Dunántúli Napló, 1970. május (27. évfolyam, 101-126. szám)
1970-05-10 / 108. szám
1573. május 18. jmnonttm naoio 5 A tízéves és új pécsi balett MEGVOLT az ünnepi hét, megvoltak a bemutatók. A Pécsi Balettről igazán elmondhatjuk, hogy munkával ünnepelte a tízéves évfordulót, arra vállalkozott, hogy néhány nap alatt egész tízéves fejlődésének keresztmetszetét bemutassa. Ez a hősies (és rendkívül fáradságos) produkció azonban nem volt hiábavaló: akik végignézték a gazdag programot, feleleveníthették az út egyes állomásait. s mintegy felkészülhettek a „záróakkordként” színre kerülő ősbemutatóra. A végén csattan az ostor — a szakma és a közönség egyaránt erre a bemutatóra „spórolt” leginkább. Hiszen már hónapok óta (vagy még régebben) folyik a vita: válságban van-e vagy nincs, járható úton jár-e vagy sem, to; vább tud-e lépni vagy nem a Pécsi Balett, és különösen koreográfusa. Eck Imre. Eddig is az volt a véleményem, hogy túlzottak a válsághangok. Az elmúlt tíz év alatt összesen 47 új mű került színpadra a Pécsi Balett előadásában, olyan tempó ez, amit soha senki és semmilyen együttes sem produkált eddig Magyarországon. Miért várnánk el tehát tőle, hogy most még ezt az iramot is fokozza, vagy hogy minden évben radikálisan új utakra lépjen? Miért kellene a művészi válságnak nevezni azt, ha néhány évig csak tartanák a már elért szintet, amikor ha más együttesek teszik ugyanezt (vagy ennél is kevesebbet), senki sem emleget sötét jóslatokat. Az április 28-án tartott bemutató azt bizonyította, hogy az együttes nem csupán megőrizni képes az elért eredményeket, hanem tovább is tud lépni, méghozzá jelentősen. Nem mintha az új műsor egyes műsorszámainak nem találnánk meg előzményeit az eddigi darabokban. Nem ugrásról van szó tehát, hanem lépésről, nem váratlan fordulatról, hanem logikus fejlődésről. S ennek lényege éppen a ki teljesedés, a biztonság és az érettség. Ha sok korábbi Eck-ba- letten ott éreztük a kísérletezés Izgalmát. ezekben a művekben már a kísérletek leszűrt eredményét kapjuk. Eck nem keres többé új formanyelvet, hanem „anyanyelvi szinten” beszéli a magáét, amit maga alakított ki, maga teremtett meg magának. Magától értetődő természetességgel szólal meg ebben a kifejezési rendszerben, mintha nem volnának többé fogalmazási problémái. S az „érettség” azt is jelenti, hogy az eszköztár is kibővült és harmonikusan igazodik a koreográfus akaratához. A régebbi balettek formanyelvéről sokszor mondtuk, hogy szegényes, vagy — finomabban fogalmazva — hogy túlságosan ökonomikus. Most az ökonómia megmaradt, túlság nélkül. A megoldások táncosabbak lettek. Kisebb lett, sőt azt mondhatjuk, eltűnt a táncíalan gesztus — noha itt nem egy hagyományos, hanem egy új, Eck állal kitalált táncnyelvről van szó. Póz váltakozik most is mozdulattal, de a mozdulat mindig táncos jellegű, és többnyire motivikus szerkezetű. Eck a mester szintjén alkalmazza azt a koreográfiái technikát, amelynek lényege a színpadi akciók változatossága és sokszólamúsága. A színpadkép pillanatról pillanatra változik, most itt történik egv jelentőség- teljes akció, most ott, a „dallamot” nem egy hangszer játssza végig, hanem mindig a hangszerek — a táncosok — együttesére kell figyelnünk. Amivel azt is érzékeltettük, hogy ez a koreográfiái stílus milyen szervesen illeszkedik a mai magyar zenéhez. Az eddigi 47 bemutatóból 20 készült élő magyar zeneszerző művére — ez az adat önmagában is bizonyítja, hogy milyen szoros a kapcsolat Eck és a modem magyar zene között. Kevés erre azt mondanunk, hogy zeneművészetünk tolmácsává szegődött, mert nem puszta tolmácsolásról van szó; Eck azért választja ki következetesen ma élő legjobb zeneszerzőink műveit, mert művészi koncepciójuk egyezik vpw hasonlít az övéhez. EZ A ZENE természetesen nem tartozik a szokványos értelemben könnyén érthetők közé. Nem is lép fel ezzel az igénnyel. Mondani akar valamit, s ezért az érthetőséget a mondanivaló súlyához méri (csak akkora egyszerűség engedhető meg. amennyi nem megy a mondanivaló rovására, annyi azonban okvetlenül szükséges is). A koreográfiái feldolgozás közelebb visz a zene lényegéhez, mégsem jelent különlegesen könnyű „királyi utat”. Mondjuk ki nyíltan: e művészet megértéséhez, sőt érzelmi felfogásához komoly szellemi munka, átélés, érzelmi erőfeszítés szükséges. Nem élvezhető tehát ugyanazzal a könnyedséggel, mint a slágerfesztiválhoz, de még azzal sem, ami a Hattyúk tavához elégséges. Elsajátítása mégis megéri a fáradságot, mert értékeket ad, értékekkel gazdagít. Érdekes módon ez vonatkozik a bemutató első két darabjára is, amely nem legújabb zenénkre, hanem a magyar zeneművészet nagy hagyományaira. Bakfark Bálint és Kodály Zoltán műveire épült. A BEMUTATÓ előadás három „felvonása” három stílust is képviselt, pontosabban részstílust az adott, nagyobb egységen belül. Az első darab (Fantázia) Bakfark Bálintnak és kortársainak zenéjére készült (Székely András kitűnően válogatta és hangszerelte őket). A koreográfia itt tudatosan és jól használt fel archaikus elemeket, egy finoman kidolgozott pszichológiai cselekménv menetébe ágyazva. Ezután Kodály Zoltán fiatalkori darabja, a Nyári este csendült fel, a címlap szerint „szimfonikus balett” feldolgozásban. A műfaji megjelölés azonban itt sem értendő mereven. Eck egy jól kiválasztott kis cselekmény-vázra építette fel azt a darabot is. Legnagyobb értéke a koreográfia rendkívüli mértéktartása. Eck itt remekül alkalmazkodott a fiatalkori Kodály-mű lírai hangvételéhez, visszafogottságához, s ugyanakkor biztos kézzel adott népies, sőt paraszti ízt táncainak és szereplőinek, anélkül, hogy bármiféle külsőséges népieskedésbe esett volna. Szünet után következtek a mai magyar zeneszerzők műveire írt darabolt. Maros Rudolf: Aranyborjú, Mihály András: Bábel és Szokolay Sándor: Extá- zis című balettjei. Ha módunk lenne zenei méltatásra, természetesen mindhármat külön kellene elemeznünk, hiszen mindegyik zeneszerző mást és mást képvisel a mai magyar zene palettáján. Eck feldolgozásában azonban fokozott hangsúlyt kaptak a közöttük lévő egyezések is. Nemcsak Eck színpadi fantáziája, hanem elsősorban maga a zene tette lehetővé, hogy mindhárom darab a mai élet és a mai ember kérdéseivel foglalkozzék. Hol találhatók az igazi emberi értékek? Hogyan rejtőzködnek el az álértékek mögött? Kik, hogyan és mikor veszik és kik nem veszik észre? Hogyan érthetjük meg egymás szavát, vágyait, gondolatait, tetteit? Hogyan találhatjuk meg egymást a modern világ Bábelében? Hogyan találhatjuk meg az alkotáshoz szükséges érzelmi feszültséget? — Ilyen kérdésekkel foglalkoznak az egyes balettek, amelyek tehát — e szempontból nézve is — egymás „testvéreinek” bizonyultak. Meglehet nem mindenki érti azonnal e művek mondanivalóját (ha azon szavakban is megfogalmazható tartalmat értünk). Ügy vélem, hogy kellő figyelemmel mindenki megértheti, hogy itt emberi kérdésekről, társadalometikai feszültségekről van szó. S ha ezt megértettük, nagy lépést tettünk a művek lényegének megragadása felé. Mindezzel korántsem azt akarom mondani, hogy a Pécsi Balett új bemutatóját „csak hódolat illeti, nem bírálat”. A bírálat azonban akkor lehet jó, ha először is igyekszik megérteni a művész szándékát. S így tekintve első hangunk mindenképpen az örömé, hogy kétévi szünet után Eck Imre ismét új művekkel jelentkezett a Pécsi Balettnél (utolsó saját bemutatója — a Pokoljárás — éppen két évvel ezelőtt zajlott le), s hogy ez a jelentkezés művészi fejlődésről, érésről, teljesedésről tanúskodik. Hosszabb idő, szélesebb keret volna szükséges ahhoz, hogy részletesebben térjek ki olyan momentumokra, amelyek nekem személv szerint nem tetszettek. A Fantázia jellemei például véleményem szerint nincsenek egyformán jól kidolgozva, márpedig az arány megtartása érdekében ez okvetlenül szükséges lenne; a Nyári este átható fehérségéhez nem mindig társult a kidolgozás hasonlóan fehér pontossága: a Bábel befejezése pedig úgy érzem, túlságosan szentimentális. s ezzel kiüt az egész műsor szemléleti egységéből. AZ ELŐADÁS méltó volt az ünnepi alkalomhoz. A táncosok fáradtsága csak alig mutatkozott ki. az est túlnyomó részében jól össze tudták magukat szedni és érett művészi teljesítményt nyújtottak. Nemcsak Eck Imre művészi útját követhettük végig a bemutatósorban, hanem azt is újra megtapasztalhattuk, hogy milyen komoly művésszé váltak egykori „kezdő” táncosai. Néhányan — mint Bre- tus Mária, Hetényi János — a tőlük megszokott magas művészi színvonalat nyújtották, Bretus három jelentős szerepben is meggyőző alakítást nyújtott. Mások — mint Csifó Ferenc, és (különösen nehéz szerepében) Uhrik Dóra — újabb jelentős pluszt adtak a róluk eddig kialakult képhez. Ismét mások — mint Molnár Mihály — felül is múlták eddigi önmagukat, vagy — mint Hegedűs Mária és Bognár Miklós — főszerepekben is helyt álltak. De ugyanígy dicsérhetjük a bemutató többi szereplőjét is. A Pécsi Nemzeti Színház zenekara — Nagy Ferenc vezetésével — a modem darabok nehéz partitúráit is hitelesen szólaltatta meg Eck Imre ezúttal is maga tervezte a díszleteket — nyíltszíni tapsot kapott érte. Gombár Judit néhány egészen kitűnő Jelmezével tűnt ki, például a Nyári este tiszta fehér és mégis változatos kosztümjeivel, vagy a Fantázia karakterisztikus öltözékeivel. Hová, merre Pécsi Balett? Ügy érzem művészileg nem keresni kell az utat. hanem járni rajta. A problémát nem az irány jelenti, hanem a járás, a szükséges lépések biztosítása. Az út nem egyetlen, de járható. Vitányi Iván Jelenet Szokolay Sándor „Extázis” e. balettjéből. (MTI íotó — Benkő Imre felv.) ÚTKÖZBEN Fiatal pécsi írók antológiája Az antológia második effajta jelentkezése a „MI 68” írói csoportnak, melynek megalakulása két esztendeje időben kissé megelőzte az országban azóta sokfelé létrejött hasonló csoportosulásokét. Ez az időbeli előny azonban mintha a célok és törekvések tisztázása tekintetében hátrányt jelentett volna, és — az új antológia szerint — jelent még ma is. A pécsi fiatal írók közössége nélkülözi azt az egységes karaktert, amely effajta művészi csoportok működésének kohéziós és dinamikus erői nyomán ki szokott alakulni. Persze, nem a nagy hangú kiáltványokat hiányoljuk, hanem — ezúttal — az antológia írásainak azt a mélyebb, elvi egységét, közösségét, szemléleti rokonságát stb.-í, amely tükrözné a „közös alkotó- műhely” eszmei légkörét is. Valószínű, hogy a csoportot az új publikációs lehetőségek közös kiharcolásának igénye hozta létre, élteti ma is, és ez a törekvés realizálódott most ezzel a kötettel is. Ez az igény nem elvetendő és nem jogosulatlan, és — bár hosszabb távon önmagában már kevésnek érezzük — egy-egy kötetet mesz- szemenően igazolhat új értékek megmutatásával, reménvtel.ies fiatalok szóhoz juttatásával. Mennyiben valósul ez meg? Az ÚTKÖZBEN tizenkét költőt és őt prózaírót szólaltat meg. A költők közül Arató Károly. Berták László, Galambost László, Ma- kay Ida versei teszik a kereken száz versnek több mint felét. Nekik — egészen vagy részben — önálló köteteik is megjelentek már, az itt található verseik java a Jelenkorból ismerős. Néhány igazán szép percet szereznek ezúttal is —, főként Arató könnyed biztonsága, Bertók összetett mély- relátása. Galambosi egy-egy szug- gesztív képrendszere —. de írásaik igényesebb válogatása nem ártott volna. Pál Rita és Békés Sándor novellisták sem pályakezdők. Pál Rita novellája (Rezervátum) a kötet legszínvonalasabb írása, jól emlékszünk rá a Jelenkorból, s ugyaninnen ismerős már Bebesi Károly, Marafkó László, Kampis Péter neve is. Bebesi és Marafkó mellett Havas Gábor és Szabó Tünde azok a fiatal költők, akik most megjelent verseik alapján határozott figyelmet érdemelnek. Havas Gábor gondolati ereje, szemléleti tisztasága megragadó. bár kifejezésmódja még nem ilven határozott és eredeti. Szabó Tünde két eltérő törekvés biztató kezdeteivel lep meg: a dalszerű egyszerűséghez és egy sajátos, abszurd kifejezéshez egyaránt vannak hangjai. A gondolati közhelyek veszélyét nagvon tudatosan kell kerülnie. Marafkó László egy karakterisztikus táj képeit rajzolja. a sivár, rozsdás külvárosét, néhol fanyar-szép részletek válnak emlékezetessé, de ront a versein valami száraz kiszámltottság. Bebesi legjobb teljesítményei ezúttal a rövid, telibetaláló, szellemes „Rövid versek”. Képvilága túlzottan esetleges kapcsolatokon nyugszik. A prózaíró Kampis Péter most közölt novellái — jóllehet nem hibátlanok — eredeti szemlélet, ábrázolásbeli igény, koncepció szempontjából erősen kiemelkednek (főleg a Jánoska és a Fülöp címűek). Varga László rö- videbb írása szép és nem eredménytelen kísérlet a külső világ és tényei meg szubjektív átélésük egymásba oldására. Fiatal költők, fiatal írók ... Sokan és sokszor élcelődtek már e fogalom cseppfolyósságán. Életkort is jelent, minősítést is, de egyiket sem igazán. Akárhogy húzzuk meg a határait, valahol valaki mindig kilóg vagy kimarad belőle. így van ez most is. Mégis nehéz megérteni, hogy miért nem találkozunk a kötetben olyanok nevével és műveivel, mint Csordás Gábor, Deme Tamás, Melio- risz Béla, akik pécsiek is, fiatalok is. költők is. Mindenképpen célszerű lenne, ha a „MI 68” csoportosulás kétévi működés és a második antológia megjelenése után megkísérelne határozott értelmezést, tartalmat és körvonalakat adni a „fiatal írók”, különösképp a „pécsi fiatal írók” fogalmának. Fntaky Haja» Am> TAVASZI LAZÍTÁS Kissé fáradt, csendes, ünnepek utáni hangulatban, eléggé mérsékelt átlagszínvonalú műsorokat láthatunk mostanában, de nincs okunk lázongani. A nagy évfordulók szép élményei, a hosszú téli esték szórakozásai, a mozgalmas „össznépi játékok” után elégedjünk meg a mérsékeltebb izgalmakkal. Higgyünk benne, hogy a televíziónál is csupán egy kis tavaszi fáradságról van szó, amelyet hamarosan kihever majd. Ezen a héten észrevehetően megszaporodtak a sportműsorok. A két labdarúgó mérkőzés, azt hiszem, valóban minden igényt kielégített: a magyar csapat győzött a lengyelek ellen, a hollandok és a skótok pedig nagyszerűen játszottak. Egyhangúságra sem panaszkodhatnak a sportkedvelők: a labdarúgás mellett kézilabdát, kardvívást, ökölvívást és teniszt is láthattunk. Ezek kevesebb örömöt, szórakozást jelentettek ugyan, de ez nem a televíziós közvetítés hibája volt. Csak dicsérni lehet a törekvést, hogy egyre változatosabbak lesznek a Telesport műsorai, s az eddigiek mellett az új sportágak népszerűsítésére is gondot fordít. Az irodalom iránt érdeklődők egész sorozatot láthattak-hallhattak a héten a nemzetközi költőtalálkozó kapcsán. Különböző nemzetiségű és érdeklődésű írókkal-költőkkel ismerkedhettünk, ha csak egy rövid beszélgetés erejéig is. Ha visszagondolunk az áprilisi mai magyar irodalmi sorozatra, a gazdag áprilisi versműsorokra, nem panaszkodhatunk az irodalom elhanyagolása miatt. Az opera-rajongók sem maradtak táplálék nélkül. Csajkovszkij Pique Dame-j át kitűnő előadásban láthattuk, s jó volt az előzetese is, amelyben Abody Béla „kedvet csinált” az élvezethez. Abody annál is inkább tetszett, mert ezúttal hiányoztak a sallangjai, a modorosságai, azok a túlnyomórészt külső eszközök, amelyeknek hangsúlyozása korábban mintha bántó túlzásokba tévedt volna. Abody sokoldalú művész, a szórakoztatásnak több fokozatában is élvezhető, helyes azonban, ha érzékelteti a különbséget egy opera könnyed és közérthető bemutatása és egy kabaré-szerep között A heti műsor néhány erényének felsorakoztatása valószínűleg nem győzi meg a néző-társakat arról, hogy tulajdonképpen semmi probléma nincsen, hiszen a kiváló produkciók, a mozgósító izgalmak valóban hiányoznak. Akit ez nagyon elkeserít, hadd vigasztaljam a jövővel: a következő évtizedben valószínűleg lehetőség nyílik rá, hogy a fáradtabb időszakokban maga a néző idézze fel magának a legvonzóbb műsorokat, tetszése szerint választva meg a művet és az időpontot. Külföldi lapokban egyre több szó esik a „kazettás” televízióról, amely lehetővé teszi, hogy a legsikerültebb műsorokat felvegye és rögzítse magának a néző, majd újrajátsz- sza magának saját képernyőjén. A házi készülékhez kapcsolható kazetta lehetővé teszi emellett, hogy külön, „előre dobozolt” azaz kazettákban árusított műsorokat vásároljunk, sőt, hogy magunk készítette háziműsorokat tároljunk kazettákban és használjuk fel tetszésünk szerint. A kazettás televízió megvalósulásának műszaki akadályai nincsenek; különböző rendszerű megoldások alapján számos prototípus, kiállítási példány elkészült már. A? előállítási költségek azonban olyan magasak, hogy elterjedésére alighanem még jónéhány évet kell várni. A szakemberek főképp az audiovizuális oktatásban várnak forradalmi megújulást a kazettás televíziótól, a tárolható, lassítható, tetszés szerint megállítható és ismételhető műsoroktól. Ezek a várakozások reálisak és valószínűleg nálunk is először ezen a fontos területen fog belépni a kazetta. A többi előny inkább csak tréfa ma még, s reméljük, ha később megvalósul, akkor sem lesz a „hagyományos” televízió vetélytársa. A több csatorna közti választási lehetőség és a színes adás rövidebb idő alatt megoldja a „tavaszi fáradtság” gondjait, az egyetlen csatornán sugárzott műsor ma még viszonylag gyakran tapasztalható egyenetlenségeit. Szederkény! Ervin ! I
