Dunántúli Napló, 1970. augusztus (27. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-09 / 186. szám
f DUNÁKTÓL! NAPLÓ 1970. augusztus 9. CSONTOS GÁBOR: Hiányzol Marafkó László: KAVICSOK Cáfolom önmagam s mit mások hisznek rólam cáfolom — tehát vagyok * Harapásomra is befelé vérzek * Az üstökösre az isten rakétájára várva látása meggyengült s egy jámbor madárpetty sziventalálta * Fakereszt és összkomfortos kripta hirdeti rajtunk niik vagyunk „isa por és hamu vagyunk” Az új kartárs Az új kartárs ezen a reggelen elsőnek érkezett a hivatali szobába. Amikor Aligai, aki mindig pontos szokott lenni, a hivatalba ért, az új ember már íróasztalánál ült. Bemutatkoztak egymásnak. — Tihanyi vagyok:.. A hivatal- segéd mondta, hogy itt dolgozott az elődöm, ez az asztalom. — Nagyon örülök — rázta meg Aligai az új kartárs kezét, azután jóakaratúlag megjegyezte: — Gondolom, nem árt magának egy kis kioktatás. Hát ide figyeljen. Maga mellett balra a Füredi fog ülni. Csendes fiú, a légynek sem vét, csak egy kicsit gyáva. Képzelje, nem marad el egy perccel se félóránál tovább az ebédnél. De maga nyugodtan eltölthet egy órát is. Az osztályvezető is egy egész órára megy el. A recept az, hogy akkor kell menni, amikor 6. Érti? — Már hogyne érteném. És köszönöm a jó tánácsot. ,^A terem megtelt. Bemutatkozás. A kövér Szepezdi megveregette Tihanyi vállát: — Jól fogja magát nálunk érezi ni. Csak alkalmazkodni kell. Próbáljon jóba lenni Keszthelyivel, az anyagbeszerzővel. Az néha segítséget visz magával. Elmehet vele moziba is. Az örökké , mosolygó Hévízi is tanácsot adott: — Hallgasson rám, apuskám. Ha másfél órát csúsztat, akkor Szemes egy-két jó szivarért beír magának három-négy órai csúsztatást. Kétszer egy kicsit tovább maradni, és már egy egész napja van. Feri bácsinak, a hivatalsegédnek néha féldecit kell fizetni. Mindig jelenti, ha jön az igazgató vagy a főosztályvezető. Igaz, most nincs is igazgatónk, áthelyezték, és az új még nem jött. Túlbuzogni nem szabad. Azt nem szeretjük. Szóval, jól meglesz velünk. Három nappal később a hivatal dolgozóit a nagy tanácsterembe kérették, az újonnan kinevezett igazgató bemutatkozásához. — Na, kíváncsi vagyok, milyen lesz az új- diri — dörmögött Hévízi, azután Tihanyi íróasztala felé nézett: — Na, ez jól megtanulta a lógást. Már féltíz és még mindig nincs itt — csodálkozott. A tanácsterem már zsúfolva volt, amikor kinyílt az igazgatói szoba ajtaja — és belépett rajta Tihanyi. Volt szobatársai előbb elképedve, azután érthető szorongással néztek rá. — Kedves kartársaim — kezdte az igazgató —, néhányukat már ismerem, azokat, akikkel három napig együtt dolgoztam. Ez alatt a három nap alatt megismertem a hivatalt. A magam részéről igyekszem jó munkát végezni, yehhez kérem a kartársak segítségét. Mosolyogva nézett a megszeppent szobatársaira, és így fejezte be a bemutatkozást: — Gondolom, egyetértenek velem abban, hogy háromnapos helyszíni tapasztalatom alapján néhányukat más beosztásba kell helyeznem ... PALÁSTI LÁSZLÓ A kutyások ismét lejártak a rakpartra, a fű kizöldült, napközben tarkakendős lányok gereblyézték a park ágyásait. s talicskán friss sódert hordtak az utakra. Néhány napig esett az eső, de ettől még tisztább és áttetszőbb lett a levegő, a tavasz kimosdatta a parkot. Zotyi estefelé mindig lent ült a bokrok előtti pádon, s rendre megkerültek a többiek is: Pucér, Nahát és a két Hobó. A lányok közül csak Szöszmösz jött le. Egész télen át nem látták. Megtelt a keble, az arca tele lett apró pör- senésekkel. Fenekén feszült a farmernadrág, s egészében véve más lett. A Kishobó meg is kérdezte tőle: „Mi van, Szöszmösz, tán menyasszony vagy?” A lány nagy szemet meresztett: „Bezsongtál? Nem vesztem meg!”»Ezzel ismét helyreállt a múlt évi őszi állapot. Ültek a pádon, cigarettáztak, olykor körbejártak a parkban, később meg, amint a kutyások kisorjáztak a rakpartra, odaálltak a vaskorlát mellé, lekönyököltek rá és bámulták a kutyákat. Néha megjegyzéseket tettek. Nem állhatták a kutyákat, s akik sétáltatták őket, azokat sem. Egyszer egy busafejű szőrgomolyag szaglászni kezdte Nahát lábát, a gazdája, egy kövérkés nő hiába hívogatta, mire Nahát lehajolt a pulihoz, megsimogatta, majd hirtelen megcsavarta a fülét: „Eredj anyuskádhoz, nem hallod, hogy hív?” Mind nevettek, a kutya nyüszítve eliramodott, a nő pedig ronda huligánoknak nevezte őket. Ilyesmi szórakozásaik voltak, ha ugyan el nem mentek a közeli moziba, de csak ritkán. Péntek volt, amikor Zotyi felfedezte az új plakátokat. A hirdetőoszlop ott állt a bokrokon túl, egy fa törzséhez bújva, s kissé féloldalra dőlve, szóval nem éppen elegánsan. A pádról szemben látszott a zászló, nemzetiszínű volt, s mögüle kilátszott a vörös zászló széle. Izmos kéz tartotta a zászlókat, legalul meg a nagy 1-est lehetett látni. Május elsejei plakát volt. A fürdőruhás nő kissé oldalról látszott, alakja egészen keskeny volt, de azért persze éppen szembe tekintett Zotyival. A fiú megszívta magát a párás, rügyszagú levegőből, aztán felállt és a plakáthoz lépett. „Jó nő” — állapította meg. Néhányszor elsétált előtte, igyekezett úgy tenni, mintha nem a meztelenséget nézné, csupán a hirdetés betűit. Később rágyújtott és nekitámaszkodott vállával a plakátnak. Ügy számította ki, hogy karja a nő combjával érintkezzék. Izgatta a játék. Később visszaült a padra és onnan leste a plakátnőt. Ceruzát halászott elő a zsebéből és visszament a plakáthoz. Vastaghegyű kék ceruzája volt. A fürdőnadrággal egy vonalba odaírta a szélére: „Hiányzol!” Gondolta, igazság szerint legalább három felkiáltójel kellett volna, de nem lépett megint oda, nem akarta, hogy valaki meglássa. Később jöttek a többiek és sötétig együtt lötyögtek. Másnap, ekkor volt szombat, pontosan tudja, mert hiszen addig csak egy színes kép volt az egész nő, legyökerezett, amikor közel ért az oszlophoz. A kék betűk alatt írást látott. Gyorsan odalépett. A „Hiányzol!” alatt ez állt: „Te is nekem!” A cigaretta reszketni kezdett a kezében és forróság lepte el. Szombaton minden tisztességes szél eláll — mondogatták mifelénk. Főként pénteken, ha még mindig fújt. A mondásban volt valami igazság, mert napfényes vasárnap délelőttökre emlékezem. Az esők is rendszerint hétköznap estek. Vasárnap golyózni, focizni, kifutózni szoktunk, vagy a vásártéren rendezett futballmecs- csek aktív közönségeként a pálya szélén rohangáltunk, ordítozva, biztatva a hazai csapatot. A hétköznapi esők hasonlítottak egymásra. Mindig délnyugatról, nyugatról jöttek, villogva, fegyvereket durrogtatva, akár egy ellenséges hadsereg. Dölyfösen szétug- rasztották a kapásokat, szénagyűjtőket, aratókat, meghajszolták a marhacsordát, malacfalkát, bokrokba, eresz alá űzték a baromfiakat. Ha akadt valaki, szaladni tudó gyerek vagy öreg a ház körül, a közeledő mennydörgés jelére elsőként a csibéket, kiskacsákat haj- kurászta fedél alá, majd egy öl vagy egy kosár aprított fát, gyúj- talékot kapkodott össze a favágí- tón, hogy este és másnap reggel könnyű legyen a tűzrakás. A nő hirtelen testi valójában állt mellette, nem is mert nekitámaszkodni, ahogy tervezte, csak állt kissé oldalt és nézte a szemét, haját, finom bőrét, telt kebleit és gömbölyű combját. Körbelesetí, majd gyorsan odaírta: „Szép vagy!!!” Rövid töprengés után még egy kérdőjelet is rajzolt a * három felkiáltójel után. Elvégre, gondolta, aki írta, nem biztos, hogy ilyen szép, mint a plakát nője. Visszaült a padra és tervezge- tésbe fogott: miként folytatja a levelezést az ismerős-ismeretlen lánnyal, de megjöttek a többiek. A rakpart felől jöttek, volt valami balhéjuk állítólag, de Zotyit most hidegen hagyta a dolog, el volt foglalva a gondolataival. Szöszmösz kért tőle egy cigarettát. — Már dohányzol is? — kérdezte tőle. — Ezt se tudtad? — nézett rá a lány. Az arca simább és barnább lett az elmúlt néhány nap alatt, de Zotyit zavarta, hogy széles és alacsony homlokát teljesen eltünteti seszínű hajáyal. — Jobb lenne a hajad úgy... — kezdte, de nem fejezte be, nem akarta elárulni titkát a plakátnővel. — Hogy? — hajolt közelebb a lány. — Hát úgy... Másként — vö- rösödött el a fiú. Hátradőlt és arca elé bocsátotta a füstöt, mögüle lesett a plakát felé és megállapította, annak a nőnek nemcsak a haja jobb, mint a Szöszmöszé, hanem mindene. A lány most rövid szoknyában volt, kilátszott vékony combja, hegyes térde. „Ez még csak egy csaj” — gondolta Zotyi és igyekezett nem törődni a lánynyal. M ásnap a kék írás alatt ott állt a válasz: „Azt mondják. Kb. ilyen”. És nyíl vezetett a fürdőruhás nőhöz, sőt a nyíl bele is fúródott a combjába. Zotyi most csak annyit írt oda: „720”. S még este, amikor elvált a többiektől, hogy elsétál a nő előtt, látta, máris megvan a válasz. Ez: „Vj8”. Tehát addig járt itt a nő, amíg ő a fiúkkal a Szigeten kódorgott. De nem bánta különösképpen, hogy nem találkoztak, magában egy kicsit félt az ismeretségtől, szeretett volna tisztába jönni néhány dologgal. „Szeretsz csörögni? Én nem”. Ügyes ötletnek tartotta, hogy a maga részéről mindjárt nyilatkozott, így rövidítheti á levelezést. De biztonság okáért másnap félhat tájban ott ült a pádon, hátha eljön a lány. Aztán fél nyolckor is visszatért, talán akkor kíván találkozni vele. De sem a lány, sem a válasz. A következő napon viszont ott állt a kinyilatkoztatás: „Én is inkább mást szeretek...” Aztán alatta: „OMEGA — irtóra bírom őket!” Zotyi is az Omegát szerette a legjobban és most már valóban kíváncsi lett a lányra. Nem beszélve a rejtélyes első mondatról. Nem akarta hinni, hogy a lány nyíltan' írná, ha ugyanarra gondolna, mint ő. A következő napokon tovább folyt a levelezés. Zotyi jóformán egész este őrizte a padot, a többiek meg szidták. Azt hitték, ki akar Akiket a mezőn ért a vihart-, magukat mentették. Szaladtak a szederfák, berekfák, akácfák alá, aratáskor a kepék védelmébe. Az asz- szonyok hátulról fölfogták, fejükre borították felső szoknyájukat, a férfiak, gyerekek lópokrócba takaróztak. Föltéve, hogy lóval, kocsival mentek reggel munkába. Hegyek nincsenek mifelénk. Az erdők, a dombok felett messzire látni. A viharfelhők közeledtét nem a rádióból vagy a viharágyú hangjából tudtuk meg, a saját szemünkkel láttuk, a saját fülünkkel hallottuk. Hazafutni nem lehetett. Ha valaki esernyővel járt volna a mezőre, mindenki rajta nevetett volna. Azt tettük, amit az állatok, amit ősidők óta az emberek, a természet ellen a természet védelmét kerestük. Fa alatt, bokorban kuksolva, a habos érré duzzadó keréknyomokat, barázdákat szemlélve az eső azonnal mérlegre tétetett. A hét elején megkapált kukoricának, répának jót tesz, de a renden fekvő szénát holnap meg kell forgatni,. maradni közülük és haragudtak érte. Különösen Szöszmösz szállt rá, igyekezett a fiúval maradni és teljesen belébújt. Zotyi bűntudatot érzett társai iránt, jól jött hát a lány társasága, ezt megértették a többiek. De amikor a lány odatartotta neki a száját, restellte magát, hogy azt a másikat megcsalja. „Még szerencse, hogy sötét van — gondolta. — Nem láthatja meg a másik”. Már sokmindent tudott a nőről, s ahol bizonytalanságban hagyta a válasz, például, hogy milyen színű a haja, meg hogy dohányzik-e, a saját elképzelése szerint alakította a dolgot. Általában minden teljesen rendben volt, még a nő láthatatlan tulajdonságai is kedvére alakultak. Szöszmöszt azonban igyekezett lerázni, mert ha vele volt a lány, nem írhatott kedvére a plakátra. Tartott attól is, hogy Szöszmösz miatt elszalaszthatja a másikat. Most már látni akarta feltétlen, s őt fogni át, nem Szöszmöszt. Fel is írta: „Hiányzol! Hallod? Most már irtóra kellesz”. A következő napokon nem jött válasz. De azt se bánta volna, ha a lányt kapja el. Ott kószált a pad környékén, bujkált a bokrok közt és kerülte a lámpák fényét, mert nem akart együtt lenni Szöszmösz- szel. Aztán május elsején sötétedés után meglátott valakit a plakát előtt. Egy nőt. Sietve osont közelebb, s látta, hogy ír a lány, de mindjárt azt is észrevette, hogy csak Szöszmösz az. „Hát ez? — döbbent meg. — Mit akar ez itt?” Egy pillanatig sem hitte, hogy az ő nője azonos lehet SzöszmösszeL Mikor a lány elment, rágyújtott a plakát előtt. Nem volt rajta új írás, csak egy nagy kérdőjel legalul. Ebből semmit nem tudott megállapítani. „Ügy látszik, mégis rájött, hogy itt levelezek” — gondolta. Aztán legyintett: „Közelebbit úgyse tud. És nem is fog”. Odafirkan- totta a kérdőjellel egyvonalban a másik plakát nagy 1-ese mellé: „Ki vagy? Tudni akarom!” E gy hétig hiába leste a választ. Űjra mászkálni kezdett a srácokkal. Szöszmösz ismét rászállt, ímmel-ámmal megszorongatösszegyűjteni nem lehet. A kapálást reggel nem folytathatjuk, vizes lesz a föld. Az aratást sem lehet megkezdeni, ha a harmatot felszippantja a nap, várni kell, amíg a föld szárad valamicskét, nem lesz sáros. Reggel megpatkol- tatjuk a lovakat, rendbehozzuk a disznóólát, fát aprítunk, megkalapáljuk a kapákat, kaszákat, megvarrjuk a szakadt lábbeliket. Erről folyt a beszélgetés a mennydörgések szüneteiben. Az esőt ritkán szidtuk, beletartozott az életünkbe, bele az időjárásba. Ami megázik, majd meg is szárad — szokta mondani apám. Mert a záporok elálltak, s mint az ázott verebek, tócsákat, faágakat kerülgetve hazaindultunk a mezőről. Ha otthon voltunk a zivatar idején, még ki sem sütött a nap, szaladtunk az utcára, bele az előbb keletkezett patakba, gátakat, vízeséseket építeni, papírcsónakot ereszteni. Megesett, hogy a vihar érkezésekor csak apánk volt távol, mindnyájan otthon voltunk. Fogattal ment el fűért,, szénáért. Anyánk ilyenkor mindig aggódott. Ha kocsizörgést hallott, szaladt a kapuba, jön-e már, ő jön-e. Közben maga is összeázott. „Hát volt any- nyi úristene, hogy kabátot se vitt ta, közben szidta magát, mert tele volt kielégíthetetlen vágyakkal. Amint egyik este a parkon át hazafelé tartottak s elhaladtak a hirdetőoszlop mellett, a lány odakormányozta Zotyit a plakáthoz. — Válaszoljak? — nézett rá titokzatosan és odanyomta Combját a fiúhoz. — Mit akarsz válaszolni? — Ne marháskodj! Hát amit kérdeztél! — Azzal a nagy 1-es mellé, a „Ki vagy?” után két betűt írt. Zotyi a félhomályban a keze mozdulásából olvasta el: „Én”, A fiú hallgatott. Aztán elvonta a kezét a lány derekáról. — Nem is szólsz semmit — kérdezte Szöszmösz. — Nem. Szó nélkül váltak el. Másnap épp a pádon ült Zotyi, amikor egy férfi új plakátokat ragasztott az oszlopra. De előbb széles csíkokban letépte a régit vele” — szaladt ki száján egyszer' a keresetlen rím. „Pattog anyám, és ki-kifut a nagy eső közepibe” — toldottam meg én. Az aggodalom felesleges volt. Megérkezett apánk, szénáskocsi tetején, szénába takarózva. Szárazabb volt, mint anyánk. Jó alkalom volt a nevetésre. Mindez arról jut eszembe, hogy évi rendes szabadságunk harmadik napján megjött az eső, s immáron egy hete esik. Közben szombat is, vasárnap is volt, de csak jönnek a felhők nyugatról, délnyugatról, széllel, hideggel, akárha októberben. Egy nap alatt húsz fokot esett a higanyszál. Mondái, történelmi esők kísértenek, új jégkorszak szelétől lúdbőrzöm. Nem, a hetes eső nem a hetvenes évek, s nem a tudományos-technikai forradalom vívmánya. Létezett a gyerekkorban is, régebben is, csak kitörölte a jótékony emlékezet. Talán azért, mert nem ” szólt bele a terveinkbe, mert használt is any- nyit, amennyit ártott. Országos viszonylatban ez ma is igaz lehet, — próbálom átírni a rosszat jóra, s képzeletben előreugrok egy évet. Igen, majd jövőre! Jövőre más időpontot választunk, s talán a szerencse is mellénk szegődik. BERTÖK LÁSZLÓ Harcos Ottó: Csorba Győző városában (A költő válogatott verseinek megjelenése alkalmávalj Le s föl, ahogy az út hulláma ringat, Megyünk utcáidon révetegen, Rímek karján szállnánk, de hidegen Agyunk lefogja táncos lábainkat. Billen a szó, s a táj, e furcsa színpad Hintái minket, mint szédült mérlegen. — A megfogalmazás: fény, értelem — Mondod, s látjuk: versed is mind így írtad. Gyönyör, siker, mámor, hitetlenség, hit, Mindenki védi saját kis szentségit, Ködben csatáz, reszket, fél, sosem béjfül. Te kulcsos rímekkel ajtókat tépsz fel, S látjuk: a köddel tűnik minden rém el... Hogy is élnék? Félénk szó-fényed nélkül! Régi esők emlékezete •* í 4
