Dunántúli Napló, 1970. május (27. évfolyam, 101-126. szám)

1970-05-28 / 123. szám

1970. május 28. nunttntmi napid Vadrózsa és szarvas az ostomyólen Már sokan meghúzták fö­lötte a lélekharangot... Ki jár ma gatyában, ro­kolyában? KI épít talpas­házat? Hol táncolják a csür- döngölőt meg a botos ka- násztáncot? Hol pörög a rokka, hol jár a vetélő? Azt hittük, hogy a pa­raszti életforma megváltoz­tatásával, a cselédsorssal, a poroszkáló lovakkal, a nad­rágszíj keskenységű parcel­lákkal együtt eltűnik a nép­dal, a népmese, eltűnik a szőttes és a faragás, eltűn­nek a népszokások és a ha­gyományok. Elbúcsúztunk a faragott ostomyéltől, a hí- mestojástól, a fazekasedé­nyektől. Ügy gondoltuk, hogy aki traktorra ül, nem vesz kezébe már bizsókot, aki táskarádiót vihet a mezőre, nem fog népdalt énekelni, aki megtanul olvasni, nem hallgat többé mesét. AZ ELŐZMÉNYEK Hallom, helytörténeti ki­állítást rendeztek az n.-i művelődési házban. Amikor jópár éve fölépí­tettük a falusi művelődési házakat, nem sejtettük, hogy egyszer még milyen gond lesz életet, mozgást terem­teni falaik között. Az épü­letek mára megkoptak, ki­ütközik dísztelenségük. Van, ahol a tágas, kongó díszte­rem már csak egy-egy ritka lakodalom, vagy a tsz-köz­gyűlés alkalmával népese­dik be. Az n.-i művelődési házra nem illik ez a kép. Ez a ház él és működik. Hozzáértő, lelkiismeretes gazdája van. A nagyteremben, a falak mellé állított asztalokon rög­tönzött kiállítás fogad. Van itt őstulok szarva, kőkorból származó őrlő szerszám, csiszolt kőbalta, hálónehezék... A tájon élő népi mesterségekre a gölön­csérek tárgyai és a háziszőt­ÉL MÉG A NÉPMŰVÉSZET tesek emlékeztetnek... A falon a község 1775-ből szár­mazó pecsétjének fölnagyí­tott másolata. Együtt van benne mindaz, ami az élet keretét adta itt hajdanán: fönt két szem makk, közé­pen néhány szál búzakalász, lent sáslevelektől közrefo­gott arató és nádvágó szer­számok ... — Hát ezek? — mutattam az egyik tárlóra. Faragott ostornyél. karcolással díszí­tett szarukürt, juhászkampó, fokos, borotvatartó doboz sorakozott egymás mellett. Láthatóan egyetlen kéz mun­kái. De nem látszott rajtuk a használat nyoma, az idő patinája. — Egy itteni ember csi­nálta ezeket. — Mikor? — Pár éve ... — El még ma is? — Persze hogy él. Har­mincöt éves. — Hol dolgozik? — Bognár az állami gaz­daságban. — El lehet hozzá menni? — Persze hogy el. — Akkor gyerünk, néz­zük meg! KIS ESZTÉTIKA A KONYHÁBAN Csak a felesége volt ott­hon. Azt mondja, várjunk, félóra múlva megjön az ura. — Nem szokott elmaradni. A négyórás vonattal min­dig megérkezik... Friss, eleven mozgású, csizmás férfi lép a konyhá­ba. Nem kell magyarázkod­ni, bizalmát kérni, mente­getőzni. Az az érzésünk, hogy valahol már találkoz­tunk. ízesen ejti a csak So­mogybán hallható nyílt e-ket. Ilyeneket mond: ci- tora, összekotri, faracsgátam. Természetes mozdulattal borítja elém a szerszámait. — Ez mind bizsók... — Van legalább két tucatra való. De az alakja mind­egyiknek más. — Amikor traktoros voltam, összeszed­tem a rendsodró elhullott acélfogát. Abból csináltam — Traktoros is volt? — Somogybán születtem. Cselédember volt az apám. Pusztáról-pusztára vándorol­tunk. Aztán kikötöttünk N.- ben. Megnősültem, és szü­letett három apró gyere­künk ... — Kitől tanulta a fara­gást? — Nem tanultam én sen­kitől. Ezt talán nem is lehet elsajátítani, erre születni kell. Egyszer apámnál lát­tam egy faragott ostornyelet. Azt gondoltam, tudnék én is olyat csinálni... — És megcsinálta? — Meg. A feleség szól közbe: — Már egészen készen volt, de amikor valamin összefeleseltünk, elfaragta ... — Melyik munkáját tart­ja a legértékesebbnek? — Egy dobozt. Mivelhogy nem sikerült. Aránytalan volt Akkor tanultam meg, hogyan kell valamit úgy megcsinálni, hogy tökéletes legyen. — Most már elégedett? — Amit megcsinálok, min­dig úgy csinálom, hogy ne nekem, hanem másnak tec- cedjen. Mert én úgy vagyok, hogy amit csinálok, az ne­kem nem tetszik. Én min­dig szebbel szeretnék csinál­ni. Mindig szebbet... — Milyen fából farag? — A gyümölcsfa a leg­jobb. A dió, a szilva, a kör­te, a cseresznyefa... Az a fa jó, amelyiknek sűrű a szövete. Amelyik pattanik a kés után. — És honnan választja a díszítést? — Azt akarom, hogy élet- hű legyék ... Ha odateszek egy ostornyelet egy vadró­zsa mellé, akkor a virág rí­müljön vele... Vagy a szarvas éppen olyan finom csontozatú jószág legyen a körtön, mint az erdőben. Később leemel a szekrény tetejéről egy citerát, és az asztalra teszi. — Ezt is én csináltam. Gyerek körömiül hajtottam a citerázást. Most már nem megy annyira, mint abban az időben, de azért még el­veregetem. — Ujjával leszo­rítja a húrokat, s egy lúd- tollal megzendíti a dallamot. Ügy szól a hangszer, mint egy zenekar. A ház végében megmutat­ja a műhelyt. A középkori kézműves mesterek környe­zetében érzem magam. Tisz­taság, rend mindenfelé. A munka szeretete csillog a szerszámokon. Nem a félbe­hagyott dolog zaklatottsága, befejezetlensége látszik. De nem is a kiszámított, hűvös tisztaság. Itt minden tárgyat csak szeretettel lehet kézbe­venni. Ezek a szerszámok odasimulnak a tenyérhez. Gazdájuk nappal lőcsöt farag, szekéroldalt szerkeszt, kocsikereket állít össze. Bog­nár egy állami gazdaságban. De esténkint, amikor már alszik a család, ruhát köt a lámpára. — így a fény csak oda veret, ahol nekem kell — mondja. Aztán kezébe ve­szi a bizsókot, és vadrózsát meg finom csontozatú szarvast farag egy ostor- nyélre. UTÓHANG. NYÍLT LEVEL. Van ennek az írásnak egy szépséghibája, amit az ol­vasó is bizonyára észrevett. Hiányoznak belőle a nevek, az adatok. — Ki ez az em­ber? Hogy hívják? Mi a falu neve, ahol meg lehetne találni? — A riporter tuda­tosan simította el a nyomo­kat. Miért? Itt él a közelünkben egy ember, mindössze harminc­öt éves. A Kapoliak, a Hof- fer Jánosok, a Kálmán Ist­vánok, a népi faragóművé­szek utóda. Tudását, művé­szetét nem tanulta senkitől. Nem sokat tud József Atti­láról, de ugyanúgy fogalmaz, mint a költő. „Csak azt tu­dom csinálni, amit magam elgondolok” — mondja. „Az én vezérem bensőmből ve­zérel” — írta József Attila. Félek, hogy csak addig marad művész, amíg azt vallja, amit most hallhatunk tőle. Amíg nem elégszik meg önmagával. Amíg foly­ton tökéletesebbet akar csi­nálni. Amíg nem áll meg egy autó a háza előtt, mely megrendelést hoz neki: „Eb­ből a cigarettatárcából száz darabot csináljon! Itt az előre kiesztergályozott nyers­anyag. Még a mintát is meg­adjuk. Csak azt tegye rá. De aztán hajszálra egyforma legyen ...” G. J. addig lesz művész, amíg nem lesz belőle iparos. Nem halt meg hát a nép­művészet. Még él... Ha hagyjuk élni. Tüskés Tibor Híres emberek a tokaji borról Pap Miklós tokaji tanár 15 esz­tendeje gyűjti Tokajhegyalja aranyszínű borát dicsérő írásos ! emlékeket. Másfél évtized alatt híres emberek több mint három­száz — tokaji bort dicsőítő — mondását és versét jegyezte fel. A legrégibb mondás 1599-ből, Bacatius János kassai főbírótól származik és így hangzik: „Mit panaszkodtok magyarok harag­gal a földről... Hisz oly fölséges adományokkal ajándékozták meg, mint a fi ízletes borotok. . .” , Szirmay Antal történetíró tréfás­hangú versben emlékezik: „Ál­dott tokaji bor, de jó vagy, s valál, hogy csak szagodtól is el­szalad a halál, mert sok beteg mihelyt téged kezdett inni, meg­gyógyult noha már kiakarták vinni...»» Voltaire arról álmodo­zott költeményében, hogy „Tokaj tündöklő borostyán nedűje, meg- táítosítja az agyrostokat, s gyúl- nak tüzébcn szellemes szavak, oly csillogók, mint habzó gyön­gye e bornak”. XIV. Benedek pápa pedig amikor a Mária Te­réziától kapott tokaji aszút meg­kóstolta, így kiáltott fel: „Áldott legyen a föld, amely téged ter­mett, áldott legyen az asszony, aki téged küldött és áldott le­gyek én, aki téged iszlak”. Heine német költő a lengyeleket iri­gyelte, amikor arról írt: „A len­gyelek olyan nagy urak és olyan jó ízlésük van, hogy naponta isz­nak tokajit”. Pap Miklós tanár a gyűjtött anyagot most könyvalakban is feldolgozza. MIHÁLY REMETE A mecseki Szuadó bejá- rátánál, a völgy kapu­jában pirinyó forrás csörge­dez. Ez a Mihály remete, ahogyan a hegyoldalt is meg a kisded forrást is hívják időtlen ideje. Félkaréjban kecskefüzek állnak mellette őrt, boglárka és madársóska, mocsári zsurló és a sás éles zöld handzsárjai. Veronika és szamóca telepedtek kö­réje. A forrás fölött tocsogó van. Előtte patak folydogál. Benne két lapos kő, hogy legyen mire lépni, ha ku­lacsot akar tölteni valaki, mert hűvös, jóízű és kedves vize van. Nagyoltan lekere­kített trapézalakú köbe ágyaz­va simul a fehér márvány­tábla. Archaikus, világoskék betűkkel véste bele a mű­vész keze a „Mihály remete’’ szöveget. A tocsogó emeleté­ről szabad vízér szalad a patakba, párhuzamosan a foglalt forrás ferdére met­szett fémcsövével, miből vé­kony kis víz-szál, de meg- megbizhatóan és állandóan, eresztgeti vízerecskéjét a gazdagvizű patakba. Balra tőle a partban mo­hával benőtt vastag fűzfa­gyökér, meg egy kis som cserje élénkíti a színteret. Szemben a forráskával, az erdei út túlsó oldalán kes- kenyke pad hűsöl egy gyer­tyán és egy fűz alatt, min­dig árnyékban. Mögöttük a patak testvér-ága folydogál. A fákon madár szól, a po­csolyákban béka brekken időnként. A puritán pad ülőlapját összeszabdalta az emberi düh és mélabú bics­kája. Lent a földön elkosz- lott és lyukas „fehér’’ ha­risnyapár tűnődik azon, hogy miért hagyták el, amikor nem vétett senkinek. A remete forrás balolda­lán az útra könyöklő fűzön is látszik a megható társa­dalmi gondoskodás: legalább tíz nagy ágát törték, szag­gatták le durva kezek. De ki volt ez a Mihály, ki volt ez a remete? Aki harmatos hajnalon kö­rülnyargalta a kunyhót me­zítláb, s közben kurjantott vagy füttyentett egyet, vála­szul az ébresztőt fuvolázó madárnak Aki a forráshoz hol füves, hol köves vadnyomon járt minden délelőtt friss vízért, fekete cserépkorsójával. Akinek iszonyú ereje volt még élemedettebb korában is, pedig csak bőr, szőr és csont volt az egész ember. Szikár, középmagas aszkéta, mint In­dia koplaló fakírjai a hét szűkesztendőben. Moszat ha­ja és moszat szakálla közt kék szemek, amik talán még mosolyogni is tudtak néha- néha. Már 35 évesen het­vennek látszott, de kilencven évvel is csak hetvennek. Fára kúszni még vén korában is vállalkozott, ha fehér fa­gyöngyöt kellett gyűjteni gyógyszerül. Egyike volt azoknak a keveseknek, akik azt is tudták, hogy a gala­| gonyán nőtt fagyöngy kettős értékű, mert a galagonya j szívbetegséget gyógyító ha- tását is tartalmazza. Mihály füle úgy idomult, mini az özeké, minden irányban tud­ta mozgatni, hogy meghallja a legcsekélyebb neszt is. Tíz gyökér és kéreg jótékony ha­tását ismerte és szívesen állt ‘ rendelkezésre, ha fölkeresték kunyhójában az erdei szen­vedők A püspöki erdő ke­rülőjével. a Lajossal tartott csak a barátság. Bőrt Ó3 szőrmét, amikbe bújt, a ke­rülő szerzett neki, hiszen a családját gyógyítgatta s vi­gyázta őket. ha a kerülő ! messze járt Bőrsaruja is j volt, amolyan bocskor féle, ' nyáron viszont inkább gyé- \ kény szandálban járt, amit maga font magának. Hogy mi hajtotta az erdőbe annák- I idején, azt nem tudja sen­ki. A török világban sok volt az ilyen bujdosó férfi, aki a háborúban való vitézkedé­sei miatt szálka lehetett az akkori hatalmasok szemében. Egy bizonyos: összeszabdalt testén rút forradások nyomai látszottak, aminek eredetéről sohasem nyilatkozott. Az er- dót úgy ismerte, mint a te- [ nyerét. Jelzett fái voltak, amik útbaigazították, ha túl­ságosan messzire került csu- | dálatos kunyhójától, amiben [ valóságos botmúzeumot ren- í dezett be csupa som-nyelek- I bői Lakása összkomfortos borz-lyuk, kicölöpölve, mint a bánya-vájatok. Az eleje I szabad, csak emelt küszöb­bel. Az előtérben fedett a tűzhely, mint akkoriban a cigánykalyibákban. Egyetlen főzőedénye volt, egy kanala, egy kacorkése és a legendás csőszbaltája, amivel egy su­hintásra gyerekkor vastag­ságú ágat is levágott. Félig szentnek tartotta a környék népe, bár erre egy­általán nem szolgált rá, mert mogorva egy szent lett volna. Fanyar és többnyire magá­nyos. Mégis, amikor eltűnt a kör­nyékről, sokáig keresték, de hiába. Mihály, a moszat ha­jú remete, nem került elő többé, de az útkereső, a be­teget gyógyító, a magányos erdei öreg emlékét ma is őrzik az erdészeti térképek és az egyszerű nép örök ke­gyelete. Meg a Mihály re­mete nevű kis forrás. Baranyai Aurél / v>\ CCHTHUM íiüiiil j 0-án du. 3 órakor a CENTRUM ÁRUHÁZBAN Közreműködik: a Gyárvárosi Üttörőzenekar. Gyermek* ruha­és játék- / bemutató május 3 Barangolás Baranya arborétumaiban FA-MATUZSALEMEK A sellyei arborétum Mint nagyhírű nemzetsé­gek, úgy élnek mind a mai napig ezek a telepítések — szám szerint 20 arborétum — Baranyában. Ennyit térképe­zett fel dr. Vöröss László Zsigmond, a Tanárképző Fő­iskola növénytani tanszéké­nek docense, s az olyan új telepítést nem is számítja közéjük, mint Harkány—Sik­lós közötti. A bodorfái a leg­fiatalabbak közé tartozik — 1912-ben ültették. A sellyei arborétu-’ öt méter kerületű ez'isthársának kifejlődéséhez viszont legalább kétszáz év kellett. Igazi fa-matuzsálem! — Nemcsak fényűzési szán­dék vezette a régi főurakat, amikor arborétum telepítésé­hez kezdtek — mondja dr. Vöröss László. — Először a kastély épült fel. de a kastély csak fal, amelynek nincs kör­nyezete. A homlokzat előtt mindig szabad kilátótérséget hagytak, innen utak vezettek, azután cserjék, alacsonyabb fák következtek, majd szín. faj. termet szerint csoporto­sítva következtek a fák — de mindig meghatározott terv szerint. A park biztosította a jó levegőt, megvédett a gaz­dasági épületek légyhadától, s nem engedte beszűrődni a falu zajait. Tudományos érté­ke azért van az arborétum­nak, mert megállapítható, mikor telepítették a fákat, a fajok fejlődéséből meg .lehet határozni, milyen idő múlva lehet hasznot hozó fát kapni egy-egy fajtából. A bükkfa például 80 év alatt fejlődik ki a vágásra. A régi telepítések alapján felbecsülhető, hogy érdemes-e a bükkfát meg- haff-'Tii mondjuk 100—120 évig. Megállapítható, hogyan tűrik az öreg fák a betegsé­geket, gombásodást, elörege­dést, mikor kezdenek terem­ni. Innen van a közmondás is: „Okos embernek az apja ülteti a diófát”. Azután olyan fajták kísérletezése is lehet a cél, amelyek itthon is telepít­hetők. Haszonfajtákat, gyógy­növényeket kísérleteznek ki az arborétumokban. És a szépre való törekvés — erről sem szabad elfeledkezni. A sokféle alakú, színű bokrok, cserjék, fák változatossága, a zöldtől- eltérő színek ősszel kibomló pompája, mind nö­veli az arborétum haszonnal nem mérhető értékét. — Melyek a legritkább fák a baranyai arborétumokban? — Ritkák? A főiskola park­ját részben katalogizáltam, de itt is van nagyon értékes fa, Metasequoia-nak hívják, a harmincas években fedezték fel Kínában. Európában a legnagyobb a Szegedi Füvész- kertben található 6—7 méte­res. A miénk 60 cm-es. Egyet­len helyen fordul elő az álta­lam vizsgált arborétumokban az igazi krisztustövis és szár­nyasdió. Ezek a bakócai park­ban találhatók. Dunaszekcsőn találtam a Ginkyo biloba „Variegata”-t — ilyen tarka­levelű változat nincs is má­sutt. Amikor Domokos pro­fesszor, a budapesti Kertésze­ti Egyetem tanára megtudta tőlem, azonnal odautazott Utóbbinak páfrányfenyő a magyar neve. — Ha ilyen ritkák ezek a fajták, akkor hogyan lehet felismerni őket? — A szakkönyvek, határo­zók alapján. Á bakócai park­ban van egy görcsös tölgy, talán nincs is több Dél-Du- nántúlon ebből a fajtából. Quercus robur ’Tortuosa’ a a neve. Látja, olyan ritkaság ez, hogy Tóth Imre könyve, amelyben 970 fa és cserje van, fel sem sorolja. Észre­venni újabb fákat sokféle­képpen lehet! Egyszer séta közben láttam meg a földön egy lehullott levelet. Messzi­ről nem hozhatta oda a szél, hát elkezdtem keresni. Sehol nem találtam, aztán egyszer- csak észrevettem egy gyanús törzset, s láttam, hogy a töb­bi fa koronája fölé nyúlik ez a fa. Vannak olyan fajták, amelyeknek felismeréséhez nem elegendő a levél, vagy a törzs ismerete. Például egy teljes, hiánytalan leveles ágat kell megvizsgálni, hogy egész pontosan besorolhassuk. Ha már egyetlen levél hiányzik, lehetetlen megállapítani a fajtát. Dr. Vöröss László Zsigmond számára minden, a katalógus­ba felvett kacskaringós latin név mögött egy-egy élőlény rejtőzik. Tudja, hol találha­tók, ismeri színüket, méretü­ket, korukat — talán még növényi vágyaikat is. Maratkó László l

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents