Dunántúli Napló, 1970. október (27. évfolyam, 230-256. szám)
1970-10-29 / 254. szám
é DUN ANTÜLI NAPI 0 1470 október 29. Dunántúli utazás Minden élő lakóhely mellett van egy másik település: a holtak városa, az elhunytak falva. Ha területe nincs is akkora, mint az élők helysége, „lakóinak” száma sokkalta több. Ha egy háromezer lelket számláló községben évente meghal harminc-negyven ember, száz esztendő alatt a temetőben nyugvók száma eléri az élő község lakosságnak a számát. De hát hol az a település, amely csak egy évszázadra tudja visszavezetni a múltját? Jó, hogy a holtak szerények: szűk helyen is elférnek. Az embernek negyven éves korában már a temetőben szaporodnak az ismerősei. A fiák dolga, hogy a szülőket eltemessék és megsirassák. Az élők kötelessége a gyász. Az ittmaradók gondja, hogy az eltávozok emlékét megőrizzék és ápolják. Minden temető az élő falu múltja, a helység történelmének egy darabja. S minden temető az élő falu tükre, melyben az ittmaradók, a hozzátartozók láthatják magukat. Egy falu — öt temető A hidasi tanácsházán az elnök és a művelődési ház igazgatója segítségével összeszámláljuk a faluban található temetőket. — Van a ráctemető, a magyarfalusi, a katolikus, a templomhegyi és van az, amelyikből a köztemető lesz. Ez összesen öt — mondja az elnök. — Nagy volt a falu, többfelé temetkeztek az emberek — mondja a művelődési ház igazgatója. — Meg ebben az öt temetőben benne van a falu múltja. Az őslakosság református magyar volt. Elég sok görögkeleti szerb is lakott itt. A betelepült németek az evangélikus vallást hozták. Utoljára a székelyek érkeztek, már a felszabadulás után. A papjuk is velük jött. ök nyitották meg a katolikus temetőt. — Elkészültek a köztemető fejlesztésének tervei — mondja az elnök. — Üj ravatalozót építettünk, megyei tervek alapján... Egy adminisztrátort elküld a kulcsokért, de mi szabadkozunk : — Nem, nem, köszönjük szépen ... Elég, ha kívülről megnézzük... Fiúi Magszatya A Templomhegyen — a hagyomány szerint — valaha kolostor volt. Szántáskor egy- egy követ ma is kivet a földből az eke. A hely neve ennél nagyobb bizonyíték. Földút kapaszkodik a dombra, és keresztülvág a temetőn. Az egyik sírt fiatal asszony gyomlálja. Mellette egy fekete kutya szaglászik. Sövénnyé nőtt orgonabokrokon vergődünk át, vadrózsa indáját hajtjuk szét, amíg rátalálunk Kardos Kálmán sírboltjára. — Ez a legnevezetesebb hidasi sír — mondja Major Mátyás, a helység historikusa. — Kardos Kálmán Hidason született, Baranya megye haladó gondolkodású főispánja volt. Ausztriával a kiegyezést ellenezte. 1916-ban itt temették el. A sírt ma is gondozza valaki. Megnézem a szomszédos síremlékeket. Az egyik hússzínű márványtáblán mindGALAMBOSl LÁSZLÓ TEMETŐ 1 NYLON JERSEY mintás •3 egyszi; érkezett í XTYU" *,K.l.u.15 listf NYL/QODJÉK BÉKÉBEN... össze egy szépen metszett monogramm egymásba ölelkező két betűje látható: I. B., és alatta az évszám: 1833. Mellette egy homokkőből faragott, letört kőoszlopon már nehezen silabizáljuk ki az írást: Itt nyugszik nemes Berszevicey Berszevicy Ignác két esztendős kisded néhai édes atyának egyetlen egy Fiúi Magszatya. 1833. — Ki volt Berzeviczy Ignác, és ki volt ez a kétesz- tendős kisded? Még a nevét sem tartották érdemesnek följegyezni... Ki tudna róla mondani valamit? Csak a helyesírás árulkodik a kőfaragóról. Magszatya ... Aki ezt ; véste, minden bizonnyal né- j met ajkú ember volt. A temető közepén hatal- , más feketefenyő áll. Alig lehet a törzsét átölelni. Csemetefa korában ültették a sír fölé. A fa nőtt, vastagodott, s szétpattantotta maga körül a sír kőkeretét. Eltűnt a kereszt, eltűnt a név. A fa gyökerei már valahol lent, a sír mélyén járnak, s körülboltozva markolják a romlandó test csontváz maradványait. — Ha valaki meghal a faluban, itt még a sírt a rokonság ássa meg — meséli I Major Mátyás, amíg átme- j gyünk a ráctemetőbe. — Ki- j hozzák nekik az élelmet, s a i sír szájánál megvendégelik j őket. A halottat is a háznál . ravatalozzák föl, egész éjszaka virrasztanak, énekelnek, égetik a gyertyát fölötte. Másnap a férfi rokonság vállára emeli a koporsót, és kihozzák a temetőbe ... Ráctemető Letört kukoricatáblán haA természet a legerősebb parancs. Az elhagyott temetőket fölveri a fű. A régi sírköveket elszállítják az építkezésekhez. A temető földjét bérbe adják kaszálónak. fi. merengésből visszaránt a figyelmeztetés: — És az elhagyott temetők leginkább a botanikusok figyelmét érdemlik meg. Az itt kialakult flóra olyan virágfajtákat őriz, amelyek sehol másutt nem találhatók. Hét év halhatat anság Hidason a régi evangélikus temetőt jelölték ki az új köztemetőnek. A temető végében, a domboldalba mé- lyesztve, pinceszerű öreg sírbolt áll. — A falu régi tanítója pihen itt — mondja Major Mátyás. — Egy évben egyszer virágot küldök föl a gyerekekkel. De rendbe kellene hozatni az egész sírt. Azt hiszem, valami Petőnek hív- ' ták... ötven évig volt a falu tanítója... Az új ravatalozó mögött a fűből alig kilátszó fejfába botlunk. Régen ültettek a sírra utoljára virágot. A fejfára szögezett bádoglapot megre- zegteti a szél. Megérintem a fejfát. Érzem, egy jókora vihar a fűbe fekteti majd. Tavaszra jeltelenné válik a sír. Egybesímul a földdel. Megnézem az írást: Itt nyugszik Reák Györgyné. élt 85 évet. Alatta a halál éve: 1963. — Uram-l6ten — sóhajtok. — Hét év halhatatlanság. Hát ez is sok annak az időnek, amit az utódok emlékezetétől kérünk? Stonehenge Angliában, a london-bris- toli országút mentén ismeretlen rendeltetésű, hatalmas faragott kövek állítják meg az utast. A monolitsziklákból kirakott, köralakú, titokzatos ősi építmény maradványait úgy hívják: Stonehenge, azaz Függő Kő. Az időszámítás előtti második évezredben szállították őket mai helyükre. Ma is találgatják eredetüket. Csillagászati megfigyelésre szolgáltak? Fejedelmi sírok fölött álltak? Templomok maradványai? A különös kőoszlopok megmozgatják a látogató képzeletét. A költőt versírásra ihletik. Weöres Sándor látomásé® költeménye — „álom az ősvilágról” — egy eltűnt kor hitvilágát támasztja életre. Stonehenge lélegzetállító, hatalmas köveit, síremlékeit, négyezer év hírmondóit és a hidasi temető legfrissebb kőoszlopát ugyanaz az emberi szándék állította: a „kőben nyögő szív erőlködik befala- zottan...” Vajon meghalljuk-e szavát, mi, élők? Tüskés Tibor Alig hervadtak el a tündöklés virágbokrai, tágul, szélesedik a hallgatás. Vadnyomok lombokkal bélelt fészkei fölött gördül a Hold, zöldnyálú csigaház. Kering fájdalomból faragott emlék. Akár üldözött hal földúlt iszapkunyhójából, örvényeimből lebegnék. Záraim befagytak. Kihajolnék a némaság ablakából. Fölöttem lámpakoponya; galaktika a távol. Éjbevesző, tengercsipkéjű szoknyák a mámor tükreit magukkal sodorják. Ki teriti rám a bizalom zöld köntösét, ha fázom? Repülnek kócsagszárnyú menyasszonyok árvalányhajú rétre. Tündér haldokol törtszárú bársonybuzogányon, hanyatt dől. szótlanul elalél. Zuhan madárijesztő tél, homlokára kristálysüveget dermeszt a nád. Pislogó mécse mellett vőlegény penget farkasbőr-szagú citerát. Fából-szabadult-bozontú tűz kerítés alján villogót fiz. Ki lakik a páfránylevelek sóhajában? Fekete lepelből ki magasodik, akár a láng, ha a Nap kapuján át elindul keletről? Nagyanyám fogsorán gyikpikkely világol, haja tóvá terül kavicskoronából. Mellette szöszpárnán alszik a rokka. Csavarodik a fagy, fojtogat fodra. Kopogás kapaszkodik a sötétből. Valaki sarkantyút csorgat az égből. Nagyapám csizmákat lóbálva fütyörész, csirlzes szakálla szélhangú vízesés. Zörögnek gyémántfejű szögek, sziklákat csorbító kalapácsok, Messziről hányódó ütközet mélyén orra bukdosó örömök, kőélű csapások. Miért gyászol a gomolygás, a felhő, köd Imbolygó káváján a sás; szarvasok kőbezárt foga, nyúlpólyát takaró moha? Hóember árnyékot cipel, markoló kesztyűjén jégfürtöt visel. Varjú bögyében csillagot nem talál. Vastorony haranggal muzsikál. Aranylétrákon függeszkedők talpukkal érintik a temetőt. Tágul, szélesedik a hallgatás. Néma a füst, omlik vad parázs. Fölöttem márványlovakat ugrató körhinta forog; fehér oszlopokon hófejű komondorok. Suhog a csigolya-háló, dünnyögő dobját veri az ég. Az egyensúlyozok szarvai feketék. ladunk keresztül. Mellettünk j a löszbe vájt mélyutat belepte a bozót. A szurdokon j nem hoznak már föl halottat, i — A szerb temetőt utol- j jára a harmincas években j használták. A grábóci pópa j járt át búcsúztatni — mond- ] ja kísérőnk. Meredek domboldalon fekszenek a sírok. Az ősöket elmarasztaló gyanú azt súgja, j hogy a legterméketlenebb oldalt, a legmeredekebb, művelésre már nem alkalmas földet adták a temetőnek. Csak az utókor rosszindulata mondatja ezt. A temető, ahol lehet, mindig domboldalon van. Nem azért, mert a földet nem tudták itt másra használni. Ellenkezőleg. A temetőnek mindig a legjobb, a legszárazabb helyet választották. A domboldalt. Ahol két méternél nem jön fel a talajvíz. Hanyattvágódott, cirilbetűs sírkövek közt járunk. Épp elég lehetett a halottakat ide felhozni. Egy ideig az öregek járnak ki a temetőbe. Amikor ők is a társak után ballagnak, a gyerekek veszik át a terepet. Az elhagyott ternetőkertek, nem tudom, miért, a legkalandosabb gyerekjátékok színhelyei. A temető azoké, akik már megbékéltek az elmúlással, vagy akik még nem gondolnak rá. lV/r őst már nincs értelme az önámításnak! A nyírfák már megadták magukat, s fogyóban a gesztenyék, hársak, platánok és tölgyek küzdőkedve is. A megegett gesztenye-levelek zizegve szállnak az út felett. Október vége. Hiába ragyog a nap, már egyetlen ág, levél, megkésett virág sem hiszi, hogy az időt meg lehet állítani. A fénynek, persze, azért mindenki és minden örül. A galagonya ágán cinke hin- táz, a fenyők alatti pázsiton feketerigó-pár pörlekedik. Üres a sétány, s üresek a padok. A park most már igazán a madaraké. A kastély felé vezető gyalogúton színes szőnyeg: barna, vörös, sárga és zöld levelek. A legszebbek a cserfák — lombkoronájuk szinte sértetlen, csak éppen a színek! A zöld sárgára váltott a sárga rozsdavörösbe hajlik, a vörös ki- tudja-milyen-barna lett. Ilyen nincs, bolond ez a festő, mondaná az ember, de ekkor feltűnik a sétaút végén egy bácsika. egyszeriben minden újra hihető, reális lesz. lm, hát teljes a kép, melyre, ha vásznon látjuk, azt mondjuk: giccs, így meg azt: csodálatos ősz! A kisöreg végigcsoszog a déli úton, aztán keletre fordul. A szomorúfüzek felé tart — a fénybe. A nap már megindult lefelé, a fenyők csúcsa közt azonban mintha megakadt ZIZEQVE SZÁLLNAK A LEVELEK. ** volna. Tíz négyzetméteres fénytavacska, közepén pad. A kisöreg maga mellé teszi a kalapot. Bóbiskol kicsit, de aztán felriad, gondol egyet, s elindul a kastély felé. Szeme az úton. A gerlék önfeledten burrognak az útmenti bokrok között, s csak akkor riadnak meg, amikor a kisöreg megtorpan, s lopva körbenéz. Egy szép nagy cigaretta-vég ... Kegyetlen ősz... Az éger csúcsára komyi- káló szajkó száll. Vén ta, öreg ía...! ökörnyál száll a mezőség felől — egy göcsös ág utána kap. A szajkó dühösen néz: csak nem nyugszik ez a vénség... A négy főág közül már csak egy él, azt is elhagyták a levelek. Örökzöld folyondár fut a törzsén — messziről úgy tűnik: új, erős hajtása van, a szomszédokat azonban nem könnyű megtéveszteni. Az öreg fa aprócska tisztás közepén áll, s ez a tisztás mintha évről évre nőne. Ki tudja, hogy van ez, de egyszercsak az elaggott, száradó fák is egyedül maiadnak. A gyöngykavicsos út balra fordul: ez itt a díszcserjék, bokorfák birodalma. — Som, kökény, berkenye. Piros. kék, lila bogyók. A leveleket még nem fogta meg a dér, a termés virít csak, mint megannyi apró virág. A bokrok mögött fenyők. Néhány lépés csak ez az út, mégis mintha egész tájegységeket léptünk volna át. Az előbbi bágyadt szomorúságnak nyoma sincs — itt minden magabiztos és eltökélt. Közel ötszázféle fa, bolror él az arborétúmban, közte negyvennyolc különböző fenyő. A haragoszöldtől az ezüst-zöldig tart a színskála, s mindezek mögött háttérnek ott az aranysárga nyárfasor. Gyenge kis szél támad, megmozdulnak az ágak. Az ég törékeny kékjéből sárga pontok tűnnek elő: aprócska propellerek. Juharmagok. Pörögve szállnak a hatalmas fák felől; hol leereszkedve, hol meg újra a magasbacsap- va. Gémberedő nyakkal nézzük: de csodálatos is az élet! A nap elé felhő húz, egyszerre hideg lesz. A csend, amely körülvesz, hirtelen megnehezedik. Vége a derűs jókedvnek, nyugalomnak. Menni lenne jó, száguldani. Oda menni mindenkihez, aki fontos számunkra, s megfogni a vállát: ugye nem hagysz el? Varjak kárognak, tavalyi gally roppan. A kisöreg újra feltűnik a sétány végén: ki tudja, hátha még egyszer rámosolyog a szerencse? Fájdalmas ősz. Vagy mégsem? Balról léptek hallatszanak, egy kedves arcú anyóka jön; A kisöreg karja megrándul — nagyívben a sápadt virágok közé száll a még mindig füstölgő, csonkig égett cigaretta-vég. A nénike már messziről fintorog, s persze, pörlekedik. — Tudtam, hogy nem állód meg... — Már hogyne állnám ... — Pedig megmondta az orvos: minden szívás egy napot ér... A bácsika szabódik, g már fogja is a nénike karját: a park másik szélén, ott aztán van nézni való___ Megint egy rigó, s aztán egy csuszka. Fentről lefelé szalad egy tölgy törzsén, aztán meg körbe. A vöröslő napfénybe feszülő pókháló sarkában keresztespók átkozza a dilinós madarát. Egy harkály rövid sorozatokat lő egy beteg égerfába. Valahol hátul, az arborétum szélén, seregélycsapat vitatkozik, s miközben csirrogva egymásnak esnek, a hársak jövőt látó, bölcs nyugalommal szép egymásután útnak indítják virágaikat a szélben. Békés Sáadat
