamennyi nyelvére lefordították, de különböző kötetekben, antológiákban megjelent a világ szinte valamennyi nyelvén. Még olyan ritka fordításai is vannak, mint a japán, hindu nyelvű, de megjelent Peruban, Mexikóban is. A Szovjetunióban most készült el legújabb kiadása is. — Mit tud versei magyar fordításairól? — Ismereteim szerint több versemet lefordították magyar nyelvre. Megjelent önálló verseskötetem, de több szovjet antológiában is közölték verseimet. Magyarországi látogatásaim során azt tapasztaltam, hogy szeretik, ismerik és megértik költészetemet. — Milyen munkál jelentek meg a közelmúltban? — Komolyan címmel jelent meg közelmúltban egy kötetem. Szeretném azt is elmondani, hogy viszonzásul azért, hogy oly sok versemet lefordították magyarra, és megjelentették, kötelességemnek tartottam, hogy hozzájáruljak a magyar költészet népszerűsítéséhez a Szovjetunióban. Az én fordításomban jelent meg oroszul egy Radnóti Miklós és egy Garai Gábor kötet. — Újabb tervei? — Nemsokára jelenik meg egy újabb kötetem, melynek címe: Ajánlás lesz. A terveimet két igével tudom megfogalmazni: írni és utazni! — Utazásairól sokat hallottunk. Tudjuk, hogy ezeket egyrészt a szovjet költészet megismertetésére, másrészt az élmények gyűjtésére használja fel. Emlékszünk, hogy pécsi látogatása alkalmából milyen izgalmasan elevenítette fel egyik északi sarkon megtett útjánal emlékeit. Hová vezet legközelebbi útja, és ml annak a célja? — Meghívást: kaptam az Egyesült Államokba. November végén, immár harmadízben utazom oda, ez alkalommal az amerikai egyetemeken fogok felolvasni verseimből. Mitzki Ervin
