Dunántúli Napló, 1970. augusztus (27. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-16 / 192. szám
kind&csz 1 ongaiirs jetiid ortest te gust in Becmster vem msrzmM w . mxrmicm& mrm y l#r<yjz fótit fi dmgt&rt a& toddr/ ttmwm SZERDÁN HATTÓL TÍZIG Szerdán hattól tízig becsülettel végigültem a műsort. Nem kény- szerűségből. nem is „hivatalból’’* hanem mert tulajdonképpen ezen az egyszerű hétköznapon minden műsorban érdekelt, vonzott valami. S hadd előlegezzem a televíziónak a dicséretet: egészében értékes, tanulságos és szórakoztató volt ez a szerda. A négy órából harminc percet szántak közvetlenül a gyerekeknek, attól tartok azonban, hogy sem A rút kiskacsa, sem a Kiscicák nem volt elég érdekes a maga műfajában. Mindkettő tipikus „konzerv- anyag”, amely sem ötletszerűséggel* sem ötletességgel nem mozgatta meg a gyerekek fantáziáját. Gondolom, jobban tetszett nekik a Kastély a ködben, — nekem is jobban tetszett. A McGill-sorozat, a Maigret felügyelő mellett kétségtelenül a legjámborabb, legszelídebb, ha szabad így mondani: legízlésesebb krimik közé tartozik. McCill egyszerűbb, hétköznapibb, mint az Angyal, nem is verekedik annyit, persze éppen ezért kevésbé impozáns és szuggesztív. Ebben a sorozatban azonban nem is a magánnyomozó a fontos, hanem a „páciensek”; az ügy, a nyomozás ürügy csupán, hogy megismerjünk néhány jellegzetes szituációt és jellemet, mindig érzékelhető társadalmi háttérrel, enyhe leleplező hangsúllyal. A Balatonhoz ezen a napon két műsor is kapcsolódott. A Balatoni beszélgetések 1970 ügyes riportfilm volt a siófoki pedagógiai tanácskozásról. Az elején aggódva figyeltem, mert attól tartottam, a film alkotói meg akarnak oldani egy nagyon súlyos, szerteágazó problémát, később azonban egyre jobban tetszett, mert világossá vált, hogy szerényebb, de reálisabb a film célja: csupán feltárni igyekszik a problémát s ráirányítani a társadalom figyelmét. A Nemcsak a Balaton van a világon ... tudom, sokakban némi csalódást keltett. Én a maga nemében zseniálisnak találtam; megpróbálom megindokolni, miért. Gondolom, a rendhagyó műfaj önmagában senkit sem zavart, a riport és a „szórakoztató elemek” békésen megfértek volna egymás mellett. Vitray Tamás időnként kissé „túlfeszítette” a beszélgetéseket, de azt hiszem, ez sem volt szokatlan. A legfőbb „baj” gondolom az lehetett, hogy a lendületes nagyvonalúság helyenként kisszerű lényegtelenségekkel váltakozott, keveredett, hogy a szórakoztatás „tündérvilága” a realitástól való szándékolt elrugaszkodás helyenként túl erősen ütközött a naturális részletekkel, a „meztelen” valósággal. Helyenként valami bántó provincializmus-szag ütötte meg az ember orrát, és ez alaposan megzavarta a szórakozást. De hát én éppen ezt érzem zseniálisnak a filmben, hogy nemcsak szórakoztatott és nemcsak illedelmes beszélgetéseket állított egymás mellé, hanem felismert, feltárt és leleplezett valamit, éppúgy, csak más eszközökkel, mint a pedagógiai műsor. Azt tartom végső eredményében és összhatásában mélynek és igaznak, hogy a mai Bala- ton-szemléletünkben és egyéb tószemléletünkben, egyész idegenforgalmi szemléletünkben tényleg, a valóságban is keveredik a nagyvonalúság és a kicsinyesség, a korszerű „európai” szemlélet és az illatos provincializmus. Ez tényleg inkább idegesítő, mint szórakoztató, de nem árt, ha tudunk róla... Akik túlságosan felmérgesítették magukat Balaton, Velence, Tata és Abaliget ügyben, azok talán már meg sem nézték Szvjatoszlav Richter műsorát. Pedig aligha találni jobb orvosságot idegesség ellen és provincializmus ellen, mint ez a nagyszerű muzsika. Maga az emberi portré, a magánéleti képek és beszélgetések időnként elég halványak voltak, Richter játéka azonban a többnyire töredékes műsorösszeállításban is fel-felidézfe a nagy művészet varázsát. A Balaton meg a többi tó problémáját persze a legszebb muzsika sem oldja meg, de hát ez a megoldás nem is a televízió, még kevésbé a kritikus feladata. Az igazi orvosság — a pénzen kívül — bizonyára olyan szemléleti változás lenne, amely bölcsen és ízléssel, hazug romantika nélkül össze tudja hangolni az országos és helyi érdekeket, másrészt a külföld és a belföld „elvárásait”. Sz. E. 1970. augusztus 16. DUNÁNTÚLI NAPLÓ Mindenki nekik tapsolt! A gyárvárosi úttörőzenekar Hollandiában Majd egy órát vártünk az amszterdami repülőtér üvegcsarnokában. Kint szemerkélt az eső. Éppen ráláttunk a teraszra, ahol egy nagy csoport állt türelmesen. Valamennyien beemsteriek voltak. A gyerekek néha integettek feléjük piros úttörőnyakkendőjükkel és akkor az egész csoport visszaintegetett. Két hétig éltünk közöttük, szinte valamennyien személyes ismerőseink voltak. Dr. Laan, aki felfedezte a gyárvárosi úttörőzenekart Hollandia számára, Henk Veenmann a dús körszakállával, aki mindennap végigporszívózta a szállásunkat, és , segített, ahol csak tudott, a szikár hajóskapitány, aki mindig új tengerésztörténeteket tudott mesélni, s a mindig nevető Engels úr és a felesége, akik végigkísérték a zenekart mindenüvé a de Vries család, Baker úr a mindig füstölgő szivarjával, Kloeka úr, a polgármester és még a fél Beems- ter. Valamennyien megvárták, amíg az IL—18-as kigurul a kifutópályára és integettek, míg az alacsonyan úszó szürke felhők el nem takarták gépünket. Akik meghódították Hollandiát. Első vasárnap a sportünnepély szünetében kellett bemutatkozni a beemsteri közönségnek. A gyerekek kitettek magukért. Remekül fújtak. Aztán felcsattant az első taps. Azután egy idős ember közelről is meghallgatta Denke Jani trombitáját, vajon szól-e vagy csak amolyan díszítő eleme a hatéves trombitás a zenekarnak? A trombita bizony szólt, az idős férfi pedig csak ennyit mondott: fantastisch. Azután ez a szó is végigkísérte a zenekart. Hallottuk Pur- merendben, Hornban, laikusoktól és szakemberektől. Az izgalmak csúcspontja azonban Purmerend volt. ♦ PURMEREND, PURMERADE 70’. Tizenkilenc zenekar a stadionban. Menetzenéből kell vizsgázni a zsűri előtt. Csodálatos egyenruhák, toliforgós sapkák, krómozott hangszerek. A zenekarok élén tam- burmajorok. Minden olyan, mint egy revüfilm fináléja. Ötödiknek vonulnak a mi gyerekeink. Piros nyakkendős úttörőruhában. A hangszerek nem éppen vadonatújak. Nincs tamburmajor. Nincs tollas csákó. Figyelem a csodakosztümös zenekarokat. Azok mind idősebbek, mint a mieink. Közülük némelyek mintha kissé gúnyosan mosolyognának. De a közönség csak a mieinket nézi, a gyárvárosi srácokat. És a csillebérci induló ritmusára egyszeresük összeverődnek a tenyerek, és bejön az első vastaps. Egy óra múlva pedig már a nemzetközi zsűri francia elnöke a holland tv színes adása is közvetítette az úttörőzenekart. A tizenkilencből három zenekar jelent meg a képernyőn. A holland, az angol és a magyar. Azután jönnek sorban a gratulálok és a meghívók. összeszámoljuk: négy országba hívták meg a zenekart. Most már könnyen tréfálunk: fel vagyunk fedezve... A gyerekek is örülnek: megyünk Párizsba! Aztán jön egyik hatéves szólista és súg valamit a tanár bácsinak; Párizs oda, gyorsan kell keresni egy W. C.-t... ♦ A SIKER HŐSEI. Mindenekfe- lett a gyerekek. A hatévesek, a nyolcévesek, és az „öregek” a ti- zenhárom-tizennégy évesek. Robert Goute azt mondta, egyszerűen érthetetlen számára, hogyan lehet ennyi idős korban így muzsikálni. A Nordhollandse Dagbladen a gyerekekről szóló cikkét így fejezte be: vajon mikor lesz nálunk is ilyen gyermekzenekar? Csak egy, a sok angyali történet közül. Egyik nap egy izgatott holland asszony kereste fel az iskolát, ahol a gyerekek laktak. Kétségbeesetten kereste a Kappelmeistert, mert nála egy kicsi gyerek érkezik — mondta — de megtudta, hogy az az apróság szólista, és most nem tudja mit főzzön neki, ha a Herr Kappelmeister segítene... Alig akarta elhinni, hogy egy szólista is elél a megszokott holland koszton. A NordhoRande Dagbladen csaknem egy oldalnyi (erjed-lemben mutatta be olvasóinak a gyárvárosi úítörőzmekart. Pedig a gyerekek csak gyerekek, a szó legnemesebb értelmében. Szó sincs arról, hogy szigorú dril- lel mini felnőttekké nevelték volna őket. Minden titkuk a tehetségükben rejlik. Rajna] Henrik, a zenekar vezetője átveszi a diplomát és az emlékplakettet a pumerendi koncert után. Ez az utolsó kép rögződött bennem legélesebben. És ezt is mondom el legszívesebben, ha kérdezik, milyen eredménnyel járt az úttörőzenekar hollandiai útja. Mert igaz az, hogy a zenekar várakozáson felül megállta a helyét a purmerendi nemzetközi ifjúsági zenei fesztiválon, nyugodtan állíthatjuk, hogy a fesztivál egyik szenzációja volt, minden egyes fellépésükön tömegek tapsoltak és a különböző nemzetiségű szakemberek siettek gratulálni teljesítményükért, de a legnagyobb eredmény mégiscsak az, hogy sok, megszámlálhatatlanul sok barátot szereztek hazánknak. ♦ IZGALMAK. Bizony mindnyájan izgultunk az első beemsteri bemutatkozás előtt. Izgult Laan doktor is családostul. Később mondta el, hogy bizony a beemsteri ünnepi hét szervezői nem sokat néztek ki úgy fénykép alapján az úttörőzenekarból. Olyanok is akadtak, akik még azt is nehezen hitték, hogy ilyen kis gyerekek hangot tudnak előcsalni a trombitákból. Mások azt mondogatták, hogy Laanékban Magyarországon a szülői érzés hatalmasodott el, és csak azért hívták meg az ünnepi hétre az úttörőzenekart, mert aranyosak a gyerekek. pécsi srác biciklin ült, azután a biciklizés már rendes ebéd előtti programmá vált. A rendőrfőnök pedig szigorú utasítást adott ki, miszerint minden gépjárművezető köteles fokozott óvatossággal vigyázni a magyar gyerekekre. Vigyáztak is. Hatalmas kamionok inkább lépésben gurultak a bicikliző gyerekeink után, semmint hogy véletlenül is valami baj adódjék elő. GYEREKTÖRTÉNETEK. Rajnai Henrik mesélte, hogy a purmerendi koncerten a szívbaj kerülgette, amikor meglátta, hogy az egyik hétéves szólótrömbitása amikor nem fújt, a kisautójával játszott a széken. Rágondolni is rossz, mi lett volna, ha a játék hevében nem vette volna észre, mikor kell ismét fújnia. De észrevette. így legfeljebb a tanár bácsinak lett néhány újabb ősz hajszála, de a vastaps azért bejött. Tizenkilenc zenekar legkisebb nagydobosa Tantos Marika volt. Egyik próbán Rajnai Henrik rászólt: Mari, hol jár az eszed? Erre az egyik „öreg” zenész felszólalt: tanár bácsi, a többi zenekarban mind öreg-mukik a dobosok, azokkal nincs is baj. A népszerű kape- lemeister kissé mérgesen válaszolt: mi az, hogy öreg mukik? Nem elég öreg muki már a Mari. Na gyerünk már tovább. És a hatéves öreg muki a koncerten bizonyított is... Egy részlet Tantos Mária nagydobos rádiónyilatkozatából: Á rádióriporter: hogy érzed magad Hollandiában? Tantos Mária: Nagyon jól. Itt van velem a babám is, mindig vele alszom, de tegnap éjjel sok bajom volt vele, mert háromszor is kikéredzkedett... 4 HOLLAND PAPÁK ÉS MAMÄK. Egyszerűen imádták a gyerekeket. A harmadik napon már az összes Az embernek néha játszania is kell... Tantos Marika, a nagydobos. MI LENNE Jö? Hazafelé, és már itthon is sokat beszélgettünk a hollandiai útról. Az úttörőzenekar a pécsi vállalatok, intézmények és a tanácsok támogatásával juthatott el Hollandiába. A nem is kis összegű támogatás jól kamatozott. A pécsi úttörőzenekar sikeres szereplése végül is egy kicsit Magyarország sikeres szereplésévé nőtt Észak-Hollandiában. Sőt! A résztvevő külföldi zenekarok nyilván más országokba is elvitték a magyar gyerekek sikereinek hírét. A meghívások pedig a szakemberek elismerését jelzik. Jó lenne, ha ez a turné nem az utolsó lenne, hanem kezdete egy sorozatnak. Furcsa, de így van, magunk is ott Hollandiában döbbentünk rá, micsoda értékkel rendelkezünk! Jó lenne, ha azok, akik eddig a zenekar mellett álltak, továbbra is segítenék őket. Megérdemlik. És nem túlzás azt jósolni, hogy Hollandia után meghódíthatják egész Európát is. Kurucz Pál Robert Goute gratulál Rajnai Henriknek, a zenekar vezetőjének. És a francia légierő zenekarainak felügyelője is sűrűn mondogatja: fan- tastique. És átadja a jövő évi párizsi ifjúsági zenei fesztiválra a meghívást, azzal a megjegyzéssel, hogy ezt a mini zenekart az egész világnak látnia kellene ... Egyszeriben feloldódik mindenkiben a görcs. Befut Laan doktor is. ö is sugárzik. Újságolja, hogy I
