Dunántúli Napló, 1970. október (27. évfolyam, 230-256. szám)
1970-10-08 / 236. szám
6 DUNÁNTÜLI NAPLÓ 1970. október 8. DUNÁNTÚLI UTAZÁS SÁRKÖZ — ŐSZI FÉNYBEN Sáros ország voltunk mi egykor. A hosszantartó őszi esőzések idején egész országrészek kerültek víz alá. Az ember csizmaszárig érő sarat dagasztott. A szekerek tengelyig merültek a latyakban. Tájak, folyók kapták innét a nevüket: Kis- és Nagysárrét, Sárvíz, Sárköz... S mennyi a „sár”-ral kezdődő helységnév a térképen! Sárospatak, Sárvár, Sárszentlőrinc, Sárpilis ... Maradjunk csak a Dunántúl! Fönt Sárrét, lent Sárköz ... A Bakonyalja és a Sárrét vizét a Séd és a Sárvíz gyűjti össze. A párhuzamosan futó két patak Cecé- nél ölelkezik egymásba, és a Sárvíz őrzi meg a nevét. Simontornyánál a Kapóssal gazdagodó Sió simul a Sárvíz mellé, és egészen Szek- szárdig elkíséri. Itt ömlik egymásba a két folyó, s a nagyobb sodrású, a bővebb vizű Sió marad a győztes. A fél Dunántúl vizét viszi a Dunába. Ahol a Sió a Dunába torkollik, ott van Sárköz. AZ ÖCSÉNYI LÁNY A költő, aki e tájról választotta fiatal feleségét, „a régi Sárköz újranyílt világát” l" építése után megváltozott az | élet. i — Hogyan? Milyenre? — A lecsapolt ingoványos j í területen elég nagy földeket i i kaptak a gazdák. A zsíros, j { fekete talajon bő termés ! érett. Főként búzát és ken- j dert termeltek. A hegyen I szőlőt neveltek. A vízből ha- j lat fogtak Jómódú emberek . éltek itt. Sokat adtak a ru- • házaira, a lakásra, az egészségükre ... — Mi maradt ebből a múltból? — Talán az, hogy a sárközi ember ma is csak akkor veszi meg a halat, ha él... — És a hajdani színpompás viselet? — Különösen a fiatal lányoké volt gazdag. A negyven fölötti asszonyok 'már feketében jártak. A kendő viselésében is megvolt a szabály. A lányoknak kint volt ! a kendő sarka. Az asszonyok lekötve hordták. A homlokuk fölött félhold alakú, hímzett „parittyát” viseltek. — Láthatnánk még belőle valamit? — Csak szerepléskor veszik föl. Az iskolások... Itt a szomszédban lakik egy kislány, úgy tudom, megvan a ruhája... Egy valóságos sárközi szobában állunk. A festett pad 1863-ban készült. Az ágyra 1860 van pingálva. A tulipános láda se sokkal fiatalabb: jövőre lesz száz e'sztendős. — Másfél évtizede működik a szövetkezetünk. Az egész világra eljutnak a dolgaink. S aki Szekszárdra vagy a gemenci erdőbe jön, az hozzánk is ellátogat. A kemence a konyhából fűlik. A .szabadtüzelésű konyhában kenyérsütő lapátot, paprikatörő mozsarat, halsütő edényeket, mázas csuprokat nézegetünk. Az utolsó két terem a tulajdonképpeni múzeum. Itt üveg alatt állnak a népviseletbe öltöztetett bábúk, az ősi mintájú szőttesek. — A ruhához a selymet Párizsból meg Lyonból hozatták a régi sárköziek — mondja kísérőm. — Itt csak a rojtot kötötték, meg a rá- tétes díszítést varrtak rá ... A szőttesek piros és fekete fonallal készültek. Minden mintának megvan a neve: kás, szedett, csillagrózsa, vízfolyás, tölgyfalevél, kerekrózsa, j vasmacska, párosgalamb ... 1955-ben, amikor erre járt és versét írta, még találkozott a híres sárközi viselettel: A rétre nyárfák pelyhe szálldogál, kinyílt a jázminbokor szűz virága, megy egy leány az árnyas Báta-parton tavasz-köszöntő, szép színes ruhában... Az asszonnyá lett „sárközi lány” édesapjának, a nyugalmazott őcsényi orvosnak a lakásán beszélgetünk. Aranyló őszi fény ragyog a bútorokon. Feketekávét ka- vargatunk. — Kérem szépen, én készültem — kezdem Karinthy rossz tanulójaként a beszélgetést. — Most járok a tájon először, de amit fölleltem róla, mindent elolvastam. Ahhoz képest, hogy Sárköz milyen apró tájegysége az országnak, rengeteget írtak róla. Móricz Zsigmond riportot, Féja Géza egész könyvet. De valahogy másnak képzeltem a vidéket. Kis falvakat erekkel, holtágakkal szabdalt tájat, sáros utakat, a házak udvarán száradó halászszer- számokat, élő népviseletet vártam ... S mit látok? Több ezer lakosú, szélesen elterülő falvakat, módos portákat, épülő, új házakat, a földeken gyomirtó szert permetező fürge gépeket, aszfaltozott utakat... — Az a világ már a múlté — mondja az orvos. — 1929 óta dolgozom a faluban, de a szüleim, a nagyszüleim is itt éltek. Nagyapám idejében még a templom mellett volt a kikötő. Az emberek csónakkal jártak Decsre meg Szekszárdra. Gyerekkoromban még mi is kosárral fogtuk a halat a Bétából. De a múlt század '.rtolsó harmadában. az ár-mentesítés, a Duna-kanyar átvágása, a csatornák és a töltések megArhíg az ebéd utáni kávét elfogyasztjuk, Marikát is felöltözteti az édesanyja. — Persze már ez sem az igazi — mondja az asszony. — Alul három pöndölyt hordtunk, erre jött a négy kikeményített rokolya, s csak aztán következett a szoknya, majd a kötény. A kislány néhány játékos mozdulatot tesz. Karcsú derekán harangként ring a szoknya. A DECSI TÁJHAZ Decs a Sárköz „fővárosa”, több mint ötezer lakosú község. A levegőben a szilvafőzés nehéz, édeskés illata terjeng. A fehérre meszelt házak tornácán piros paprika-láncokat érlel a nap. Az utcán feketébe öltözött idős asszonyok lépdelnek. A kendőjükön, a ruhájukon mintha még nyoma volna a kézimunkának, valami jellegzetes sárközi viseletnek. A .temetőből jönnek. A sárközi táj házat keressük. Egy gazdagon berendezett múzeumot és egy tevékeny üzemet találunk. — Mindkettő a decsi háziipari szövetkezeté. — A múzeum két éve nyílt meg — mondja a kedves teremőr, egy sárközi ízekkel beszélő fiatalasszony. — Akkor készültek el a szövetkezet új épületei. Addig ezek között a falak közt dolgoztak az asszonyok. Most már múzeumunk és munkahelyünk külön van. Nézem a kiállított tárgyakat. „Ezen kansó Karátson Istványé. Készütt Szegszár- don 1884 Mártiusban” S közben hallgatom a jelenről valló szavakat. — A bedolgozókkal együtt 569 tagja van a szövetkezetnek. A szövőműhelyben váltott műszakban nyolcvanan dolgoznak. Az utolsó teremben állunk. Itt vásárolni is lehet. Egy húsvéti hímestojás ára 12.50 Ft. Egy szőttes kispárna 150 Ft. Egy sárközi mintákkal díszített színházi stóla 1300 Ft. A szőttesből készített spanyol-kendő árát már meg sem merem kérdezni. Végül egy sarkantyú-díszítéses hí- mestojást kérek. N em vagyok Róbert bácsi — mondja manapság sok hazánkfia, ha alaptalannak vélt támogatást vagy adományt várnak tőle. Ki is volt tulajdonképpen az a Róbert bácsi, akit az adakozással kapcsolatban többször úgy emlegetnek, mint Csákyt a szalmával összefüggésben. Róbert bácsi egyáltalán nem költött személy, nagyonis gyakorlatias figurája volt a főváros 20-as éveinek. De tartsunk sorrendet. Kezdjük talán a helyszínrajzon. A budapesti Kálvin térnek a két háború közötti időben, három óriásméretű látványossága volt. Középen állott a hatalmas Danubius szökőkút két szomszédjával. A vámház körút felőli volt az ország ’(talán az egész világ) legnagyobb méretű nyilvános illemhelye, a Múzeum körút felőli a Róbert bácsi szegénykonyhája. Itt boldogboldogtalan, illetve inkább csak boldogtalan ingyen ebédhez juthatott déli 12 órától kezdve a készlet kimerüléséig. A fővárosnak ez a három színfoltja már régen eltűnt a térről. Legelőször Róbert bácsi, akit a 30-as évek elején kiutasítottak az országból, mint nemkívánatos idegen állampolgárt. Azután az illemhelyet süllyesztették a föld alá a Múzeum körBOCÁR ISTVÁN TANYÁJA A decsi asszonyok kórusa a sárközi népdalt is ismertté és népszerűvé tette a televízió rokonszenves vállalko- | zása, a Röpülj páva óta. Nemrég jöttek haza a kecskeméti népzenei napokról. Ahol szerepelnek, mindenütt szeretet, lelkesedés, derű veszi őket körül. Egy fiatal sárpilisi tanító az együttes lelke, mozgatója. Bogár István. Olyan a neve, mintha egy népballada hőse visemé. Sajnos, hiába kerestük. A tanítólakás zárt abla- i kában a fákról lehullott birsalma érett. A kapuban fehér komondor csaholt. — A fiamék kimentek a tanyára, ott keressék — mondja egy idős néni. A szekszárdi szőlőhegy alatt fut velünk pz autó. A dombsor lágy vonala hullámzik niellettünk. A hegy oldalára keskeny földutak j pántlikáznak. A szőlők között I tanyák — így hívják itt a j présházat — fehérlenek. Az egyik földútnál lété- I rünk. ősz van. Már érdemes megállni az út menti diófák alatt és összegyűjteni a lehullott termést. Megtaláljuk Bogár István tanyáját, de a gazda nincs itt. Fülünket a présház ajtajára szorítjuk. Beszimatolunk a rozsdás kulcslyukon. Apró neszek szűrődnek a pincéből. A szőlőhegyet beburkolja az őszi este. Azt mondják, a sárközi présházak mélyén ilyenkor felmordul a hordók gyomra: szomjasan várják az új esztendő új borát. Tüskés Tibor Életrajzírói szerint a törökmegszállta területeken háromszor is közel állt a lefejezte léshez a reformációkon magyar irodalom jelentős alakja: Sztárai Mihály. Hívei éjszakánként éberen őrködtek háza körül, hogy megóvják az ellenséges lakosság vagy a török támadásaitól. Nevét és születési helyét a Dráva menti Sztára község éi kapta a kiváló evangélikus szónok, hitvitázó, drámaíró és költő. A feltételezések szerint Padováfcan tanult, majd Sárospatakon ferancrer.di szerzetes volt. Urával, Páló- czi Antal zempléni főispánnal együtt részt vett a mohácsi csatában, majd onnan hazamenekülve a sárosnataki kolostor utolsó evaröiánjaként említik. Az 1530-as években csatlakozhatott a reformációhoz. s Luther Márton szellemében kezdett prédikálni. Egyik alapítója a később református kollégiummá fejlődő sárospataki iskolának. Később azonban Kénytelen elhagyni Patakot, s 1544-ben már a Baranya megyei Laskán találjuk. Hogy mi kényszerítette az akkor már török uralom alatt álló kis községbe, még nincs tisztázva. Bizonyos azonban, hogy nagy reformátort munkája eredményeként rövidesen 120 egyházközséget szervez a Dráván innen és túl. Élénken vitatkozik a katolikus egyház papjaival. Érdekes, hogy ezeken a vitákon a különböző fele- kezeten levők a török vezetőket kérték fel döntőbíráskodásra. A „semleges” felet azonban nem érdekelték a hatigazságok: ítéletei mindig a nagyobb adófizető tömeggel rendelkező félnek kedveztek. Később még Gyulán. Sárospatakon és Pápán töltött be prédikátort tisztséget. Kortársai indulatos és akaratos reformátorként ismerték 1578-ban Bornemisza Péter postilláinak negyedik részében még mint élő emberrel emlékezik: „Sztárai Mihály noha értelmes és tudós em- ' bér, és sokat épített Magyar- országban, de ötét is megbírja néha a harag, néha az bor is.” Mint a polgárosodó mazóvárosi réteg szószólója irodalmi munkásságában elsősorban a reformáció célkitű zéseit szolgálta. Munkásságát — kortársaihoz viszonyítva — a nagyobb irodalmi műveltség, az igényesebb műfaj-választás jellemzi. Sokat és sokféle m i- fajú alkotást írt, főleg azért, hogy hallgatóságát meggyőzze. Verses zsoltárfordításain kívül öt énekét és hat elbeszélő költeményét ismerjük. Verseiből gyakran csillan elő személyes lírais-iga. Gyakran panaszkodik az ellenségre, a hitetlen pogányra. a ,,főnép” gonoszságára: „A kegyetlen eller.s 7 fösvénységgel tölti telhetetlen hasát”, és „a sze- r-Ínyeknek titkon tőrt hány.” Művészi zsoltárátdolgozásai készítették elő a Balassi-sh-ó- fát négy. 6—6—7 szótagbe- c.szású sorból álló versszakaikkal. A hagyomány szerint zsoltárait a laskói r.emp- iomdombon esténként hegedűje kíséretében zengő hangon énekelgette. Irodalmi szempontból igen jelentős eredeti, magyar nyelvű két drámája, amely az első fennmaradt, előadásra szánt magyar nyelvű drámai emlék: Toldy Ferenc szerint valóságos erkölcsi életkép mindkettő. A néha nyers, darabos humorú párbeszédekben a népnyelv eredeti fordulatai tűnnek fel. Az író jó magyarsággal, , népiesen szólaltatja meg a drámák szereplőit, akiket egyéniségüknek megfelelően jellemez. A papok házasságában (1550) a katolikus papok nőtlenségét gúnyolja ki, és azt bizonyítja, hogy a papoknak szabad megházasodni. Másik darabja: Az igaz papságnak tiköre (1559) a katolikus papság ta- nulatlanságát ostorozza. E drámáiban még érződik az iskolai és a misztérium-színjátszás hatása (a durva komikum, a hitigazságok minden áron való bizonyítása) és az antik hagyományokhoz való ragaszkodás, főleg szerkezeti téren. Színműveiben túltengenék úgy ah a magyarázó, értekező részletek, és bár a katolikus vitázókról rosszindulatú torzképet rajzolt, mégis drámáiban már van cselekmény, már van bizonyos drámai haladás, jellemfejlődés, érzék a komikum alakításához. Alakjai közt néha akadnak sablon-figurák, de vannak az akkori időket tisztán tükröző típusok is. Sztárai drámai kísérleteinek nagy értéke, hogy már az igazi vígjáték létrejöttének csíráját. a szatírának és iróniának magvát hordozzák magukban, és ezzel Sztárai zsengéi a világi polgári színjátszás fejlődésének alapját vetették meg. Dr. Tóth István NEM VAQYOK RÓBERT BÁCSI! úton, majd a második világháború utáni rekonstrukciós munkák során a Danubius kutat helyezték át az Engels térre. v De, térjünk vissza Róbert bácsihoz. Mint említettük a pesti pályafutása az országból való kiutasítással fejeződött be. Ehhez a végelbánáshoz az alapot forma szerint Róbert bácsi idegen állam- polgársága, erkölcsileg az ingyenebédek önzetlen osztogatása körüli gyanúsítgatások egyre jobban dagadó áradata szolgáltatta. Róbert bácsi, eredeti nevén Feinsilber Róbert Hollandiából származott, olyan családból, mely évszázadokkal ezelőtt három csoportra oszlott, vagyoni helyzetének megfelelően. Feingold, Feinsilber s Feinkupfer nevet kaptak a régi bibliai hangzású keresztnévhez, Róbert ősei a középső zónába kerültek. F. Róbert fiatalkorában valamelyik jótékonykodó vallási szektának lett buzgó, majd oszlopos tagja. Az első háborút követő gazdasági leromlás és a nagyfokú szociális nyomor szörnyűségeit ügyesen gyümöl- csöztette a saját javára. A hatóság jóváhagyásával felállította a Kálvin téren a szegények ingyenkonyháját. Ehhez ugyancsak engedéllyel gyűjtött természetbeni adományokat a fővárosi és vidéki gazdag családoknál. Ez eddig a szociális igazságtalanság korrigálása lett volna, de Róbert bácsi úgy intézte a dolgozók menetét, hogy a mérleg serpenyője mindig feléje billent. Az adakozásra célba vett gazdagok nagy része kellemetlennek találta a természetbeni adakozások rendjét. Róbert ugyanis toprongyos hadsegédeivel, bibliai textusokat idézve, zsoltárokat énekelve jelent meg, rendszerint vasárnap délelőtt a kiszemelt várományos donoroknál, csörömpölő edényekkel, s az égiek nevében várta az adományokat a földi szegények számára. Az ellenálló személyzetet félretaszigálva követelték a házigazda előállítását. Az hamarosan elő is állott, nyitott pénztárcával és közölte, hogy inkább pénzzel váltja meg az adományt, s a jövőben postán juttatja el — csak annyi a kívánsága, hogy a látogatásokat mellőzzék. Ez a mellőzés egyben alapfeltétele minden további juttatásnak. Sok ilyen ügyfele volt Róbert bácsinak A hatóságok nem nagyon törődtek tevékenysége részleteivel, örültek, hogy a kiáltó nyomort legalább kis részben enyhíti. Az ingyenkonyha előtt sorban állottak pestiek, vidékiek, munkanélküli munkások, városban csellengő kubikosok, állástalan diplomások, akik már annyira jutottak, hogy a külsőségek nem feszélyezték őket és apa- tikusan várakoztak a párolgó kondérok előtt. Róbert egyre adakozott és egyre gazdagodott. Nem ő személyesen — neki szegénységi fogadalma volt —, hanem a hozzátartozóinak vásárolt először a főváros környékén ingatlanokat, majd több pesti bérházat is. Kezdtek felfigyelni rá. A sors szeszélyeként éppen a klerikális sajtó kezdte ellene a legélesebb támadásokat, bár Róbert bácsi továbbra is buzgón imádkozott minden ételosztás előtt és bibliai idézetek kíséretében osztogatta az egyveleg menüt. Végül is kiutasították az országból. Megszűnt az ország első talponállója. Talán még a kiutasítással is szerencséje volt, mert ez mentette meg a később minden bizonnyal bekövetkező deportálástól. • Eltűnt pécsi irodalom SZTARA! MIHÁLY
