Dunántúli Napló, 1970. október (27. évfolyam, 230-256. szám)
1970-10-22 / 248. szám
6 DUNÁNTÚLI NAPIO 1070 október 22. ELKÉSETT RIPORT Meghalt a 424-esek megalkotója A világ búcsúzik a gőz- mozdonyoktól, s ez a búcsú meglehetősen szentimentális. Gyermekkorunk emlékei talaján valami egészen furcsa vonzalom fejlődött ki bennünk a végtelen vasutak fekete vándorai iránt, s ez a vonzalom most, a búcsú éveiben, mintha csak tovább erősödne. Alig több mint egy hónapja, riptortot írtam — Halott mozdonyok címmel — a pécsi fűtőház immár örökre nyugalomba vonult, kiselejtezett gépeiről. Pár nap múlva Révfülöpről hozott levelet a posta. A feladó: dr. Payer Endre. Azt írta: ezeket a kedves, öreg gépeket valóban sokáig nem fogjuk elfelejteni, nem úgy mint azokat, akik megálmodták és megalkották őket. .. Pedig néhányan még közöttünk vannak. Itt van például Kertész Béla, a híres 424-esek atyja. Vajon megéri-e, hogy egyszer róla is írnak ...? E levelet szeptember 12-én kaptuk meg, s én október 13-án érkeztem Révfülöpre. * A kapu zárva, a redőnyök leeresztve. A falon aprócska tábla: Ez a ház eladó. A kaputól bevezető keskeny betonjárdát elborították a falevelek. Kovács Józsefné jön, a szomszéd. — A ház miatt tetszik...? — A főmérnök úr miatt... Megrándul a válla, szeméhez kapja a zsebkendőt. — Hatodikén délelőtt történt. éppen reggelizett... Az udvar még őrzi keze- nyomát. Minden reggel fél hétkor kelt, fél nyolckor reggelizett, s aztán, ha az idő engedte, egész délelőtt a kertben foglalatoskodott. — Sétálni délután szokott, ilyenkor ment az állomásra is ... Az állomásfőnök mutatja az Utasellátó presszójában a sarokasztalt: itt üldögélt minden délután. Feketét ivott — hosszú lével. — Az itteniek tudták, ki volt? — Nemigen beszélt róla, de azt hiszem, mégis mindenki tudta. * 1917-ben került az Állami Gépgyárba. A szerkesztési osztály munkatársa, majd később vezetője lett. Az Állami Gépgyár ekkor már jelentős mozdonyépítési tapasztalatokkal rendelkezett: 1873- ban készült el az első hazai gyártmányú gőzmozdony. Tehervonati gép volt, lapos építésű, három kapcsolt kerékpárral. A MÁV első gyorsvonat mozdonyát 1874-ben tették sínre — de ezt még Bécsben. Az igazi vizsga- munkára még várni kellett. ' A vasút mozdony-éhsége azonban sohanem látott fejlődésre késztette a gyáripart. Német mérnökök jöttek, de felnőttek a hazaiak is. 1880: útjárá indul a 222-es, az első igazán nagyteljesítményű és ÉRTESÍTJÜK KEDVES VÁSÁRLÓINKAT. hogy a TÜZÉP Vállalat Mártírok útjai telepén folyó hó 21-től 26-ig a HÍDMÉRLEG JAVÍTÁSA és HITELESÍTÉSE MIATT A mecseki brikett kiszállítása szünetel Erre az időpontra felvett szállítások 5 napot késnek. TÜZÉP Vállalat. a kor színvonalát minden tekintetben elérő hazai mozdony. Az igények azonban továbbra is fantasztikus iramban változnak. Nőnek a vasutakkal áthidalt távolságok, megsokszorozódnak a terhek. S fokozódik a sebességgel kapcsolatos elvárás is: most már valóban rohan a világ. Kertész Béla még nincs 30 éves, de már önálló kutató- csoportja van. Sokan mondják rá: fantaszta, de legalább ennyien máris előre köszönnek neki. Nincs nappala és nincs éjjele. Témája is csak egy van: a mozdony. A mozdony. melyről még ő sem tudja, milyen lesz, de melyről máris szenvedélyes viták folynak. De aztán jön a háborút követő összeomlás, s egy időre mindenki elfelejti a „jövő” mozdonyát. S talán ezért is akkora a meglepetés, amikor 1922-ben elkészülnek a konkrét tervek, s 1924-ben próbaútra indul az első 424- es. * Barokk-hangulatú villa a révfülöpi hegyoldalban. Itt lakik a legjobb barát: Czup- pon Sándor. — Én agrármérnök vagyok, mégis szót értettünk ... Az ablak a vasútra néz, a kényelmes bőrfotel az ablakFölmegyünk a „Telekibe”, ami Villány bejáratánál van — fehérre meszelt, egymáshoz ragasztott sváb-pincék közé szorulva. Jártam valamikor a zalai tájakon, ahol a t<J>feji hegyoldalak szőlőiben elszórtan bújtak meg a vertfalú, tölgyfaajtós, rafinált zárszerkezetekkel ellátott zsú- pos pincék. Emitt viszont — Villány környékén — a községek bejáratánál építették meg a pincéket okos, előrelátással Hiszen a saras, havas hegyi utakon nehéz megközelíteni a tele hordókat, így viszont a borkezelés itt helyben lebonyolítható és a bor- kereskedők számára is hízelgő a kényelmes, kellemes környezet, akik viszont Zalában messze elkerülték a noha és az otelló vidékét... A „Teleki” — ahova Wéber Imre főborász invitál meg — a Villány—Siklósi Állami Gazdaság tulajdona, szép, jó hőmérsékletű pince, mintegy százhúsz darab 70—90 hektoliteres hordókkal. S ezek között van egy, aminek az a neve, hogy „Szent Flórián”. — Ez afféle „házi-műemlék”, a nagypincéből, a vöröságról hozattam át, sajnáltam eldobni, pedig ebben bort tárolni többé nem lehet. A baloldali hordósor végében áll, a gyér villanyfényt gyertyával javítjuk. Gyönyörű — saját anyagából kifaragott díszítmény ékesíti homlokzatát. A hajdani me- cseknádasdi kádár — 1907- ben — annak az 1870-ben emelt Szent Flórián szobornak mását — amely ma is ott áll a nagypince előtt — faragta a hordófenékre, köréje pedig az ajánlás: „Emlék, az Országos Pécsi Kiállításra”. — Szinte minden délután feljött. Ide ült a fotelbe, s — hallgatott. — A mozdonyról se szokott mesélni? — Csak ha nagyon jókedve volt. — Szerinte mi i>olt a 424- esek legfőbb érdeme? — Az, hogy az első csavartól az utolsóig magyar emberek csinálták. Ezt többször is hangsúlyozta. — Itt, a Balaton körül, már jóideje csak Dieselek járnak... — A Diseleket nem nagyon szerette. Azt mondta: ez egy közbenső állomás — meg kellett volna takarítanunk. A villamosítás lelkes híve voh. — Az állomásfőnök azt mondja, nemrégiben levelet írt a KPM-nek .. — Mindent észrevett, s minden nyugtalanította. A KPM-nek. azt hiszem, a mozdonyszemélyzet folyamatos szakképzése ügyében írt. Gyakran mérgelődött, hogy mi csak azt nézzük, eléri-e a világszínvonalat egvik, vagy másik gépünk. De, hogy az emberek milyen színvonalat képviselnek, arról szinte senki se beszél. Pedig megfelelő kezelők nélkül a legjobb gép is csak ócskavas. — Valami hobbija, szenvedélye, volt? — Nem használható? — A kén kikezdte az abroncsokat, a rozsda a dongát, meg aztán gombásodik is. Ezen már a diófapác sem segített. Nézd csak, milyen puha, foszlós a fája ... Zsebkésének pengéjét nyomja az abroncs mentén be a dongába. Elöregedett, vége. ötven-hatvan esztendőn át minden őszön megtöltötték kétezerhatszáz liter borral, de már az időt nem bírta. A régi, öreg prések könnyebben viselnek el — akár néhány évszázadot is — Mecseknádasdon, Gungl János bácsi — a tsz fogatosa — nem szívesen hagyja félbe az etetést, azt mondja, egy óra — 30—35 forintot jelent és még estig van fuvarja —, de azért beül a Volgába, hogy megmutassa pincéjében — a környék talán legöregebb — prését. A helybeliek furcsán néznek be az ablakon, az öreg is feszengve mosolyog: — Majd szájukra vesznek, hogy a tsz-paraszt feketeautóban ül munkaidőben ... Mély horhosba érünk, a kocsi leáll, tovább gyalogolunk fel a „Trib”-en. — Ha előbb jön néhány nappal, még megmutattam volna a „weinsackot” is. — Az mi7 — Veinsack! Bor-zsák magyarul. A padláson találtuk meg, de kidobtuk, mert szét- mállott. Ez egy ritkán szövött, de nagyon erős zsák volt, még a régi prés elődje. A dédapámék idejében zsákba rakták a szőlőt, fönt ösz- szehúzták és egy edény fölött rázták, gyömöszölték és jött a must. — Nem, ilyesmiről nem tudok. Mindenben mértéktartó volt. 1892-ben született, Kolozsváron. Apja az ottani agrárakadémia tanóra volt. Szerénységre nevelték és céltudatosságra. A harmincas évek vége felé, amikor már a MÁVAG vezérigazgatója volt, ezt írta egyik barátjának: Az emberek megvannak őrülve. Mindenki a címeket hajszolja. a rangot, a pénzt. Mindenki zseninek, félistennek hiszi magát. Mondd, mi lenne ezekkel, ha egyszer egy olyan világ jönne, ahol csak a teljesítmények számítanak . . ? Fáradhatatlan volt és örökösen elégedetlen. Minden megoldás csak ideiglenes — ez volt a jelszava, s e jelszó törvénnyé lett a MÁVAG- ban. Az első 424-esek 85 kilométeres sebességet értek el, a második széria már megközelítette a kilencvenet. A háború előtt újabb változtatásokat eszközöltek: egy kísérleti szakaszon túllépték a misztikus 100 kilométeres sebességhatárt. Növelték a ka- zánnvomást, továbbfejlesztették a víztisztítóberendezéseket. fokozták az üzembiztonságot. * Az ajtó zárva, a redőnyök leeresztve. Margit néni a kút csörlőrendszerét mutatja: — A főmérnök úr mindig csinált valamit. — S mindig várt. Különösen amióta meghalt a felesége. Két hete is mi történt? Készítem neki a vacsorát, s egyszercsak azt mondja: kopogtak. Ugyan mondom, ki kopogna? De ő csak nem hagyta: igenis kopogtak. Abba kellett hagynom mindent, s megnézni, ki az? — S ki volt? — Senki. Ki lett volna ...? Békés Sándor A pince fölé emelt présház is öreg, akár maga a prés, amely szétszedve porosodik a fal mentén. Két év híján másfél évszázaddal ezelőtt készült. A nehéz, kő- tuskó oldalába vésett szóm is erre utal: „1822. Johann Wagner". Anyai ágú édesapa volt az öreg Wagner, aki annakidején beállította ezt a fura szőlőfeldolgozót. A téglalap-alakú faragott kőtuskó — a hozzávaló farácsozattal — hosszú ideig jó szolgálatot tett a családnak, hiszen csak három esztendeje, hogy Gungl Jani bácsi végképp „nyugdíjazta”. Ha már itt vagyunk, kóstolja meg a sillerjét, többnyire ez a bor kedveli a mecsek- nádasdi talajt. Kedvelte! Mert a szőlőterület szépen lecsökkent itt az utóbbi néhány évtizedben. — Látja ott a túloldalt? Az mind szőlő volt, de aztán a „juhosok”, az ötvenes években megvették, kiirtották, legyen a helyén legelő, mert a gyapjú értékesebb. Aztán most se gyapjú, se szőlő ... Szőlő volt — ez igaz — de Mecseknádasd környékét soha sem jegyezték bortermő vidéknek. De akkor mit keresnek itt a kádárok? A híres mecseknádasdi kádárok? A Pécsváradi Építő Ktsz elnöke, Grünhut Alfréd, és a műszaki vezető, Lutz Lajos is azt mondja, hogy inkább az erdő, a tölgyes (!) határozta meg ennek a szép iparnak kibontakozását. Borvidék Villány—Siklós, továbbá Pécs, aztán Szekszárd. Mecseknádasd „középen” fekszik, méghozzá a főútvonal mentén, s ha már fa is van, — miért ne itt élnének kádárak? A ktsz — Pécsvárara. FOTÓ: ERB JÁNOS Sarokba állított „Flórián" HORDÓKÉSZÍTÖK FOTO: SZOKOLAI ISTVÁN MECSEKI SZÜRET Egy kéz este az égre bort ereszt, s ágakból rácsot rak elé a szilfa. A pince ajtóban a prés-kereszt pajzános must-mosollyal hív, kacsintva. Bordáim közt a szívem felnevet, tükröz a prés szemem holdas egében, s mint gyöngy, mit a zöldes bor színe vet, csillog hangom és ring minden levélen. HARCOS OTTÓ dón, de többnyire mecseknádasdi kádárokkal — ebben az évben is 4500 hordót gyártott le 30—4CO literes űrtartalommal — a TÜZÉP számára. A Tokaji ÁG is jó partner, meg a Kőbányai Sörgyár, ez utóbbi évi 10—II ezer söröshordó gyártását, javítását bízza a szövetkezetre. De ha áttérnek a alumínium hordóra akkor ez a mennyiség már kiesik. Egyáltalán: lesz-e igény hordóra a jövőben, hiszen a nagyüzemi szőlészetek már nagy befogadóképességű cementhordókat építettek?! — Mindig kell! A bor is jobb, ha hordóban pihentetik, mert a fa pórusain át levegőzik, hosszú ideig tartja zamatét. — mondja Grünhut Alfréd elnök. — De különben is, kérdezd csak meg a mecseknádasdi kádárokat. A ktsz-ben szalagszerűen gyártják a hordókat és bár a gyártás kisipari jellegét teljesen itt sem lehet mellőzni, — inkább eredetiben nézek meg egy kisipari kádárműhelyt Mecseknádasdon. A mester: Bacher János. 1944-ben kérte ki először az iparengedélyét és akkor ő volt Mecseknádasdon az 56. kádár, de ezenkívül még volt vagy húsz segéd és legalább huszonöt kontár. — Azt mondták akkoriban, hogy Mecseknádasdon a papon és a gyógyszerészen kívül mindenki kádár, vagy kőfaragó. — Milyen szakma ez? — Nehéz. És költséges is. Egy időben másutt dolgoztam, de három éve ismét kiváltottam az engedélyt. Harmincezer forint tőke kellett hozzá, mert egy köbméter tölgy hat-hétezer forint, persze nyersen, rönkben. — Csak a tölgy jó? — Van aki az eperfára esküszik. A belvárdgyulaiak szeretik az eperfahordót, igaz, szép is, mutatós i#, világos dongáival. De a tölgy — mert tömör — tartósabb. Az udvari fészer alatt van a műhely. A gerendákon öreg — vadkörtefából gyártott — szerszámok, hagyományos német nevekkel: krumeisen (görbekés), setz- hammer (abroncshajtó kalapács), hanselbank (vonószék), és talán a legszebb, legfurább darab, a „stószbank”, a tisztítógyalu, amely két méter hosszú és 1896-ban készült. Naivan kérdem, hogyan lehet ezzel gyalulni, mert legalább két ember kell hozzá ... Aztán a mester azt mondja, itt az anyagot kell mozgatni a gyalun, amelyet a földön lerögzít két faragott lábbal. Elmagyarázza, — később már a fia segédletével — a hordókészítést. Csak éppen nem értem. Sokat kell itt körzővel méricskélni, aztán számolni is a dongák hosszát, ívelését, aztán tüzet rakni, a köré állítani a dongákat, hogy belülről érje a meleg, kívülről meg vízzel locsolni, s így hajlik — huzatás révén — szép. pontos ívben. „Fej-abroncs” utána a „nyakabroncs”, aztán a „közbenső”, végül a „hasabroncs” kerül rá — Az igazi hordó, mint ez is itt, mondja, hasított dongából készült, de a tömeghordó csak fűrészelt anyagból. — Mi a különbség? — A hasított nagyon tartós, de sok is a munka vele. Nézze meg, a gyalu után milyen szépen előjön a bélsugár-tükör ... Ez a „tükör” — mihez is hasonlítsam — fehér — talán kicsit ezüstösen fénylő — foltképződés. Ez persze csak jelzés, vagyis jelzi, hogy a dongafát rönkből hasították és így rugalmasabb, feszesebb. Beesteledik, mire a mester rendbeszedi a szerszámait, kabátot vet a vállára, mért a közeli erdőkből eléggé hűvös szél támad. Rab Ferenc
