Dunántúli Napló, 1970. április (27. évfolyam, 76-100. szám)
1970-04-11 / 84. szám
Í970. április 11. Dunantmi napio Siratóztam Annámat, löányomat Mesél, énekel, dolgozik Moldvai balladák Mekényesen („Bákó városa körül van néhány magyar falu — moldvai csángók — ahonnan nincs népzenei anyag ...” — írta 1924-ben Bartók Béla:,. A magyar népdal” című könyvében.) TVÍ erényesről mondják, hogy a megye legészakibb községe. A most még kopár —, de nyáron nagyon szép látványt nyújtó — dombhajlatok között tekereg a makadám út be a kis településre. A hatszáznegyven lakos egyharmada németajkú, a többiek negyvenötös telepesek, Biharból, Zalából, Hevesből és néhány család na- gyon-nagyon messziről, Moldvából. Inkább Bákó város környékéről — Simon Ferenc Józsefné és unokája, aki most Szabó Ferencné — például Leszped községből érkeztek Mekényesre, az ötvenes évek legelején. Moldvaiak még Simonéit, Farkasék, Imre Györ- gyék, aztán a Bartosok, Jakabok. Mit hoztak magukkal? Balladákat, dalokat, sirató- kat s ezeknek is leghűbb tol- mácsolója ma, Simon Ferehc Józsefné született Fazakas Ilona. Az írni-olvasni nem tudó csángó asszonyról írta volt Domokos Pál Péter neves néprajzkutató, 1956-ban kiadott gyűjteményében: „ ... Mesél, énekel, dolgozik ... Munkájának nehézségét, sorsának súlyosságát saját szavai szerint az ének felejtteti el,.. Panaszát és örömét énekben mondja el, abba önti... Legszívesebben halot- taira, meghalt anyjára, apjára, nagyszülőire gondol, otthon hagyott leányát sirat- gatja, siratózza ...” A község nyugdíjas tanácselnöke, kedves, öreg Szelestei Pista bácsi kísér fel Szabóékhoz. A kocsit az elágazásnál hagyjuk, az úttesten tengelyig ér a sár, de a betonjárda sima, száraz. Hosszú parasztház, merőlegesen rá gazdasági épületek, nagy udvar, oszlopos pitvar. Első és hátsó szoba, középen a konyha és a konyhában vaniliaillat és hat asszony, apró gyerekekkel. Rokonok, barátnők, s mert ilyenkor a földeken munka nincs, ami otthon akad, az éppenséggel nem sok, így aztán összejöttek egy kis tere-ferére. Szabóné, az unoka — magas fiatalasszony — forgács-fánkot süt, vani- liáscukorral hinti a megpirult süteményhalmazt. A hetedik asszony — szintén magas, szikár — az ágyszélen ül, Fazakas Ilona, a „Népművészet Mestere”. Bé mennénk a másik szobába tanár úr... Mondom neki, nem tanár, újságíró vagyok. Mindenki, ki „nem maga-fajtája” — tanár Ilona néni szemében, hiszen való igaz, hogy évtizedeken át tanárokkal, néprajzosokkal volt dolga, Romániában is, itt is. — És hozott é ízét... tanár úr..., amibe énekelni kéne? Mert most már, nehezen fog a fejem, megyen el a hangom is, inkább csak beszélgessünk — mondja. — Mikor énekelt először mikrofonba? — Régen. Harminc elején talán? Ugye Erzsi? Szabóné, vagyis Erzsi bólint be a nyitott ajtón. Többször is hivatkozik rá, mert időben bizonytalan már, évszámokat elfelejti. — Éppen búcsúra készültünk Leszpeden, mondták jön a püspök úr is, egyszer csak fut be Józsi fiam: „Édős! Idegenségek érkeztek, bé engedjük e őket életjünkbe?” Fordulok uramhoz: „A gyerek cigánymuzsikusokat hoz a nyakunkra, mi lesz?” De a Józsika mondja, nem cigányok. hanem urak! — És ... kik jöttek? — Hát két férfi, szépek voltak, mint a virágszál, magasak, lenhajúak, szép fogdák ... Az egyik volt a Domokos Pál Péter tanár úr, a másik meg... mi is volt a neve ... Valamilyen András, ő is tanár volt, gondolom. __________ M ost idejegyzem Domokos Pál Péter visszaemlékezését, amely kapcsolódik e riportot bevezető idézethez: „Ez a megállapítás határkő, mely a moldvai csángómagyar népdalgyűjtést kötelességgé teszi. Ez az egyetlen- mondat képessé tett arra, hogy 1929- ben népdalgyűjtésre Moldvába menjek és ezzel elindítsam a moldvai csángómagyar | népzenegyűjtés munkáját... Gyűjtésem anyagát kiadásra elkészítve Bartók Bélának bemutattam... A gyűjtést később Kodály Zoltán nézte át és azután jelent meg könyvalakban ...” — Kértek vedret, a lovics- kának hoznak vizet — mondja Simon Ferenc Józsefné.— Mondom nékik, vederből csak úgy ihat a lovicska, he bé- lökik, mert a veder kötélen lóg. De keldár van, abból ihat... Toliamat leteszem, zavartan tűnődöm, mit jelent a keldár, és egyáltalán, mit ta- kor e szép székely invitálás, miszerint „az idegenséget engedjük bé életjünkbe”? Aztán Erzsi jön be a gyúródeszka mellől és tésztás kézzel magyarázza, hogy a „keldár” az itató dézsa, továbbá pedig engedjük be az idegen vándort „életjünkbe”,' vagyis otthonunkba, házba, lakásba, ahol élünk, ahol éveinket leéljük, bölcsőtől a koporsóig ... M it énekelt a fonográfba? — Siratóztam Annámat, löányomat, amikor mönt fórhoz ... Ilyenformán é ... ! Mondja a szöveget, próbálom jegyezgetni: „Annám, édes Annám! — látnivaló, mámikámé — nem tréfa a mi dolgunk — Mámámnak lejánkája — jó szót fogadj embörödnek — anyósodnak, apósodnak... — Gyákrodján kerejs föl ingómét, édös- anyád lejánkája...” Ezt énekelte Ilona néni, az esküvő napján, mielőtt a menet templomba indult volna. Ezt követte „lejánkájának” Annának sirató ja, édesanyjához „... Arra kérőm, még tanyitson valamire, még jöjjön el héjzám, édösanyám, édösanyám ... ! Aztán egészen váratlanul ezt mondja: — Szobor is van rólam. Romániában... — Hogy-hogy? — Vittek mindenhova, gyárakba, meg városokba. Egy mester megmintázott. Ki is tették ahogjt hallottam, valamilyen ligetbe, vagy házba, már nem is tudom. Voltam olyan gyárban is, ahol sok ember részére főznek. Miniden ajtón nekem kellett bé mennöm, kóstoltatták vélem az ételeket... senki nem evett, csak engem figyelt, úgy megszégyöltem magamat ... Férje meghal, ötvenkettőben a román és magyar hatóságok közreműködésével Magyarországra költözik Ilona néni, Mekényesre, a rokonokhoz. Nem sokkal utána Kodály Zoltán kéreti Pestre, énekel neki, dalait szalagra rögzítik. — Kérdezte Kodály Zoltán, hogyan élek, milyen a sorsom, kaptam is háromezer forintot. Kétszer fogtam kezet, a szép öreg emberrel... — Ilona néni hányéves? — Erzsi! Mennyi is vagyok? — Hetvennégy, nagymama ... — Azt hittem hetvenhét™ — hunyorít rám ravaszul. Kedélyesen nevetgél, egykedvűen hallgatja, amint az asszonyok sorolják: két- éve kapta meg a Népművészet Mestere címet a Parlamentben, erről az „okmányt” dr. Ortutay Gyula írta alá, fellépett Kalocsán, nagy ünnepségen, Pesten is énekelt, de voltak Hollandiából, Indiából is néprajzosok Mekényesen, „direkt” Ilona nénit keresték, a kanadai tévések meg a konyhában állították fel a lámpákat és a kamerákat, hogy filmezzék, a szikár matrónát. — Csak itt, Mekényesen nem énekelt még — mondja a nyugdíjas tanácselnök halkan. — Á kultúrházat bezárták ... Az asszonyok kísérnének, de nem engedi, az O vendége vagyok, jön velem a kapuig: — Géppel van? — Igen. — Jó utat! Jöjjön máskor is, a tavaszon, akkorra már virágzanak a dombok... Tkomokos Pál Péter sza- vai jutnak eszembe, melyekkel Ilona nénit tömören megrajzolta: „...Csendességével, figyelmességével, alapbölcsességével —, melyet az élettől tanult — mindenkiben maga és népe iránt szimpátiát kelt...” Rab Ferenc Toronyépítés fél kézzel Joó Ferencet, a Pécsi Hőszolgáltató Vállalat telefonkezelőjét két és féléves korában támadta meg a gyermekparalizis. Bal keze béna maradt. Amikor férfivé serdült, sokat foglalkozott azzal a gondolattal, hogy valami olyat kéne alkotni, amit valaki két kézzel sem, vagy csak nehezen tudna elkészíteni. Először egy gobelin képet készített, mely Pattantyús József kerámiaművész díjnyertes néger nőjét galambokkal ábrázolja. Sokan megcsodálták a képet, mert valóban szép. Tavaly megkapta az Eifel torony rajzát. Elhatározta, hogy gyufaszálakból megépíti. A televízióban látta a Parlament tökéletes mását gyufaszálakból elkészítve — ez adta a gondolatot. Hosz- szú hetek teltek el a sikertelen kísérletezések jegyében, majd hónapok múlva a torony nőni kezdett. Munkájához több, mint ezer szál gyufát használt fel, sokszor négy bevágva. Nem egyszer virradt rá a hajnal, de végül is elkészült. — Nagy gonddal fújtam le csónaklakkal a tornyot, amikor kész lett és száradni hagytam — mondotta Joó Ferenc. Amikor munkából hazatértem. megdöbbenve láttam, hogy a torony ösz- szeroskadt. — Feleségem ugyanis „segíteni” akart nekem és a nem kellőén hígított lakkal újból lefújta — vesztünkre. Hosszadalmas munkával sikerült kijavítani, de nem lett olyan, mint eredeti állapotában. Ez késztetett arra, hogy újból elkészítsem. A második torony még szebb lett, mint az első volt. A gobelin és a toronykészítés már a múlté. Alkotójukat már újabb gondolatok foglalkoztatják. Most már olyat szeretne produkálni, ami új, amit senki előtte nem csinált. Lehet, hogy egyszer sikerül... Vígkedélyű ember Joó Ferenc, mert megtalálta a kiutat abból a szomorú állapotból, melybe egy alattomos kór. huszonhét évvel ezelőtt bele kényszerítette B.L. „Mert bukásra ...” Olaszországban akart tengerész lenni a fiatalkorú L. István. Tizenhét éves, magas, erős csontú fiatalember. — Egyedüli gyerek, szülei jól keresnek, igyekeztek jól nevelni fiúkat. — Hány pár cipőd van? — Három. — Öltönyöd? — Ünnepi, hétköznapi, munkaruhák... — Szüleid lakása? — Pécsett van, kétszoba, összkomfortos. — Rádió, televízió? — Igen, lemezjátszó is, meg ami kell, mosógép... szép a lakásunk. L. István az általános iskolát 2,8-al végezte, aztán ipari tanulónak iratkozott, „autószerelői szakra”. Most a harmadikat járja, — egy héten kétszer az iskolában elméleti, — a többi napokon gyakorlatra az Vös ÉPFU szerelőműhelyébe jártak. — Az első félévben volt igazolatlan hiányzásod? — Körülbelül negyven óra. — Hova jártál iskola helyett? — Moziba. — Pénzed volt? — Minden reggel szüleim adtak 3—4 forintot reggelire. — Milyen filmeket láttál? — Hát, amilyeneket a Kossuth-ban délelőtt, meg délután játszottak: Bilincs és mosoly, vagy a Bűntény majdnem sikerült, Elfogatóparancs ... Félévkor két tantárgyból megbukott. Szülei megszidták „ha nem tanulsz, elmehetsz segédmunkásnak”. — Mit nem értettél az iskolában ? — A szakmai ismereteket. A félévi rossz bizonyítvány miatt sok szidást kaptam. Elindultam Jugoszlávia felé. Ez februárban volt. De Siklós környékén elfogtak. Azzal engedtek el, hogy — így mondták hivatalosan: ha leteszek disszidálási szándékomról. Azt mondtam: igen. Kaptam egy figyelmeztetést, ezzel vége lett az ügynek...” Március elején ismét délnek indult. — Ha jól emlékszem, március 9-én nem mentem iskolába, hanem moziba. Mozi után sétáltam a városban, nagyon eltelt az idő, már estefelé volt, féltem hazamenni, tudtam, kikapok... — Hol töltötted az éjszakát? A vandálok betörtek Pécs városába A vandálok Geiserich királyuk vezetésével bevonultak a városba és szétverték az egyik külvárosi telefonfülkét. Kitörött három üveg. eltűnt a telefonkönyv és a hallgató. Másnap megjelentek a postások és újra fölszerelték. t Á telefonkönyvet bádogtasakba tették, a kagylóra láncot raktak. Az ablakokat vastagabb üvegből rakatták és elmentek. Amikor ismét megjelentek a vandálok Geiserich királyuk vezetésével és szétverték a fülkét, az üveget betörték, a használható dísztárgyakat elvitték. A kagylót is. Előbb azonban a láncot eltépték. Hosszú és szívós munkát végeztek, mert a lánc vastag volt. Megint megjelentek a posta emberei és látták, hogy elvitte az ördög a telefont. Kerítettek üvegest, telefonkönyvet és telefonkagylót. Persze megint láncra kötöttek mindent, de most egy traktorláncot kerítettek és beépítették a fülke falába, majd elmentek. Amikor ismét megjelentek a vandálok, az előbb már kétszer teljesen fölöslegesen említett királyuk vezetésével és szétverték a telefonfülkét. Ismét elvittek mindent. A láncot is persze. Nehéz munka volt a kiszerelés, aznap éjjel a környéken senki sem tudott aludni a lárma miatt. Következő nap ismét megjelentek a posta emberei és elhűlve tapasztalták, hogy az ördög ismét elvitte a telefont. Nekiveselkedett tehát és a fülkét betonba építették, a készüléket I/A acéllemezből készítették, a kagylót rákötötték egy kiszuperált hajó- horgonyláncra. Azzal elmentek. Másnap ismét megjelentek a vandálok, negyedszer is, fölöslegesen említett királyuk vezetésével és szétverték a telefonfülkét. Aznap éjjel az összes környékbeli, ágyban ülve várta, hogy virradjon, mert még az altató sem segített rajtuk. Kinn a fülkénél hat ember csőrlővel húzta-vonta a láncot, míg kisé meglazult. Azért, mire a hajnal fölvetette első sugarát, már készen lettek. Az ablakok helyén lyuk tátongott. a lánc egy utolsó recs- csenéssel elszakadt, a fülke feldőlt és a vandálok, az akkor még nem ismert kalipszót táncolva vonultak el a telefonkagylót lóbázva. Másnap megjelentek a posta szerelői, elájultak, föl- ocsudtak és ismét szereltek. Este pedig ismét meg jelentek a vandálok, a már jólismert nevű királyuk vezetésével és szétverték a telefonfülkét. Másnap pedig megjelentek a posta emberei... Így ment ez éveken keresztül. míg egy nap ismét fölszerelték a telefonfülkét. Este pedig eljöttek a vandálok, unalomig ismert nevű királyuk vezetésével és ismét szétverték a telefonfülkét. Másnap megjelentek a posta emberei és elvitték a telefonfülkét. Egyszersminden- korra! A teret fölszántották és bevetették fűmaggal. Azóta a fű szépen zöldell és a fülke helyét csak egy beton négyszög jelzi. Az, ahol még a fű sem nő. A vandálok pedig eltűntek, elmentek a város egyéb kerületibe és szétverték a többi telefonfülkét. Folyt az ádáz harc! Elesett a kispiaci, elesett a sétatéri és akinek jobb az emlékezete, sorolja a többit. Azóta, ha valaki rosszul lesz hirtelen és a szomszédnak nincs telefonja, elrohan és felkeresi az orvost személyesen. Ha taxi kell, ismét elrohan, és felkeresi a taxit személyesen. Ha nem tudják a vonatindulás idejét és a szomszéd nem vasutas, ismét elrohannak az állomásra és megkérdezik személyesen. És mindez azért, mert a vandálok szétverték a telefonfülkéket! És ha a posta egy újat telepítene, a vandálok újra előjönnének és azt is szétvernék. Nem lehetne ezt egyszer megfordítani? Nem a telefon- fülkét szétverni, hanem a vandálokat? Lesni kapu alól, ablakból és ha kell, 20 éjszaka, — és ha megvan, kivinni a Széchenyi térre és nagy népünnepély keretében belegyömöszölni egy telefonfülkébe. Akár belépti díj ellenében mutogatni is lehetne. Vagy ha ez mégsem megy, akkor becsukni tíz évre. Mert az se rendes ember, aki betör, az se, aki házasságszédelgő, az se aki rágyújtja a szomszédra a társbérleti lakást, de ez a vandál vadállat, akinek semmi más indulata nincs ártani neked, nekem, neki, mindenkinek aki él és mozog. És nincsenek ezek olyan sokan! Ha megfogtak belőlük kettőt és tíz évre lakat alá tették, kiderült, hogy több nem is volt. És ez még mindig jobb, mintha ismét előjönnének a vandálok. Geiserich királyuk vezetésével és szétvernék a telefonfülkét. És az se jó, ha nincs telefonfülke. Szőllősy Kálmán — A Majíáth utcában, egy új ház alagsorában. — Másnap reggel? — Volt nálam nyolc, kilenc forint, reggel vettem tejet meg kenyeret, aztán buszoztam a bérletemmel. * Délután elmentem a térre, ahol a haverokkal szoktam találkozni. Játszottunk, beszélgettünk, aztán kértem tőlük egy tőrt, meg zseblámpát, azt nem mondtam, hogy miért kell, csak annyit, hogy másnap visszaadom. — Miért kellett? " Nyomkodja a hamutartóba a csikket, hallgat egy ideig. — Mert éjszaka sem akartam hazamenni és a házak alagsoraiban sötét van... — És a tőr? Nem válaszol, csak a parkettot nézi. — Este hol aludtál? — Az állomáson akartam, de aztán kimentem Űjme- csekaljára, ott egy ház alagsorában ... — Nem fáztál? — De igen. Már kora reggel felkeltem, aztán az állomásra mentem melegedni... — Nem gondoltad, hogy szüleid keresnek? Hallgat. Március 12-én felült a Harkányba induló vonatra. — Miért? — Onnan akartam Jugoszláviába szökni, aztán gondoltam, Olaszországba megyek. — Olaszországban mit akartál ? — Beállók katonának. De csak Harkányig jutott, — ott igazoltatták ... — A határon hogyan akartál átszökni? A határt őrzik, — egyszer már megjártad ezt az utat. — Tudom, de ha egy ná- lamnál gyengébbnek kinéző katonával találkozom, akkor megpróbáltam volna elvenni tőle a fegyvert. Erős vagyok, meg tőröm is volt... Senki nem kérdezi tőle, de ő ismétli: „tőröm is volt”. — Mindezt a félévi rossz bizonyítvány és az év végén várható bukás miatt? — Igen. — Mindössze ezért? — Meg a lánnyal, akivel jártam, összevesztem. — Mit tudsz Olaszországról? Vállrándítás a válasz. „Időszakos, speciális baranyai bűntett”-nek is nevezhetnénk ezeket az eseteket, amikor tavasszal, nyár elején néhány meggondolatlan fiatal útnak indul. Indok: a félelem a rossz bizonyítvány. — Az egész történetből milyen tapasztalatot szereztél? — Nagyon őrzik a határt Garay Ferene J
