Dunántúli Napló, 1970. május (27. évfolyam, 101-126. szám)
1970-05-16 / 113. szám
1970. májúi 16, 7 * Dunammt nama " Az agyag mosolygott és énekelt, Gyöngyszem az erdőben Nem kell nekem senki, csak a copfos Teréz, mert itt Komló fölött, az erdőszéli felnőttek inkább élnek csak az ábrándok világában. ígérnek, persze... jóhiszeműen is akár, de ezt komolyan venni aligha kell, hiszen ahogy gyorsan hevülnek-lelkesed- nek, úgy és oly gyorsan hull szét, hamvad el a parázs is. A városból az erdő borította hegyekre futó kanyargós aszfaltút font kettéválik és egyik szárnyának derékszögében kisebb-nagyobb kopott házacskákban élnek a cigányok. És Teréz is. Az élet itt viszonylag gépies. Hajnalban buszokkal le a bányaüzemekhez, vagy gyalog át a hegyen az erdőgazdaság munkahelyeire. Délután vissza. Az asszonyok nappal a várost járják okkal-oknélkül, a gyerekeket már rég sikerült beterelni a Kossuth-bányai általánosba, az apróbbak meg bogarakat, lepkéket, békákat hajkurásznak az erdőben. Teréz pedig fest. — Mi lesz Tévézzél, ha az öregek Kánba viszik? A kislány bátyja, Miska, csüggedten simogatja állát az udvaron, . Ifjú, felesége is kí- lép a kamrából, frissen metszett nagyobb darab sonkával. — Semmi. Elkallódik abban a kis faluban... — Tegnap mégis kiíratták az iskolából, hogy költöznek ... — A papával lehetne beszélni. Én tudom, hogy annak idején, amikor a nyolc általánost elvégeztem, a papa lejárt a tanácshoz, a Simek elvtárshoz, az volt akkor a nagyfőnök, szóval hogy tanuljak. Most bejárok Pécsre a Zipernovszkyba, levelező tagozatra. — És a mama? A gyerek sunnyog, félrevon —, mert közben a szomszédok körénk sereglettek — lehalkítja hangját. — A mamára kellene ráijeszteni. Nagyon fél a törvénytől ... Mondom a fiúnak, ez nem is megy, de fogjanak össze, győzzék meg a mamát, hogy a legkisebbik Orsós lány jövőjéről van szó. Különben is, hol van most a kislány? — A városban. Lement a szüleimmel, mert cipőt vesznek neki. Megismerik Terézt, kis piros szoknyája van, meg sárga kötöttkabát. — Talán az autóbusz megállónál. Ott a büfé ... * Nem nehéz megtalálni. A buszvégállomásnál utasok százai várakoznak, padokon ülve, vagy sétálgatva. A tér közelében élelmiszerbolt, az Az Iparművészeti Tanács Bacsó Béla utcai bemutató termében pénteken megnyílt a hódmezővásárhelyi majolikagyár új gyártmányainak kiállítása. Ko- rongozök, porcelánfestő iparművészek közös alkotásai, nagyméretű vázák, kerti virágtartók, dísztárgyak, étkészletek és más használati tárgyak új változatai sorakoznak a kiállításon. A gyár vezetői elmondották, hogy az utóhbi években nagymértékben fejlődött üzemük 17 millió forint épület tövében cigányok ül- . nek, asszonyok — némelyik pólyásgyerekkel — és férfiak. Söröznek, nevetgélnek, füstölnek, beszélgetnek. A piros szoknyás kislány távolabb áll kissé félrehúzódva, támaszkodik a falnak és merengve figyeli az erőmű hatalmas, gőzölgő hűtőtornyát, a kökönyösi utcák modern házsorait — Ugye te vagy a Terézke? — Igen uram — feleli és szép, olajbama szemét rámemeli. Apja, anyja fölugrik, a papa bemutatkozik: „Orsós Mihály”. — Elvinnénk a kislányt a „május egybe”, a kiállításra, megnéznénk a képeit. Aztán majd hazavisszük. — Éppen most jöttünk onnét, elcsalt bennünket Tériké. Hát tudja elvtárs, nem is hittem volna, hogy a kicsinyem ilyent tud. Otthon, amikor festegetett, valahogy nem is vettük komolyan a dolgot. Ez a lány nem játszik a többiekkel, hanem csak rajzol, meg fest. Eldugja a festékeit, mert a kis unokaöccse, a Jancsi, nagy gazember, mindig elszedi tőle holmijait... Teréz közben lerúgja lábáról az elfeslett dorkó-cipőt és fölhúzza az újat. Az öreg megilletődve és kissé gyanakodva tipródik mellettünk. — Tizenhét évig voltam lent a bányában, szilikózisom van, nyugdíjba küldtek. Gondoltam, elmegyünk Kánba, a rokonokhoz, lenne ott munka a mezőn, az élet is olcsóbb talán. — Teréz nagyon tehetséges. Nem szabad elszakítani őt az iskolától, Koltai tanárnőtől... Nagyfiúk, a Miska, azt mondta, lakjon náluk a kislány, eteti, ruházza, neveli. Csak ne vigyék el... Bólintgatnak, aztán cigányul vitatkoznak. Terézt már beültettük a kocsiba, amikor az öreg utánunk szól: — Hiszen ha visszavennék az iskolába! Mert ugye, tegnap kiírattuk... * A Május 1. Művelődési Ház emeleti termében — éppen most, a déli órákban — nincs látogató. Orsós Teréz- nek körülbelül nyolc-tíz képe van itt: „Almaszedők.” — „Buszmegálló.” — „Vasárnapi eső.” „10 perc szünet az iskolában.” — „Orvosi vizit.” A tizenhárom esztendős kislány hallgatagon egykedvűen áll mellettem. A buszmegálló. Ugyanaz a hangulat, mint amelyből az imént kiemeltük és felhoztuk ide a terembe: bugyros, gyerekes asszonyok, színes szoknyákban, feketebaj szú férfiak, homlokra lökött kalapban. A vasárnapi eső cigányalakjai — ruhájukhoz hasonló — élénk színű ernyők alatt élvezik a hirtelen érkezett nyári záport. Nem vagyok szakértő — így csak a képek rám gyakorolt hatását idézem. Teréz népének furcsa világát látom, erdők zöldjét, virágokat, jellegzetes cigányarcokat, amelyeken a mosoly is szomorkás és gyanakvó. Koltai Magdától — a Fürst Sándor utcai általános iskola rajztanárától tudom —, hogy Teréz milyen elmélyülten — szinte kilépve közvetlen környezetéből — rajzol. Táblára felerősített anyagra festette meg bent az osztályban, a „Buszmegállót”. A gyerekek néma áhítattal figyelték, a kislány senkiről tudomást I értékű terméket állít elő évente ugyanolyan értékű állóeszközzel. Termékeiknek mintegy 40 százalékát exportálják, vásárlóik közé tartoznak NSZK-beli. holland, svéd, svájci, osztrák, dán, francia, kanadai, amerikai és japán cégek. A gyár vezetői közölték hogy az előző évekhez hasonlóan ezúttal is jelentkeznek a Budapesti Nemzetközi Vásáron, ahol kerámiával burkolt pavilonjukban az ÜVÉRT árusítja majd aj ándéktárgy alkat. sem vett, csak rakta fel a festéket és közben kacará- szott, halkan nevetgélt, majd hirtelen elkomolyodott, szinte extázisba esett. — Egy ilyen gyöngyszem minden száz évben ha akad _ — mondotta a tanárnő, és nem tudom, nem igazolódik-e be egyszer, hogy Koltai Magda egyáltalán nem túlzott. — Én már újat nem tudok mondani Teréznek, nem is engedem, hogy rajzórán a kötelező témával foglalkozzon. Hagyom őt, hadd fesse meg azt, amit akar, amire ösztöne hajtja. Azt hittem valamikor, hogy az anatómiát tanulni kell. Ez a kislány nem tanulta. Nézzék meg bármelyik alkotását, az anatómiát ismeri. Ezek jutnak eszembe itt az üres teremben. — Láttad azt korábban, amit megfestettél később? ,— Igen ... Biztos, hogy valamikor láttam. Meg aztán úgy, képzelésből is... Amikor kicsi voltam, agyagból gyúrtam kis figurákat, de a gyerekek kinevettek. Pedig én tudtam, hogy Sára néné- met, Jani bácsit, meg a szomszédokat gyúrtam meg, azt is láttam, ahogy az agyag mosolygott, meg énekelt... Meghökkenve nézek a kislányra. — Gyere, hazaviszünk — mondom hirtelen. — Holnap menj vissza a suliba, vidd a bizonyítványodat is. Meglátod, visszavesznek... Bólint De szomorú. Jövünk le a lépcsőn, egy iskolára való gyereksereg fordul be a kapun, szigorú tanárnőkkel. A gyerekek vidámak, jóltápláltak, jólöltözöttek. A sor végét már az utcán érjük. Kinyitom a kocsi ajtaját Teréz előtt. A gyerekek közül valaki elrikkantja magát: — Nézzétek a cigánylányt fekete Volgával! Hogy oda ne rohanjak! Teréz belesüpped az ülésbe, lábai nem érik a kocsi fenekét. Később előrehajól, ezt mondja: — Az lenne jó, ha a szüleim sem költöznének el... * Nem tudok rá mit válaszolni. Bájosan rikító színeket látok, benne egy szomorkás, copfos lányfejet. Amikor ezt a riportot írom — néhány nap múltán — nem hagy nyugton a gondolat: szülei tartják-e ígéretüket, igaz, vagy hamis volt-e lelkesedésük a buszmegállónál? Az iskolát hívom telefonon, interurbán, és kapom a megnyugtató választ Teréz lejött a hegyről, beült a padba, kirakta festékjeit, színesceruzáit ... Rab Ferene Ballag már a vén diák Tovább, tovább... Minden évben szívszorongva hallgattuk a végzősök komoly, mély hangján szárnyaló búcsúdalt. Szinte lélegzetvisszafojtva figyeltük lassú lépteiket, s minduntalan az járt gondolatainkban, hogy mikor fogunk mi is, kart karba öltve utoljára végigmenni az iskola folyósóin. Isten veletek cimborák. Tovább, tovább... Az osztályfőnök is köztük megy. Nagy rózsacsokrot szorongat a mellén. Milyen különös, furcsa is egy férfi eny- nyi virággal! Egy szigorú, nagytekintélyű férfi... Most búcsúzunk és elmegyünk A mi időnk lejárt... Valóban le fog járni a mi időnk is? Ö, ha majd mi is ballagni fogunk! — sóhajtoztuk vágyakozva. Itthagyjuk kedves iskolánk, Indulunk messze már... S egy szemerkélő májusi reggelen a mi napunkra ébredtünk: eljött annak az órája, hogy mi is megtegyük a* Hódmezővásárhelyi majolikák budapesti kiállítása Pódium SÓLYOM KATI SVÁJCBAN. A svájci televízió olasz nyelvű adásában bemutatják az Apa című magyar filmet, melynek női főszereplője Sólyom Kati, a Pécsi Nemzeti Színház tagja. Ugyanezt a filmet korábban 6300 néző előtt vetítették le Párizsban. O HÁROM PÉCSI FINNORSZÁGBAN. Kész József, Rácz Sándor és Eperjesi Lajos három hónapos itthontartózkodás után ismét Finnországba utaztak, s zenekarukkal ott játszanak. O PRÁGAI TANULMÁNYÚT. Pintye Gusztáv, a Pécsi Nemzeti Színház díszlettervezője rövidesen Csehszlovákiába utazik. Prágában tanulmányozza a színházi életet egy hétig. (Képünk: Pintye Gusztáv.) HUSZONÖT ÉV SLÁGEREI. Az Országos Szórakoztatózenei Központ pécsi stúdiójának táncdal- énekes növendékei június 30-án, a felszabadulás jubileuma alkalmából Huszonöt év táncdalai címmel könnyűzenei hangversenyt rendeznek az Olimpia presszóban. Komolytalan rovat Hogyan és mikor szabad elhagyni a feleséget? Nehéz és közérdekű probléma ez. Gyakorlatilag a megoldás — ha az országok közötti válási átlagot nézzük — elég sikeresen halad előre. De nem emlékszem, hogy eddig elméletileg ennek valaki is időt szentelt volna. Muszáj tehát nekem elmélyednem benne. Ha teljes megoldást nem is tudok, de legalább megindíthatom a kérdés fölött a vitát és utat nyithatok az enyémnél sokkal alaposabb elemzésiek. Indulásként soroljuk fel az elhagyás különféle válfajait. a) Ha elmarad tőlünk. Nem tart lépést a mi fejlődésünkkel. Mondjuk, egy színvonalon indultunk el. Amíg mi az emberiség üdvére gürcöltünk, hogy orvosok, mérnökök stb. lehessünk, addig ő olyan haszontalanságokba merült el, mint a pelenká- zás, kapálás, takarítás. Rohant a köznapi, alantas munkába, mosott, pénzt osztott be. Fejlődésével mit sem törődve, nem átallott néha még aludni is, amikor mi a lámpa alatt tanultunk. Most itt áll kirepedezett körmökkel, belemerülve a piszli- csári dolgokba, mint a gyerekek rongyos nadrágjainak foltozása, vacsorafőzés stb. Ki sem látszik ezekből és tőlünk is elvárja, hogy szőnyegporolással, a gyerekek hajkurászásával töltsük az időt ahelyett, hogy a szabadidő-mozgalom helyes felhasználásáról, a társadalmi együttélés alapelveiről, vagy kikapcsolódásként a jó pincepörkölt titkainak megfejtésével foglalkoznánk. b) Aki műveltebb nálunk. Ez sem elhanyagolható szempont. A nő, az nő! Igenis fejlődjön, de túlzásba ne vigye. A férjét köteles szeretni, támogatni, ahogy az anyakönyvvezető előtt megfogadta, de arról szó sem volt, hogy a fejére nőjön! Hogy képzeli ezt egyáltalán a feleség?! Képzeljük el, hogy az ember részt vesz egy társadalmi összejövetelen, ahol komoly dolgok kerülnek színre és akkor jön a feleség. Ahelyett, hogy megelégedne azzal, hogy szépségével tündököljön, nem átallja a száját jártatni és el nem ítélhető módon bebizonyítani, hogy nemcsak szebb a férjénél, hanem okosabb is. Az ilyen feleséget okvetlenül el kell hagyni. c) Amint hogy elhagyandó az a feleség is, aki nem ért meg bennünket. A férfilélek nagyon gazdag valami. Ahogy múlik az idő, a férfi annál többet gyűjt össze, annál ért ékesebbé válik. Az a feleség, aki ezt az értéknövekedést nem veszi tudomásul, vagy tudja ugyan, — mert lehetetlen, hogy ne tudná — de nem hajlandó következményeit levonni és tréflizi a családfőt, azt pláne el kell hagyni. d) Akit nem értettünk meg. Induljunk ki abból, hogy mi magunk értelmes emberek vagyunk. Nem hiszünk misztikus dolgokban. Ha azt a nőt, akivel 10—15 évet töltöttünk együtt, még mindig nem ismertük meg, akkor a hiba nem bennünk, hanem az asszonyban van. Nem komplikált, csak zűrzavaros. Ehhez pedig nincs joga és ezért elhagyandó. d) Aki megöregszik. Látszólag lelketlenségnek tűnik, de miért nem vigyázott magára. Mennyivel nehezebb dolga van az irodában pl. Gizikének, aki ugyan csak 24 éves, de mindig csinos és aki hivatali munkája mellett esetenkint még a túlórázást is vállalja. Gondoljuk csak meg! A feleség nem sokat ad magára. Ha megnézzük Giziké hálóingét, azon a csipke mindig rá van varr- va, nem gyűrött. Soha úgy meg nem tudjuk lepni, hogy akár egy gomb is hiányozna róla. f) Aki meghízott. Elvettünk eg” nőt. Pont ezt az egyet. Szép volt, karcsú, fiatal... Milyen jogon mert meghízni? Vigyázott volna magára! Dolgozott volna eleget! Mi erre a lehetőséget mindig biztosítottuk. Élt volna a lehetőséggel! Mi semmit sem változtunk. Ha reggel megnézzük magunkat a tükörben, akkor kiderül, hogy u'^núgy tetszünk magunknak, mint amikor megnősültünk és sa- j„. megállapításunk szerint sem öregedtünk semmit. g) Aki lefogyott. Elvettünk egy nőt. Kedves töltött galamb volt. Most egy pisz- kafa! Elhagyandó! Az egyáltalán nem mentség, hogy ha azt állítja, hogy az értünk végzett munka miatt vált azzá! Ki hiszi ezt neki? Pl. mi sem. Ennyi az, amire az élet szorgos megfigyelése közben rájöttem. Nem hiszem azonban, hogy valamennyire is kimerítettem volna a témát. — Gondolom nem olyan szegény a férfifantázia, hogy csak ennyire teljen. Várom férfitársaim építő javaslatait. Szőllősy Kálmán ÉRETTSÉQI TALÁLKOZÓ utolsó utat, hogy mi ballagjunk ki az iskolából, hogy mi induljunk el az Életbe, a nagybetűs Életbe. Hogy is volt csak? Több mint félszá- zan voltunk az osztályban, s nagyon sok energia feszült bennünk, nagyon ki akartunk tömi az akkori mindenféle keretekből. Tele voltunk álmokkal, tervekkel. A keretekből való kitörést egyelőre azzal kezdtük, hogy a tablónkat arannyal kere- teztettük. Addig iskolánkban íratlan hagyományként csak feketével keretezték mindig az osztályok tablóit. Rendhagyók, formabontók voltunk. (Azóta már olyan képkeretek is vannak, hogy szinte nincsenek is...) Hitler abban az időben már bevonult Párizsba. Torkig voltunk vele, már csak azért is, mert annyi „hasznunk” sem volt belőle, hogy legalább „hadiérettségit” kaptunk volna ... Pedig titokban el-el- suttogfuk ezt a rejtett kívánságot ... Aztán a nácik miatt utáltuk a német eredetű szokásos ballagási éneket is. „Csöpög a szentimen- íalizmustól!” — mondtuk szájbiggyesztve, s szent nekibuzdulással egy erdélyi népdalra közülünk valaki új búcsúzó éneket szerkesztett: Elmegyünk mi messze, Végbúcsúnkat intve, Isten tudja, merre, Ki arra, ki erre. Büszkén szárnyalt a dal. Hogyisne, hiszen félszáznál többen a tavasztól mámoros szívvel most hívják ki az Életet! S aztán sokan elmentek közülünk messze, valóban messze, annyira, ahonnan már nem is tudnak visz- szajönni soha . .. Lezuhant — fogság — tragikus körülmény — agyonlőtték — szívinfarktus ... 1 Most búcsúzni jöttünk Jó tanárainktól, Régi társainktól, Iskolapadunktól. Fényesen zeng a dallam. Látom Miska bácsit, a mi osztinkat, aki nem pusztán latin-történelem szakos tanár, de sokkal több ennél: ember is. Szóba áll velünk. Hány latin órán beszéltünk meg könyveket, filmeket, zeneműveket, mert azt is tartotta legalább olyan fontosnak, mint Cicerót... ó a Miska bácsi! Hányszor hallottam ezt a nevet különböző módon variálva, bizony, néha bosszankodva is, de mindig csak becézve, a keresztnevén emlegetve. Akkor csak éreztük, de ma már a kétszerkettő bizonyosságával tudjuk: az iskola az egyetlen munkahely, ahol feltétel nélkül jót akarnak nekünk, tanáraink azok, akik önzetlenül, érdek nélkül a legjobbat akarják belőlünk kisajtolni, hogy talpig emberek legyünk. Vár reánk a küzdés, Vár reánk az élét, Szép emlékeinket Megköszönjük néked. Hát aztán ugyancsak várt reánk a küzdés! De álltuk a sarat! És bírtuk. Jó iskolánk volt... jól edzettek minket. S hogy mondhatjuk: szép az élet! — ezt iskolánknak köszönhetjük. — Hány ötéves találkozón tudjuk ezt megköszönni? Ki tudja?! De amíg élünk: köszönjük. Köszönjük, mert a hálát még az állatoknál is észlelhetjük ... Ezért is mennyire igaza volt Danténak, amikor a pokol fenekére helyezte a hálátlanokat __! H arcos Ottó
