Dunántúli Napló, 1970. július (27. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-05 / 156. szám
6 1970. július 5, Dimammt napio Takáts Gyula: Ragyogtam és lángoltam VÍG ISTVÁN RAJZA Berták László: Arcok, betűkkel Barlangban ült a láng... A kémia karján sugárzó szép ara. S palackba zárva, mint rabot, hozták a könnyű alkoholt. A bölcs savat, cukrot, illő olajt, hozták piros pecsét alatt s lettem a titkos folyamat kísérletének eszköze. Cső, festék, lombik, fiola, amint a vékonyajku vénák a titkos képletet felitták. Figyeltem és engem figyelt a nap a zöldet lélekző ernyők alatt, s az áttetsző fény röntgen-sugara az ég gyöngyház falára irta, mint süllyedt és emelkedett a kék erekben égő tinta... — Hogy írjam hát tovább e lángragyult való dús vesszőin kigyulladt látomást? — Mint kék ágakkal vérző fügefa ragyogtam és lángoltam ott, s a vérsejtek sugárzó levelén ott villogott az ősi fény, a tiszta álmot tükrözve felém. Ragyogtam és lángoltam ott, s tanúm a fübehullott könnyű ég, több voltam, mint e költemény... Pákolitz István: Fogyó sorok „A véres arc a kendőn, mintha élne” — ígymesélik, bár még senki se látta. Egy műgyűjtő szép summát ígért érte, s Veronika maga se tudta: hátha ő is csak álmodta. Vagy kitalálta. * Jól elüt egymástól a gitár, meg a trombita hangja, olvadozó a gitár, harsos a trombitaszó; mégis a trombitahangot hallod, bár a gitár peng, ő meg a méla gitárt hallja, ha trombita szól. * , A tört az egészhez viszonyítva mindig kevés volt s kevés lesz. * Az emberiségre méretezett biztonság csak az emberség lehet. * A műemlék lényege nem az ócskaság. 5. I.-fej. Abban az értelemben, ahogy a tudósok eljövendő korok embereit elképzelik. A végtagok, az anyagcsere szervei a rendellenes használat, a minimális igénybevétel miatt elsatnyultak, visszafejlődtek. Ezzel egy időben az agy folytonosan növekvő térfogata kitágította, mondhatnánk felfújta a koponyát. I. végtagjai, akár a póklábak vagy az érett tök száradó indája, lényegtelenek, feje, mint a világmindenség. Tejútrendszerek, üstökösök, csillagok, bolygók, körülöttük a végtelen világűrrel. Minden a helyén, minden az égi geometria törvényeinek engedelmeskedik. Karambol kizárva. Az agyállomány alján, körülbelül a fogakkal egy vonalban helyzekedik el a Föld. Róla nézve, ha I. beindítja, gigászinak, néha félelmetesnek tűnik a mechanizmus a sötétben száguldó, ragyogó vagy pislákoló égitestekkel. I. az embereket is az égi geometria szerint osztályozza, helyezi el a világban. — Csak a bolygókat engedi maga köré. m. R. mindig ellentmond. Nem partnerét akarja meggyőzni álláspontjának helytelenségéről, a maga igazát igyekszik bebizonyítani, A vita során teljesen elfelejti ellentmondása okát. önmagát járja körül, átrendezi a világot. Mintha minden bútort, ruhát, •Acket-vackot a szoba egyik sarkába hordana öszsze, dobálna halomba, a szőnyegeket és a padlót is oda hajigálva. Végül vitapartnerét ragadja meg, hogy a kupac tetejére tegye. Ilyenkor egy pillanatra elcsendesedik, csak a szállított személy szava hallatszik, az is nagyon mész- sziről, a köznapi szférán túlról, valahonnan az Űrből vagy az Égből. A szemtanúk arca megmerevedik, aztán megremeg, jelezve, hogy az Űr hangját hallják az Ember tragédiájából. R. összerezzen, lapossá válik, mint egy kígyó, s észrevétlen kisiklik az ajtó alatt. Csak a teste marad ott. A. — üreg. Nem ásta senki, lett. Fiatalabb korában messziről látszott. Tudomásul vették, átugrot- ták, kikerülték. Ahogy évei múltak, felfedezte, hogy tiszta időben visszatükrözi őt az Ég. Ettől kezdve, ahelyett, hogy kitartó munkával lassacskán feltöltődött volna, mindenfélét kieszelt, hogy tengerszint feletti megassága megegyezzék környezete magasságával. Rudakat fektetett keresztbe önmagán, leveles ágakkal, gyeptéglákkal, terepszínű anyaggal borította be magát. Farkasveremmé, tankcsapdává változott, noha egészen mást akart. Naponta beleesett valaki. A.-nak egyre több idejébe és erejébe került a folytonosság foltozgatása, a látszat megőrzése. Pedig ma már csak idegenek esnek bele. Idegenek és jóhiszemű naivak, akik. a divatos álcázás káprázatá- ban nem hallják, hogy kong a Föld. MATTI HÄLLI: Post mortem A z alacsony kőpárkány mögött sudár fák nyújtóztak a hűvösen kéklő ég felé. Meglepően egészséges volt mindenik, noha a szél már alaposan megcsu- pálta a sárgásvörös lombokat. Egyáltalán nem csenevész városi fák voltak; gyökerük sírdombok és sírkövek között kapaszkodott a föld termékeny mélyébe. Ösztönösen csendesebbre fogták lépteiket, s már-már hangtalanul lépkedtek., Szuggeszció, — gondolta magában a férfi a mellette lépegető asszonyára pillantva. A csönd hallgatást parancsol. A nő megérezve a pillantást, felé fordította az arcát és összenéztek. Szép arcán nyomát se lehetett látni semmiféle kelletlenségnek, holott mindennek ellenére is, volt benne. — Miért jöttünk ide, a temetőbe? — Magam se tudom, válaszolta a férfi. — Csak kijöttünk. Talán azért, mert itt olyan nagy nyugalom van. Közömbös tekintettel nézegette a sírkövek hallgatag sorát. A napsugarak, — megannyi villogó és kemény acéltű, — csillámló fénybe vonta a sírköveket. A férfi közönyössége is elröppent egyszerre, mintha álarcból bújt volna elő. — Hát, nézd, — szólalt meg — tulajdonképpen mégse jöttünk ide céltalanul. Az ember soha nem csinál teljesen céltalanul semmit. Hanem épp ma van egy esztendeje Jalava temetésének. Ezért jöttünk ki. Felesége megrebbenő pillantását nem vette észre. Gondterhelten ráncolta homlokát barátja halálára emlékezve. Ö maga volt az, aki eredménytelenül próbálkozott működésre bírni a megálló • szívet. Ja- lavának azonban, aki egész életében agyonette magát, még nagyobbakat ivott és elképesztően sok nőt szeretett, már nem orvos kellett, hanem sírásó. Meg is kapta. — Kár, hogy te nem tudtál eljönni a temetésére. Pedig ott kellett volna lenned föltétlenül. Élmény lett volna számodra is. Elmosolyodott. — Ugyan miért? — kérdezte az asszony. — Bizonyára elszórakoztatott volna a helyzet. No, persze, nem a temetés, de annál inkább a meghívott, s még inkább a hívatlanul megjelent résztvevők. A város asz- szonyainak legalább a fele ott volt Jalava sírjánál. Látnod kellett volna, hogyan zokogtak és a nagy könnytörölgetés közepette mily kíváncsian fürkészték egymást. A gyász, a féltékenység és a kíváncsiság nem fér össze ugyanazon az arcon, legalábbis egyszérre semmiképpen sem. Az ilyenfajta egyveleg inkább komikus. Jalava biztos halálra nevette volna magát, ha nem lett volna már visszavonhatatlanul halotf. — Nekem azonban egyáltalán nem volt rokonszenves, — jegyezte meg halkan az asszony. A férfi kérdő pillantást vetett rá. — Neked nem. De talán te voltál az egyetlen asszony a városban, aki nem volt szerelmes belé. Az egyetlen szép asszony, — egészítette ki a mondatot mosolyogva. — Ez túlzás, — védekezett a nő, de az ő arcán is enyhe mosoly fénylett föl. — Én se vagyok különb a többinél, csak őf nem szívlelhettem. Néha egyenesen elcsodálkoztam, hogy tulajdonképpen mi lehet benne az, ami annyira vonzza az asszonyokat, de ez mindig i^ rejtély maradt' számomra. — A nőket nemcsak a férfi vonzza/ magához, — kezdte kioktató és személytelen orvosi hangnemben a férj, — a nő is ugyanúgy vonzza magához a férfit. Közben a feleségére pillantott, s -úgy vette észre, hogy az arca enyhe feszültségről árulkodik. Ügy érezte, mintha kissé fölengedett volna a szokásos zárkózottságából és kissé közelebb kerültek volna egymáshoz. A temetőkapuhoz értek. A vörös salakkal meghintett, fenyők szegélyezte út tovább folytatódott mélyen be a temető közepébe. A betonozott medence vízében néhány idősebb, gyászfátylas hölgy töltögette a locsolókannáját. A csönd súlyos hullámokban áradt az orvosra és a feleségére. — A sírjához is be akarsz menni? — kérdezte az asszony. Majd az igenlő fejbiccentés után: — Én is elmehetek veled. Jalava már úgyse létezik. Csak emlék: városunk legsikeresebb asszonyhódítója. A férfi arcán kamaszos mosoly suhant át. — Vannak férfiak, akik még ma is féltékenyek Jalavára, — kezdte mesélni. — Hát hogy is ne bosszantaná őket, hogy nekik kell kifizetni a virágot, amit Jalava sírjára visz a feleségük. Alapjában azonban mégsem haragusz- nak és nem is haragudtak, legalábbis azok nem, akik személyesen is ismerték őt. Tagadhatatlan, hogy mindig csak férjes asszonyokkal foglalkozott, de egy dologban mégis hajthatatlan volt: a barátai feleségéhez soha nem közelített. És e mellett még őszinte és kedélyes cimbora volt. Elhallgatott. Az asszony közben a Jalavával történt első találkozásának az emlékét idézte vissza magában: a meglepően kék szempárt, amely vöröslő szemöldökök alól tekintett reá, ferdén lefelé, lévén a férfi csaknem fejjel magasabb^ Különösen a nevetés okozta ráncok a szem szögletében maradtak meg az emlékezetében Arckifejezése eleinte derűs volt, később azonban valami megmagyarázhatatlan ok következtében hideg-közönyösre vált. M ár ott is voltak a nagy, szürke sírkőnél. A sír, mintha csak az imént lett volna a temetés, teli volt friss virágokkal. A hantok alatt korhadó koporsóban van tehát az a valaki, aki esztendeje még kacagós kedélyű, eleven ember volt, s a városkabeli asz- szonyok szeretője. Szerető?! Nem érezte eléggé kifejezőnek a szót, volt benne valami hamisan csengő, s nem is volt teljesértelmű. Ugyanakkor leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy otthagyja a sírt, de türtőztette magát. Férje levette a kalapját, s gondolatokba merülve szemlélte a sírkő aranyozott betűit. Kopaszodó fejebúbján a fekete hajszálak között izzadságcsöp- pek fénylettek. Arcának pirossága azonban semmiképpen sem állott összhangban arckifejezése szomorúságával. Hangjába is akaratlan kajánság keveredett: — Bizonyára remekül mulatna Jalava is, ha láthatná ezeket a virágokat. Úgyis gyűlölt mindenféle szertartásosságot; mindent játéknak tekintett, még a saját halálát is. Nem is sejted, ugye, hogy mi volt az utolsó szava? Az asszony nemet intett a fejével. — „Viszontlátásra”, — mondta a férfi, azon a hangon, amelyen általában a vicceit, az orvosi szellemességeit szokta előadni, igyekezvén némi kis pikantériát is keverni azokba. — Tagadhatatlanul megborzongtam, mert az volt az érzésem, mintha engem is magával akarna vinni. Kár, hogy nem ismerted jobban. Vagy ellenkezőleg, talán épp ez az én szerencsém. Egyetlen asszony se volt rá képes, hogy ha csak rövid időre is, belé ne szerelmesed jen ... tán épp oly nehéz lehetett ezt nem megtenni, mint téged nem szeretni, — tette még hozzá. Mivel azonban bosszúságot vélt fölfedezni asszonya arcán, mentegetőzőn fűzte hozzá: — Ne hidd, hogy ez csak afféle udvariasság ... — Miért kell örökösen magyarázkodnia? — kérdezte magában az asszony. — Különösen pedig ő előtte, aki egyáltalán nem igényel semmiféle magyarázatot. És miért kell mindent elferdíteni és hamis módon átváltoztatni mulatságossá, fárasztóan mulatságossá? Miért nem képes vele szemben is ugyanolyan előkelőén és orvosian kevés- szavú lenni, mint a betegeivel? Jobban tette volna, hogyha hallgat; a hallgatás az ürességet is leplezi. Eszébe jutott, hogy Jalava is milyen kevésbeszédü ember volt. — Ahogy én tudom, épp olyan kevéssé érdeklődött irántam, akárcsak én ő iránta, — vetette közbe az asszony. — Csak képzeled, hogy tudod! — vágott vissza a férje határozottan. — Én azonban tudok olyasmit is, ami a te számodra merőben új. Én ugyanis Jalavát úgy ismertem, mint a tenyeremet, s állíthatom, hogy szerelmes volt beléd. Az asszony szinte akarata ellenére, kérdő szemekkel fordult a férje felé. Köröttük teljes volt a csönd, nyomasztó és kínos, mintha a férfi olyan ajtón nyitott volna be, amelyen nem lett volna szabad benyitnia. Majd lassan visszafordította a fejét, s elnevette magát: — Tényleg? Kérdező hangjában leereszkedő jóindulat bújkált, mintha gyermekkel beszélne. — Tényleg! — válaszolta a férfi komolyan. — Be is tudom bizonyítani, s ha megengeded, máris elmesélem. — Te éppen úton voltál, amikor betoppant Jalava. Mivel diákkoromtól ismertem, az ismeretségünket konyakospohár mellett is megújítottuk és megerősítettük, csaknem minden este, míg odavoltál. Általában a vendéglő leghomályosabb zugában üldögéltünk, mivel Jalava nem kedvelte sem a teraszt, sem a szabadlevegői hangulatot. Augusztus volt, bent a vendéglőben meleg és csönd. A terasz teljes fényben ragyogott, s az emberek úgy üldögéltek ott, mint a rivaldafényben. Ezen az estén Jalava kedvetlennek látszott, s alig beszélt. Annál inkább megrökönyödtem, mikor hevesen megragadta a karomat, s reámszólt: — Nézz csak oda! Ezt a hangot hallanod kellett volna. És mostmár a pillantása se volt egykedvű többé. És látnod kellett volna azt az asszonyt is, aki egyedül álldogált a terasz közepén. Szinte minden jelenlevő pillantása őreá tapadt, ő azonban szemmelláthatólag ügyet se vetett a környezetre. — Ezt a nőt kívánom! — hallottam Jalava sajátságosán izgatott hangját. — És nem lehet olyan akadály, ami tőle visszatartson! — De, van! — szólaltam meg. — Micsoda?
