Dunántúli Napló, 1970. november (27. évfolyam, 257-280. szám)

1970-11-15 / 268. szám

1910. november 15. DtINANTÜLI NAPLÓ Novellák —színpadon Szerepek: Csehov hitvallása Puck SZÍNHÁZI ESTE két részben — jelzi a címlap is: ezúttal valami mást, a megszokottól valami elté­rő produkciót láthatunk. Gabriel Arout Csehov novelláiból adaptált színpadra egy színházi estére va­ló csokrot. Ez a mű A kutyás fér­fi címmel hozzánk Czímer József fordításában és — válogatásbeli, szerkezeti sajátosságai révén — hazai színpadra alkalmazásában, új koncepcióval jut el a Pécsi Nemzeti Színház előadásában. Mindez együtt: új felfedezések él­ményét jelenti. A nagy orosz realista rendkívül gazdag és sokrétű írói terméséből különös módon elsősorban a múlt század végi Oroszország jellegze­tes társadalmi típusai: a földesúr, a csinyovnik, a haszonleső kispol­gár, a „tokbabújt” rettegő kisem­ber élményei maradtak bennünk. S ebben a Csehov-képben a tra­gikum; az író lírai valóságlátásá­ban a szomorú igazságok kimon­dása, a kesernyés irónia hangsú­lyosabb a boldogság, az életöröm, a küzdelem hitének friss, élénk színeinél. Pedig írói alkatának, vi­láglátásának e vonásai Csehov iga­zi, hiteles portréjában összefonód­va léteznek. Hősei lélekrajzában a tragikum és a komikum, a felhők és a napfény bonyolult összefüggé­sei gyakran szembetűnőek, hiszen az élet teljességében is összetar­toznak, meghatározó erejűek ezek a vonások. Különösképp amikor az élet értelmét jelentő nagy kérdé­sekre kérdezünk. Ide jut el a szín­padi novellafüzér keretjátékában is Csehov — szimbolikus sötét erőkkel viaskodó — „kutyás embe­re” is. Felismerve, kimondva, hogy életünkben a „szépben is ott a fáj­dalom. és a nevetésben is ott a szomorúság”. Ez a küzdelem, ez a válaszkere­sés, ez a kettősség adja szintézis­ben a színpadi mű alaphangját. Azzal — a ma emberéhez szóló — kicsengéssel, amely a küzdelem hi­tét enősíti bennünk, amely ragyo­góan ívelő (s mindvégig jelen le­vő) zárógondolatával —: „Az em­berséget nem lehet elpusztítani” — a csehovi humanizmus szép és őszinte k-édója. Szerzői, fordítói; rendezői és újrateremtő színművé­szi-alkotói hitvallásként, egy föl - emelően szép színházi est élményé­vel. A rendező, Nógrádi Róbert érde­me, hogy ez az alapeszme a darab hazai színpádraállításakor meg­győző erejű produkcióban maga­sodott elénk a Pécsi Nemzeti Szín­ház színpadán. Rendezésének a fő értékei: a bölcseleti-lírai hangu­latteremtés arányegyensúlya a ré­szek, a kilenc epizód változó élet- és valóságképeiben; az előadás lüktető, mégis egyenletes, kiegyen­súlyozott ritmusa, a szcenikai ha­tások összefogottsága, de minde­nekelőtt: a korszerű Csehov-értel- mezés írói színpadi légkörének megteremtése, vagyis a jellemek­nek, a lélekábrázolásnak az a tu­datos rendszere, az előadásban, amellyel a gyors téma- és hangu­lati váltások nyomán bonyolult összefüggéseiben bontakoztatja ki és juttatja el a csehovi mondani­valót. Színészvezetésében a hang­súlyok és árnyalatok harmonikus egysége külön megfigyelésre érde­mes. Egészében: Nógrádi rendezé­sében s ebben az egész előadásban is úgy tűnik, mottóként állandó­sult, szinte jelszóvá magasodott a csehovi gondolat szellemisége: „Megszabadulni mindentől, ami nem egyszerű és nem őszinte”. A PRODUKCIÓ bensőséges ar- tisztikumát két főszereplő és két epizodista teremtette meg. Hálás művészi feladatok, lehetőségek so­rozata, ugyanakkor gyorsváltozá­sok -öltözések sora is egyben a két főhős megformálójának ez a ki­lenc novella-feldolgozás. Az új öl­tözet, az új szín — új atmoszférát követel. Űj figurák más-más lel­kivilágának — sokszor összefonó­dó, egymásba átcsapó ellentétes érzéspólusainak — hiteles ábrázo­lását kívánja ez a feladat epizód­ról epizódra. Élményerejű alakítá­sok tanúi lehetünk. Bánffy György sokoldalú jellemformáló tehetsége gazdag színekben és az ábrázolás kivételes egyszerűségében jelent­kezik. A megkapó líraisággal böl- cselkedó kutyás férfi „téziseit” pél­dák és antitézisek sorával erősíti szerepeiben. Játéka nem „eszköz- telen”, mégsem érezzük soha egyet­len fölös gesztusát, vagy kelleténél hangosabb dikcióját sem. Férfias charmja (Vasúton, Kutya nélkül); a groteszk iránti nagyszerű érzéke (Kolpakov, a kóristanő szeretője); bájgúnáros lábemelintései (Lány­kérés,) vagy éppen roskatag fájdal­ma (Őszi légy) új és új gondolat­sorokat ébreszt életre bennünk. Fe­leletképpen mindarra, amit a ku­tyás embertől tézisként hallottunk: Milyen is, illetve milyen is legyen az ember? Tímár Éva méltó part­nere. Tiszta, szép és őszinte pilla­natokat teremt. Alakjait mindig a gondolati-érzelmi intonációkra hangolva válik részesévé a fősze­replő-kettősnek. Mégis invenció- zus, egyéni tett figurákat teremt; sehol nem érezni azt a Tímár Évát, akit egyszer, valahol, valamelyik epizódban már láttam, hallottam. Alakítása különösen megkapó a Kilencszáz rubel kóristanőjekéní. Oljcnka (Tímár Éva) férjei törté­netét meséik A nevelőnő és Oljenka címszere­pében valamint a kutya nélküli kutyás hölgy, Anna figurájában. Művészi kifejezőereje ez utóbbiban erőteljesen és igen hasznosan érzé­keltette, hogy az anagrammák for­mai játéka (A kutyás férfi; Kutya nélkül) mélységes szimbolikus tar­talmat rejt és őszinte emberi hitet az emberben, az emberi érzelmek felszabadításában. A két epizód- szereplő művészi alázattal s lehe­tőségük szerint, ahol adódott ilyen, egyéni színekkel teljesítette felada­tát. Pásztor Erzsi a Kilencszáz ru­belben valamint az Őszi légy kocs- márosnéjában; Paál László pedig a Kutya nélkül ben felvillanó figurá­ban. A/ ELŐADÁS eszmeiséghez tár­suló jelzett díszleteit Pintye Gusz­táv, a szép és korhű jelmezeket Vágó Nelly tervezte; a maszkok valóban mestere: Léka László. Wallinger Endre Beethoven születésének kétszá- zadik évfordulóján világszerte ün­nepi hangversenyeken emlékeznek meg az egyetemes kultúra egyik legkiemelkedőbb alakjára, minden idők talán legnagyobb hatású ze­neszerzőjére. Pécsett is az idei har­madik bérleti zenekari hangver­senyt teljes egészében a Beetho- ven-megemlékezés jegyében állí­tották össze. Mégis, előre kell bo­csátanunk, a megvalósítás nem állt arányban a szándékkal, a hangverseny nem jelentett igazi ünnepet Beethoven zenéjének hí­vei számára. A műsor pedig igazán alkalmas lett volna erre! A nagy bécsi mes­ter szimfonikus zenéjének két szél­ső pillérét hallottuk, az I. és a IX. szimfóniát. Az I. szimfónia még a mozarti világhoz áll közel. Köny- nyed, levegős szerkesztése, karcsú dallamvonalai, viszonylag vékony zenekari faktúrája még alig sejte­ti a későbbi súlyosabb Beethoven- műveket. De remekmű már ez is, miként valamennyi szimfóniatársa. Sajnos, az előadásban csak he­lyenként tűntek elő az I. szimfónia üde szépségei. Különösen az első két tétel . tempóját találtuk túl óvatosnak és ennek következtében az előadást nehézkesnek, darabos­nak. Ügy tűnt, hogy az erőt és az időt a még nagyobb feladat, a IX. szimfónia szolgálatába állították és így a fiatalabb testvérnek csak a „köteles” rész jutott. A részletek kidolgozatlansága, ritmustalan já­ték, rossz hangsúlyok nehezítették meg a mű élvezetét. Külön szóvá kell már egyszer Gonosz? Vagy jóságos? — ez most a shakespeare-i kérdés. Puck, a tündér — így láttuk nagyon sok­szor, tüllben-fátyolban, mesésen, bohókásan. Jóságosán. De tizenkét évvel ezelőtt Kecskeméten kicsit gonoszkodó, bukfencező, néha gú­nyolódó Puck jelent meg a Katona József Színházban. Galambos Erzsi játszotti és Németh Antal képzel­te így el. De Puck még mindig tündér volt, a szó mesés értelmé­ben, inkább egy félelmetes mű­veltségű rendező sejtése húzott rá kicsit vásott vonásokat. Aztán 1965- ben megjelent Jan Kott Shakes- peare-tanulmánya, amelyben a lengyel szerző határozottan szem­beszáll a tündér-Puckkal: „A filo­lógusok már rég felfedezték Puck ördögi származását. Puck egysze­rűen az ördög egyik neve volt: éppúgy ijesztgették vele az asszo­nyokat és a gyerekeket, mint a morkolábbal meg a lidérccel ... Puck nem pojáca. És nem is csu­pán színész. Ő az, aki zsinóron ráncigálja az összes szereplőt... Felszabadítja az ösztönöket és mű­ködésbe hozza a világ mechaniz­musát. Mozgásba hozza és egyút­tal kigúnyolja . . . Mikor mutatja be végre a színház Puckban az ör­dögöt...?” Sőt, George Lamming — párhuzamot keresve a Szent- ivánéji álom Puck-ja és a Vihar Ariel-je között — így vélekedett: „Ariel a kém archetípusa, a töké­letes és kimondhatatlan titkosrend­őrség megtestesítője.” Dobai Vil­mos a mostani pécsi Szentivánéji álom rendezője Puckkot kimondot­tan ördögnek fogja fel, aki a sze­relmet, ezt a minden embert ösz- szevissza kavaró érzést kihasznál­va csúfot űz belőlünk, sőt, talán az ő ördögi akarata teszi ilyen csúf­fá a szerelmet. Sólyom Kati nem nyilatkozott, nem mondott semmit. Eljátszotta Puck-ot. Kárörvendő, változatosan és öncélúan gonoszkodó, minden­re kész, veszélyes, mindenütt je­lenlévő, féktelen Puckot. Első iga­zi nagy szerepét. — A darab előadásai lassan be­fejeződnek, talán még kettő lesz belőlük — mondja. — Most vissza­tekintve azt hiszem, mindent elkö­vettem; hogy sikerüljön. Azonban két ellenkező véglet kereszttüzébe kerültem: Dobai Vilmos ördögi lényt látott Puckban, mások a ha­gyományos felfogásban ismerték és egyedül arra esküdtek. Én a ren­dezőmmel értettem és értek egyet, bár őt' a bemutató után kritika ér­te a sajtóban is, s éppen Puck miatt. Számomra a hagyományos felfogás könnyebb és talán hatá­sosabb színészi feladat lett volna, színészileg nekem mégis ez a ne­hezebb út adott sokat. Ha erre tennünk, hogy mennyire helyte­len, miszerint az előadók jó része eltekint a beírt (előírt!) ismétlések betartásától. Ezt tapasztaltuk az I. szimfónia három tételének előadá­sában is. Ezek az ismétlések épp­úgy hozzátartoznak a mű egészé­hez, mint a többi szerzői utasítás, nélkülük helytelen képet kapunk a tételek formájáról. Kellő tempójú, szép, kidolgozott előadásban egy­általán nem terhes kétszer meg­hallgatni Beethoven muzsikáját. A IX. szimfónia, Beethoven utol­só szimfonikus alkotása, semmihez nem hasonlítható, egyedi remek­mű. soha nem tudunk betelni hall­gatásával, minden alkalommal új és új szépségeket fedezünk fel ben­ne. Megszólaltatásában különös problémát okoz a példátlanul nagy méretek kitöltése és egybefogása. Ez alkalommal a nagy ívek egybe- tartozásának megéreztetését érez­tük megöldottabbnak. 'A hatalmas mű előadása nem volt sem any- nyira kidolgozott, sem pedig olyan magas hőfokú, hogy teljességében hatni tudott volna. így is számos olyan részletnek voltunk örvende­ző tanúi, amelyek felvillantották az igazi kontúrokat. A valódi ünnepet, a hangverseny kiemelkedő csúcspontját a záróté­tel, a híres Örömóda jelentette. A szólólcvartett (Németh Alice, Szir- may Márta, Bartha Alfonz és Mar- czis Demeter) valamint a Liszt Ferenc Kórus (karigazgató: Antal György) jelentős többletet nyúj­tottak. Rég hallottuk városunk ora­tóriumkórusát ennyire kedvező diszpozícióban: a nagy tömböket grandiózusán, kifogástalan tiszta­gondolok, akkor minden bírálat ellenére boldog vagyok. Aki többször látta az előadást, észre kellett vennie, hogy Sólyom Kati fokozatosan felszabadultabb, letisztultabb Puckot játszik, egyre összefogottabb az alak, egyre job­ban közelít a többi szereppel való egyensúlyhoz. — Igen, én is érzem. Azt hi­szem, sokat segített nekem a kö­zönség jelenléte is. De a sok bírá­lat mé0 akkor is belső feszültséget okoz nekem, ha hiszek ebben az „ördögi” felfogásban. — A diplo­mám nem színészi diploma. Két éve vagyok hivatásos színész, Pé­csett kezdtem a pályát, két évig éreztem, hogy figyelnek rám, a szakma, a kollégák, a feletteseim. Mégis, hátam mögött a Puckkal sem vagyok elégedett, felszabadult, sok megoldatlan problémát, mű­vészi mondanivalót érzek magam­ba zárva. Természetesnek tartom, hogy minden művész elégedetlen önmagával, még a pálya végén is újat akar. így én is nagyon szeret­nék olyan feladatokat kapni, amelyben újat tudok nyújtani, ed­dig el nem mondottakat. Ördög-e vagy jóságos tündér Puck? — Bármi is a válasz, Só­lyom Kati sikeresen játszotta el első igazi nagy szerepét. Éppen a viták hevében. Földessy Dénes Sággal énekelték, az egyes szóla­mok a rendkívül fárasztó magas fekvésekben is biztosak, ha kell, virtuózak voltak. A szólisták kö­zül a női szólamok csillogtak job­ban, Marczis Demeternek túl ma­gas ez a „szerep”, Bartha Alfonz­tól más alkalommal már többet kaptunk, de így is csak az elis­merés hangján emlékezhetünk a szólistákra. kiváltképpen utolsó együttesükre. A Pécsi Filharmonikus Zenekar, mint már kifejtettük, ezúttal nem remekelt. Az idénynyitó hangver­seny emlékei alapján állítjuk, hogy ez az együttes lényegesen többre képes! Fáradtak voltak a muzsi­kusok vagy nem állt rendelkezés­re kellő próba a felkészüléshez? Azért ne hallgassuk el a gordon­kák feltűnően tiszta játékát, az el­sőhegedű szólam szép halk dallam­formálásait, az I. szimfónia záró­tételének nyaktörő coda-jában a fürge fuvolákat, a IX.-ben az oboa és a kürt párbeszédeit! Egészében azonban nem ez jellemezte a ze­nekar játékát, az ünnepélyességét bizony nemegyszer a harsogás pó­tolta. A hangverseny karmestere, Kó- rodi András, Pécsett is jól ismert. Egyike ő a legképzettebb magyar dirigenseknek, ízlése, kultúrája vi­tathatatlan. Kár, hogy jelen hang­versenyének nem tudott igazi ve­zéregyéniségévé nőni, beletörődött a zenekar felkészültségi fokába, igyekezete inkább arra irányult, hogy az előadásban nagyobb zök­kenő ne történjék. így is számos alkalommal meggyőződhettünk igazi elképzeléseiről. Mi azonban inkább azt a Kórodi Andrást őriz­zük meg emlékezetünkben és vár­juk vissza, aki a tavalyi nagysze­rű Bartók-estet vezényelte, a III. zongoraversenyt és a Kékszakállú herceg várát vitte nagy sikerre. Szesztay Zsolt ZENEI KRÓNIKA Beethoven-hangverseny Ad? „:)EM BÁNOK SEMMIT SEM!’’ Mit tehet a tévékritikus, ha pi­henni küldik? Ha úgy tetszik, be­kapcsolhatja a tévét és kikapcso­lódhat. Végre ártatlanul és jóhisze­műen nézheti azt, ami éppen jól­esik, pihentetheti a sok tévé nézés­től szétzilált idegeit... Könnyű és kedves könyveket is vehet kezébe, mint például Edith Piaf: „Nem bá­nok semmit sem!” címen magyarul most megjelent egyik önéletraj­zát ... Ha ez sem elég, intézetbe vonul, napi kilenc Pipolphennel kúráltatja magát, autogén trénin­get végez, míg a többi dolgozó ott­hon medicin rollerrel frissíti iz­mait ... Ha kedve szottyan, köz­ben a zárt osztályon is nézheti a tévét. Nincs humorosabb és hát­borzongatóbb, mint csendes őrül­tekkel krimit nézni.........Et chaque fois il y a les blouses blanches ... Et reviennent les blouses blan­ches ... J’suis pas föllé, j'suis pas föllé...” (Mindig a fehér köpe­nyek ... És újra a fehér köpe­nyek ... En nem vagyok őrült, én nem vagyok őrült!...) — énekelte Edith Piaf, ez a csodálatos kis fe­kete veréb kilenc éve, pályája csú­csán, Párizsban... Miközben azonban a kritikus pi­hent, egyre rövidültek a nappalok, hosszabb lett viszont a Tv-híradó. A Pécsi Dózsa a televízió nyilvá­nossága előtt megverte a New- castlet, s ez többet használt a vá­ros hírnevének, mint az utóbbi fél évtized tudományos és művé­szeti sikerei együttvéve... „No igazán, Mylord! Nevessen rám, Mylord! Akarni kell a jót, s a rossz a múltba hullt” — énekelte szegény halálos beteg Edith Piaf hét esztendővel ezelőtt Párizs­ban ... Az új Tv-híradó bemutatkozása­kor viszont megtudtuk Salgó Lászlótól, hogy mi volt az aznapi párizsi visszhangja Nixon beszédé­nek és Pompidou moszkvai uta­zásának, továbbá, hogy a párizsi- a’ 265 sajtféleség közül válogat­hatnak ... S hogy a franciáknál maradjunk: Salgó László írt egy érdekes cikket nemrég egy tele­víziós szaklapban „A francia tá­jékoztatás hagyományos fegyverze­te és atomütőereje” címen. Az írás azért is figyelemre méltó, mert részletesen ismerteti a francia te­levízió „tévéújságjait”. . Elöljáróban arról ír, hogy az írott sajtóval szemben hogyan vált De Gaulle idején az elektronikus információ, a rádió és a televízió a legfontosabb és ugyanakkor mo- nopolisztikus tömegkommunikációs eszközzé. A statisztikák szerint 100 felnőtt franciából mindössze 27 ol­vas rendszeresen napilapot, a te­levíziókészülékek száma viszont már 1969-ben meghaladta a tíz­milliót. A legnagyobb példányszá­mú bulvárlap, a France Soir nyolc kiadása csak összesen éri .el a mil­liós példányszámot. A Tv-híradó déli, esti és éjféli kiadása, vala­mint a többi direkt propaganda­műsora viszont tízmillió készülé­ken minimálisan 20—25 millió né­zőhöz jut el. A nálunk 30 percesre növeke­dett Tv-híradó körül csordogáló viták szempontjából sem érdekte len Salgó László ismertetése a franciák hasonló műsorairól, A francia Tv-híradó délben és éjfél­kor 30—30, este 20 órakor pedig 60 perces műsoridővel jelentkezik. A maximális hatásfokot három té­nyező: a szakértelem, a televízió­szerűség és a gyorsaság biztosítja. A szakértelem különösen a mű­sor szerkesztésében és levezetésé­ben játszik szerepet. Bemondó nincs, hanem egy műsorvezető és négy-öt állandó munkatárs, kül­földi tudósító vagy a stúdióban tartózkodó specialista. — Jól lát­ható, hogy a mi megváltozott hír­adónk is lényegében ezt az utat követi, általában jó szakmai fel- készültséggel. A mi híradónk problémáit, időn­kénti vontatottságát, ellaposodasát nem a szakértelem, hanem inkább a televíziószerűség és legfőképpen a gyorsaság területén tapasztalhat juk. Viszonylag kevés a valóban friss, jelentős képanyag, s ilyen­kor jönnek a hosszú, több perces előre felvett, kényelmes biztonsági anyagok, a terjengős belpolitikai és gazdasági riportok és tudósítások. Az egész világot átfogó gyorsa­ságnak persze súlyos anyagi kor­látái is vannak. Salgó szerint a francia tévében egy három perces New York-i tudósítás Telstar utján 6000 dollárba kerül, ezzel szem­ben pl. egy másfél órás cowboy­film ára csupán 200 dollár... A hazai adatokat nem ismerem, de arra gyanakszom, hogy mi aligha énekelhetjük ez ügyben Edith Pi­ainak a címben idézett híres da­lát... „Non, rien de rien... Non, je ne regrette rien!” Szederkényi Ervin

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents