Dunántúli Napló, 1970. október (27. évfolyam, 230-256. szám)

1970-10-18 / 245. szám

1970. október 18. 7 DUNANTÜL! NAPLÓ BARANYAI FAZEKASOK TÜSKÉS TIBOR: A pécsi irodalom kistükre Egy biztos: ilyen reprezentatív Jellegű, a baranyai fazekasmester­séget bemutató gyűjteményes ki­állítást a felszabadulás óta még nem rendeztek, mint a Mohácson most látható Baranyai fazekasok című kiállítás. Hat baranyai fazekasmester ál­lította ki 132 alkotását Mohácson a Kossuth Filmszínház kiállító ter­mében. A megyében jelenleg mű­ködő fazekasok közül mindössze egy, Teimel István, óbányai faze­kasmester betegsége miatt maradt távol. Egy ízben Horváth János, a nagyhírű mohácsi fazekas, a nép­művészet mestere azt mondta: JM-ég jól emlékszem arra, hogy a magam készítette korsók, tálak mindennapi tárgyként szolgáltak a parasztcsaládok otthonaiban. Ne­gyed évszázada már, hogy ezek a szép darabok teljes egészében dísz­tárgyként szerepelnek a lakások­ban." Nem véletlenül idéztem Horváth Jánost, ugyanis az ő általa mon­dottak rányomják bélyegüket aki- állítás valamennyi tárgyára. Egy­úttal jelzik azt is, hogy a valami­kor oly közkedvelt mesterség mű­velői mért csappantak meg. De, miről is van szó? A parasztság életkörülményei nagymértékben megváltoztak. A régi használati tárgyak muzeális értékekké, dísz­tárgyakká váltak. Csak azok a fa­zekasmesterek tudtak megmaradni a szakmánál, akik kivételes forma­készséggel rendelkeztek, és ki tud­ták alakítani műhelyük speciális jegyeit. A volt használati tárgyakat dísz­tárgy igényességgel tudták elkészí­teni. Ebben az átalakulásban ter­mészetesen sokan kénytelenek vol­tak megválni eredeti foglalkozá­suktól. A természetes kiválasztódás azonban meghagyta a legjobbakat A kiállítási anyag gerincét a mo­hácsi fazekasok alkotásai adják: a Horváth család és Kulutácz Má­tyás. * A Horváth családból kiemelke­dik Horváth János. Az idős mes­ter formái nagy pontossággal ké­szültek. A cserépedények formái olyan tökéletesek, hogy díszítő ele­mek szinte már feleslegesek, kísé­rőjük, nem pedig lényegük a tár­gyaknak. Horváth János a hagyo­mányos díszítőelemek — a vonal, hullámvonal, függőleges rovátko- lások — mellett új motívumokkal is kísérletezik. Űj motívumnak szá­mít az úgynevezett benyomásos dí­szítés, valamint a tárgyak felüle­tének felbontása. Talán a kiállítás legszebb darabjai az ő klasszikus vonalvezetésű fekete vázái, me­lyeknek három típusát különböz­tethetjük meg. A nyúlánk tipikus vázái kihajló szájperemmel, kar­csún ívelő nyakkal, öblös hassal készültek. A vázák felülete gazda­gon díszített. Érdekességük, hogy a vízszintes díszítőelemek nem bont­ják meg a formák harmóniáját. A vázák második csoportját az úgy­nevezett füles vázák alkotják, me­lyeknek testük zömökebb. Végül a harmadik, az alacsony tömbszerű megfogalmazású vázák csoportja. Horváth Márkó fazekasmester alkotásán érződik, hogy együtt ta­nult testvérével, az ő nyomdokain halad, de megmarad a hagyomá­nyos használati tárgyak formáinál. Az ifjú fazekas, Horváth László apja, Horváth János műhelyében dolgozik. Ismeri a fazekasmester­ség minden fortélyát, a szakma mesterfogásait. Egynéhány munká­ján erősen érződik még apja ha­tása, de megindult azon az úton, hogy kialakítsa .sajátos egyéni mesterjegyeit. Már nem marad meg apja által készített formák­nál. Keresi, és bátran fel is hasz­nálja az őskori kerámiaformákat. Törekszik a forma és a díszítés harmóniájának legteljesebb kiala­kítására. Igen szélesskálájúak Kutulácz Mátyás művei. Meglátszik az alko­tásokon, hogy a mester igen sok műhelyben megfordult, jól ismeri az egyes tájegységek motívumkin­cseit. Ez a sokszínű hatás párosul az alkotó csapongó fantáziájával. Formavilága igen gazdag. A ha­gyományos népi formák mellett műveiben bátran felhasználja a természet formáit. A bakócai Sáfrány Géza alkotá­sai a hegyháti magyar paraszti ke­rámia szemet gyönyörködtető da­rabjai. Érdekességük, hogy nem szobadíszként készültek, de mégis ott a helyük. A dekoratív paraszt­tányérok, kulacsok, korsók, a köpü- lő sajátos ízű alkotások. Az óbányai fazekasokat Keszler Antal képviseli. Az óbányai mes­ter munkáinak egyrésze használa­ti tárgy, de többségük azonban dísztárgy. Szín- és díszítéskultúrá­ja a német etnikum motívumvilá­gát tükrözi. Sarosácz György, a mohácsi Kani­zsai Dorottya Múzeum igazgatója által rendezett kiállítás hű képet adott arról, hogy hol is tart a fa­zekasmesterség, mint népművészet Baranya megyében. A SZERZŐ nem csupán króni­kása, hanem alakítója is Pécs iro­dalmának. Ez a kettős szerep fel­tétlenül befolyásolja könyvének jellegét. Az író—irodalomtörténész erényeinek szerencsés találkozása valósul meg a műben: adatokban úgyszólván teljes, dokumentumok­ban is gazdag, mindemellett emlé­kezetes olvasmányélménnyel aján­dékozó. Tüskés Tibor nem feledkezett meg arról, hogy egy szűkebb pát­ria irodalma szerves része az álta­lános nemzeti irodalomnak. Érté­kelése, ítélete nem térhet el te­hát azoktól a szempontoktól, ame­lyek a nemzeti irodalom mérlege­lését befolyásolják. Ne csodálkoz­zék ezért az olvasó, ha a város ré­gi irodalmának körülhatárolásakor nem a mai irodalom-fogalom irá­nyította a szerzőt; a nem szépiro­dalmi vagy félig-meddig szépiro­dalmi műfajokkal is számolt, s nem szorítkozott csupán a magyar nyelvű művekre. Az adott korban az egyházi tárgyú írások, a tör­téneti feljegyzések, oklevelek és törvényszövegek is az irodalom kö­rébe tartoztak, egyengették a mo­dern nemzeti irodalom kibontako­zásának útját. Az irodalom fogal­ma csak fokozatosan azonosult a szépirodalommal, magyar nyelvű­vé válása is hosszantartó folyamat eredménye. Tüskés Tibor könyvé­nek egyik igen nagy értéke, hogy olyan régi irodalmi emlékeket ment ki a feledés homályából, amelyek értékes régészeti leletekkel egyidő­sek. Az írott emlékek is tanúsít­ják, hogy városunk már I. István idejében a magyarországi kultúra egyik fellegvára volt, sőt Mór püs­pökben az első magyar származá­sú írót, Hantó György prépostban pedig az első könyvkölcsönzőt tisz­telhetjük. Mindamellgtt, hogy az adatgyűj­tésben Tüskés Tibor teljességre tö­rekedett, jó érzékkel adott hang­súlyt azoknak a művelődéstörténe­ti és irodalomtörténeti esemé­nyeknek, amelyek nemzeti irodal­munk fejlődésében is jelentős állo­mások: Nagy Lajos 1367-ben Pé­csett alapítja az első magyar egye­temet; Pécs a XV. század végén a magyarországi reneszánsz művelt­ség és humanista irodalom vonat­kozásában megelőzi Esztergomot és Fehérvárt; a Pécsi Auróra iroda­lomtörténeti jelentőségű mozzana­ta, hogy szerkesztőjének, Balogh Károlynak hagyatékában 1956-ban három Petőfi-versre bukkannak; 1941-ben a Magyar Csillaggal és a Válasszal egyenértékű folyóirat ala­kul Pécsett, a Sorsunk; Pécsett jelent meg 1939-ben Weöres Sán­dor: A vers születése c. dolgozata, az egyetlen magyar költészet-pszi­chológiai esszé: a Dunántúl c. fo­lyóirat hasábjain zajlott le az első jelentős vita Juhász Ferenc költé­szetéről. Csak helyeselhetjük, hogy Tüs­kés Tibor mindvégig tágan értel­mezi az irodalom körét. Beleérti mindazokat az intézményeket, ame­lyek egyengetői voltak az iroda­lom fejlődésének: pl. Klimo György könyvtárát és tettyei papírmalmát; az 1773-ban megnyíló első pécsi nyomdát; az 1923-ban Pécsre he­lyezett egyetemet. Ezen túl ter­mészetesen érinti azokat a társa­dalmi-politikai változásokat is, amelyek az irodalom alakulását be­folyásolják. Tüskés Tibor könyve ezért nem csupán irodalomtörténet, hanem fontos kultúrtörténeti do­kumentum is. Írók, irodalomtör­ténészek, irodalomtanárok, népmű­velők és az Idegenforgalmi Hivatal idegenvezetői egyaránt haszonnal forgathatják. Sőt a könyv vélemé­nyem szerint a szélesebb olvasó- közönségre is joggal számíthat. Megmagyarázza azokat a fogalma­kat, amelyek az átlagolvasónak is­meretlenek: Janus Pannonius „a királyi kancellária — ma úgy mon­danék: külügyminisztérium — egyik legfontosabb embere. Köve­tekkel tárgyal, a király nevében leveleket fogalmaz, fontos politikai iratokat — ma úgy mondanék: ál­lamközi jegyzékeket — szövegez.” A Pécsi irodalom kistükre nem csak tájékoztat, ismeretet nyújt és értékel, hanem programot is ad. Figyelmeztet arra az adósságra, amely a tudományos kutatás szám­láját terheli: Janus Pannonius műveinek teljes magyar nyelvű kiadása még hiányzik, annak el­lenére, hogy szerb-horvát nyelven a teljes Janus már olvasható; Vá- laszuti György vitairata (Pécsi Dis­puta) a történészek és nyelvészek figyelmét is megérdemelné; jó vol­na, ha a Dunántúl c. folyóirat meg­találná azt a kutatót, aki részlete­sen értékelné szerepét és hatását az ötvenes évek magyar irodalmá­ra. ELŐSZÖR a Jelenkor 1969—70. számaiban jelent meg folytatások­ban a Pécsi irodalom kistükre. . Csak dicsérni lehet a Baranya me­gyei Tanács Művelődésügyi Osztá­lya áldozatvállalását, amellyel a művet könyvalakban is megjelen­tette. (Jó volna, ha ezt a vállalko­zást Pécs képzőművészetének és zenei életének története követné.) Jelentősen emeli a könyv értékét kitűnő nyomdatechnikai kiállítá­sa, amely Mitzki Ervin műszaki szerkesztésének eredménye. Tüskés Tiborral együtt hiszem, hogy az előttem fekvő pécsi iroda­lom története a holnap irodalmá­nak ígéretét sejteti. Dr. Nemes István A képes- ieveiezőlap NAPJAINKBAN a postai forga­lom tekintélyes részét a képesleve­lezőlapok teszik ki. Hazánkban évente körülbelül hetven millió képeslap fogy el, s ebből arra is következtethetünk, hogy a nagyobb országokban milyen óriási lehet a fogyasztás. Ha a képeslevelezőlap múltját kutatjuk, az első nyomok itt is, akárcsak a könyvnyomtatás, vagy a sokszorosító grafika esetében a távol-keletre vezetnek. A kínaiak rizspapírra írott üdvözlő lapjaikat már a X. században képecskékkel illusztrálták, ezek azonban egyedi alkotások voltak. Nem egyedi, de kis példányszámban készült képes­lapoknak kell felfognunk a Fran­ciaországban, a XVII. században meghonosodott rézmetszetű üdvöz­lő és köszöntőlapokat is, amelye­ket sokszor neves művészek ké­szítettek. A mai értelemben vett, tömeg­méretben előállított képeslevelező­lapok ősei az angol karácsonyi la­pok, a „Christmas Card'’-ok, ame­lyeknek divatja a múlt században terjedt el. A „Christmas Card” Angliában és Amerikában szinte nemzeti intézmény. A képeslevelezőlap egyéb for­máinak (városkép, képzőművészeti reprodukciók, arcképek, stb.) fel­virágzása Európa-szerte az 1870-es évek körüli időre tehető. A porosz —francia háború idején Leon Bes- nardeaux francia könyvkereskedő a városa körül táborozó nagyszá­mú katonaságot nem tudta levél­borítékokkal ellátni, és ezért fo­lyóiratokból kivágott képeket kez­dett árusítani, melyeknek hátára írni lehetett; ezekhez nem kellett boríték. Az 1869. október 1-én az osztrák és a magyar posta által először kibocsájtott postai levele­zőlapot csakhamar követte a ké­peslevelezőlap is: Heinrich Stephan porosz postatisztviselő ötlete alap­ján August Schwartz Oldenburg! könyvkereskedő hozta forgalomba őket először. A képeslapok révén figyelemmel kísérhetjük egy-egy város fejlődé­sét éppúgy, mint egy-egy ország politikai, művészeti és ízlésfejlő­désének alakulását. A korai, csip­kés szegélyű postai lapok után meg­jelentek a humoros témájúak, sok­szor ablakos, hajtogatós. megoldás­ban. Néha egészen abszurd levele­zőlap-ötletek is születtek. Egy kö­vér anyóst ábrázoló képeslevelező­lapon az anyós ülő alkalmatossá­gát kis párna helyettesítette, ame­lyet a címzett aztán tűpárnának használhatott. A képeslevelezőlapok művelődés- történeti jelentőségét korán felis­merték a múzeumok, a könj » Lírák. A leggazdagabb gyűjtemén> a brooklini: két és fél millió lapot számlál. Gazdag a British Múzeum és a Victoria and Albert Múzeum kollekciója is. A külföldi magán- gyűjtemények közül dr. Arzberg bécsi jogászé a leggazdagabb: hat­százezer darabot .számlál. Ezt N. Sz. Tagrin. leningrádi tanár félmil­liós, védett gyűjteménye követi. A világon igen sok százezer darab alatti gyűjteményt tartanak szá­mon. Hazánkban a gyűjtés a század- fordulón kezdődött; a gyűjtőknek „Magyar Képes Levelező-lap” cím­mel külön folyóiratuk is volt. A legnagyobb hazai gyűjtemény meg­alapítása dr. Petrikovics László szerencsi orvos nevéhez fűződik, aki ötvenéves gyűjtőmunkával mintegy 400 000 lapot szerzett. Kol­lekciója gazdag ritkaságokban (se­lyemre, rénszarvasbőrre, falemez­re stb. nyomott lapok). A kiváló műgyűjtő anyagát Szerencs váro­sának ajándékozta, amely az érté­kes gyűjteményt a szerencsi Rákó- czi-házban helyezte el. A KÉPESLEVELEZÖLAP-GYÜJ­TÖK száma évről-évre növekszik. A hazai gyűjtőket elsősorban a do­rogi „Ki Mit Gyűjt Klub” és a Fő­városi Művelődési Ház hobby- szakköre fogja össze. Üjabban mú­zeumaink érdeklődése is megélén­kült; erre mutat, hogy a debrece­ni Déri Múzeum nemrég megvásá­rolta Velényi Lászlóné pécsi gyűj­tő 10 000 darabos anyagát. A Kép­zőművészeti Alap Kiadóvállalata az utóbbi években többször ren­dezett képeslevelezőlap-kiállítást, és művészlevelezől^1 nők k’adásával is sokat tesz a gyűjtők melegítése és a művészetek népszerűsítése ér­dekében. Sipos eltűnődve simogatta a po­harát — Kisemberek voltunk mi, Bódi elvtárs — mondta. — Csak nagy dolgokat műveltünk, és ez téveszti meg magát... S zótlanul ültek az asztalnál. Elérzékenyültek a sok em­léktől, amelyeket ezek az órák kimozdítottak a helyükről, s most ott vonultak előttük diadal­masan és kipirulva — pontosan úgy, mint akkor a valóság percei­ben. Az utcán Sipos érzelmesen megölelte Bódit. Magához is szo­rította egy kicsit. Bódi krákogott, egyik lábáról a másikra állt. Nem érzett bűntudatot, hogy elhallgat­ta Sipos előtt a szociális otthont, sőt igyekezett a régi színekben feltüntetni magát. Amiatt sem ér­zett bűntudatot, hogy nem tett em­lítést a feleségéről, aki a karam­bolnál szörnyethalt mellette, és a három évről sem beszélt, amire jogerősen elítélték. A bűntudat he­lyett valami mást érzett. Legin­kább azt, hogy egyszer valahol el­veszített valamit, aminek már nem is tudja pontosan a nevét, s így most már meg sem találhatja. Megvárta, míg Sipos eltűnt a házak sötétlő árnyékában, aztán amennyire a rossz lába engedte, futni kezdett az autóbuszállomás felé. A szolgálati épület minden ablaka sötét volt már, a söntés is bezárt. Elmúlt nyolc óra. Bódi le­roskadt a hármas kocsiállásnál, ahonnan az ő autóbusza indult. Egyszerre nyomasztónak, sőt elvi­selhetetlennek találta az idő sú­lyát, mintha minden perc — ami eddig volt és ami még lesz — kü­lön nehezedett volna rá. Az igaz­gatónő alakja is egyre, többször jelent meg előtte. Mindennek én vagyok az oka, de hát, ha nem volt erő bennem, hogy mást tehettem volna, nyöszörgött... Taxi suhant át az autóbuszállomáson. Bódi ké­sőn vette észre. Integetett, egy da­rabig futott is utána, a sofőr azon­ban nem vette észre. Vagy azt hitte, hogy részeg vagyok, gondol­ta Bódi elkeseredve, majd ^meny­nyi re a sántasága engedte, futott vissza a főtér felé. Egy mellékut­Mécs László eában talált rá a taxiirodára. Az egyenruhás fiatalasszony fémfogait csillogtatva azt mondta: — Körülbelül háromszáz forint. És várni kell a kocsira. Bódi válasz nélkül bólintott, és leült a várópadra. Mondhattam volna, hogy nekem minden perc számít, gondolta, majd benyúlt a zsebébe, megtapogatta a tárcáját. Benne volt a rokkantsági nyugdí­ja, amelyet tegnap vett át a gond­nokságon. Két csomag cigaretta ára hiányzott belőle. Várakozás közben alacsony, kövérkés alakja valósággal elveszett a széles pad sarkában. Csak akkor tűnt fel, ha nyílt az ajtó, és Bódi abban a re­ményben, hogy érte jött a taxi, előre furakodott. Kilenc óra előtt értek fel a Ri­gó-tetőre, ahonnan már látni lehe­tett a szociális otthon ablakfénye­it. Bódi egész úton növekvő ag­godalommal figyelte a taxióra kát- tanásait, és amikor a kocsi kez­dett leereszkedni a tetőről, intett. — Csak eddig ? — kérdezte a so­főr. — Csak eddig. — Felviszem én az otthonig, mint egy úriembert. — Hagyja csak! — mondta Bó­di. A tárcájából elővette a rok­kantsági nyugdíját és odaadta a sofőrnek. — Itt a pénze. M egvárta, amíg a taxi nagyne- hezen megfordult a keskeny úton, aztán elindult gyalog. Sohasem kedvelte a nehezen ma­gyarázható dolgokat, és még in­kább nem, ha sajnálatra méltónak látszott. Most sem arra gondolt, hogy legfeljebb fél tízre érhet fel az otthonba, és okosabb volna, ha azon törné a fejét, amit majd az igazgatónőnek mond. Ehelyett még egyszer átélte a régi dolgokat,.Sí­possal, a FIAT-tal és az Opellal. Közben könnyezett, csak könnye­zett, a kabátujjába törölgette a szemét. S mint gyakran megtörté­nik az emberrel: egyszerre voltak ezek a visszahozhatatlan múlt iránt érzett bánat és a boldogság könnyei. Galambos Ferenc

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents