Dunántúli Napló, 1970. augusztus (27. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-02 / 180. szám
1C*0. augusztus 2. DUNANTCL1 NAPLÓ 5 Iskola az ezredfordulón Tanulmány a hazai közoktatás várható feladatairól Építészek és pedagógusok egy csoportja, az Építésügyi és Város- fejlesztési Minisztérium megbízásából a közelmúltban Iskolaépítés címmel elkészített egy ötkötetes tanulmányt, amelyben értékelik az elmúlt két évtized iskolaépítését építészeti és pedagógiai szempontból; új iskolaépítési alapelveket javasolnak, előretekintve a hazai közoktatás várható feladataira, igényeire, 1985-ig és tovább is, a század- és ezredfordulóig, 2000-ig. Tudományos forradalom és az oktatás Mi indokolja az ilyen messzire tekintő iskolafejlesztési prognózisokat? Ha a feleletet csupán az oktatásra szűkítjük, akkor is nyilvánvaló: egy ország oktatási szerkezete, pedagógiai, szakképzési színvonala és iskolaépítészete legalább egy emberöltőn keresztül érezteti a társadalmi hatását. Korunkban azonban sokkal széle- sebbkörű a probléma. A szerzőkollektíva — jogosan — abból indult ki a tanulmányában, hogy korunk a tudományos—technikai forradalom korszaka, s ez ma az egyik döntő faktor a világ egészének változásaiban; ez a nevelésügy és mindenfajta iskolafejlesztési elképzelés domináns „háttere” is. Milyen feladatokat ró ez az iskolákra? Azt, hogy ne csupán a 60 —70-es évek szakismereteire, hanem — többek között — a XXI. századra is nevelje a gyerekeket — felelik a tudomány képviselői. Nem egy-egy szakma fogásait kell egész életükre szólóan beléjük tömni, hanem készséget arra, hogy mint szakemberek, tudásuk korszerűségével túléljék szakmák és tudományok forradalmát, sőt, maguk legyenek e forradalom harcosai és győztesei; tanulni tudjanak majd szüntelenül az egyetem után is. A mi gazdaságunk technikai, műszaki, tudományos színvonala még jelentős fáziseltolódással követi a világ élenjáró országait, de a fejlődés gyorsul. A mezőgazdaságban például a nagyüzemi gazdálkodás kiszorítja a hagyományos paraszti munkát, csökkenti a mezőgazdasági népesség számát, utat nyit a gépek és vegyszerek, a technika és kémia rohamos előretörésének. Az építőiparban az előre- gyártás, a szerelés hódít. Rendkívül gyors változásokat él át a járműipar, a vegyészet, a műtrágya- gyártás, a híradástechnika. Ez utóbbival kapcsolatban Marx György Kossuth-díjas fizikus egy tanulmányában az Orion példáját említi. Ebben a gyárban egy évtized alatt megszűnt a rádiógyártás, tömegessé tették a tv-gyár- tást; az elektroncsöveket kiszorította a tranzisztor, a hagyományos huzalokat a nyomtatott aramkor, a százméferes rádióhullámokat a deciméteres URH; dolgoznak a színes tv-gyártás kifejlesztésén. Az iskolákra, a szakképzésre vetítve ezt a folyamatot, egy angol bizottság, amely a tizenévesek nevelését elemzi, így látja a most felnövő nemzedék jövőjét; „Azok a fiatalok, akik most kezdenek dolgozni, jóval a századforduló után vonulnak majd nyugdíjba. Abban a termelőágazatban, amelyben elhelyezkednek, minden valószínűség szerint legalább egyszer teljes technikai forradalmat élnek majd át. Meglehet, ma még fel sem talált technikai folyamatot irányítanak majd olyan gépeken, amelyeket csak ezután terveznek meg ... Semmilyen dolgozó — legyen kékzubbonyos munkás, vagy fehérköpenyes alkalmazott, technikus, vagy egyetemet végzett diplomás — nem várhatja el, hogy valamely adott állás, valamely foglalkozásban, vagy szakmában egyetlen szűk területre való specializálódás, élete végéig megélhetést biztosít számára ...” Az „agyvelők" versenye Az 50-es évek második felétől oktatási reformtörvények jelennek meg a Szovjetunióban, Bulgáriában, Csehszlovákiában, az NDK- ban, Magyarországon, Ausztriában, Svédországban, Finnországban, az NSZK szövetségi államaiban, Hollandiában, Olaszországban, Franciaországban, az Egyesült Államokban és sok más országban. A bonyolult és részleteiben eltérő reformváltozatok egyik közös jellemzője, a kötelező iskolai oktatást általában 8—9, 10—12 évre emelik. A hármas létra alján az alsó fok az elemi kultúrtechnikákat, a közös egynívójú alapműveltséget közvetíti; elsajátítja, megszoktatja az adott ország közösségi, társadalmi tudnivalóit. A második lépcső: az általános iskola felső tagozata, előrelépés a szaktárgyi felvevő- képesség növelésében, de még nem differenciál érdeklődés és tehetség szerint. A harmadik lépcső: a középfokú oktatás (kötelezően vagy anélkül) tagozatok vagy iskolatípusok egész rendszerében már többnyire valamilyen alap- vagy befejezett szakképzést nyújt, illetve csoportosít, szelektál, előkészít a felső oktatásra. A szocialista és a kapitalista világ között az „agyvelők” versenye; a művelődésért, a jobb iskoláért folytatott versenyfutás is folyik, s ebben a mérkőzésben — mint sok más területen is — az utóbbi másfél évtizedben a szocialista országok az élre törtek. Meddig jutott, hol tart ebben a versenyben a mi országunk? A felszabadulás időpontjában oktatási rendszerünk nemcsak a fejlődés népi demokratikus követelményei szempontjából, de a polgári fejlődés akkori európai normáihoz mérten is antidemokratikus volt. Az elavult iskolarendszer reformjának első kimagasló eredménye 1945-ben a nyolcosztályos, egységes alapműveltséget biztosító általános iskola létrehozása volt. Erre épült 1949—50-től á négy- osztályos gimnázium és a középfokú technikum. Az iparitanuló törvény 1949-ben megteremtette az egységes szakmunkásképzést. A felsőoktatás is sok új, főként műszaki típusú intézménnyel, fakultással bővült az 50-es években, és ekkor vált tömegessé az esti és levelező oktatás. Helyezésünk a világversenyben A fejlődés második szakaszának nyitánya az 1961-es oktatási reformtörvény. Tizenhat évre emelkedik a tankötelezettség: az általános iskolákban bevezetik a politechnikai oktatást, a gimnáziumokban a gyakorlati képzést. Napjainkban pedig a reform részleges módosulása és végrehajtása során előtérbe került az emeltszintű szakmunkásképzés; a nem egy konkrét szakmára, hanem a szakmai csoportra képző szakközépiskolák és felsőfokú technikumok kiépítése; az üzemmérnökök képzése, vagyis a kétszintű mérnökképzés a műszaki főiskolákon. Folyamatban van a felsőfokú kétszintű képzés .kialakítása más tudomány területén is. Történelmi fény, hogy az iskolázottság két évtized alatt hatalmasan lépett előre. Az általános iskola nyolc osztályát a 15 éves és idősebb népességből 1941-ben a 15,1 százalék, 1968-ban már a 43 százalék végezte el. Érettségizett a 18 éves és idősebb népességből 1941-ben 4,1 százalék, 1968-ban 12 százalék. Egyetemi, főiskolai oklevelet szerzett a 25 éves és idősebb népességből 1941-ben 1,6 százalék, 1968-ban 3,3 százalék. A közép- és felsőfokú végzettségűek arányát tekintve az össznépesség- ből hazánk 5—7 évvel ezelőtt az európai országok között a közepes helyet foglalta el, azóta a helyezésünk valamelyest javult. Hogyan szolgálta ezt a folyamatot a hazai iskolaépítészet? Számszerűen úgy, hogy 1950 és 1968 között több mint 10 ezer új iskolai tanterem épült, összesen mintegy 430 ezer általános és középiskolás tanulónak. Ám az egész korszakot a tantermek mennyiségi igényeinek a gyors kielégítése jellemezte. A tanulmány építész szerzői egybehangzóan és nem egyszer keserű szavakkal állapítják meg: az új oktatási igények a múlt iskolaépítési hagyományaira támaszkodtak. Így történhetett, hogy kiépült az országos átlagban 6 tantermes, 240 tanulóval működő, hiányosan felszerelt, közepes igénnyel tervezett és épített törpeiskolák hálózata; az épületek 70—100 évre betonba, kőbe merevedve állnak, bővítésre, belső átalakításra zömük alkalmatlan, miközben falaik között a tanítási rendszer 5—10 évenként változnak, megújulnak. Hogyan alakul az iskola jövője, milyen lesz, milyen legyen a jövő iskolája? Vagyis: hogyan tovább? Az aktív keresők közül a fizikai dolgozók aránya hazánkban 1968-ban még 81 százalék volt, az 1975 végére becsült arány már csak 78 százalék. A technikusállomány 1968-ban 97 ezer, 1975-ben várhatóan 133 ezer. Becsült adatok szerint 1975 végére a mérnök-, fizikus-, vegyész-, biológus-, matematikus-állomány a mai, együttesen 48 ezer fő helyett több mint 106 ezer főre gyarapodik; 16 és félezer helyett 45 ezer lesz a közgazdász; 93 ezerről 107 ezerre emelkedik a képesített pedagógusok száma; a mainál csaknem tízezerrel több lesz az orvos és a fogorvos, 7 ezerrel több az agronó- mus és állatorvos, és mintegy 2500- zal több a jogász. Egységes tanintézet — 4-től 18 évig Az ezredfordulóig szóló prognózis szerint a társadalmi munka- megosztás még jobban megváltozik: közvetlenül a termelésben betanított munkás ma 57 százalék, előre becsülhető arányuk 2000-ben 11 százalék. Szakképzett munkaerő ma 33 százalék, 60 százalékig nőhet az arányuk. Középiskolát végzett munkaerő ma 8 százalék, eléri minimálisan a 21 százalékot. Egyetemet végzett ma 2 százalék, minimálisan 7 százalékra emelkedik. Tudományos munkaerő ma közvetlenül a termelésben 0 százalék, 2000-ben 1—6 százalék várható. E prognózis szerint a közép- iskolások jelenlegi létszáma 2000- ig a háromszorosára nő, s az egyetemi hallgatók számának meg kell négyszereződnie. A kutatócsoport munkája kollektív összefoglalójában ennek a hatalmas, minőségileg is teljesen új feladatnak a megoldásához néhány alapél vet ajánl megfontolásra a döntésekre illetékes szerveknek. © A jövő szempontjából a továbbiakban összevont nevelési, képzési központok épüljenek, egységes összevont óvodákban és iskolákban gondolkodjunk. A jövő képzési központja, tehát intézmény-együttes, vagyis óvoda és iskola 4—18 éves korig. © Fel kell készülni az ötnapos iskolahétre, összhangban a felnőttek ötnapos munkahetével. Az összevont nevelési központokban az egésznapos napköziotthonos, étkezést is biztosító iskolát kell megvalósítani. A „házi feladatot” pedagógus felügyelet mellett végezzék a gyerekek, így kikapcsolható az oktatás folyamatából a különböző nívójú, magatartású, képzettségű, lakáskultúrájú stb. szülői ház. © Gondoskodni kell a korszerű oktatási módszerek és formák elterjesztéséről. A hagyományos iskolai osztály egyeduralma megszűnőben van. A pedagógusok nem csupán külön-külön osztályokban tanítanak majd, hanem főleg 4—5 főből álló szakcsoportokban. Rátermettségük szerint előadást, konzultációt, csoportos foglalkozást, laboratóriumi vagy műhelymunkát, egyéni foglalkozást stb. tartanak. © E korszerű oktatáshoz az iskola új szakemberek egész sorát követeli. Például: szervezési, igazgatási szakembereket, főállású könyvtárosokat, ifjúsági vezetőket, pedagógiai gondozó segéderőket, technikusokat, orvost, pszichológust stb. © A hagyományosan használt könyv, térkép, kréta mellett az oktatási segédeszközök egész tárháza vonul be az iskolába. (Rádió, tv, magnó, film, dia, oktató-felel- tető és számítógépek, laboratóriumi kísérleti eszközök, műhely- felszerelések, szertárak stb. © A nevelési központ kialakítása a település- és városfejlesztésének is fontos része. Hozzákapcsolódnak kulturális és sportlétesítmények, konyha és étterem, könyvtár, ifjúsági klubok, szakkörök, műhelyek, ünnepségekre, előadásokra alkalmas aula, vagy díszudvar stb. © Mindennek megvalósításához ki kell dolgozni a korszerű pedagógiai elveken nyugvó tervezési és építészeti követelmény- rendszert. Néhány alapelv ehhez: az intézmény-együttes helyiségei feleljenek meg a flexibilitás (alaki thatóság) elvének; a belső tereket lehessen osztani, összevonni, mozgatható, illetve átszerelhető válaszfalakkal, vagy más megoldással; a helyiségeket a pedagó-. giai igény szerint több célúan variálhassuk; az épület bővíthető legyen a mindenkori új igények szerint. SZENES SÁNDOR A járási székhely egyik kedves presszójában — az asztal mellett elhaladó felszolgálónő után szóltam kellő Hiedelemmel: „Még egy duplát kérnék, kisasszony!” Igaz, tapintatosan, de nagyon szigorúan rendreutasított: „Minek néz engem? Utcai nőnek? Nem vagyok kisasszony!” A szemrehányás fölött ámuldozva tűnődtem el. Ugyan mit is kellett volna mondanom? Alig hiszem, hogy adott esetben és környezetben a „kisasszony” megszólításnál szebbet, tiszteletteljesebbet elképzelni lehet. Aztán rájöttem, hogy a kérdés közel sem egyszerű, napjainkban használt megszólítási és köszönési formák bonyolult gyökérzete roppant szerteágazó. Az eladónő bizonyára szívesen fogadta volna a „kartársnő” megszólítást, vagy ha nem is, legalább megszokta. És ez a baj. Az elvtársnak, uram-nak, szaktárs-nak, történelmi háttere van — még ha másmás előjellel is — de van. A „kar- társ”-nak nincs hagyománya, „lóg a levegőben", valahogy mi kreáltuk az elmúlt 25 esztendőben, többnyire a hivatali, kereskedelmi életben használták, sőt! kötelezővé is tették egyes helyeken. És mi értelme volt? Felkerült a kabarészínpadokra, a gügye, kétbalkezes, esetlen „kishivatalnok” megjelölését szolgálandó titulusként. Hogy polgárjogot nyert-e nálunk ma már az „uram”-ozás, megesküdni rá nem mernék, de ellenkezőjére sem. Az „úr" megszólításhoz még most is keserű ösztönnel párosítjuk az urakat, mert való igaz, hogy népünknek elege volt az „urakból”. Úri-osztály, úrikaszinó, úri-villa, úriasszony, mél- tóságos úr, „jó házból való úrilány” — megannyi szomorúan nevetséges jelzője egy letűnt világnak. Igen ám, de csak az „urak” követelték meg e megszólítást? Vasasinas koromban segédúrnak kellett szólítanom a segédeket, az utánam következő korosztály engem úgyszintén, de még a lakatossegédek is egymás között — amennyiben nem tartozott közvetlen személyi köreihez — segéd- urazták a másikat. A mesterlevéllel rendelkező, magas képzettségű szakmunkásoknál pedig már kétség sem férhetett a megszólítás tartalmához. De ma is —, amikor betévedek egyik másik üzembe — hallom, hogy az idősebb szakmunkásoknak még megjár a „Kovács úr”, vagy „Horváth úr”. Embere válogatja —, van ki megtűri, van, aki nem. A szaktársnak, rövidebben ,szakinak”, melegebb csengése van, még a munkásmozgalomból eredően az együvé-tartozást jelentette. Mindenesetre — ha egyáltalán van létjogosultsága — inkább más területen tudom elképzelni. Hamisan cseng a vásári árus ajkáról, amikor „Ezt vegye meg, uram!” — formában ösztökéli rám portékáját. De tudomásul vehetem, ha az étteremben, vagy kávéházban urazzák a vendéget a felszolgálók, mert ennek is tradíciója van, hiszen ha a fizetőpincér lehet — és miért ne lehetne? — főúr. akkor a vendég úgyszintén. Már csak azért is, mert a szórakozóhelyen kialakult afféle különös demokratizmus, ahol a „rangokat” nem veszik tudomásul, legalábbis nem illő, mert e semleges területen minden vendég egyforma, megkülönböztetést tenni nem szabad. Nem szabadna. Nyilvánvaló az is, hogy az elsős gimnazista ne szólítsa sem kartársnak, sem kollegának, de még elvtársnak sem tanárát. „Bácsinak?” A jóllehet alig tíz—tizenkét esztendővel idősebb ifjú pedagógust? Megszoktuk már a tanárokat, orvosokat, professzorokat, jogászokat „úrként” szólítani, bizonyára a tiszteletérzés és a tekintély hatására. De hát a tisztelet- és tekintélyérzet csak a diplomával váltható- e meg? Ismerősöm mondja, hogy a fiatal huszonéves orvos „angyalomnak’ szólította az idős falusi nagymamát, de feltehető, hogy amennyiben a professzor felesége feküdt volna a kórterem ágyán, ezt a — bár jóhiszemű — de mégis fölényesen hangzó, és ide nem illő jelzőt azonnal mellőzte volna. Vonaton láttam, a fiatal kalauznő az ablaknál ülő paraszt- emberhez fordult, eképpen: „Galambom, mutassa fel a jegyét!” Ez még persze a jobbik eset, de már sajnos általános szokás, hogy az idősebb korosztályhoz tartozó — főleg falusi! — férfiakat, nőket „Hova-hova, papa?”, vagy „Üljön le már, mama" — módon intézik el, akár autóbuszon, akár másutt, boltban, vendéglőben, tanácsi hivatalban és egyebütt. Az öregek aztán beletörődnek, pedig érzik a megalázottságot. A „mama” szó egyetemes szépségét és tartalmát bizonyítani aligha kell, de azonmód elkorcsosul, ha fölényes, városi vigécmódon testáljuk rá bárkire. aki öreg, de nincs „rangja”. Igen, mert sajnos sokak előtt nem egy rangos tevékenység az, ha valaki eoy emberöltőn át tisztességes munkában vagy gyermekei világ- rahozatalában, 1 felnevelésében őszült és görbült bele. Évekkel ezelőtt egy szülői munkaközösségi összejövetelről kellett riportot írnom. A divlomás tanárnő „Szervusz, drágám”-ként üdvözölte egyik tanítványának anyját, aki véletlenül éppen orvos volt. de a másik szülő csak egyszerűen „Koraestié”, vagy „Kovács-anyuka”, Hogy az általánosító és fölényes megszólítások hova vezetnek, arra most is mondhatok példát. A belváros egyik vendéglőjében két falusi asszony félórás várakozás után sürgetni merte a pincért egy-egy pohár sör erejéig, mire a válasz ez: „Menjenek a téeszbe kapálni ■..!” Ezért félek én az uramozástól is, mert míg egyiket ezzel állítólag megtisztelik, a másikat erre nem tartják jogosultnak. Nehéz lenne ma a megszólításokból egy illemkódexnyi anyagot — útmutatásként — összehozni. Változnak a jelzők, fogalmak, a régiek elavulnak, újak kerülnek a hétköznapi szóhasználatba. Csak a nézőpont lehet stabil, szolgálhat a helyes emberi kapcsolatok alapjául: az egymás iránti tisztelet. A tiszteletérzet mindenkor meghatározza, mikor, kit, milyen körülmények között, hogyan szólítsak, miképpen köszöntsek. RAB FERENC i k 1 Hogyan szólítsam?
