Dunántúli Napló, 1970. október (27. évfolyam, 230-256. szám)
1970-10-04 / 233. szám
Ul*. cftMber 4. DüNANTÜLI NAPLÓ FILMSZEMLE ELŐTT X VESZTI V Ali szónak manapság kicsit gyanús a csengése. Különösen, ha filmről van szó. A nézők gyanakszanak: ott sütik ki azokat a filmsikereket, amelyek a közönségnek — vagy fogalmazzunk pontosabban; a jegyvásárlók jelentős részének — nincs ínyére. Talán még kevésbé biztató a fesztiválfilm kifejezés, ha magyar művekről van szó. Márpedig most Pécsett, Immár ötödik alkalommal, a magvar filmek versenyére kerül sor, s hogy nem fesztiválnak nevezik, csak szemlének, a lényegen mit sem változtat. Jogosult-e ez a gyanakvás? Ha most a továbbiakban sem egyértelmű igennel, sem egyértelmű nemmel nem találkozik az olvasó, ' az nem azért van, mintha e sorok írójának nem lenne egyértelmű véleménye. Van. S a lényege éppen az, hogy jó lenne, ha a közvélemény meggyőződne arról: a fesztiválfilm nem feltétlenül unalmas — bár az is akad közöttük —, 3 ami nem került a fesztiváli reflektorfénybe, az sem feltétlenül szórakoztató, kétórás kacagás, ahogy az ilyesmit a reklámszövegek hirdetik. A fesztiválok legfőbb haszna, hogy bizonyos filmekre nyomatékkai felhívják a figyelmet, vagy ismét ráterelik a közérdeklődést. Ha úgy tetszik, ugyanolyan reklám ez, mint amit a mozisok, a filmforgalmazók csinálnak, csak ezt a művészek és kritikusok művelik. No, dehát van-e értelme kétféle reklámnak? Nem normálisabb do- log-e, ha a filmkereskedők, a művészek, a kritikusok ugyanazt reklámozzák? Azt ugyanis, ami jó. A kérdés nagyon logikus, mégsem lehet rá olyan egyértelműen válaszolni, mert a film — a szobor, a színdarab, a vers, a balett, a regény, az opera — nem olyan súly- lyal, centivel, kopáspróbával, üzembiztonsági paraméterekkel mérhető valami, mint egy szőnyeg, egy ruha, egy hűtőszekrény, vagy egy televízió. Hogy- ott mi a jó, és mi a rossz, azt sokkal könnyebben meg lehet határozni, mint a művészetekben. (Bár még a feketekávé fajtáknál sem megy ez mindig olyan egyszerűen, mint a TV Mintaboltjában időnként láthatjuk.) Aki úgy véli, hogy mindez mellébeszélés, mert hiszen mindenki tudja: jó film az, ami szórakoztató, az csak látszólag felelt a kérdésre. Mert ha megkérdezi a mozipénztárnál jegyet váltó nézőket: mit tartanak szórakoztatónak, máris sokkal többféle választ kaphat, mint gondolta volna. VÉGÜL IS valóban ne kerteljünk, tegyük fel a kérdést: jó filmek, ha úgy tetszik, szórakoztató filmek-e azok, amelyek most Pécsett, a szemle versenyvetítésein bemutatásra kerülnek? (Tudni kell éhhez, hogy a magyar filmrendezők és operatőrök most is, mint a korábbi években, titkos szavazással választották ki az év húsz produkciójából azt a nyolcat, amelyik most a versenyben bemutatásra kerül. Ezek a filmek a következők: Ítélet, Arc, Szemüvegesek, Virágvasárnap, Isten hozta, őrnagy úr, Utazás a koponyám körül, Im- posztorok, Szemtől szembe.) Ha valaki a szórakozás alatt vidámságot ért, akkor az Isten hozta, őrnagy úr-ban a végletekig nevetséges helyzeteket, mulatságos dialógusokat, ijesztő, de egyben komikus jellemeket talál. Az Im- posztorokban Prónay figurája, s szövege ugyancsak komikus. Ha valaki a kalandot, izgalmat kedveli, a Szemtől-szembe cselekményében bőven talál ilyent is. Ha a kosztümös történelmi históriákat szereti valaki még jobban, megtalálja az Ítéletben. Aztán nem kevesen vannak, akiket bizonyos gondolatok kinyomozása, felismerése, megértése — vagy elutasítása — ugyancsak szórakoztat, s erre szinte valamennyi versenyfilmben találunk példát. Másokat bizonyos történelmi helyzet megértése foglalkoztat, s egyben szórakoztat is, és erre ismét csak mind a nyolc filmet fel lehet sorolni. Dózsa korát elemzi az Ítélet. 1919- et, a forradalmat és az ellenforradalmat a Virágvasárnap és az Im- posztorok, a két világháború közötti évekhez szolgáltat bőséges adalékot a Karinthy-film, az Utazás a koponyám körül. A második világháború magyar viszonyait ábrázolja az Arc és a Szemtől-szembe. Napjainkban játszódik a Szemüvegesek. Ez azt jelenti, hogy mind a nyolc film jó és szórakoztató? Nyilvánvalóan — nem. Bizonyos témák jelenléte vagy szándéka, bizonyos műfajok és műfaji sajátosságok megléte önmagában semmire sem biztosíték. Felsorolásuk csak arra szolgálhat igazolásul, — kár előre gyanakodni a fesztiválfilmekre. S ehhez még tegyük hozzá: nem volt ebben az évben a fesztiválról kimaradt tizenkét film között olyan, amelyik jobban szórakoztatta volna a nézőket, mint ez a nyolc. Az eddigi látogatottsági statisztikák is ezt bizonyítják. Elég baj az — teszik hozzá sóhajtva a mozisok és a nézők. Valóban baj is ez, még akkor is, ha tudjuk, hogy a televízió konkur- renciája a legfontosabb tényező, amely évről-évre még mindig csökkenti a mozinézők számát. Ám a szemlén résztvevő nyolc film — most már essél. erről is szó — többségében a filmművészet, még pontosabban a magyar filmművészet leggondolatgazdagabb, legige- nyesebb, legrangosabb részét kép.- viseli az évi termésből. (Nagyon is különböző színvonalon.) De kétségtelen, nem jó, ha hiányoznak a moziműsorból azok a filmek, amelyek talán kevesebb gondolati újdonságot, de több humort, esetleg több kalandos izgalmat, több sírni és nevetni való érzelmet nyújtanak. Mert az ilyen filmekre is szükség van. S lehetőleg ezekből is az ötletesebbekre, a frisseb- b—jre, az eredetibbekre. Ezt ugyanúgy joggal követelheti a közönség, mint azt, hogy legyenek jó „művészi” filmek. Csak e"'-et nem jó követelni. Azt, hogy a filmművészet egyik felével csapjuk agyon a másikat. A jó kalandfilm jogos igénye nem jelentheti azt, hogy gyanús legyen az a produkció, amelyik nem kalandos. A sok és változatos cselekmény ugyancsak fontos keljéke lehet egy szórakoztató filmnek, de ez sem jelentheti azt, hogy pocséknak kiáltsunk ki egy másik filmet, amelyikben kevés a külsődleges cselekmény. (Mert egyébként cselekmény az is, ami a hősökben belül történik.) És így tovább. PÉCS vitathatatlanul a magyar f.lmművészet seregszemléje. Vitái, találkozói jó ha elősegítenek, hogy az ott bemutatott, a művészek által kiválasztott filmek is minél szórakoztatóbbak, érdekesebbek legyenek. Bernátb László KISS ATTILA RAJZA Valakik, ualahol, oaLaha A nagy összeütközések korszaka. A kibékíthetetlen ellentétek korszaka. Az ugrások és a visszazuhanások korszaka. Történelmi idők! — így mondjuk. Bár, ha jól meggondolom: az úgynevezett történelmi idők — a kibékíthetetlenségekkel és a végzetes összeütközésekkel — egyfolytában tartanak, amióta „lemásztunk a fáról”. Arany János is rezignál- tan sóhajtja, hogy az ember évezredek alatt is alig-álig változott. A gyilkoláshoz legföljebb az eszközeit cserélgette: kőbaltáról nyílvesz- szőre, golyóról repeszgránátra, bombáról rakétára és így tovább — de az indítékai ugyanazok és az elszántsága épp oly vak. Az éhsége, az irigysége, a hatalomvágya kielégíthetetlen volt mindig — és ma is az. Kéj-igénye folytán is, majd csömöre miatt is, az idők kezdete óta kritikátlan és elfogult: lármás vagy letört — de mindenképpen igazságtalan. Igen. Mert azt azért már nem vesszük észre, hogy közben mi mindenben egyeztünk meg. Például? Bárhol ébredek, idegen szállodában, idegen országban: a villanyborotvámat egyformán használhatom. Mert valakik, valahol, valaha, kevésbé látványosan ugyan, de megállapodtak a villanydugó villáinak és a konnektor bevezető nyílásainak fesztávolságában, a feszültség Volt-mértékében és az áramfelvétel Watt-egységében. Aztán: bármely vasútállomáson, bárhonnan érkező és bármivel megrakott kocsikat kapcsolhatnak egymáshoz — mert valakik, valahol, valaha megegyeztek az ütközők magasságában és ugyanakkor a pontos távolságukban is. Vagy: a futballpályákon Izlandon, Fokföldön, Komlón és Salgótarjánban is pontosan a tizenhatos vonalon belül elkövetett kezezé- sért jár a büntetőrúgás, éspedig Izlandon, Fokföldön, Komlón és Salgótarjánban is pontosan tizenegy méterre a kapu közepétől — mert valakik, valahol, valaha meg tudtak egyezni ebben. Kár folytatni a példálózást. Mert igazságtalanok vagyunk. Legalább annyira, mint amennyire gyilkosok. Mert ami sikerűit — legföljebb tudomásul vesszük. Sőt: még csak tudomásul se vesszük, nem is tartjuk számon — csupán haszonélvezzük, önkéntelenül. Hogy valakik, valahol, valaha helyettünk — de a nevünkben; helyettünk — de nekünk; helyettünk — de értünk megegyeztek. ...De hiszen ezeket az egyezségeket meg is tartjuk!... Persze. Mert jók. És, mert mi történne, ha ezek se lennének?!... És mi történne, ha lenne erőnk — nem a haszonélvezéshez csupán —, hanem ahhoz is, hogy észrevegyük, miben egyezünk. Nem baj, ha nem jegyezzük föl, s nem baj, ha nem tartjuk számon; — vajh mi történne a világgal, és hogy éreznénk magunkat benne, ha fölfigyelnénk arra is, ami, úgymond, természetes? ... kíkdlJcfo</ Kerekasztal-beszélgetés Pécs irodalmi életéről Dunántúli Napló: A titkárhelyettesi funkció létrehozása hogyan segíti elő a szervezési munkát? Pákolitz István: Az írócsoport és a folyóirat, a Jelenkor munkája elválaszthatatlan egymástól. Az „Ol ásó népért” mozgalmat mi a magunk részéről író—olvasó találkozók szervezésével illetve a részvétellel támogatjuk. Nagyobb mozgási szabadságot jelent a kettős vezetés. Ha valamelyik városban író—olvasó találkozót szerveznek, ennek előkészítése, a szereplő művészek és a fellépő írók megszervezése elég sok utazást kíván, amelyet megkönnyít a munka megosztása kettőnk között. Arató Károly: Pécsett rendezett konferenciák, ide érkező vendégek programjának összeállításában, a küldöttségek kalauzolásában sokat jelent, hogy egyikünk a vendégek egyik csoportjával mehet, a másikunk a másikkal. Különösen így van ez, ha külföldiekről van szó. Dunántúli Napló: Éppen Tüskés Tibornak a közelmúltban megjelent könyve a bizonyíték rá, hogy Pécsett komoly hagyományai vannak az irodalmi élet megteremtésének, alkotásra alkalmas feltételek biztosításának. Az írók szándéka ma csupán annyiban különbözik minden eddigi szándéktól, hogy azt kívánják, ne fellángolások és egyéni vállalkozások megmegszakadó füzére legyen Pécs irodalmi élete, hanem legyen természetes és folyamatos. S itt a folyamatosságon van a hangsúly. Ajs A közelmúltban tisztújító Illést tartott a Magyar írók Szövetsége Dél-dunántúli Csoportja. Újabb négy évre PÁKOLITZ ISTVÁN lett a titkár, AKATO KAROLY személyében pedig első Ízben titkárhelyettest is választottak. A gyűlés résztvevői számos, Pécs irodalmi életével, a Dunántúlon s közvetve a „vidéken élő” Írók helyzetével kapcsolatos kérdést vitattak meg. A felvetett kérdések tisztázásának szándéka, a megoldás lehetőségeinek keresése hívta össze ezt a kerekasztal-beszélgetést. hiszem ez a helyi szándék egyébként találkozik a hivatalosan is támogatott decentralizálási folyamattal. Pákolitz István: Ha azt mondják, „Pécsett van irodalom”, akkor ez mindenekelőtt az itt élő írók egyéni munkáját, teljesítményeit jelenti. S ehhez az egyéni teljesítményhez senki sem tud segítséget nyújtani. És mégis: ha nincs a fel- szabadulási pályázat, nem születik meg Kampis Péter kitűnő kisregénye. Arató Károly: Ha valakiben motoszkál egy regény gondolata, mindegy, hogy egy kuckóban vagy egy ötszobás lakásban, mindenképpen megszületik. Mégis az optimális feltételek megteremtésére kell törekedni. Pákolitz István: S itt jön az írói alkotóház problémája. A csoport vezetőségének érdekvédelmi munkájában, amelyet egyébként az alapokmány is magában foglal, fontos hely illeti meg az itt élő írók polgári foglalkozásának ügyét is. Azt nem lehet biztosítani, hogy csak az írásból éljen valaki. Ne éljen valaki abból, hogy „szabadúszó”. Arató Károly: De aki dolgozik, az munkahelyétől kapjon legalább egy alkotónapot. Pákolitz István: S ehhez már a munkáltató, az illetékes vezetés jóindulata szükséges. Dunántúli Napló: Az írószövetségi vitában elhangzott, hogy az utóbbi 12 évben hat író költözött el Pécsről, s csak ketten jöttek. Hogyan lehetne biztosítani az „utánpótlást”, a folyamatosságot? Pákolitz István: Annak idején a csoport biztatására költözött a városba Bertók László és Pál József. Ha viszont valaki a szakmájának megfelelő helyet nem kap, akkor nem jön. Arató Károly: Vannak megyék, amelyek tervszerű „írótelepítést” végeznek, lakást biztosítanak, örvendetes tényként el kell mondani, hogy Pál Ritának is sikerült nemrégiben Pécsett elhelyezkednie, így az utazgatással eltöltött időt írásra fordíthatja. Pákolitz István: Makay Ida számára is kedvezőbb volna, ha „irodalmibb közegben” mozogna. Dunántúli Napló: Pál Rita miskolci meghívása és bemutatása is bizonyítja, hogy az igények többnyire jogosak, produkció van mögöttük, valamit letettek az asztalra azok az írók, akik Pécsett élnek. Felvetődik egy másik kérdés is: vajon mit lehet tenni a fiatal írók érdekében, akik között különböző korúak vannak? Egyesek kötet előtt állnak, mások éppen- hogy vagy még nem jutottak el a folyóiratbeli megjelenésig. Pákolitz István: Mindenekelőtt publikálással segíthetünk. De ez rögtön az egyéni tehetség problematikáját veti fel. Bizony, a győz- ködésünk nem látszik a felszín mögött. Arató Károly: A szerkesztőség ajtaja mindig nyitva áll bárki előtt. Vannak akik elhozzák, vannak akik nem hozzák a műveiket. Kétségtelenül a produkció egy szerkesztőségben mindig megméretik, de aki vállalja az írást, vállalnia kell az esetleges kritikát is. Pákolitz István: Azután vannak, akik a könnyebb megoldás irányába tendálnak. Pedig a megszenve- dettséget nem lehet kihagyni a dolgokból. Ügy érzem, olyan mulasztás még nem fordult elő, hogy tehetség elkallódott volna. Elismerem, az előfordult, hogy melléfogtunk. Dunántúli Napló: Gyakran elhangzik olyan íróktól is, akik maguk is részt vettek korábban az irodalmi élet szervezésében, hogy valamikor színesebb, mozgalmasabb volt az irodalmi élet, volt „légkör”. Hogyan állunk valójában ezzel a kérdéssel? Tény, hogy a műhelymunka elmélyítése céljából a szerkesztőségben rendezett viták általában érdektelenségbe fulladnak. Hogyan lehetne érdekesebbé tenni ezeket a vitákat? Hogyan lehetne élőbb kapcsolatot találni az olvasókkal, az egyes olvasói rétegekkel? Pákolitz István: Véleményem szerint a nosztalgikusan említett korábbi időszak egy másik történelmi szakasz velejárója volt, az volt a „felfutás” időszaka. Igaz, egy-egy vitára vagy 40 meghívót szoktunk küldeni, de a meghívottaknak csak egy töredéke jön el. Pedig a Dunántúli Naplóban leadott hír is azt jelenti, hogy szívesen várunk minden érdeklődőt. Arató Károly: Volt már példa, hogy a rádió közvetített egy vitát, amelyet a budapesti Radnóti Gimnázium egyik osztálya folytatott a Jelenkorról. Mondhatom, az írók is élvezettel hallgathatták az ott elhangzott véleményeket. Pákolitz István: Mi ez elől nem zárkózunk el, de nem is kívánjuk rákényszeríteni az ilyen vitákat senkire. Egyébként a többi vidéki folyóirattal kialakítandó kapcsolat jegyében a közeljövőben ellátogatnak hozzánk a Forrás szerkesztői. Ma is felvetődik néha egy irodalmi társaság létrehozásának gondolata. Véleményem szerint ha van egy szerkesztőség, amelynek az a feladata, hogy kéziratokkal foglalkozzék, akkor mire jó a társaság. Bármilyen irodalmi társaság működése fölvetné a publikálás problematikáját; enélkül csak irodalompártoló kör jellege lenne a tevékenységének. Őszintén meg kell mondani, hogy nagyon gyakran olyanok mondják „zártnak” a szerkesztőséget, vagy azok panaszkodnak, akik valamilyen okból már nem írnak, avagy akik írókká akarnak válni, s törekszenek az ilyen megbecsülésre. Maraíkó László
