Dunántúli Napló, 1970. augusztus (27. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-22 / 196. szám

I 1970. augusztus 22. DUNÁNTÚLI NAPLÓ A pécsi hírlapirodalom kezdetei Az első, hírlapnak nevez­hető újság 1832-ben indult Pécsett. Neve: Fünfkirchner Intelligenz Wochen-Blatt ma­gyarul: Pécsi Értelmiségi Hetilap.) Német címe is arra mutat hogy annakidején a város polgársága túlnyomó- részt nem magyar nyelven beszélt. Az újság érdeklődési köre a napi eseményeken és a piaci árakon, valamint hirdetéseken /kívül alig ter­jedt túl. Egyébként "rövid fennállás után megszűnt. (Gondoljunk arra, hogy a közügyek iránt akkor, a reformkor elején még elég k; csíny volt az érdeklődés országszerte, s Kossuth Pesti Hírlapja sem indult meg.) 1848-ban ismét rövid éle­tű lapokat indítottak, ame­lyek az akkor kiviruló nem­zeti, liberális szellemben fo­gantak. Ilyenek: Fünfkirch- ner Zeitung („Pécsi Újság”), Pressfreie Flugblättel („A Szabad Sajtó Hírlapja”), mely német nyelve ellenére a forradalom hangulatában íródott. Az utóbbinak egyéb­ként magyar nyelvű mellék­lete volt: A Pécsi Tárogató, amely kifejezően a kuruc- kori harcok hangszerét válasz­totta jelképes címéül. Jella- sich betörésekor, 1848 szep­temberében a szerkesztőnek, Neuwirth-nek is menekülnie kellett. 1850—60 között, a Bach- rendszer abszolutisztikus lég­körében a sajtónak is hall­gatnia kellett. 1860-tól ismét néhány rö­vid életű lap jelentkezett, így a Pécsi Lapok (1872-ig állt fenn). A kiegyezés után szaba­dabb szellemi élet indult meg, s ennek pécsi viszony­latban jelentős megnyilvá-' nulása volt a „Néptanoda” (1868-tól). Ez a lap a város kibontakozó iskolaügyére is világot vet. A Néptanodával rokon érdeklődésű a Népne­velők Kalauza (1869-től) és a Kalauz (1876-ban indult). A kiegyezés korának bel­politikai viszonyait, ellenté­teit és fonákságait érdekesen tükrözik a nagyobb magyar nyelvű hírlapok. Közülük a Pécsi Figyelőt 1873-ban ala­pították, és Simonfay János ügyvéd és képviselő szer­kesztette. Csak szombaton­ként jelent meg (mint ahogy ebben az időben napilapról Baranyában még nem be­szélhetünk, csupán a 90-es | évektől kezdve). Politikai érdeklődését ellenzéki szel- I lem fémjelezte, j 1887-ben alapította a Pé­csi Hírlapot Taizs József. J Szerkesztője Haksch Lajos i volt. Programja: „társadalmi j életünk figyelemmel kísérése, annak jobbítása, kulturális ; szemle.” Pártpolitikával sa­ját bevallása szerint nem óhajt foglalkozni. Amikor azonban 1890-ben a lap egyesült a Pécsi Figyelővel, ] akkor átvette annak politikai í irányvonalát, mégpedig a Függetlenségi Párt szellemé­ben. Ez előtt azonban csak­ugyan a társadalmi tárgyú hírek, tárca, valamint né­hány visszatérő rovat („Vi­dék”, „Fővárosi és országos hírek”, „Külföld”) hírei tet­ték a zömét a lap anyagá­nak. Az írások többségükben név nélkül jelentek meg. Az 1890-ben bekövetkezett fúziótól kezdve aztán a 48-as Párt programjának hatását tapasztalhatjuk a lap ha­sábjain. Rokonságot fedezhe­tünk fel a korabeli Buda­pesti Hírlap (Rákosi Jenő lapja) eszmevilágával. A kor­mányt támadja és az emig­rációban élő Kossuth elveit hirdeti. Természetesen a pol­gári társadalomszemlélet nyomja rá bélyegét szociális­morális megnyilatkozásaira, habár helyenként több meg­értést látszik tanúsítani a munkásság sorsa iránt, mint fővárosi testvér lap ja. A 80-as években alapította a Pécs nevű hírlapot Fekete Mihály. Fenntartás nélkül a kormánypárt liberális po­litikáját hirdette. Támadta a Függetlenségi Pártot, mely­nek világnézete — szerinte — a következő jelszavakban merül ki: „átkos közös ügy” — „hazaáruló kormány” — „nem fizetünk adót”. A ka­tolikus egyházzal szemben a lap általában lojálisán visel­kedik. A nemzetiségi kér­désben (pl. Pécs budai kül­városának horvátjai irányá­ban) türelemre int 1893-ban a már 10 eszten­dős Pécs-ből alakult ki a Pécsi Újság, de alig egy éves fennállás után beleolvadt a Pécsi Naplóba. (A Pécsi Napló 1892-ben indult, mint az első pécsi napilap, szer­kesztője Várady Ferenc). Az egyesüléstől kezdve liberális szellemű volt, és az is ma­radt a XX. századi fennállá­sa során. Bán Valéf II Hogy ne ismétlődjön meg Sárika tragédiája... n Lapunk hat év előtti szep­temberi számából ollózta ki Szép Antalné, egyik hasonló címmel megjelent riportun­kat melyet izgatottan tere­getett elénk. — Ha nem avatkoznak be­le sürgősen, akkor nálunk, Lovászhetényben is megis­métlődhet a sásdi tragédia. 'Hiába kínáljuk hellyel, — talán nem is hallja a nagy igyekezettől, hogy tanúkkal is bizonyítsa küldetésének jogosságát. Kérdezzék meg Wágneré- kat, Molnárékat, Leifertéket, vagy akár az egész falut, hogy mit művelnek Oláhék- nál a gyerekekkel. Lacijuk, a legnagyobbik, már elmene­kült hazulról, ő jó helyen van. De nézzék meg, kérdez­zék ki a hét éves Erzsit, mi­lyen sorsot szánt neki a ré­szeges mostohaapja. A két kisebbet, a négy éves Katit, a két éves Zoli­kát, „különválasztja”, mert azok „édesgyerekei” Oláh Mihálynak. — Talán annyiból jobb nekik, hogy őket az anyjuk menekíti ki cirkuszozáskor a házból, és olyankor az éjsza­kát a tsz istállójában vésze­lik át, — mondja. — De Er­zsikéért az ujját sem moz­dítja. Tegyenek hát érte va­lamit sürgősen, mielőtt a Sárika sorsára jutna.,. Kiutaztunk, sorra vettük a tanúkat, ahogy Szép Antalné ajánlotta. Először Leiferté- ket, mert ők fogadták be La­cit, aki új pártfogói szerint, a „vonatnak ment volna”, ha azon a napon magára hagyják tanácstalanságában. — A fiam csalogatta el hozzánk, mondta Leifert Ist­ván, a házigazda. — őrá hallgat, mert három évvel idősebb nála, meg barátkozó, jóbeszélő természetű is a Jóska fiam. És a fogadtatás? — Egy farmernadrág, két ing és egy pár strandpapucs volt az egész felszerelése, na és a gumicsizma még, amit az állami gazdaságtól kapott, mert néhány hónapja dolgozik is a Laci. Azóta fel­öltöztettük. Igaz, csak a fiam kinőtt holmijaiból, de télire már a maga keresetéből is vásárolhat kedvérevalóbba- kat. Karácsony táján már nyugodtan megmutathatjuk a szüleinek, — hogyan kell kinéznie egy 17 éves fiatal­embernek. Kati, Zoli és Erzsiké. Erb János felvétele Lacival sajnos nem talál­kozhattunk, — mert munká- bán volt, — de a házigazda szerint, akkor sem mentünk volna sokra vele, ha itthon találjuk. A sorsáról hiába is faggat­nák, nekünk sem beszél ró­la. És ha erőltetjük, akkor is csak annyit mond, hogy az olyan volt pontosan, mint a kishúgáé. Felkerestük hát Erzsiké „tanúit” is. Egy falubeli fia­talember, Molnár András kalauzolgatott bennünket, miközben ő is elmondta „ta­pasztalatait”. — Én régebb óta ismerem Oláhékat, mint az itteniek. Még Trefort pusztáról, ahol együtt dolgozott apámékkal. Onnan is azért kellett eljön­niük, mert már senki sem bírta elnézni, hogy mit mű­vel a családjával. Ütötte, verte, baltával, nagykéssel hajtotta ki őket a házból, ha megőrült az italtól. Idegbe­teggé tette az asszonyt, a gyerekeket, akik remegnek már az idegentől is, ha ki­Komolytalan royal Felkerekedtünk az asz- szonnyal, hogy meglátogas­sunk valakit, aki Meszesen a Tolbuhin út 68. sz. alatt lakik. Már az indulásnál akadt vita. Én azt hittem, hogy ez az utca Pécsbánya- telepen van, a feleségem meg váltig állította, hogy Meszesen. Az okosabb enged, meg a ném okosabb is, hát bele­nyugodtam. Amikor beér­tünk a meszesi végállomás­ra, faggattuk a kalauznőt, hogy melyik a Tolbuhin út. ő rámutatott körben az utcára, hogy ez az. Valóban, néhány méterre ott világított a Tolbuhin út 69. Ha itt van a 69., akkor a túlsó soron van a 68.. Át­ballagtunk tehát egy sereg autó előtt és megkérdeztünk egy asszonyt. — Ügye ez a Tolbuhin út? Hülye kérdés volt, de a válasz meglepő: — Ez a Frankel Leó utca. — Akkor ez itt szemben miért Tolbuhin út? A nő megrándította a vál­lát, mint akire az ügy to­vább már nem tartozik és nem szólt semmit. — Jó — mondtam —, akkor menjünk át! Nyilván az előbbi volt a tévedés. Átmentünk tehát, mint a falusi malac az autók előtt és konstatáltuk, hogy a táb­la valóban Tolbuhin út 69. Nyilvánvaló, hogy nem mi tévedtünk, hanem a nő ütő- döt.t volt. Mi magunk is meg tudjuk tehát a túlsó soron a táblát találni. Újra átmen­tünk és mivel az asszony­HOL VAN A TOLBUHIN ÜT 68. nak nem hittünk, a saját szemünkkel győződtünk meg, hogy az valóban Frankel Leó utca. _ Megkérdeztünk néhány őslakót, de válaszaikkal nem sokra mentünk. Annyit vet­tünk ki a beszédükből, hogy az utca egyik fele Frankel Leó, a másik fele pedig Tolbuhin út. A Tol­buhin úti házak pedig olyan fűrészfogúan vannak elhe­lyezve, két emeletes ház között hátrább van egy má­sik. Előfordulhat tehát, ami elöl van, az páratlan, ami hátul, az páros. Ez azért van, hogy senki rá ne jöj­jön. Én falusi lélek vagyok és világéletemben az maradok. Alig van nagyobb 1 viszoly­gásom, mint mikor filmen látom, hogy a járművekkel tömött utcákon az autók között siklanäk az emberek, szinte megveregétve az au­tók farát. Én úgy ugráltam, mint a szöcske. Most, hogy áteveztem a Tolbuhin út páratlan oldalára, kiderült, hogy a hátrább levő házak nem Tolbuhin út, hanem a Kollár János utca. — Te jó isten! — most már csak az van hátra, hogy nem ez az utca a Tolbuhin út, mert a kalauznő csak nem tévedett, hanem a há- tamögött lesz. Átballagtunk hát a Kollár János utcán. Megtaláltuk az Engels út 165-t. Ennyi szám egy utcában nincs is. A munkásmozgalom nagyjaival pedig ezt egyszerűen nem szabad csinálni. Itt van ez a szegény Kollár János. Biztosan nagyon rendes em­ber volt, különben utcát nem neveztek volna el róla. De amit itt csinálnak vele! Áteveztünk tehát mégegy- szer az országúton, mint akit arra ítéltek, hogy föl- alá járjunk. Csak azt lát­tuk, mint amit vártunk. A Frankel Leo utcába botlot­tunk ismét. Már teljesen elvesztettünk minden reményt és csak ide- oda lötyögtünk az utcán, amikor látjuk, két pádon vagy nyolc ember ultizik. Üntam már, hogy az úttes­ten töltöm életem javát és gondoltam, legalább megné­zem, hogy jár a lapjuk. A Dollárpapát nemrég láttam és még bennem volt az ulti utáni vágy. Mögéjük álltam. Életveszé­lyesen ultiztak. Vártam a parti végét, aztán megkér­deztem: — Honfitársaim! Önök okos emberek. Az ultiból is látszik ez, mondják meg nekem, hogy hol van a Tol­buhin út 68. szám? összenéztek, teljesen ta­nácstalanul, az egyik meg is vakarta a fejét és azt mondta: — Óriási nagy zűr van itt! — Azt látom, de nincs meg a Tolbuhin út 88, — Kit keresnek? — Rajna Jánost, a DÉ- DÁSZ-ost. — Megvan — sikítottak fel a gyönyörűségtől — miért nem így kezdte?! El­megy az autóbusz megálló­tól tovább, akkor jön egy utca... — Ott lemegyek — mon­dom én. — Nem megy le, hanem megy tovább a villanegyed­be, ott talál egy einfurti bejáratot, bemegy és ott la­kik, akit keres. Okos emberek társaságában én sem akartam tudatlan­nak látszani, pedig fogal­mam sem volt, hogy milyen az az einfurti bejárat. Útnak indultunk tehát és mint a mesében, mentünk, mendegéltünk és néhány újabb tévelygés után mégis csak megtaláltuk a házat is, meg az einfurti bejáratot is. Sőt, most már azt is tudom, hogy mi az. Legfeljebb azt nem tudom, hogy van-e még egy olyan utca az országban, mint a Tolbuhin út. Tart vagy nyolc kilométert, közben négyszer megszűnik, átalakul Frankel Leo utcává, öreg­meszessé, a 63—67 szám kö­zött három kilométer a tá­volság. És mindezt tették a szim­patikus hadvezérrel, Tolbu­hin marsallal. Szőllősy Kálmán csit hangosabban szól hozzá­juk. Wágner Mártonná legin­kább csak Erzsikéről beszél. — öt féltjük a legjobban, mert az anyja is iszik, s úgy látjuk, útjába van annak is. Kizavarja a körülöttünk kíváncsiskodó szomszéd gye­rekeket, hogy ne hallják, ne terjesszék, ami nem az ő fülüknek való. — Három hete sincs, hogy este tíz óra tájt ott találták meg Erzsit és két kistestvé­rét a busz végállomás előtt. Oda menekültek az őrjöngő apjuk elől, és ott aludtak el a gyepen ósszefogódzkodva, még álmukban is sírdogálva. A buszvezető kopogott be hozzánk, hogy tudjuk-e, ki­nek a gyerekei. Dé az igazi borzalom mégis akkör tör­tént, amikor anyám kiment, hogy felébressze, idehozza őket. Pedig csak annyi volt az egész, hogy gyengéden hozzáért Erzsikéhez, aki..., még mondani is szörnyű­ség ..., annyira megrémült, hogy eszelősen sikoltozni kezdett, és ijedtében össze- piszkolta magát. Még akkor is remegett szegényke, ami­kor már lefürösztöttük, rend­be tettük. Régebbi esetet is említ, amikor Erzsikét a rokonuk találta meg a kert egyik szőlőtőkéje alatt hajnalban. — Ott vacogott szegényke egész éjjel, alig tudott lelket önteni belé, amikor bevitte, hogy lefürössze, megetesse. De az anyjának csak másnap jutott eszébe, hogy keresse is a kislányt. — De ha már az egész fa­lu látja, tudja a sorsát, — kockáztatjuk meg a kérdést, — miért nem tettek már va­lamit eddig is az érdekében. — Jelentettük mi már mindenkinek, akit illet, — mondja, — de az ígéreten kívül eddig még az ujját sem mozdította senki érte. — Értük — szólt közbe Molnár András, — mert ha rajtam múlana, én mind a három gyereket elvenném tőlük. Erzsikével is „beszélget­tünk”, — egyik barátnője csalogatta it Wágnerékhoz. — Miért csavarogsz el ha­zulról egész éjszakára.. — Nem csavargók én, csak elszaladok, amikor apu bort hoz haza. Olyankor nagyon félek tőle, mert verekedős... — És a sötét utcától, ud­varoktól nem félsz? — Miért félnék, — néz rám csodálkozva. — Olyan jó csönd van, és olyan jó ha valaki megtalál. Olyankor bevisznek és jól is lakhatok mindenféle finommal. — Akkor is megvert apu, amikor megtudta, hogy meg­buktál az iskolában? — Nem. Akkor nem vert meg, mert nem volt bora. Nem is nézte meg a bizo­nyítványomat... — Anyu sem? — 0 megnézte, de nem szólt semmit... Végül „An t” is megláto­gattuk. — Ne adja. ak arra, amit a faluban híresztelnek ró­lunk, — indulatoskoclo , — mindenki rosszakarónk. Azt szeretnék, ha elvennék tő­lünk a gyerekeket. Hogy sze­gények vagyunk? Hát iste­nem ... Mit lehet kezdeni havi kétezer forintból... Hogy náluk nem sokat, ar­ra nem kellett ijesztőbb bi­zonyság a kis szoba, konyha látványánál. Mégsem vállal­kozunk arra, hogy "észletez- zük is azt, ami már nem újságba, hanem hatósági jegyzőkönyvbe kívánkozik inkább. Olyanba, melynek egyenes következmény j csak a haladéktalan intézkedés le­het. Mert igaza volt Molnár Andrásnak: nemcsak Erzsi­két, hanem a két kisebbet is mielőbb ki kell menteni e fertőből... P. Gy. A turf történetekből A zsokék koronázatlan királya A századforduló első évei­ben bukkant fel a zöld gyep izgalmas világában a pöt­tömnyi tatai parasztgyerek: Janek Géza! Az alig 15 éves fiút a hazánkban működő Metcalfe angol idomár fe­dezte fel és 1902-ben az angliai Newmarket-be küld­te, hogy a Waugh-istálló ha­sonló korú gyerekei között tanulja meg a versenylovag­lás mesterségét. Lovagló­tudása ugrásszerűen emel­kedik, s mint lovastanuló egy szezonban "’23 győzelmet aratott. Rendkívüli eredmé­nyei nemcsak Angliában, de az egész kontinensen szó­beszéd tárgya lett. „Hunga­rian red devil”-nek („vörös ördög”) nevezték. Két évi angliai működése után haza­tér, a tatai parasztgyerek több nyelvet beszélő meg­fontolt, higgadt fiatalember­ré vált. S a zöld gyep szerelmesei, futtatók, fogadók ejgyaránt tomboltak a gyönyörűség­től. A finisek 90 százalékát Janek nyerte. Nagyon nehéz volt ellene lovagolni. A vág- tatás szédületes másodpercei­ben egyik kezéből a másikba ostort átteni, soha senki nem tudott jobban. Rövid kis ostorát csomóra kötötte, s az ostor szárát úgy váltot­ta jobbról-balra, mint egy zsonglőr. A cél előtt 10 mé­terrel is képes volt erre, amire soha senki sem vállal­kozott. Tudta, hogyan, kell győzni, kezével úgy irányí­totta a 4—5 mázsás telivére­ket, mintha abban egy já­tékszert tartana. Jobb lóval ellenfelei legyőzhették. De egyenlő esélyek mellett „fe­hér holló” volt a magyar zsoké-fenomén leterítése. Ja­nek Géza csaknem három évtizedes lovaglása alatt 20 évig egyeduralkodó volt: á zsokék koronázatlan királya. A tengernyi pénz és a ve- f le született bátorság kalan­dos vágyakat ébresztett a világhírű lovasban. Afriká­ba utazott oroszlánvadászat­ra. Tízezer koronát vitt ma­gával. A pénz elúszott, a vadászatból persze semmi sem lett. Úgy tért vissza Budapestre, hogy autóját utánvéttel küldték utána. Az 1930-as évek elején már nem volt a régi. Acélos szer­vezete legyengült, vasidegei megkoptak, árnyéka lett. ön­magának. Tragikus sorsa be­teljesedett: 1935-ben Német­országban öngyilkosságot követett el. A rengeteg pénz, amit ke­resett, mint a pelyva repült széjjel. Mégis nagy örökség maradt utána: a magyar lovasok egész légiója tanulta meg tőle a lovaglás művé­szetét. Nevét -megörökíti a napjainkban is lefutásra ke­rülő Janek Géza emlék- verseny. A

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents