Dunántúli Napló, 1970. augusztus (27. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-23 / 197. szám

1010. augusztus 23. DUNÁNTÚLI NAPLÓ 13 BERTÓK LÁSZLÓ VERSEI: Nem láttam a tengert i ■ • Nem láttam a tengert, csak combjaitokat, a jövő kétágú útvonalát, a végtelen fehér pilléreit. Nem láttam a tengert, csak nagyanyáimat simára gyalult deszkák iramával elsiklani a láthatár alatt. Nem láttam a tengert, csak fiam szemét, benne az egyetlen aranyhidat, a tengerre toborzó hirdetést. A reggeleknek sóíze van. Menetrend szerint befutnak az órák, kikötnek, kirakodnak. Viszik amit találnak. Kikérdeznek, szerelmet, halált elintéznek, és láttamozzák arcomat. Mit küldjék a múlt vizeire? Mulasztásaim leltárkönyveit? Szándékaim anyakönyvi kivonatát? A tenyeremet tegező kapát? Az elbuktató Őkörnyálat? A megmászott szakadékok fényképeit? Tetteim átnyúlnak felettem. Az idő soros járatai lebélyegezve mindent visszahoznak. Meghozták ezt a napot is. Fehérre festve arcomat a tenger sóízű üzenetével. Folyosóban lO: Végigment rajta a kaszálógép, hosszában, toronyiránt. Kétoldalt szálkás folyosófal, lényege új határát Közelről: elszánt függőlegesek, tétova görbék, áthúzások, rémület, fürj-utak. A dombról: párhuzamosok, az emberarcú táj. Eljött ~ ~ a szélső füvek ideje, el a határőr nedveké, a gyökereké, magvaké. Eljött a kaszálógép. Ez az egyszer volt, hol nem volt tavasz, ez is már múzeumban. Rárajzolok egy halálfejet, s elindulok a réti folyosóban. és felhasználtam mindazt, amit láttam, hallottam, megtudtam. Munkáimat ezrek hordták Össze, balgák és bölcsek, műveltek és os­tobák, gyerekek, férfiak és öregek, mind jött, s hozta a gondolatát, ötletét, tapasztalatát, életét és lé­tét, s én csak learattam, amit má­sok vetettek, az életművem egy kollektív létezés műve s ez a mű a Goethe nevet viseli.” Frédéric- Jean Sorét genfi teológus és ter­mészettudós, a trónörökös nevelő­je jegyezte fel az öreg Goethe e hosszan idézett szavait. Talán ez volt a titka, ez a nagyvonalú gát­lástalanság, aminek zsarnoksága előtt meghajolt az udvar félmű­velt fohtoskodása és a nők von­zalma, s aki nem önkéntes hódo­lattal adózott, fogcsikorgató alá­zattal kényszerült elébe. S közben mindenkinek jutott szerep, néha a halhatatlanságra is kiterjedő ér­vénnyel, mint a csúnya Göchhau- sen kisasszonynak, aki az Urfaust egyetlen szövegét őrizte titkai kö­zött. De a nőkre rendszerint más fel­adatot rótt. A szépséges Corona Schröter, mint a csillag villan fel Weimar és Tiefurt éjszakáiban, Steinné pedig, — mert ki lehetett más? — ingerlő nyomait is igye­kezett eltüntetni. De közbe kell vetnünk, — mit csinált ez alatt Stein úr, teljes nevén Gottlob Ernst Josias Freiherr von Stein főistállómester? Goethe több leve­lében említi, hopv együtt sétáltak, hármasban, vagy többedmaguk- kal. A megcsalt férjek dühöngenek, ivásnak adják fejüket, vagy együtt sétálnak feleségük szeretőjével, fő­leg ha az olyan rangban van, hogy sorsukat is meghatározza. A Frei­herr okos volt, vagy alamuszi, — mindenki azt gondolt róla, amit akart. Goethe persze tudta, hogy mit Óinál, mert „az általa tisztelt Steinné”, ahogy egy nemrég meg­jelent szemérmes német könyvben olvasom, dekadens erotikájával, lidércfény lényével pontosan azt adta Goethének, amire ezekben a sokszínű weimari években szüksé­gé volt. A szellem éteri sejtelmes- sége és a nemi szervek izgalmának örök demokratizmusa között élt ez a szerelem, amit Christiane Vul- pius vaskos és egyértelmű valósá­gának kellett felváltania, a befőt- tes üvegek és a kényelmes ágy nem is olyan alávaló örömével. Steinné pedig csak ült, abban a házban, amit Goethe szerzett né­kik és siratta a szomszédban lakó szerelmét, több mint harminc évig. Goethe közben Önmaga szobra­ként állt Weimar fölött, ő volt a. Bölcsesség, az Erény, s természe­tesen a Lángész, amiben még azok sem kételkedtek, akik nem szeret­ték. A csúfondáros Heine sem, aki elég szemtelenül viselkedett a Frauenplanon, hogy aztán bevall­ja, ő sem tudja kivonni magát a. bűvös körből. M i volt a titka? Goethéről szól-- va mindenki a Faustra gon­dol, főleg azok, akik nem is olvasták. De a Faust, s mindaz, ami Goethéből igazán maradandó, nem lett volna elég ahhoz, hogy mindenhová, ahol csak megfordult, márványtáblát kényszerítsen ki az utókorból. Vagy pontosabban: a Faust, a Wilhelm Meiter, a Wahl- verwandschaften világszínvonalát jól össze tudta egyeztetni a közép- szerűséggel, a bölcs közhellyel, amit a kültelki Bierstube elázott sörözői is egyetértő fejbólintással fogadnak. ' A Költészet és valóságban azt írja, hogy Hans Sachs óta ugyan­csak könnyű lett a német verSe- lés, s nyilván a jánibor csizmadia érdeme, hogy párrímekbe kénysze­rült minden talmi bölcsesség, ügye- fógyott igazság. Glücklich ist, wer AZ orfOi vízimalom a Két éve történt, hogy a pécsvá- radi honismereti és várbaráti kör tagjai, a Janus Pannonius Múzeum szakmai irányításával megkezdték a nagymultú rpecseki vízimolnár­ipar emlékeinek felmérését és do­kumentálását. A pusztuló malmok láttán szinte természetes, hogy fel­merült az igény egy baranyai mal­mot megmenteni és ipartörténeti múzeumként megőrizni az utókor számára is. A megvalósításhoz azonban konkrét összefogásra volt szükség. A Baranya megyei Ta­nács VB, a Janus Pannonius Mú­zeum és a Baranya megyei Ga­bonafelvásárló és Feldolgozó Vál­vízimalom környékére is. A vá­lasztás tehát mondhatnánk egy­szerű volt. álljon és járjon újra az orfűi malom ott. ahol sokan lát­hatják, nyújtson minél több láto­gatónak hasznos szórakozást, meg­mentve e romantikus népi kismes­terséget a végső feledéstől. TERVEZÉS SZÁRAZON ÉS VIZEN Építész, vízmérnök, molnár és muzeológus ült asztalhoz, járta a régi vízimalmokat, beszélgetett öreg mesterekkel, mért és terve­zett, — visszaálmodva a múltat, Hengerszéksor az orfűi malommúzeumban — Szokolai felv. lalat, — utóbbi a tisztes vízima­lomipar jogutódaként, — 1969 őszén látott munkához. A HELY KIVÁLASZT ÁS Baranya megyében a századfor­dulón többszáz vízimalom műkö­dött és az 1950-ben bekövetkezett államosítás, a modem kor és a korszerű ipar intő szavára, még mindig igen sok kisüzemet helye­zett örökös nyugállományba. Szá­razra kerültek a vízhajtotta ősi ke­rekek, udvarra került az asztalnyi malomkerék és a sokszor művészi gonddá] ácsolt’ faberertdezésök, a1 rombadőlő vagy átalakuló malom- épületekből tüzelőanyagként pusz­tultak el. így volt ez Orfűn is, a híres Nischinger-malomban, aho­vá a környék gazdái szívesen jár­tak őrletni a búzát. Üresen tátong­tak a falak, hasadoztak a kemény famennyezetek, szinte az elmúlt hónapokig, miközben megváltozott Orfűn- a világ, tavak nőttek a szépséges völgyben és odafigyelt az idegenforgalom a magánosán álló nie verlor Im Kampf des Lebens den Humor, hirdeti a weimari Goethebrunnen nevű ivó egyik föl­irata, vagyis, némi szabadsággal: Csak az lehet szerencsés, ki nem veszti el kedvét. De ezt is megtud­juk: Mit den Weisen sollst du sprechen, Mit den Lustigen sollst du zechen, . Scherzen mit den Schüchternen, Heimgehen mit den Nüchternen, amit hevenyészve így fordítottam le: Csak bölcsekkel be­szélgess el, Mulass vidám legé­nyekkel, Tréfálkozz a jámborok­kal, Menj haza a józanokkal. Le- het-e bárkinek éllenvéleménye? De a furor-teutonicus emléke is él: Je böser das Weib, je schöner die Kneip; Bősz az asszonynép, a kocs­ma úgy szép, amiről azért egy ma­gyar csaposnak más a véleménye. Sovány bölcsességek, de legalább mindenki megérti, s Goethe na­gyon jól tudta, hogy mit jelent a rímekbe fogott közhely. S miköz­ben a Faust végső ormaira tört, mindenhová jutott egy-egy rím, a tiefurti parkba, a kerti házat áb­rázoló képre, Christiane Becker- Neumann színésznő sírkövére, a Frauenplanon lévő házra, Steinné neve pedig egyenesen kőbe kíván­kozott, amihez ugyan (Stein-kő) igazán nem kellett nagy lelemény. De így lett — tudatosan — min­denkié, Nietzsche szavával egy egész kultúra, — de milyen szerte­ágazó kultúra! Mert akinek feje nem veszi be a Faust bonyolult jelképeit, tessék, olvasson ilyene­ket: Den ersten April musst über- Faust, Dann kann dir manches Gut's gesehen, amit körülbelül így lehet lefordítani: Április egy, ha túl vagy rajta, Történik jó is, sok másfajta — amihez nem lehet egy árva szavunk sem. K özhely és talmiság? Nyugod­junk belé, az is. Csak köz­ben Goethének kell lenni. S ez már egy kicsit nehezebb. de pontosan! Előbukkant segítség­re készen az egykori orfűi molnárle­gény, s tarsolyában megmaradt egy régi sárguló fénykép is, hogy a helyreállítás necsak szabályos, ha­nem élethű legyen. Újra kamato­zott a pécsváradi honismereti szakkör munkája is. Ismerve a még megmaradt vízimalmokat, gyorsabbá vált a berendezések, gépek és használati tárgyak össze- válogatása és az orfűihez hasonló felszerelések végre múzeumi tu­lajdonba kerültek. A helyreállí­tás alapját a zengővárkonyi Nagy- malom .képezte,, melynek belső ké­pe, építési kora közel állott az or­fűihez. Néhány szép, történeti ér­tékű gép a pécsváradi Tichy- és Mayer-malomból, egy hengerszók pedig a kökénypusztai Muszung- malomból várta az újraéledést, a vizet és az új gabonát. E malmok fénykora 1880—1920 közé esett. Eb­ben az időben kerültek felállítás­ra az osztrák Oser- és a magyar Ganz-hengerszékek talán a legna­gyobb számban Baranyában, de ezekben az évtizedekben még a legtöbb malom pusztán a hagyo­mányos vízienergiával járt. Ezt a kort idézte vissza a készülő terv, a századforduló hangulatát őrzi az orfűi vízimalomépület, a molnár­ház, a füstölős nyárikonyha, a pin- se és az istálló-kocsiszín egyaránt. A MALOM ÚJRA ŐRÖLNI FOG 1970 tavaszán újra benépesült az egykor oly forgalmas malomudvar. Az orfűi Közös Községi Tanács építőbrigádjának tagjai helyreállí­tották a malomépületet, a hófehér homlokzat újra messziről meg­pillantható, a régi dűlőúton kőburkolat feszül, az egykori őr- letők ma látogatóként érkezhetnek és ismerős számukra minden, csak a finom lisztpor hiányzik a három szinten átfutó felvonószárakon. A technológiát és a szerelést régi malomépítők és öreg molnárok fiai készítik. A gabonatárolóban friss búza várja az indulást. A gé­pek a helyükön állnak, minden úgy készül itt, hogy a múlt való­ban megelevenedhessen, — őrölni tudjon az októberi múzeumi hónap­ra az orfűi Nischinger-malom. EGY KÜLÖNÖS MÚZEUM SZÜLETÉSE A malom áll, avatása is meg­történt az új kenyér ünnepén, az építés azonban teljes gőzzel tovább halad. Többről van itt szó, mint egy vízimalom helyreállításáról. A malom falain látható tablók, raj­zok, és fényképek már e népi mes­terség baranyai múltját idézik, meg is magyarázzák a vízimalom­ipar titkait, ipartörténetet idéznek. Különös múzeum-együttes születik az elkövetkezendő évek során a malom környezetében. Megismer­kedhet itt a látogató a baranyai vízimolnárok életével, megelevene­dik majd az egykori malom-udvar, és helyet kapnak a többi baranyai falusi kismesterségek műhelyei is. Dr. Bandi Gábor ÜNNEPI ELMÉLKEDÉS Gazdag eszmei tartalmú, szép ünnep volt az idei augusztus 20-a. Alkotmányunk létrehozásának 21. évfordulója mellett, most emlékez­tünk I. István születésének millen­niumára és köszöntöttük az új ke­nyeret. S mindez külön ünnepi fényt kapott a felszabadulás ne­gyedszázados jubileumi esztendejé­ben. Az országszerte megrendezett ünnepségek, nagygyűlések s egyéb rendezvények — éppen a képernyő , tanúsága szerint — szép látványos­ságot, és sok józan és mértéktartó gondolatot nyújtottak. Nyugodt és derűs légkör jellemezte ezeket az ünnepségeket. Nem voltak fogad­kozások, nagy frázisok és meg­alapozatlan ígéretek, de volt reális számvetés és jogosan bizakodó jö­vőbe-tekintés. Volt valami jó értelmű fegyel­mezettség és kiegyensúlyozottság az idei augusztus 20-ában. Az össze­tett tartalmú ünnep egyik eleme sem jutott egészségtelen túlsúlyra, a közvetlen politikai eszmeiség és az oldott szórakozás egészséges arányban ötvöződött. A televízió érdeme, hogy ez az országos összkép az ünnepségek és rendezvények élő közvetítéseiből és a híradó-anyagból szépen kirajzó-: lódott a néző számára. Az ünnep délelőttjén túlsúlyra jutott az ün-. nép honvédelmi nap jellege, a tisztavatás, a jubileumi sportünne­pély és az MHSZ légi- és vízi- parádéja azonban szintén jó arány­ban nyújtott ünnepélyességet és látványosságot, szórakozást. A szerdai és csütörtöki esti fő­műsorok is természetesen a szóra­koztatás jegyében készültek. Szer­dán a Só Mihály kalandjai értékes írói anyagból készült tévéfilm volt. Szabó Pál művészete valóban olyan „tiszta forrás” a televízió számára, amelyből biztonsággal, a nemes művészet és legmagasabb fokú szórakoztatás reményével me­ríthet. Az adaptáció sikeresnek mond­ható. A rendező Zsurzs Éva kitű­nően eltalálta azt a kedves-iro­nikus alaphangot, amely hű Szabó Pál írói világához s ugyanakkor alkalmas arra, hogy egy modern tévéjáték hiteles alapja is legyen. Hozzájárult persze a sikerhez a színvonalas szereplőgárda is, főként Bodrogi Gyula nagyszerű alakítása. A Stúdió Zéró... sztárparádéja sokkal egyenetlenebb volt a maga műfajában. A műsor funkciója, az oldottabb, változatosabb szórakoz­tatás igénye jól simult a Só Mi­hályhoz, nagy volt azonban a kontraszt is: nemcsak két tárgy­kör, hanem mintha két ízlésvilág is ütközött volna egymással. Szeren­csétlenül „ütött be” mindjárt az elején egy adáshiba. A három kon­feranszié, Mikes György, Brachfeld Siegfried és Kudlik Júlia felesle­gesen lazította az egyébként is ol­dott, sőt helyenként zilált szerke­zetet. A konferálás emellett itt- ott a szellemeskedés erőltetésével szomorú idétlenkedésbe tévedt. A legsikerültebb számoknak a zenei paródiákat éreztem, a Rigoletto- négyes kiváltképpen szellemes öt­let, noha a végén itt is bekövetke­zett némi aránytévesztés, ízléscsu- szamlás. Hofi Géza nagy fába vágta a fejszéjét a Röpülj pulyka-paródiá­val. Tehetségét dicséri, hogy még a szinte eszköztelenül egyszerű és sallangmentes Vass Lajosban is megtalálta azt a modorosság-mini­mumot, amelynek felfokozásával hatást lehet kelteni. A műfaj kor­látáit jelzi azonban ugyanakkor, hogy ez a hatás ezúttal kevésbé volt hiteles, kissé feleslegesen ter­jengőssé bővült, mintha maga Hofi sem érezte volna elégségesnek az „alapanyagot”. A Röpülj páva... margitszigeti gálaestje méltán vált ünnepi fő­műsorrá augusztus 20-án. Szabó Pál után ez volt a másik „tiszta forrás”, gazdag ünnephez illő ne­mes szórakozás. Szerencsés ötlet volt, hogy a népdalverseny nemzet­közivé bővült, s a szlovákiai ma­gyarok mellett a szomszéd népek művészei is helyet kaptak. Az egyszerűség, a természetesség és a tisztaság volt számomra most is, mint már annyiszor korábban, a Röpülj páva legmegragadóbb élménye. A dalok belső szépsége, amely ott ragyog az előadó arcán is. Ennek a dalnak nincs szüksé­ge nyakatekert külső eszközökre, sem operatőri „beavatkozásra”, fény- és mozgáseffektusokra, hogy hatásossá fokozódjon: önmagában is megragad, megrendít, felkavar... SZEDERKÉNYI ERVIN í f t

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents