Dunántúli Napló, 1970. július (27. évfolyam, 152-178. szám)

1970-07-23 / 171. szám

6 DUNÁNTÚLI NAPLÓ 1970. július 33. A megszámlált ember Tízmillió a hárommilliárdból Megjelent az 1970. évi népszámlálás adatait nyil­vánosságra hozó könyv- sorozat első kötete. A rendkívül sok érdekes ! tényt, adatot magába fog- j laló könyv jó alkalmat I nyújt arra, hogy mégis- ! merjük múlt és jelen azon | jellemzőit, amelyek elő­deink és magunk „meg- számláltatásának” ered­ményei. Az első, hivatalos, minden it kdntetben megbízható nép- j számlálás — 1869. december j Sí-én — adatai szerint 5mii- | l ó 011 310 fő élt hazánkban, t mivel 1970. január elsején 1J 315 597 főt számláltak ősz­évé. elmondhatjuk: kivándor­lások, háborús vérveszteségek ellenére egy évszázad alatt megkétszereződött Magyaror­szág lakossága. A világ há- r umilliárdnyi népességéből több, mint tízmillió ól a Föld e darabján. Milyen té­nyezők játszottak közre a né­pességszám alakulásában az eltelt évszázadban? Természetes szaporodás Az ország népességének növekedését gyorsította a ha­landóság, s különösen a cse­csemőhalandóság nagymérvű cjökkenése, illetve a két vi­lágháborút követő áttelepü- lés. Lassította a népesség nö- t. ekedését a születésszám fo- 3 ozatos mérséklődése, a ki- \ ándorlás, a nagy járványok, különösen az 1873. évi kolera- járvány, s a két világháború. A népesség növekedésének legfőbb tényezője a termé­szetes szaporodás, azaz a ha­lálozások és a születések po­zitív vagy negatív mérlege. A tényleges szaporodás mértéke számszerűen a leg­nagyobb évi átlagot az 1900- £uS évek első évtizedében érte el, 76 ezret tett ki. A leg­alacsonyabb volt az 1870—80. közötti évtizedben, évente 29 ezer, illetve az 1960—70. kö­zötti években 35 ezer. A cikk­sorozat következő részében részletesen foglalkozunk majd ezzel, most csupán mint leg­főbb forrásra utaltunk a to- vábbik megértéséhez. Egy or­szág népessége ugyanis döntő mértékben — ritka kivételek­től eltekintve — csakis a természetes szaporodás pozi­tív egyenlegével emelkedhet. Egy-egy országon belüli te­rület — megye, város, község stb. — népességét azonban rendkívüli mértékben befo­lyásolhatja a vándorlás. Lás­suk ezek után, hol, hogyan helyezkedik el hazánk né­pessége? A főváros után a legtöb­ben Miskolcon élnek — a fő­város: 1940 212 fő, Miskolc 172 952 — majd Debrecen, Pécs és Szeged a sorrend. A járási jogú városok közül Győr a legnépesebb — 87 105 lakos —, majd Kecskemét következik, 77 484 lélekkel. A legkisebb Leninváros (a volt Tiszaszederkény) 9834 lakos­sal. (Azt, hogy az élet milyen gyorsan szüli a változásokat, igazolja: a népszámlálás' óta született fiatal város is, \ Százhalombatta, 5974 fővel.) j Leninvárost Kőszeg — ló 164 j — és Kapuvár — 10 500 fő — követi. A megyék közül Pest a listavezető: 869 864 embert számláltak meg terü­letén. Borsod-Abaúj-Zemplén a következő, 608 368 fővel. A legkisebb lélekszámú megye Nógrád — 241 122 — majd őt követően Tolna. S hogy játsszunk is a számokkal: egy-egy fővárosi kerület la­kosságából bőven futná nyolc­tíz kisvárosra, hiszen 151 205 ember lakja a XI., s 146 942 a XIII. kerületet... A népsűrűség Azt írtuk föntebb: hol és hogyan helyezkedik el hazánk népessége. A hogyan-ra jó mércéje van a nemzetközi statisztikának: a népsűrűség. A népsűrűség az adott terü­letre — általában egy négy­zetkilométerre — jutó né­pesség. Persze, itt is vannak megszorítások. Mert jónéhány 1 ország területe nem azonos az emberi letelepedésre al­kalmas földdel. (Hollandia összterülete 40 893 négyzet- kilométer, ebből azonban csak 32 450 négyzetkilométer J a szárazföld!) A nagy vizek, ; a kétezer méteren felüli ma­gasságok nem alkalmasak az ember tartós letelepedésére, s ezért a nemzetközi szakiro­dalom ún. nyers népsűrűségi mutatóként fogja fel az em­lített mércét, ilyen értelem­ben a Föld népsűrűsége 1960- ban 20 fő volt négyzetkilo­méterenként. Ez az átlag azonban rendkívüli szélsősé­geket takar. Mert pl. Óceá­niában 1,8, míg Európában 53,6 volt az egy négyzetki­lométerre jutó népesség. Akárcsak hazánkban is — részletesen szólunk majd róla —, ahol Budapest és Kecske­mét — ilyen értelemben — csillagászati távolságra esik egymástól. Csak a számunkra szűkebb világot, Európát tekintve is meghökkentő szélsőségeket találunk. A legmagasabb volt a népsűrűség — 1960. évi adatok alapján — Hollandiá­ban, 350 ember élt átlagosan egy négyzetkilométeren. A tulipánok országát Belgium követi (298), majd a Német Demokratikus Köztársaság (221). A legalacsonyabb nép­sűrűséget a Szovjetunióban (9), Norvégiában (11) és Finnországban (13) találjuk. Hazánk ilyen értelemben —, 1960-ban 107, 1970-ben 111 fő jutott átlagosan egy négyzet- kilométerre — a középme­zőny élén áll. Sűrűbben la­kott — a már említetteken túl — mint például Ausztria, Csehszlovákia, Lengyelország, Portugália, Románia, s ke­vésbé, mint Anglia, a Német Szövetségi Köztársaság, Olasz­ország, Svájc. Hazánkhoz vi­szonyítva több a ritkábban, mint a sűrűbben lakott or­szág, mert 25 európai állam közül hét előz csak meg ben­nünket, tizenhét mögöttünk áll. Az 1840-es években hazánk mai területének népsűrűsé­ge 43 fő volt. Az első nép- számláláskor is — 1869-ben — csupán 54. Száz fölé 1941- ben emelkedett, de tájanként már akkor is nagy eltéréseket mutatott, s e különbségek azóta még szembetűnőbbé lettek, földrajzi, gazdasági és társadalmi hatásokat tükröz­ve. A népsűrűség legnagyobb — érthetően — a városok­ban. Budapesten 3694.6, a me­gyei jogú városokban 638.1, a járási jogú városokban 227.7 ember él átlagosan egy négyzetkilométeren, míg a községekben ez a szám 69.3. A főváros után Szegeden a legnagyobb a népsűrűség: 1052.1 lélek él egy négyzet- kilométeren. A nagyvárosok további sorrendje: Pécs, Mis­kolc, Debrecen. A kisebb vá­rosok közül Kaposvár még Szegedet is megelőzi, az egy négyzetkilométerre jutó 1212.2 fő a három és félszerese a debreceninek... A főváros után tehát Kaposvár a leg­sűrűbben lakott hely. A leg­ritkábban lakott pedig Kecs­kemét: 1,7 ember él egy négyzetkilométeren ... A me­gyék közül Pest a listaveze­tő: 136,1 fő jut egy négyzet- kilométerre, Komárom me­gyében nem sokkal kevesebb, 134.2. Száz fölött van a nép­sűrűség még Győr-Sopron megyében, míg a legkisebb Somogybán (59,8), majd Ba­ranyában (63,7). Általános és szembetűnő vonás, hogy az ipari, s újon­nan keletkezett városok nép­sűrűsége jóval fölötte áll a mezővárosokénak, s jónéhány történelmi patinájú települé­sének. Így például Győrben 938.4, Dunaújvárosban 840,8, Tatabányán 711,9 a népsűrű­ség mutatója, míg Cegléden 155.4, Gyulán 146,7, Hajdúná­náson 68,6, s Kalocsán 2,7 ... Napfényben, viharban a Dunán Amivel száguldunk a Du­nán ugyan szolgálati kishajó, de most már tudom, hogy „mit esznek” annyira a bala­toni jachtokon a gazdagok. Nagyszerű érzés ez, mert — ha jól meggondolom még mo­torcsónakon sem ültem soha életemben, nem ilyen fürge kis klassz micsodán, aminek Volvo a neve, ötezer fordu­lattal fut a vizen, ami 75 kilométeres sebességnek felel meg. Félkörben fordulunk a mohácsi kikötőből Szekcső fe­lé. Először lassan, a vízi sza­bályoknak megfelelően, hogy a parti horgászladikokat, sportcsónakokat ne csapja sziklához, kőhöz a hullám. Holló Ferenc törzsőrmester a ladik irányába kiált: — Van valami Bak bácsi? Már mint fogás. Mondják, Bak bácsi a legjobb márnázó itt a mohácsi Dunán. Tenye­rét kifordítja, vállát vonja. Ma nincs szerencséje. A kishajó megiramodik. — Akkor jó, amikor lefek­szik a vízre! Igen, mert az „orra” még egy ideig rézsűt mered az ég­re, de ahogy gyorsul, úgy ereszkedik rá a selymes hul­lámokra. Két ülés elöl — egyiknél rendes autókormány — hátul szintén két kényel­mes ülés, mögöttük a motor. Aztán hirtelen jön egy köny- nyű zápor. Csak egy darabka felhőből zuhog, távol, a Du­na fölött még szivárvány is köti össze színes szalagjával a két part haragoszöld sáv­ját. De a határőrtörzsőrmes­ter azt mondja, nincs baj, meg nem ázhatunk ezen az okos kis „jószágon”. Elöl ugyanis — a két ülés között — kinyitja az ajtót és bent lám egy bőrhuzatú heverő, két barátom be is nyomako- dik az eső elől. Minket meg nem ér, mert a szélvédő szét­csapja a vizet, fejünk magas­ságában. — Szép élet ez itt — jegy­zem meg. Holló felnevet: — Gondolja? Ez most egy kirándulás. Újságíróknak szól. Elmegyünk Szekcsőre, eszünk egy halászlét és vissza. De jöjjön egyszer novemberben, vagy még később, amikor még ugyan nem áll be a fo­lyó, de olyan jeges szél bo­rotválja az ember képét, mint egy rossz tanyasi bor­bély. Aztán éjjel... szélben, viharban... És kint a par­ton, a parti őrségnél... Ajaj! Igen, ezt mondja a parancs­nok is, Sz. alezredes a na­pokban. A határőrök tevé­kenységének itt a vizen pon­tosan kidolgozott rendje van. Egyrészt a vízi határvédelem, másrészt a határforgalom le­bonyolítása. NSZK, Ausztria, Csehszlovákia, Magyarország, Jugoszlávia, Románia, Bulgá­ria és Szovjetunió — vagyis a Duna menti államok hajói lépnek ki, illetve be a mohá­csi hajóállomáson. Először a hajó kapitánya, vagy annak megbízottja lép partra. Be­mutatják a személyzeti lajst­romot és az útleveleket. Ez­után a szolgálatos határőrök a hajón elvégzik a személy- azonosítást, nagyon rövid idő alatt nagy gyakorlattal át­vizsgálják a hajót és ezzel az ellenőrzés befejeződik, a ki­jelölt külföldiek partraszáll- hatnak. Általában élelmiszert vásárolnak a selyemgyár alat­ti „haj csboltban”, vagy ép­pen a piacon. A szovjet hajó­sok precízebbek, mert a mo­hácsi kirendeltséggel már rá­FIRENZÉBŐL SZÁRMÁZNÁK Üj tagokkal bővül a forint család. A réz-kettes után rö­videsen megjelenik az 500 forintos bankó, majd pedig az új ötforintos, valamint a tíz forint névértékű fémpénz. Az országszerte közszere­tetnek örvendő forint-család ősei olasz eredetűek és Fi­renze városából indultak vi­lághódító útjukra; ám egy idő után nemcsak a firenzei pénzt nevezték forintnak, hanem annak mintájára vert külföldi érméket is. Olasz származását bizonyítja csa­ládi neve is. Firenzéről, más néven Florenzről nevezték florenusnak, florinusnak, de mint a „virágok városa” Fi­renze—Fiorenza kialakulásá­nál, itt is közrejátszott a régi firenzei érméken látható virág, a liliom is. A forint századrésze, a fil­lér viszont német eredetű, a „vierer” azaz négyes elneve­zésű aprópénz magyarosab­ban hangzó változata, de nyilván kihatott hangalakjá­nak formálására a heller ne­vű váltópénz ismerete is. (Ez utóbbi a németországi Haliból származik, ahol a XIII. században készültek az első halierek.) A forint elődje, a pengő régen nem pénznév, hanem a pénz jelzője volt. Pengő pénz­nek nevezték azt a fémér­mét, amely asztalra, földre ejtve pengő hangot adott. A pengő ősét, a koronát meg veretéről szólították; monar­chikus idők pénze lévén, a királyi korona volt látható az egyik felén. A korona idején divatos krajcár, vagyis kreutzer a rajta látható keresztről kap­ta nevét. A garas nevű régi váltópénz pgdig a groschen, valamint a lengyel groszyhoz hasonlóan a „grossus”, tehát „vastag” elnevezésű érme­család tagja, s eredetileg úgy értelmezték ezt a vastagsá­got, hogy a grossusokat nem érintette a fémpénzek önté­sénél szokásos kincstári súly­csonkítás ... S végül a tallér. Ez a ku­ruc nótákban is megénekelt pénznem eredetére nézve 1 Joachimsthalból ered. Itt verték a XVI. század elején a Thalert, ami egyszerűen völgyből, azaz Joachimvölgy- ből származót jelent. S ha a tallér ma már nem is járja nálunk, de azért más formá­ban, mint a Thaler újvilági névrokona a dollár, ma is megfordul nyugatra utazó tu­ristáink tárcájában. S visszatérve a kiinduló­pontunkra, emlékezzünk meg egy történelmileg nevezetes forint-féléről, amelyet Kos- suth-bankó névvel illet a köznyelv. 1848 viharos nya­rán bocsátotta ki a Batthyány kormány 1, 2, 5, 10, 100 és 1000 forintos címletekben ezeket a bank-, illetve :i- lamjegyeket. Kossuth-bankó- nak pedig azért nevezték el, mert Kossuth Lajos pénzügy- miniszter aláírása volt olvas­ható rajta. A Kossuth-bankó- kat a szabadságharc leve­rése után az önkényuraimi rendszer térítés nélkül be­szedette és megsemmisítette. dión előre közük a kívánt élelmiszert. Még az alezredestől kér­deztem: — Határsértés gyakori-e? — Itt a vizen nem. Tizen­kilenc esztendeje teljesítek itt szolgálatot, de nem em­lékszem rá, hogy valaha is történt-e? — Csempészés? — Akad, de többnyire ki­sebb értékű holmikból hoz­nak be többet a megenge­dettnél. Az irodai beszélgetésből is­mét „visszatérek” a hajóra, amely most nagy kört ír le, közben kollégáim előkászá­lódnak a „kajütből”, megle­hetősen izzadtan, csapzottan. — Ismeri a vidéket? — Mint otthon a lakáso­mat. Itt nőttem fel Mohácson — mondja a törzsőrmester. — Nagyapám negyven esz­tendőt, apám húszat töltött el a vizen, én is vagy tizennyolc évet. ötvenkettőben a flotil- lásokhoz vonultam be, majd leszereltem, aztán visszaké- rezkedtem a határőrséghez. Tudja, a feleségem azt mond­ta, vagy őt választom, vagy a Dunát. Nos, egyiktől 6em akarok elszakadni, így aztán gondoltam, ha katona leszek, akkor ott teljesítek szolgála­tot, ahova a parancs szól. Ez ellen az asszonynak sem le­het kifogása, nem igaz? Ravaszul hunyorít, való­ban, okosan oldotta meg a dolgot. Elhúzunk egy vonta­tóhajó mellett, Holló dudál, a hajókürt is megszólal hosz- szan hangzó, öblös dudájával és a kormánykerék mellől j int valaki üdvözlésképpen a határőrnek. Nagyon 6zép vi­dék ez, így a Duna felől nem is láttam még a partvonalat. Ezüstösen rajzolódik az ég­boltra a Farostlemezgyár kar­csú rakodódaruja és a még magasabb magasfeszültségű centrálé. Elhagyjuk a Csele- patak torkolatát, aztán ott van a Pécsi Hőerőmű víz­kiemelő üzeme, amelynek ak­nájában — így mesélték az üzemiek — mindig találnak halakat, rákokat, gyakran egy kosárra valót. Feltűnik a dunaszekcsői termelőszö­vetkezet kertészete, pontosab­ban a kertészettől leágazó keskeny patak torkolata. Itt pecáztunk egy nyáron, nem fogtunk semmit, de még a vízbe lógatott boros üveg­jeinket is elvitte a tolóhajó nagy hulláma. Dunaszekcső... A falu ka­paszkodik apró kis játék-há­zaival a hegyoldalba, külön­ben — így tűnik innét — belecsúszna a vízbe, ebbe a sokat szidott, néha vad, néha szelíd, de mindig kiismerhe­tetlen öreg Dunába. Halász­lé mellett mélázunk el a fo­lyóról, amely kenyeret és örömöt, de kemény munkát és bánatot is ad végig a part mentén tíz és tízezernyi em­bernek. És elszakadni tőle ezért nem lehet. Rab Ferenc Meddig titok a titok? Hindu bölcsek tanításai szerint csak addig, amíg egy ember ismeri, s az az egy — halott. Itt • van, pontosabban szólva ha­marosan itt lesz az eleven cáfolat. Ügy hívják: Aqua Agriensis, Egri Víz. Össze­tétele, készítésének mű­helytitka ismeretlen. Leg­alábbis minden avatatlan előtt. Gyógyital, a „gyom- rosok” medicinája. Állító­lag sikerrel kel bírókra a makacs hurutokkal, fe­kélyekkel, hátbántalmak­kal és egyéb gyomorza­varokkal. Nemzedékről-nemzedék- re szállt receptjének tit­ka, s a kör nem bővült. Ügy mondják, a török hó­doltság után betelepedett franciaországi szerzetes- rend tagjai hozták ma­gukkal a leírást, s maguk készítették, forgalmazták is. Az 1700-as évekből mindenesetre már bőség­gel vannak híradások az aqua-ról, amelyet az egri S mecset szomszédságában > árusítottak, vékony, mély- ( kék üvegcsékben. Nem- ( csak agriensis-nek (egri), > hanem miserabilis-nek s (csodálatos) is titulálták— > valószínűleg nemcsak ha- , tásáért, hanem ízéért, aro- : májáért is. Joggal, mert / magas alkoholtartalma el­lenére (ereje vetekszik a í „legrövidebb” röviditalo- ( kéval) sem torok-kaparó, illata pedig az ánizsra emlékeztet. Még a háború előtt né­hány évvel is kapható volt az irgalmasrend pati­kájában, mintegy három évtizede azonban eltűnt a gyógyszertári polcokról. Néhány hónap múlva vi­szont forgalomba kerül — az egri érsekség ugyanis átadta a városnak a féltve őrzött receptet. A 16 nö­vényből — köztük 5—6 Indiából származó 'Virág­ból, fűből — készülő gyógyital titkáról azon­ban továbbra sem lebben föl a fátyol. Veheti, kap­hatja mindenki — de az ódon újdonság előállításá­nak mikéntje titok marad. Eger városának titka. — Baranyai bútorok cím­mel kiállítást rendez a Janus Pannonius Múzeum néprajzi osztálya a Népet barátsága nyári egyetem tiszteletére és hallgatói számára. A júUus 25-i déli 12 órai megnyitón három baranyai népművész is közreműködik: Ardai Jó­zsef dudaművész, Drávake- resztúrról, Gyurka Mihályné népi énekes Egyházaskozárról és Wohlschein Ferenc har­monikaművész Mecsefcná- dasdróL

Next

/
Thumbnails
Contents