Dunántúli Napló, 1970. szeptember (27. évfolyam, 204-229. szám)
1970-09-20 / 221. szám
mi. »cep fem Tier 89. DUNÄNTÜLI NAPLÓ 3 I A nevelésügyi kongresszus előtt A tehetséges gyermekek sorsa EGY-EGY pedagógiai probléma már régen nem számít csak szakmai gondnak, hanem abban a közvélemény is hallatja szavát. Igen gyakran a társadalom vet fel bi- e anyós kérdéseket, amelyekre a választ az iskolától várja. Ezek között újabban különösen gyakran merül fel az, hogy jelenlegi iskolarendszerünk vajon kellőképpen biztosítja-e a tehetséges tárulok képességeinek kibontakozásit? A borúlátóbbak nemleges válasza arra épít, hogy az általános Iskola túlzottan általános, túlzottan uniformizál; a középiskola tömegesítése pedig minőségi felhígulást eredményezett, s amennyire kedvez ez a középszerű fiataloknak, annyira kedvezőtlen a kiválóknak. Bármennyire is van bizonyos Igazság mindkét megállapításban, jBzt hiszem, nem kell féltenünk a lehetséges gyermekeket, hogy napjaink oktatásügye csak a szürke tömegek átlagképességeihez szállott, s az átlag felettiek nem tudják kifutni igazi formájukat. Mindenekelőtt talán arról is néhány szót: Ki a tehetséges gyermek? A szaktudományok jelenlegi álláspontja szerint tehetségesnek azt tartjuk, akik alkalmasak arra, hogy az élet valamely területén értékes, az átlagosnál jobb teljesítményeket hozzanak létre. Az élet valamely területén tehát, ß nem kizárólag csupán intellektuális vonatkozásban, mint ezt oly gyakran hinni szokás! , Nem csupán a szellemi élet egyes területein, a különféle művészeti ágák- |>an vagy valamely tantárgyban lehet tehát tehetséges' valaki, hanem ugyanígy a technikai, termelési folyamatok bármelyikében, pót a szervezésben, az emberi kapcsolatok kialakításában, vagy a Vezetésben is. A megismert hajlam, adottságok és képességek alapján' kívánatos gz adott részterületen maximális elmélyedés!, gyakorlási lehetőséget biztosítani, mert enélkül semmilyen rejtett képesség sem bontakozhat ki. Ezt elsősorban az iskola képes intézményesen lehetővé tenni, de ebben vannak teendői a szülői háznak is. Hogyan segíti az iskola az egyéni képességek kifejlesztését? A szervezietszerű lehetőségek közül K legjelentősebbek a szakosított tanterv alapján működő ún. tago- ra tos osztályok. Ezek közül a legnagyobb hagyománnyal az 1. osztálytól kezdődő ének-zene tagozatok rendelkeznek (Mohács, Szigetvár, Siklós és az országos hírű komlói Kodály Zoltán Általános Iskola). Népszerűek az orosz tagozatok is (Komló, Mohács), míg matematika tagozatú általános iskolai osztályok tavaly alakultak először (Szentlőrinc, Pécsvárad, Sellye, s szeptembertől Sásdonis). Az idei tanévtől bemutatkoznak a testnevelés tagozatos osztályok is (Komló). E szervezési forma nagy vívmány még akkor is, ha időszakosan tárgyi, személyi, beiskolázási problémák zavarják az ideális munkát. A legnagyobb gondot az jelenti, hogy kevés tanulóra terjednek ki: a megye kisdiákjainak még 5 százalékát sem találjuk a szakosított tantervű osztályokban. pedig ennél bizonyára jóval több a -speciális többletre képes tehetség! Komoly gondot jelent a tagozatos osztályokkal kapcsolatosan az, hogy a meglévő egyenlőtlen versenyt tovább ‘élezik: a kulturális szempontból amúgyis kedvezőbb helyzetű települések tanulói kerülnek a továbbtanulás szempontjából még előnyösebb körülmények közé. A középiskoláknál némiképp kedvezőbb a kép, mert az érintett iskolák kollégiumai lehetővé teszik az említett egyenlőtlenségek , mérséklését, s az általános iskoláknál is hasonló eszközzel lehetne keresni a megoldást. MEGYÉNK általános iskoláinak 98 százalékában nincsenek szakosított tantervű osztályok. Ott most elkallódnak a többre törekvő gyermekek? Többségükben nem, de a továbbiakban indokolt lenne megfelelő fejlesztés a tagozatos hálózatban. Ott a tanulók speciális érdeklődését a különféle szakkörök elégítik ki elsősorban, amelyek létrehozásában egy újabbke- letű rendeletmódosítás óta döntő szerepe van a tanulók és az ifjúsági szervezet igényeinek. Megyénkben csaknem másfélszáz szakkörben hétezernél is több tanuló dolgozik. A középiskolákban ennél is jobb a helyzet, mert a gimnáziumi és szakközépiskolai tanulóknak csaknem kétharmada szakköri tag. Persze sokan csak papíron, főleg a második félévben. Az összkép még kedvezőbb is lehetne, ha egyrészt pénzügyi szempontok nem korlátoznák a mennyiségi növekedést, másrészt ha nem lenne továbbképzésünk egyik fehér foltja a szakkörvezetők felkészítése. Sok helyen az iskolai lehetőségeket jól egészítik ki a közművelődési intézmények művészeti és ismeretterjesztő szakkörei is. Azonkívül, hogy próbáljuk felfedezni az egyéni képességeket, s gondoskodunk optimális foglalkoztatásukról, védenünk is kell őket. Az iskolai túlterhelés miatt rendszerint éppen a legértékesebb gyermekanyag sérül meg: a tehetségesebbekre építenek a diákélet valamennyi létezési formájában a tanórákon és azon kívül is. Legtöbbször ugyanazokra és legtöbbször mindenben. Az eredmény: ideges, kapkodó, túlterhelt tanuló, aki éppúgy az igazi formája alatt szerepel, mint a túledzett sportoló. A speciális képességek igazi ki- fejlesztése ellen dolgozik — egyelőre — jelenlegi átlagosztályzati rendszerünk is. Nem arra készteti ez a tanulót, hogy abban nyújtson átlag felettit, amiben különös tehetséggel rendelkezik, amihez kedve van — s amivel a társadalomnak is az átlagosnál többet használ —, hanem e helyett inkább középszerű átlagteljesítményt igényel tőle. Régi megállapítás, hogy ilyen alapelvekre épülő továbbtanulási rendszerben nem jutott volna hely Petőfinek, Einsteinnek, de még az egyetemes emberi kultúra számos más óriásának sem. Jelenlegi értékelési rendünkben nem becsüljük meg eléggé azokat a teljesítményeket és képességeket sem, amelyekről a bevezetőben esett szó: a termelőmunkában, szervezőmunkában, közösségi életben jelentkező tehetségeket. A FENTIEKBŐL már leszűrődött néhány szülői feladat is. Ezeken túl az egyik legjelentősebb dolog annak a belátása, hogy a különböző képességek kifejlődését közvetlenül befolyásolják az egyéni életfeltételek, az adott családi körülmények is. A hátrányos helyzet közismert problémáin csak bizonyos mértékig lehet önerőből segíteni, viszont a tanulás nyugodt feltételeinek biztosítása, az iskolával való sokoldalú és szoros kapcsolat kiépítése megkönnyítheti azt, hogy minden tanuló el tudjon jutni képességei csúcsának közelébe, s ne nyújtson annál lényegesen kevesebbet, mint amire képes lenne. Bárdi László Cfc&qjp CL ifi) 1(1 Aki két-három hét után, üdüléshői, nyaralásból, szabadságról, a Balaton mellől, ilyenkor nyár végén visszatér a városba, szokatlan dolgokat észlel. A tavalyi nyárra gondol, s úgy érzi, most melegebb van. Az ablakba tett hőmérőt vizsgálgatja, s nem akar hinni a szemének. Valóban, magasabban áll a higanyszál, mint ahogy sok év átlaga kívánná. És ennek okát hiába keresi az időjárás megváltozásában. A rádióban a meteorológiai intézet jelentése reggelenkint nem ígér szokatlan, a korábbinál nagyobb meleget. Csak itt a városban, a kövek között, a lakásokban és a munkahelyeken szökik a tavalyinál egy-két fokkal magasabbra a higanyszál. Az ember magyarázatot keres a szokatlan jelenségekre. Az egyik utcában néhány napja „korszerűsítették” a forgalmat: aszfaltozott öbölben áll meg az autóbusz. Állítólag gyorsabb lett a közlekedés. De minek az árán? Eddig a kocsiút és a járda között zöld fűsáv húzódott, a fűben bokrok — akármilyen csenevész bokrok, de zöldlevelű bokrok — guggoltak. Most eltűnt a fűsáv, eltűntek a bokrok. Szürke aszfaltot terítettek helyükre. Két-három hét is elegendő idő, hogy az ember érzékelje: újabb panelházak emelkednek a tágas külvárosi udvarok helyén, szürke betonkockák szorították ki a salátával, káposztával, paprikával beültetett ágyásokat, aszfaltozott utak szelik át a régi gyümölcsösöket és szőlőskerteket. A mészkő, a beton, az aszfalt nappal magába szívja a nap sugarait, s a falak éjszaka ugyanolyan erővel dobják vissza a meleget. Kinézek az ablakon, s látom, hogy a Nagy Rendező (gondnok, házfelügyelő, közös képviselő stb.) a nyáron sem pihent. Itt is. ott is lefaragtak egy zöld négyzetet a bérházak közötti rétből, hogy az autóknak nagyobb legyen a parkolóhely. A Nagy Rendező nem árnyékot tartó fát ültetett a játszótér mellé, nem a kopár füvet öntöztette, nem a kiégett virágokat pótolta. Nem. Az aszfaltozott utat szélesítették, és kerítést, szögesdrótot húztak köré. A másik udvaron garázst építenek, s hogy hely legyen a falaknak, fejszét fognak a barackfára. Az iskolaudvaron kiszáradt a vénséges vén ecetfa, s a tornatanár dörzsöli a tenyerét: ahelyett, hogy új suhángot ültetnének a földbe, végre aszfaltozott kosárlabdapályája lesz. Eddig a földes udvarok, kertek, fák fölfogták, magukba szívták, elraktározták az esőt, a levelek erezete, mint a szivacs, tartalékolta a hűsítő nedvességet. Most a hullámpala tetőkről, az aszfaltozott járdáról akadálytalanul fut a csapadék a csatornákba. Le Corbusier, a csodálatos francia építész, a jövő nagyvárosainak megálmodója azt javasolta, hogy a házak alapterületével elvett földet a lapostetejű épületek legfelső szintjén létesített kerttel és fürdőmedencével pótolják. Az ő ötlete volt a betonlábakon álló ház is, ahol az építész a lakások alatt megőrizheti a természetes növénytakarót. A modern építészet alapkövetelménye — vallotta — az emberi és a természetes összhangja. A gépkorszak embere, ha harmóniában akar maradni környezetével, nem mondhat le „a természet teremtő tevékenységéről”. Apám mesélte: a század első évtizedeiben, a balatoni „honfoglalás” idején volt egy íratlan törvény a pionírok számára. Minden új balatoni villatulajdonos kötelessége volt legalább egyetlen új fát ültetni telkére. Az addig kopár déli Balaton-part akkor népesült be azokkal a hús árnyékot adó fákkal, amelyek alá ma oly jó leheveredni. Le Corbusier, tudom, nagy álmodó volt... S a Balaton is — különösen így nyár végén — messze van tőlünk... De itt van egy hízógyarapodó nagyváros fogyó földjével, halálraítélt fáival, szaporodó betonkockáival, növekvő aszfaltfelületével, kopaszodó mészköhegyével. Jön az ősz... A föld termékenyen várja befogadásra a facsemetéket, a szőlővesszőket, a suhángokat. Minden jövő tavaszra hagyatkozó késlekedés egy kimaradt évgyűrű a fa testén, egy év veszteség a termésben. Halljuk meg hát a bérházak közötti játszóterek sóhaját, az utak mellett húzódó földsávok, a zsugorodó kertek kérését: Só- váran várják a természettel harmóniában élni akaró ember faültető, virágot nevelő mozdulatát... I fcV f SIMON BÉLA munkásságát Pécsett és Baranyában nem kell bemutatni, inkább olyan elismerése lenne időszerű, amely országos rangját is kinyilvánítaná. A mai magyar képzőművészetben karakteres, különálló jelenség, mondanivalója és stílusa mégsem egye- dülvaló, mert a magyar romantika szerves folytatásának is tekinthető. A mi i,fauve”-jaink közé számíthatjuk — a franciás, urbánus Frank Frigyesen kívül — a Rudnay-hagyományt modernizáló debreceni Holló László mestert, a szolnokiak némelyikét, elsősorban Baranyi Sándort és rajtuk kívül még néhány neves festőnket. Simon Béla — művészetének erő telj ességével — ma kétségtelenül kiemelkedő egyénisége ennek a stílusfelfogásnak. Annyira egyéni és eredeti, hogy ro- konításának alapja nem egyéb egy bizonyos alkat stílusban is észlelhető meg- n.v ilvánulásánál. Miben áll ez az eredetiség? A csak színekben, formákban elmondhatót nehéz dolog szavakkal megközelíteni. Maga a festő Is természetesen messze a saját művei mögött marad, ha megpróbálja szóban kimondani, után akomponálni a képnyelven kifejezettet. Simon Béla festői egyéniségének van egy ilyen érdekes, másoknál alig felfedezhető naiv vonása. Eleve sem. rossz értelemben használom itt a „naiv” jelzőt, de nála talán a több zárra nyíló belső kincsestár egyik kulcsa. Példával jobban tudom érzékeltetni, milyen naivitásra gondolok. A művészetben hm van elöregedés. Egykori SIMON BÉLA KÉPEI Koncert felfedezések válnak erőtlenné a követők ügyeskedő ismétlései nyomain. Képzeljük el, mit gondol magában az alkonyi sétáján ballagó aggastyán, amikor látja, hogy a padok szerelmespárjai azzal a lelkesedéssel fordulnak a szerelem felfedezése felé, amely benne már rég kialudt. Szinte nevetségesen naiv dolog, hogy újból és újból feltalálják az emberek az örök-nagy szerelmet. A művészet az embernek nem olyan tevékenysége, mint a tudomány, amely fejlődik, hanem inkább olyan, mint a szerelem, amely naivan folyton újjászületik. Ha a festő arra gondolna, hogy neki fejlettebbnek kell lennie az egyiptomiaknál, görögöknél, Leonardo- nál és Rembrandtnál, akkor elveszthetné a kedvét minden képzőművészettől. A festőnek elsősorban arra kell törekednie, hogy önmagát minél őszintébben, minél teljesebben kifejezze. Nem árt, ha tudja, hogy mi a korszerű és mi a korszerűtlen, de az sem árt, ha csak önkéntelenül közlésre vágyó indulataiban éra önmagában egyúttal korát is. Ilyen naiv és spontán alkat Simon Béla. Képei annál jobbak, mennél inkább temperamentumára hallgat Művészete Pécshez, Baranyához kötődik, a pécsi modem művészeti centrum egyik oszlopa. Hogy ez a művészet mennyiben természetelvű és mennyiben elvont, ez ma már aligha -jelent problémát. Korunk képző- művészete nem tud lefékezni vagy visszafordulni azért, mert az embereknek nem volt elég alkalmuk arra, hogy iskolázzák a szemüket. Aki beéri a szórakoztató ipar termékeivel akár a zenében, akár a képzőművészetben, az viszont nem kívánhatja, hogy a hangversenyek dobogóit is adják oda mindörökre a cigányzenének. LEHET, hogy Simon Béla modem képei, melyek a természet felszínének színes fotóval jobban rögzíthető felületi látványait nem kopí- rozzák, a filmekben jobban megrendezhető drámai vagy idillikus jelenetezést is mellőzik, ellenben a színek kavargásában felszínre hozzák az élményt és sokszor a népi karakter emlékezetét és ritmusát — mondom lehet, hogy ezek a kompozíciók olykor teljesen absztraktnak tűnnek a közízlés jelentős részét képviselők számára. Ez azonban csak annyit jelent, hogy sajnos a közízlésnek ez a része rossz és elmaradott I Ha fejlődésről nem is beszélhetünk a művészetben a tudományhoz hasonlóan, előrehaladásról annál inkább. A művészetben még előérzet is megnyilvánul a jövő, az emberi jó és rossz lehetőségek felé. Simon Béla kiállításán most például jelentős ■ alkotóművész előrehaladásának tanúi vagyunk. Olyan ez, mint amikor a gépkocsivezető a hármasból a direkt- be kapcsol. A régebbi, vagy ismertebb Simosn-képeknek szintén jellemzője volt a színek intenzitása. A vörösek és zöldek csodálatos összhangban találkoznak a Szentmártoni udvar, vagy a Szőlőhegy kompozícióján. A Szentmártoni utca hozzájuk hasonlóan erőteljes és finom. A gouacheok megejfően szép világa ez az olaj erejével dúsítva. Ismert képei közül a Megindultak című expresszív vásznán és a Ka- tánkóró című remek csendéletén kezdték elfoglalni a kékek a zöldek helyét. Festészete olyan irányt vett, melyben tus és diófapác grafikáinak buja szövésű sík kompozíciói jelenfették a rajzi alapot, s a kékek mellé a vörösek is tisztábban, izzóbban harsantak meg. A „Cigánytemetés” figurális kórusának a Peóniák örvénylése felel ebben a régióban. ünnep II. Ide tartozik a Fabika, a folklorisztikus hangú Ünnep III, de több más társával az előbb gouacheban megfestett Gabonás is e korszaknak vagy sorozatnak a teljesítménye. A festmények színereje, sodró eredetisége nem feledteti velünk a rajzok tapogatózó vonalszépségét. A spontaneifás mesteri műhelyében érezhetjük magunkat, ahol legfeljebb olyankor találhatunk bírálniva- lót, amikor valamely idillikus téma kapcsán a festő tudatos kritikája nem elég szigorú. Ez azonban már ismét az alkat logikájához tartozik: nem lehet valaki gyökeresen és elbűvölően ösztönös és ugyanakkor végsőkig , tudatos. A HATVAN évesen is fiatal Simon Bélának műve és mostani kiállítása alapján megérdemelten és bőven jár az elismerés. Legalább olyan bőven, ahogy vöröseit, ezt az egy színt, a kilenc féle vöröset és ezek számtalan keverékét használja. Solymár István
