Dunántúli Napló, 1970. szeptember (27. évfolyam, 204-229. szám)

1970-09-10 / 212. szám

6 DUNÁNTÚLI NAPLÓ 1970. szeptember 10. Mennyit eszünk, mennyit iszunk? A hazánkat járó külföl­di érdeklődik konyhánk és pincénk különlegességei iránt. Kiváltképpen a sa­játosan magyaros jellegű — vagy legalábbis annak tartott — étel- és italféle­ségek iránt élénk az ér­deklődés. Konyhánknak és pincénknek sok évszázados jó híre van és ezt a hír­nevet — mi tagadás — magunk is igyekszünk öregbíteni a külvilág tu­datában. Így országunkat sokan ma is a nagy áldo­mások. dinom-dánomok országának vélik. De vajon többet eszünk- iszunk más országok fiai­nál? Nézzük meg, mennyit fogyasztottunk mi és má­sok 1950-ben, és hogyan módosult ez a szám 1967- ben? A lakosság összfo- gyasztását száznak érté­kelve, ebből a száz egy­ségből 1950-ben Magyar- országon élelmiszerre ju­tott 47,0, italra és dohány­ra 11,6, ruházkodásra 17,7, lakás, fűtés, világításra 8,2 százalék. A többi közleke­dés szórakozás és egyéb kiadásokra jutott. 1967- ben az élelmezésre fordí­tott összeg 36,6 százalékra csökkent, az ital és a do­hányzás 13,1-re emelke­dett, a ruházkodás aránya 12,3-ra csökkent és csök­kent a lakás, fűtés, világí­tás is, 7,7 százalékra. Lássuk a szomszédain­kat: a fenti négy szám 1950-ben Ausztriában így alakult: 41,3, 11,4, 14,2 és 9,7 százalék. 1967-re így módosult: 28,7, 11,6, 13,9 és 8,3 százalék. Náluk tehát mind a négy tétel csök­kent az egyéb kiadások javára. Jugoszláviában ez a négy szám 1950-ben: 54,9, 12,7, 10.2, illetve 5,4 százalék. 1967-ben: 42,4, 10,5, 17,1 és 5.5 százalék. Lengyelor­szágban 1950-ben 52,3, 13,1, 17,4 és 5,4. 1967-ben pedig 46,9, 14,2, 1Ó,4 és 6,7 százalék. Feltűnően ala­csony az élelmezésre for­dított kiadások százaléka egyes tengerentúli orszá­gokban a többi kiadás ará­nyában. Az Egyesült Ál­lamokban 1950-ben élel­mezésre 22,6 százalékot, italra, dohányra 6,1 szá­zalékot, ruházkodásra 9,5- öt, lakás, fűtés, világításra 16.5 százalékot költöttek. 1967-ban ugyanott 18,6, 4,8, 9.2, illetve 18,3 százalékot. Honfoglalás Baranyában (8.) A BAAR NEMZETSÉG Legutóbb bizonyos meg­fontolások alapján azt állí­tottam, hogy a megyénknek nevet adó Baranyavár lénye­gében „anya-vár” a Baar nemzetség birtokában. Meg kell említenem, hogy a Baar nemzetséggel a Tisza- parton birtokszomszédság­ban élő Szente—Magócs nem­zetségből származó Györgyi— Bodók Tolna megyei birtok­központját is Anya-várnak nevezték a középkorban. A BAAR—KALÁNOK VÁRA Baranyavár István király országszervező tevékenysége után, mint királyi vár tűnik fel történelmünkben. Szá­munkra most az a kérdés, valószínűsíthető-e, hogy az azt megelőző időkben a Baar —Kalánok nemzetiségi vára volt? Az nyilvánvaló, hogy Baar kiemelkedő személyiség volt, hisz nevet adott a nemzet­ségnek s e név a nemzetség­ben még a XIV. század for­dulóján is divatozott. Azt is tudjuk, hogy a baranyai Baar község (mely először csak 1296-ban szerepel ugyan ok­levélben) ezen nemzetség öröklött birtoka volt, de azt nem tudjuk, hogy mikor élt azon neves személy, ki egy­koron puszta személynevével birtokbavette s ezzel meg­nevezte e földet. A ránkmaradt oklevelek­ben említett első Baar kb. a XII—XIII. századfordulóján élt, a helységnév azonban ennél sokkal régibb lehet. Amikor okleveleinkben a XII. században az Ététől le­származó Baar nemzetség fel­tűnik, baranyai öröklött bir­tokai a Baar község alatt tor­kolló Csele patak forrás vi­dékétől e vizek torkolatáig terülnek el. Itt fekszik Szek- cső, azután a nemzetségnek is nevet adó ős szállásföldje: Baar, továbbá Emeng (ma Szabadszentklrilyl „Béke” Mg. Tsz megvételre felajánlja az alábbi keveset használt gépeit: SZAXONIA vetőgép 44 soros, 2 db SKPO—6 Jugoszláv kukorica vetőgép 3 db FTM kombinált, függesztett talaj­művelő kombinátor, 2 db. Telefon: 9. Véménd), Szemén (ma Sze- bény), Izsépkapuja, azaz Tótfalu (Bozsok határában), Csele (ma Cselegörcsöny), Nána, Kaplan, Jenő, (Utób­biak Bár, Mohács és Lány­csók között feküdtek.) Sok adat szól amellett, hogy Ond a Jenő törzs ve­zére volt, így ezen törzsi helynév jelenléte érthető. — (Kapos-Szekcső mellett is fel­tűnik [Baranya] Jenő.) — Baar, Nána, Izsép a nem­zetségre jellemző személy­nevek, melyek Ond és Ete honfoglaló ősök szállásai kö­rül ismételten előjönnek. így már a dunántúli foglalást megelőző időkben is jelzői az ősi birtokoknak. Szemen-t, Cselét krónikáink olyan kap­csolatban említik, hogy felte­hetően már az első honfog­lalás óta fennállanak. Szekcsőről Anonymus írja: „Árpád seregének egy részét Ete és Vajta vezérletével a Duna mentén Baranyavár (versus castrum Borona) felé küldte”. A győztes hadjárat után „öd-nek (Eudu), Ete fiá­nak földet adott a Duna mel­lett számtalan néppel, öd leigázva a lakosságot, azokon a részeken várat épített, melyet közönségesen Szek- csőnek nevezett, mert az neki székhelyet és biztonságot nyújtott.” Mindezek után nyilvánvaló, hogy Baranyavár, továbbá Szekcső és környéke fogla­lásában Ond fia Étének és a hagyományok szerint tőle leszármazó Baar-nak, vala­mint nemzetségének döntő szerepe volt. Mi sem természetzsebb te­hát, mint az, hogy a Budáról Baranyavár felé vezető hadi- út mellett (Szekszárdtól dél­re) a középkorban feltűnik Ete puszta személyneve (Nána társaságában!) s hogy Baranya vár mellett kiala­kul Ete, a vezér erődített szállásföldje, eng-e, énye, azaz H e t é n y. MIÉRT NEM SZEREPEL AZ OKLEVELEKBEN? De miért nem szerepel Ba­ranyavár a XII. századi ok­levelekben, mint a Baar nemzetség birtoka? Egyszerű a válasz. István király az országszervezés so­rán az erre alkalmas helyen fekvő nemzetségi várakat ki­sajátította s ezek a nemzet­ségfői várak lettek az új „megyék” székhelyei. Mint Győrffy György írja: „a vármegyének a nemzetségi szállásterületből, illetve a várral rendelkező nemzetség­fő uralmi területéből való alakulása... kimutatható”. Baranyában is ez történt. Nemcsak a nemzetségről vár, hanem annak környéke is a király kezébe került. Ezért nem említik a XII— XIII. századi oklevelek a Baar nemzetség birtokai kö­zött Baranyavárat és kör­nyékét. De arra, hogy e te­rület egykor az ő birtokuk volt, komolyan következtet­hetünk. Egyrészt a XIII— XIV. században is, ha birto­kot szereznek, mintha haza­vágynának, mindig e tájon kérik a királyi adományokat. Így pl. 1252-ben a cselén lakó Nána Csúzán szerez bir­tokot, melyet később (1334) Nana falu-nak hívnak. — Ugyanitt nem szabad figyel­men kívül hagynunk, hogy a Tisza parti Ond birtokok egyes helynevei (Dama, Kört- vélyes, Csatár stb.) itt is kí­sértetiesen feltünedeznek. A nemzetség egyik Baar nevű tagjának unokái a XIV. században a Baranyavár kö­zelében fekvő Izbold, Kustán, Ormándon rendelkeznek rész­birtokkal, a dédunoka Ador­ján pedig, kinek fia szintén Baar, Hercegszöllősön birto­kos. A nemzetségben dívó Már/o/k név arra utal, hogy a Csuza—Nánával határos Márokhoz is lehetett közük egykor. Ugyanitt tűnik fel egyébként Izsép is, mint fa­luhely. TÉLI-NYÁRI SZÁLLÁSOK Hogy Baranyavár egykor a nemzetség vára volt, hatal­masul bizonyítja a kelet­baranyai téli-nyári szállások rendszere is. Már többször említettem, hogy honfogla­lóink mindig kettősen tele­pültek. Rendszerint nagyobb vizek mellett biztosítottak ál­landóbb jellegű téli szállá­sokat, míg az erdők tövé­ben, hegyek lankáin ütötték fel nyári sátraikat. Ezek az utóbbiak gyakrabban, köny- nyebben elenyésztek, vagy csak későn települtek állan­dó lakossággal. A honfoglaló kettős szállásrendszer azon­ban mindig nyomjelző s tör­téneti, nyelvészeti tanulmá­nyok szempontjából igen je­lentős marad: Íme: Szekcső korai váras hely a Duna mel­lett, Ete fia öd téli szállása. Nyári szállását viszont ott találjuk Baranyavár szom­szédságában a báni hegyek lábánál: Felszekcső néven. Emén nyári szállás a Csele vizek forrásvidékén, a me­cseki erdők tövén, megfelelő téli szállás a Szársomlyó dé­li lábánál felfakadó hévfor­rások mellett: Ber-Emén. — Hasonló a helyzet a Bár nemzetség birtokai által be­zárt Bozsok esetében. Az er­dőhatáron fekszik, míg a megfelelő téli szállás délen, a nagy folyó mellett: Dráva- bozsoka. Ugyanígy a Szekcső környéki erdők tövén fekszik Kövesd, Peterd, Oros, Tót­falu, Izsép, Márok stb., míg a Szársomlyó és Báni hegyek lábánál mindegyiknek név­párja megtalálható. Tökéletesen beleillik e képbe, hogy Baar, a névadó ősök Duna menti téli szál­lása a Báni hegyek lábánál találta meg nyári szállás­párját. Az, hogy itt is vár alakult ki, a Karassó rév­helyének köszönheti eredetét. HONNAN TELEPÜLT A DUNÁNTÚLRA? Még egy utolsó kérdés me­rül fel. Honnan települt Baar Dunántúlra a foglalás évei­ben? Tisza parti szállásföldjének helye ma is ismeretes. De, hogy a Duna—Tisza közi homokról indulhatott (Lati­bár?), az valószínű, hisz a nemzetség központi birtoka: Szer (hol később a nemzet­ség temetkezett is monosto­rában) itt feküdt Csongrád alatt. S ez a Szer a foglalás éveiben már megtalálható Dunántúl is éspedig éppen Baar közelében. A tetejébe, mint a Tisza partján is Ko- rőgy és Körtvélyes társasá­gában. Ugyanilyen nyomjelző a különös Szuhot és Sajt hely­név is. Előbbit a Baar bir­tokok között még 1266-ban említik a Tisza pártján (Suot), azután ott elenyészik, de a dunántúli oldalon még ma is megvan. Igaz, hogy már csak dűlőnévben él Sze- bény határában. Ugyanígy Sajt, mely 1332-ben mág templomos hely a Tisza- parton s a Szeri monostor birtoka. Ott elenyészik, de itt még él a szebényi Sajtos dűlő nevében. A Duna—Tisza közéről, il­letve a Tisza partjáról tele­pült át Baranyába Hetény, Musa, Ság (nálunk Baran- ság), Nána, Tölgy. Csatár, Ug, Czentes, Magócs stb. Most még egyszer: bizo­nyítottnak látom, hogy a me­gyénknek nevet adó Baranya a honfoglaló Baar-tól kapta nevét, annak unga, onga, anga = védett szállásföldje, vára, any a vára volt! Dr. Zsolt Zsigmond A z egyensúly megbom­^ lőtt, s pattanásig fe­szültek az idegek is. A drá- vaszabolcsi tiszteletes házá­nak tetején verebek százai viháncolnak a gólyafészek­ben, a Dráva menti réten pe­dig dölyfös káricálással tün­tetnek a szarkák: ők lettek az urak. Gólya egyse, mesz- sze vidéken. Drávacsehiben, a templom mellett, a múlt héten még láttak egyet, a kondás azonban azt állítja: idegen volt. Szerdahelyen, ahol a templomtorony pár­kányára építették a gólyák a fészket, harmincadikén volt a búcsú: elmentek, aztán kis időre újra visszajöttek — mintha itthon felejtettek volna valamit. Vége a nyárnak. A szomo­rúság itt bújkál a fák, a sár­guló füvek, elszíntelenedő virágok között. A száraz ágú beszálló fák csúcsáról eltűnt az ölyv, a réti füzek között pedig elcsendesedett a Má­tyásmadár. Mindenki készül valamire, mindenki ideges. Egy seregélyraj már napok óta Palkonya vidékén ta­nyáz: azelőtt ha jöttek is, mindjárt tovább álltak. És a fecskék, ök aztán tényleg egészen mások, mint lenni szoktak. Tízezrével repdes- nek a Dráva menti falvak apró házai felett. Ülnek a dróton, felrebbennek, el- «tállnak messzire, aztán újra vissza; újra a drót, újra a fészek. Egy öregember azt mondja: most próbálják az erejüket, egy nénike meg azt: rosszat éreznek. Érzel- gősek, vagy csak félnek? Egy istálló felett még há­rom napja is javítgatták a fészket. De hát minek? A kicsinyek „embernyiek”, ők pedig már nem mai gyere­kek. Ki tudja, látja-e még őket ez a fészek? . Kémes, Piskó, Szaporca. A vízmenti rezulák, ligetek most olyanok mint a tábor­helyek. Madárrajok jönnek, meghúzódnak a fákon, szo­rosan egymás mellett, hogy meghajlik alattuk az ág, s aztán, gyerünk, tovább. A bölcsesség egyébként indulás előtt pár nappal eltűnik a madarakból: óvatlanabbak, sőt némelyek tiszteletleneb­bek. Szaporcán meséli egy határőr: nemrégiben látott egy gólyát — pacsirtára va­dászott. A mondás: nem vagyunk egyfomák, tehát a madarak­ra is igaz. A jellem mélyén, a tudat legalján a legszelí­debb élőlény esetében is ott lehet a gyilkolás vágya — egyéb mi magyarázná, hogy egy jámbor gólya minden átmenet nélkül rátámadt egy védtelen kismadárra? A többség persze nem így bú­csúzott. Balogh Jóska Csehi­ben azt mondja: látott egy gólyát, virágot hordott a fészkébe, s ha ez nem is igaz, vagy ha nem is több egyszerű véletlennél, az biz­tos: vándormadaraink itt érzik otthon magukat. Amióta elmentek a gó­lyák, mintha üresebb lenne a táj. A megrokkant széna­boglyák csúcsán még ott az állás: de jó is lehetett on­nan figyelni, mit csinálnak azok a kelekótya békák ... Csend van a vízben, csend a nádason. Egy vízicsirke nyafog a szaporcai Juhos tón, egyébként messzi vidé­ken semmi. Kócsag? — Las­san két hete, hogy az utolsót látták. Egyébként ők is elbú­csúztak ahogy illik: utolsó hazai napjaikat az emberek közelében töltötték. Vajda Sándor szaporcai horgász mondja: egyik hajnalon tu­catnyi volt a kubik gödör szélén, s aztán behúztak egé­szen a falu alá, a Fekete víz patkó alakú holt ágára. A megyegát alatti „Hétöles”, ez az aprócska ki-tudja-miből- lett tó most olyan lehet fent- ről, mint egy eldobott tükör­cserép: ae ember rajt, ae ma­BÜCSÜZNAK A MADARAK dár. A horgászok a Nagy Drávára mennek, itt jár var­sáival a halász is. A kis vi­zek unalmasak és ijesztőek is: ki szeret ősszel egyedül lenni ? v A szaporcai holtágon már nagyobb az élet. De jó is, ha a hosszú csend után, a korhadt füzek, aszott füvek mögül az emberre rákiált egy madár! A szorongás — hogy egyedül vagyunk, s ha van is itt valaki, elbújt, s csak ő lát — egyszerre semmivé lesz. No, nézd csak, egy vö­rösgém! Vagy mégse? De, ő az! A későn-költő, a flán­coló, a móka-szerető! És hogy örül! Féltél, koma, te is egyedül, valid csak be szé­pen, nincs ebben szégyen ... Távolabb récék, szelídek, aranyosak, az embernek most eszébe se jut a puska. Visz- szafelé menet még egy is­merős jön: Gém úr.- Hosszú nyaka lehajtva, járása ked­vetlen. Hát igen, ha a sógor elmegy... Halászok mesélik, évközben nemigen szívlelik egymást a gólyákkal, de a nagy út előtt, koraősszel, mindig összebarátkoznak. Most is közösen „járőröz- tek”: két gólya, egy gém ... üjra a falu, s újra a fecs­kék. Mint aprócska halak a vízben. S mintha csukát, vagy vérszomjas süllőt lát­nának! Suhannak a házak, a légbe feszülő drótok, a kopaszodó fák között. Fel, egészen a felhőkig, s aztán vissza, a kémények, az em­berek közé. A fáradtság, ami a költés-nevelés két hó­napja alatt rakódott csont­jaikba, már nem érdekes. A fiókák huszonegy nap alatt felnőttek, s csak ez a fő. Re­pülni tudnak, erejük van, s talán a szerencsével se lesz baj. Egy füstifecske szinte a vállunkra száll: azt pró­bálgatja talán, mit várhat az emberektől... Suhan az autó, suhan a táj. Űjabb seregélyraj, újabb szomorú emlék, ősz, keletre húzó katonavonatok. Állunk a töltés mentén, mert tud­juk, most jön az a vonat, mely apánkat viszi. Pöttöm­nyiek vagyunk, s kopottak, mint a satnyán maradt őszi fű. S a vonat tényleg jön. Konokul, érzelmek nélkül csattog, szuszog a mozdony, s aztán a peronkocsik. Nap­szítta köpenyben katonák, sokan, egyformák. Intege­tünk, s ők is integetnek. Kezünkben alma — apá­nak —, de a vonat nem vár. S nem vár a tél se, amitől félünk, mert egyedül va­gyunk, kiszolgáltatottak és védtelenek. Elhúz a vonat, csak az integetés öröme ma­rad a karunkban, s a köny- nyek édes-meleg íze a sze­münkben. A vonat már se­hol, de ím, jönnek a sere­gélyek. Fent, egészen ma­gasan, mint a felhő, aztán meg lent, egészen közel; né­ha már azt hisszük, leszáll- nak, s meleg testükkel körül vesznek bennünket, védőn... Megint egy csörgőszarka, s aztán varjak. Most már megjött a hangjuk, most már kicsi nekik az akácos köze­pén kiépített varjúvár. Most az ő idejük jön. Szél támad, s hiába biztat a cimborám, igyunk valamit, mulassunk csöppet — most valami más kell. Most csak az a fontos, ne maradjon az ember egye­dül. Most csak barátok kel­lenek, s erő. Tél lesz. Búcsúznak a ma­darak. Aki elment, annak már jó, aki most készül, az tele van félelemmel. Nem bízik az időben, nem bízik a cimborákban, s nem bízik önmagába se. Pedig, nincs mit tenni. Még pár nap, s menni kell. A gólyák elő- rajai már át is értek a ten­geren, s az északi fecskék is úton vannak már. Fel hát, s jó utat! A fészkek meg­lesznek tavasszal, s remél­jük, mi is megleszünk... Békés Sándor V

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents