Dunántúli Napló, 1970. október (27. évfolyam, 230-256. szám)
1970-10-25 / 251. szám
6 DUN ANTÜL1 NAPlö 1970 október 25. Iván Bunyin Talán senki sem írt őszintébben, megindítóbban a régi falusi — paraszti és nemesi — világ pusztulásáról az orosz irodalomban, mint a most száz éve született Iván Bunyin, mert senki sem érezte nálánál jobban a saját bőrén ennek a patriarchális életformának a múltba tűnését. Gyermek- és ifjúkorának legszebb emlékei kötődtek a dtile- dező „nemesi fészek” világához, nem csoda hát, ha egész életén végigkísérték ezek az élmények és művészetének meghal ározó elemeivé váltak. Nosztalgiái azonban sohasem kergették hamis illúziókba, úgy írta le az őt körülvevő életet, ahogy látta, tapasztalta és nem vágyaitól, ábrándjaitól megszépítve. Ezért maradhatott mindig következetes realista még akkor is, mikor szívének fájdalmas dolgokról szólt, amikor „gyönyörűen siratta” egykori önmagát. Költőnek indult, már diákkorában érett verseket írogatott különböző irodalmi lapoknak. A költőt novelláiban, regényeiben is lépten-nyomon felfedezhetjük, a líra fontos kelléke Bunyin prózájának, elszakíthatatlan tőle. Tájleírásai, hangulatfestései frissek, élvezetesek, gyönyörköd- tetők. Nagyon kedveli őket, ebből következik, hogy a történés nem elsődlegesen fontos nála. Nem annyira a cselekmény érdekli, mint inkább az események kiváltotta lelki folyamatok pontos ábrázolása. Az irodalomtörténészek úgy tartják számon, mint az utolsó klasszikus orosz írót, viszont, ha prózai kísérleteit nézzük, nyugodtan besorolhatjuk az első igazán modern írók közé is. Bunyinnak vissza-visszatérő témája a szerelem, az egyik legtermészetesebb és legbonyolultabb emberi érzés. Számtalan novellájában ábrázolja, ezernyi variációját eljátszatja hőseivel, a tiszta gyermekkori fellobbanástól egészen az alantas bujaságig (A szerelem szentsége, A szerelem nyelvtana, A könnyű lélegzet). Eppily sokféleképpen mutatja be a régi világ lassú haldoklását és az ebben a környezetben élő emberek céltalanná váló sorsát, érzéseik eltompulását és valami sötét ösztön elhatalmasodását rajtuk. Gorkij egyik legjobb novellájának tartotta Szárazvölgy című írását, melyben Bunyinnak döbbenetes képekben sikerült lefestenie nemcsak magát a pusztulást, hanem a pusztulás nyomán bekövetkező sivárságot, kl- látástalanságot is. Paraszti figu- gurái között szintén emlékezetes típusokra bukkanunk, jól ismerte észjárásukat, kedvelte bölcs humorukat, tisztelte egyenességüket, de valahogy mindig a külső szemlélő szemével nézte őket, aminek okát arisztokrata származásában kell keresnünk. A forradalom után Bunyin is az önkéntes emigrációt választotta. Kuprinnal ellentétben, a hazától való elszakadás nála nem idézte elő művészetének hanyatlását. Továbbra is régi színvonalán alkotott, számos novellát írt és egy önéletrajzi fogantatású regényt, az Arszenyev életét. Ebben a regényben még egyszer clsiratta a régi világ széthullását, saját sorsán keresztül örökérvényűen vallott szerelemről, ifjúságról. s a rajongásig szeretett vidéki orosz tájról. 1953-ban halt meg Párizsban. Sokan kerültek a szovjet írók közül mélyen igaz és kristályosán tiszta művészetének bűvkörébe. Mesterének vallotta Pausz- tovszkij, annak tiszteli KatajeV és Tvardovszkij, valamint a legfiatalabbak soraiból Nagibin és Kazakov. K. S. /Jleiunéri'ij Egyszerűen. Értelmesen. Föltétlenül célszerűen. Célszerűen — ez a legfontosabb. A célszerűség mindenekfölött. És minden másnak a rovására. — EZ századunk képe? Puritán, dísztelen célszerűség. Ésszerűség — közben esztelen rohanás. És minden valami helyett — valami épp- csak-hogy. Ami épp-csak-hogy elegendő, amin túl a többi már. úgymond, értelmetlen. Gondolat helyett — jelzések. Beszéd helyett — kulcsszavak. Érzelem helyett — szigorúság. Vagy vállrándítás. És indulat helyett — logika. — Valóban EZ lenne a modern eszmeképlet s a jövő követelése? Logika, logika, recept mindenre a „tiszta” logika. Arc és arcéi, redők és barázdák helyett — idomok és síkok. Otthon helyett lakás. A világmindenségből, az eső és a szél elleni védelem céljára behatárolt, fűthető, kocka-alakú, x-köbmé- ternyi légzőterűlet. Nem. A szervezet, ha folyamatos mérgezés in- gerli, lassan kitermeli magában az ellenmérget. Ez biológiai tény. De, szerencsére, alighanem a lélekre is igaz. Mert például, egyszerre csak, váratlanul divatba jött — a virág. Soha ennyi virág! Bekúszott hát a kocka-házak lépcsőkorlátáira, a párkányokra, a rideg folyosókra. Bro- méliák, pálmák, fény felé erőlködő diefen- bachiák és százfelé futó pletykák meg boly- hokat bocsátó kaktuszok. A hivatalokban is, poros postai kötegek tetejére állítva, az íróasztalok csücskére tolva, már-már minden munkahelyen, a legsivárabb huzatban is ott áll egy-egy cserép zöld-féle. — Ki tervezte oda? Ki számította ki, hogy szükséges-e ^pontosan ott? ... S hogyan történt, miféle logikai bukfenc törvényesítette divattá például a campingezést? Hogy e század modern embere, kinek sikerült egész heti rohanása árán végre melegvizes, puhapárnás, forgókarosszékes, hangulatlámpás és automatizált kényelmet préselnie magának — mihelyt kicsit élvezhetné is mind e jót: kirohan inkább a fák alá, víz mellé, hegy oldalába, s ha csak fél napra is. sátrat ver, kényelmetlen matracon kuporog, bográcsból főz, görnyedve eszik, hajlong, törődik, viaskodik a széllel, veritéke- zik a napban, mint valaha az ősei. — A kényelem és a célszerűség értelmében berendezkedve, kitermelődött lám az ellenméreg: a kényelmetlen és a célszerűtlen gyötrődés vágya, kacérkodás áz ősemberi múlttal... Vagy íme a zene! E logarléces világban épp a zene, mely bármennyire matematika is egyben, azért mégiscsak a legelvontabb szféra. Ráadásul, hogy milyen zene! Egyik végletként a beat, tömegextázissal és tömeges agresszivitással — minden bizonnyal nem azért, mett értelmes és logikus; másik oldalról még éppen Bach, Händel, Vivaldi váratlan korszerűsége, és ugyancsak a tömegek áhítatos kapaszkodása, már-már imádata — szintén nem a logika és a célszerűség jegyében... Szóval, igenis, hiszek az emberben. Nem fog, meri nem tud elembertelénedni. Végtelen mélységből — önmagából ugyanis — újra és újra kitermeli a szükséges ellenmérget, mihelyt a mérgező hatás az életét veszélyezteti. Kétségbeesésében kitalálja akár az aszimmetriát is: — elfogadja ugyan a házgyári terméket lakásul, persze, de mihelyt teheti, vagyis ha a hely engedi: elhúzza ágyát a faltól, s a síkra ferdén, aszimmetrikusan tolja rá. Ráadásul meg is hirdeti, hogy EZ a divat, EZ a modern! így harcol — miért is? — o változatosságért. A fantázia jogáért. FIATALOK Illés Zsuzsa: Ősz Ültem a csend burka alatt, kék hártyán keresztül simogattak a sugarak. Kevés már tüznyelvű lángoló nyila, láza enyhül, rövidül útja. Hallottam a nedvek csobogását, lassú volt, mint a vénülő folyó, sápadt lombok susogását, melyben recsegve tört fel egy-egy jajszó. Csend volt. A fájdalom csörgette láncát hét lakat alatt s a jajszó hangtalan maradt. A nyár utolsó erejével egyengette meggörnyedt hátamat. Miklós vári Tibor Szabolcs: Nyár Fehér örkörnyálak, sárga paripák, napra futó házak, rívó facsigák... Héjaleső rétek, zörgő szekerek, hasamhoz ölelve dinnyét cipelek. Imre István: Hozzád Belopod magad gondjaim közé, s megbújsz ott csendesen. Tüzet csiholsz, lángra gyűl szerelmem. Vágyódom égő gondjaid közé, Mert szived is ott lobog, s tudom ott fog lobogni, még el nem ég teljesen. Schiszler Vilmos: Szerelem Tudod... Te is! Én is! Akkor nem is kell mondanom... f(Uidl'fcfa0lr/ KISS ATTILA RAJZA Lódul koncos kezem, mint egy meszelő. Csizmaszárba dugott kést kapok elő. Habos hangyabolynak Csúcsára ülök, bogár dinnyemagból fénydalt fütyülök. IVAN BUNYIN: Három kívánság M eséljen valamit, Eja Abra- mics! — mondtam, leheve- redve a meleg, aranyszínű homokra, mikor végre elértük a talpunk alatt zörgő kavicson egy alkalmas helyre az Alupkinszkij parton. Ilja Abramics, egy alacsony, kövérkés, napégetett arcú, huncut szemű idevalósi ember a tarkójára tolta a kalapját és szokása szerint, nem válaszolt azonnal. Csak ravaszkásan mosolygott, valamin elgondolkodva, amit, nyilván, egyedül csak ő tudott, s előhúzott, s előhúzott a kabátja zsebéből egy üveg bort. — C, c, c! — szólalt meg a fejét csóválva. — Hát ebbe az üvegbe meg belement a dugója! Kér belőle? — tette hozzá, készenlétben tartva az üveget. — De hiszen a dugó... — mondtam tétován. — A dugó, persze — hagyta rá Ilja Abramics. — De ismeri-e a török közmondást? „Bolond ember az, aki tűzbe veti a takarót egyetlen bolha miatt!” És hetykén hátra vetette a fejét ajkához szorítva az üveget. Két lány ment el mellettünk. A szomszédos nyaralóból jöttek, angolok. Egy hatalmas kutya volt velük. melyet napjában többször megfürdettek. Utánuk egy nehézkes járású, moszkvai kereskedőre emlékeztető, testes férfi vánszorgott a homokban. állandó légszomjjal küszködve. Olyan jámbor volt, mint egy jól táplált borjú. Ilja Abramics egyszerre vidám, kedveskedő és ravasz szemekkel követte. — Na — szólalt meg hirtelen, felém fordulva — elmondok magának egy keleti mesét arról, amire most gondol — az asszonyokról. Elnevettem magamat. — Honnan tudja, hogy az asszonyokra gondolok? — C, c! — mondta Ilja Abramics. — A világon mindenki csak az asszonyokra gondol és minden értük van. Mindent, mindent, az égvilágon mindent rájuk költünk. No, hallgassa csak! összefont lábát maga alá húzta, kalapját letette a homokra és, szemét behunyva, mesélni kezdett. — Élt a világon egy török, egy jóravaló, becsületes török, aki olyan szegény volt, hogy az egész vagyona a felesége volt neki. Gürcölt a török, a legnehezebb munkákban robotolt, mégsem tudott soha kivergődni a nyomorúságból. Minden elment az ennivalóra, ami pedig azon felül megmaradt — ajándékra, az asszonynak. Mert a feleségét nagyon szerette és restellt volna szegényes ajándékot venni neki. Búsult, kesergett a török. Ült a küszöbön a viskója előtt és sóhajtozott együtt a feleségével. — Allah! Allah! Láthatod tulajdon szemeddel, mennyit robotolok és mégsem teljesíted egyetlen kívánságomat sem! Soha nem ismertem a szerencsét és biztosan úgy is halok meg, mint a te nagy jóságod mellőzöttje! Ebben az időben egy próféta járt a faluban. Elvetődött a török viskójába is, meghallgatta a panaszát és a fejét csóválta. — Hej, jó ember — mondta — feleslegesen zúgolódsz te! Nem való neked a szerencse! — Hogyan? — döbbent meg a török. — Nekem nem való, nekem, aki már majdnem az anyatejen dolgoztam?! — Nem! — szólt a próféta — nem való. Nagyon szereted a feleségedet! < Erre a török szörnyen megharagudott. — Szeretem a feleségem?! Hát aztán! Úgysem volt vendég nálam soha a szerencse. Még a feleségemmel is össze akarsz veszíteni?! — Ellenkezőleg! — mondta a próféta és ravaszul elmósolyodott — Azért jöttem, hogy segítsek rajtad! — Áldjon meg téged az isten — hálálkodott a török — segíts, tüstént segíts, mert, bevallom, ma még egy falatot sem ettem! — Nos, hát figyelj ide! — szólt a próféta — Allah szerencsét küld neked. Elhatározta, hogy teljesíti három kívánságod. Kérj, amit akarsz, minden vágyad teljesülni fog. Hát nem igazi szerencse ez? Majd meglátjuk, hogyan gazdálkodsz a szerencséddel! És eltűnt. Ahogy kimondta ezeket a szavakat, úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Istenem, hogy örvendezett egész este a török meg a felesége! Az asszony olyan volt, mint a kezes bárány, dörgölőzött, kérlelte az urát. — Ajándékozd nekem az egyik kívánságot! — Jól van — mondta a török — én a két megmaradóval is elboldogulok egész a halálomig. És hipp-hopp, a felesége ott áll előtte, de oly szépséges nőként, amilyent álmodban sem látsz. — Nos — azt mondja — szép vagyok, ugye? Én már beváltottam a kívánságomat. Most pedig — mondta — isten veled! Megyek Ibrahim Hasszánhoz, ő jobb nálad és olyan gazdag, hogy nem kell semmit sem kérnie Allahtól. Maga a szultán vesz magához ezután! A töröknek vérbe borult a szeme ettől a tréfától. Hogy ordítozott, micsoda átkokat szórt a feleségére! — Öh, Allah! — kiabálta — kö- nyörgök, változtasd át őt a leggonoszabb, a legrútabb varangyosbé- kává! S a szépséges szép nő már el is tűnt és ott állt előtte egy olyan, amilyenre nálunk azt mondják, vasorrú bába. Ránézni is förtelem! — Uracskám! — mondta a feleség — emlékezz a régi időkre, jusson eszedbe, mennyire szerettelek! Térdre hullott, patakokban folyt a könnye, úgy könyörgött. — Változtass át engem a régi feleségeddé! Nem bírta tovább a török, eszébe jutott a régi asszony és könnyek között így szólt: — Kérve kérlek Allah, add visz- sza nekem a régi feleségemet! És hirtelen, hogy honnan, honnan nem, előtermett a próféta. — Allah teljesíti a kívánságodat — mondta. Megérintette a csúnya vasorrú bábát a kezével, és a török felesége újra a régi asszonnyá változott. — Nos — mondta a próféta — most már elégedett vagy? — Elégedett — így a török és nem tudta hová legyen szégyenében. — Hát tudtál élni a szerencséddel? — kérdezte a próféta. A török csak legyintett. — Igazad volt — mondta — igazad, szent próféta. Mind az asz- szonyra ment. Legyen átkozott az óra, mikor összekötöttem vele a sorsomat! — Jó mese? — kérdezte Ilja Abramics a szemembe nézve. Elfordultam és elnevettem magamat. Sajnos abban az időben én is hasonló cipőben jártam, mint a mesebeli török. S okáig feküdtünk a homokon, hallgatásba merülve. „Ö, drága, elmés és naiv keleti bölcsesség!” — gondoltam, miközben a távoli várost néztem az alkonyat pirosló fényében. Ilja Abramics pedig úgy tett, mintha megfeledkezett volna a meséről, cuppantott és meghúzta az üveget. — Jó bor, jó bor — mondta. — Ö, ostoba ember az, aki egyetlen bolha miatt tűzbe dobja a takarót! 1901. KOVÁCS SÁNDOR fordítása 1 i I
